Ki Volt Hitler
Content
1
KI VOLT HITLER
Ki ismeri Hitlert? Sokan hallottak gyilkos indulatairól és tetteiről, tudják, hogy a németeket
demagógiával csábította el, mégis minden viharon át maga mellett tudta tartani támogatóit és
mindenekelőtt a hadsereget. Tudják, hogy a németek egész vezető gárdáj a vakon rohant utána
még akkor is, amikor élő emberi roncsként egyenesen a szakadékba vezette országát, és mintegy
50 millió halott hekatombáját hagyta maga után, amikor végül önkezével vetett véget életének.
De vajon ismerjük-e Hitlert igazán? A Hitler-kép még mindig homályos.
Időben először az a Hitler-kép született meg, amely szerint a németek vezére voltaképpen semmiféle
eszmei-politikai elgondolással nem rendelkezett, s egyetlen igazi képességét, taktikai érzékét eltökélt
opportunistaként a mindenkori helyzetnek megfelelően kamatoztatta (Alan Bullock, Rauschning). A
korai irodalmat véve alapul, kivételt képez ez alól Olden, aki Hitler néhány alapeszméjét vagy
rögeszméjét komolyan veszi, és azokat pszichés sajátosságokkal próbálja magyarázni. Míg például
Rauschning a hitleri antiszemitizmust is feloldja a politikai eljárások, szükségességek, opportunitások
olvasztótengelyében, addig Olden mély zsidógyűlöletről beszél, amelyet szerinte valami fiatalkori
trauma válthatott ki, például az, hogy egy zsidó elsz erette Hitler kedvesét.
Sötét erők bábja
Rauschning felfogása a nihilista Hitlerről - hivatkozva vagy anélkül - többféle magyarázathoz
szolgálat alapul. Jól megfért például azzal a felfogással, amely szerint a náci vezér a nácizmus
története szempontjából jelentéktelen figura. Hitler nem volt egyéb, mint báb a német nagytőke, a
Reichswehr stb. kezében. Egyszerű kiszolgáló, aki helyett a felsoroltak mást is találhattak volna
céljaikra. Finomabb formájában e felfogás úgy fogalmazódik, hogy Hitlert személyes t ulajdonságai a
lehető legjobb kiszolgálóvá tették; nem volt tehát véletlen, hogy a sötét erők éppen őt választották
a baloldal leküzdésére és a német imperializmus céljainak megvalósítására. Ezt a tézist elsősorban
a kelet-németországi "marxista" kutatók képviselték, nem kímélve időt és fáradtságot annak
bizonyítása érdekében, hogy Hitlert a német finánctőke pénzelte, a Reichswehr nagy része elfogadta,
sőt egyes döntő pillanatokban másokkal szemben preferálta, és hogy az egyházak semtanúsítottak
komoly ellenállást a nácikkal szemben, amikor még módjukban állt volna.
Az igaz, hogy az elitek több-kevesebb egyetértése nélkül aligha keletkezhet újfajta kormányzati
szisztéma, de az így kialakuló Hitler-kép egyoldalú, mert legjobb esetben is csak Hitler elfogadásának
részleges társadalmi indokait tartalmazza, és hiányos, mert nem foglalja magába a szereplő
tulajdonságait. Ebből legfeljebb azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nagytőke, a Reichswehr
és a vezető elit súlyos tévedésben leledzett, amikor a hitlerista kísérlethez hozzájárult, hiszen érdekei
védelmét, felfogása érvényesítését egy olyan emberre (mozgalomra, államrendszerre) bízta, amely
az országot romba döntötte, minden korábbinál tragikusabb helyzetbe hozta, beleértve ebbe az
iparbárókat, a hadsereg vezetőit saját személyükben is.
2
Ezen a ponton aztán vagy megelégszünk az ismert magyarázattal, amely a német imperializmus vad
természetére utal, vagy kénytelenek vagyunk megkérdezni, ugyan mi vette el ezeknek az uraknak
a józan eszét, illetve, mi téveszte tte meg őket. Ugyanezt a kérdést egyébként a 14 millió náci
szavazóval kapcsolatban is feltehetjük, hiszen a mintegy 5 millió német halottból vélhetően elég sok
közülük került ki. És ezzel vissza is érünk Hitler személyiségéhez. Ki volt végül is az az embe r, aki
képes volt e megtévesztésre?
A karizmatikus tirannus
Hitler, mint egy társadalmilag meghatározott szerep hordozója, feltűnt a nyugatnémet történetírás
baloldali köreiben is (Dirk Stegmann, Reinhard Kühnl és mások), ám a többség itt más közelítésekkel
dolgozott. E kísérletek célja abban állt, hogy a német társadalmat a lehetőség szerint
tehermentesítse a nácizmus bűneitől. Következésképpen mindent meg kell tenni annak érdekében,
hogy a nácikat és vezetőjüket egyrészt a német történelemtől és a németségtől magától minél jobban
eltávolítsák, másrészt, hogy a nácik és főként Hitler hatalmát természetfölöttivé növeljék. Hitler
rendkívüli szónoki tehetsége, démoni ideológiájának soha nem ismert bűvös kisugárzása, félelmetes
akaratereje kapta a döntő szerepe t a nácizmus sikerében. Megszületett a "karizmatikus tirannus", a
negatív karizmával bíró hős fogalma, a nemzet-állami vallás utolsó harcosának figurája. Ehhez fel
kellett fedezni, hogy Hitlernek igenis volt világnézete, hite, úgyszólván vallásos hite sajá t
missziójában, szilárd akarata e misszió betöltésére, misztikus hatása az akaratátvitelben szónoklatai
által, és hallatlan taktikai tudása, amellyel mindig minden hézagot, ellentmondást áthidalt.
Ennek a Hitler-képnek a megfogalmazásában közreműködött Ernst Nolte és Joachim Fest is, bár
egyikük sem volt még kategorikus. Fest például döntő hitleri vonásnak vélte a szorongást, amely
szerinte egész életének legfőbb hatóereje lett volna. Nolte Hitler karizmatikus egyéniségét csak
érintette, és nagy gondot fordított arra, hogy a nácizmust - a német tájtól való minél sikeresebb
eltávolítása érdekében - nemzetközi jelenségként magyarázza meg. A nácizmust, mint az
összeurópai liberalizmus válságának termékét mutatta be, kikapcsolva a kérdéskörből két neméppen
jelentéktelen motívumot. Egyrészt, hogy Németországban a nácizmus anélkül következett be, hogy
a liberalizmus valaha is gyökeret vert volna, másrészt, hogy ahol viszont a liberalizmus tényleg
gyökeret vert, ott a válságot mindenütt túl is élte, és azt nem váltotta fel sem nácizmus, sem más
hozzá hasonló képződmény.
Fel kell figyelnünk arra, hogy a nácizmusnak mint a liberalizmus válságára adott válasznak a
megfogalmazása már nemcsak a német nagytőke, a Reichswehr stb. védelmét foglalta magába az
ellenállhatatlan náci mozgalommal és az ugyancsak ellenállhatatlan hitle ri akaraterővel szemben,
hanem érvet jelentett maguknak a náciknak és - végső soron - Hitlernek a védelmében is. Végül is
nem ő tehetett erről a válságról!
A Führer-legenda vége
Mondanunk sem kell, hogy a vita ezzel nem ért véget. A hitleri akaraterő és dö ntésképesség
hangsúlyozása önmagában véve egy közel ötszáz -oldalas cáfolatot váltott ki Werner Maser tollából.
A szerzőtől megtudjuk, hogy Hitler nem is volt igazi Führer, nem vezetett, hanem csak bukdácsolt a
napi események között. Mindig mások és az események döntöttek helyette. A nácizmus egy idő után
3
úgy hatott - mondja Maser Speert idézve -, "mint egy golyó ballisztikus ereje, ha már egészen kívül
van a csőből; automatikusan tovább csinálják, jóllehet már semmi célja többé, hogy bármit is
csináljanak". Ezt a hatást - halljuk tovább Masertől - Hitler világnézetével érte el, amit viszont embertelen aspektusai ellenére - mindenkire rá tudott kényszeríteni manipulációval, szokatlan
szónoki adottságával és azzal a képességével, hogy az emberekben kioltsa a kritikai érzéket. E
bűvölet hatása alatt hitte mindenki - barát és ellenség egyaránt -, hogy Hitler államférfinak ugyanaz,
mint szónoknak, holott egy diktátor minden képessége, akaratereje és döntésképessége hiányzott
belőle. A folyó Hitler nélkül haladt a maga útján.
Maser arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a pusztítás és pusztulás nem Hitler világnézetének, akarat
kifejezésének és döntéseinek, hanem a vezetés hiányainak, Hitler döntésképtelenségének
következménye volt. Maser, mint ígéri, úgy próbál véget vetni a Führer-legendának, hogy Hitler
helyett az alvezérek csoportját és a kilőtt golyót, vagyis valami sorsfélét tesz főszereplővé. E
végeredmény kedvéért meg kell feledkezni Hitler világnézetéről, s így talán nem is véletlen, hogy a
"Mein Kampf" c. fejezetben Maser sok mindenről ír, de a műről szinte semmit. A golyót egy
meggyőződéses szónok lövi ki ugyan, ám arról, hogy utóbb mi történik, jószerivel senki sem tehet,
maga a lövöldöző sem.
Válasz az ázsiai barbarizmusra
Időközben viszont a történetírásba n keletkezett egy olyan új áramlat is, amely szerint a fasizmus és
a nácizmus - úgymond önmaga ellenére - az archaikus ideológiáját erőszakos modernizálásra
használta fel, ezáltal néhány elmaradott országban megteremtette az átmenetet a modern jóléti
társadalom felé. Ezt a Németországban elsősorban Rolf Dahrendorf által képviselt tételt a német
történészek jó része tagadta, elsősorban azt hangsúlyozva, hogy a német társadalom elmaradott
vonásait, elemeit nem a nácizmus számolta fel, ellenkezőleg, több vonatkozásban megszilárdította.
Ezek végül is azáltal pusztultak el, hogy elpusztították magát a nácizmust és vele együtt a német
társadalom archaikus vonásait. Végül a nyolcvanas évek nagy német történészvitáját Nolte váltotta
ki, amikor azt a megállapítást kockáztatta meg, hogy a hitleri barbarizmus csupán válasz volt az
ázsiai barbarizmusra, mi több: prevenció vele szemben. E tételt mások kiegészítették azzal, hogy a
Szovjetunió 1941-ben már készen állt a Németország elleni támadásra, így tehát Hitler e
szempontból is csak prevenciót hajtott végre. Míg Noltét közelről főleg Fest, némileg távolabbról a
neves történész, Andreas Hillgruber támogatta, másfelől a történészek egész tábora szállt szembe
tételével. A két Mommsen, Broszat, Jäckel, Kocka és sokan mások ragadtak tollat, hogy a nácizmus
mint Sztálin ellenes prevenció tételét elutasítsák, és elhárítsák ezzel együtt a nemzeti történelem
konzervatív szemléletű átköltését, historizálását. Igaz, ami igaz, Hitler nemcsak nem tudott a Gulágszigetekről, amikor a húszas évek elején már gázba akarta fojtani a zsidókat, de a Gulág akkoriban
még nem is létezett. Mi több, amikor Hitler a szovjetellenes háború során kezdte megismerni a
bolsevik rendszer valóságos vonásait és azon át Sztálint, nem egészen véletlenül vált ennek a
"fickónak" a tisztelőjévé. Végeredményben a röviden felsorolt Hitler-interpretációk két megközelítést
tartalmaznak. Az egyik a társadalomból, a másik a személyiségből indul ki. Nem tagadható sem az
egyik, sem a másik létjogosultsága, ha egy olyan karrier megértéséről van szó, mint amilyen Hitleré
volt. Úgy tűnik azonban, hogy a két közelítés szétválasztása vagy szembeállítása zavarja a
megértést. Önmagában sem az egyik, sem a másik nem elegendő egy történelmi személyiség
szerepének feltárásához. Végül is marad a kérdés: ki volt ez az ember?
4
HIT, FANATIZMUS, MANIPULÁCIÓ
Ki volt Hitler?
Képzeljük el Hitlert - mondjuk - a bismarcki Németországban, ebben a magabiztos, sikeres és
gazdaságilag virágzásnak indult országban. Mi lehetett volna akkoriban Adolf Hitlerből? Ha már
eljutott valahogy a hadseregig, és nagyon megerőlteti magát, valószínűleg elvégezhette volna az
altiszti iskolát, és karrierje felível az őrmesterségig. És mi lehetne ma Németországban Adolf
Hitlerből? Vélhetően semmi, vagy legalábbis se mmi szóra érdemes. Kétségtelen, a Hitler-jelenséget
a korabeli német problémák, a korabeli német társadalom és a vezető csoportok gondolkodásmódja
magyarázza. Aligha elképzelhető bárki más a korszak ismert nacionalista és náci vezetői közül Hitler
helyén. Azt az utat, amilyet a Führer megtett, vélhetően senki más nem tudta volna megtenni az ő
helyén.
Miért történt így?
Nyilvánvalóan csak olyan vezető személyiség jöhetett számításba, aki a német tradíciókra,
pontosabban szólva azok egy meghatározott vonalára építhetett; azzal azonosult. Ilyen ember, sőt
politikai vezető nyilvánvalóan csőstül rendelkezésre állt Németországban. Fogadjuk el, hogy a
gazdasági válság és a politikai káosz, kiúttalanság állapotában már mindenképp nagy volt a hajlam
egy erőskezű vagy akár diktatórikus kormányzat bevezetésére. De miért éppen Hitler állt erre
készen, miért ő volt 1932 végén, 1933 elején az egyetlen, akire gondoltak, és akire egyáltalán
gondolhattak? A kérdést nem válaszolja meg, csak továbbgörgeti, ha azzal felelünk, ho gy ez idő
szerint egyedül neki volt sok százezres saját tábora és sokmilliós szavazóközönsége. Azonnal új
kérdésként merül fel, hogy ez miért történt így? Az utóbbi problémára ugyanis már nagyon erőltetett
és tulajdonképpen megalapozatlan az a baloldalinak tekintett válasz, hogy ti. a német vezető
csoportok kezdettől fogva az ő mozgalmára tettek és őt, illetve pártját finanszírozták. A német
nagytőke ugyanis a húszas években számos pártot és szervezetet finanszírozott, és a Reichswehr is
többfelé tekintett.
Hogyan érte el Hitler a sokmilliós szavazótábort azzal egyidejűleg, hogy el tudta fogadtatni magát a
vezető német csoportokkal, a hagyományos német elittel is? Ez az igazi kérdés, és erre már csak
Hitler személyes tulajdonságai ismeretében lehet megkísére lni a válaszadást. A legrövidebb válasz
az, hogy Hitlernek negatív karizmája volt, ő volt a karizmatikus tirannus prototípusa. Ha az
eredményből indulunk ki, ezt el is fogadhatjuk.
E hatáshoz Hitler fanatikus hite szolgáltatta a kiindulást. Amit ugyanis Hitler világnézetének,
Weltanschauungnak nevezett, valójában nem világnézet, hanem hitelv volt. Ezt maga semtagadta,
sőt a Mein Kampf lapjain több ízben és több vonatkozásban hangsúlyozta. A hit pedig éppen azért
hit, mert a rációhoz nincs köze, és ezért a racionalizmust nem is lehet számon kérni rajta.
5
Az erős és a gyenge
Miben hitt Hitler? Mindenekelőtt éppen abban, hogy a ráció az emberi történelem szempontjából
értéktelen, mert azt csupán a nyers erő és a benne meghúzódó erőszakos indulatok kormányozzák.
A világot nem a jó és a rossz, hanem az erős és a gyenge viadalának vélte, amelyben a gyenge elem
minden aljasságot és kerülő utat felhasznál saját túlélése és az erős megrontása érdekében. Hitler
az erőt akarta megragadni és önmagával együtt diadalra juttatni. Ennek akart győzelmet, életteret,
földet és uralmat biztosítani saját jóléte érdekében, aminek előfeltétele volt az álnok ellenfél
megsemmisítése.
Természetesen nem volt véletlen, hogy az erő megtestesítését Hitler a németekben, illetve a
germánokban látta. Nem láthatta másban, hiszen osztrák volt, nem választhatott más anyanemzetet
magának, mint a németet. Annál is kevésbé, mert egyedül az osztrák és a német politikai kultúra
egy bizonyos vonalát ismerte. Hitelvei viszont bármilyen más választást is megengedtek volna.
Kiválasztott nemzetnek vagy fajnak - amint azt egyébként nagyon jól tudjuk - bármelyik megfelel,
csak el kell ezt hinni, és el kell tudni hitetni.
Behatároltabb volt viszont az alattomos, megrontó ellenség megjelölésének lehetősége. A
monarchiában is, Németországban is, de ami ennél fontosabb: egész Európában készen állt ehhez a
séma. Különösen abban a szellemi vonulatban, amelyet Hitler olyan jól ismert, illetve amelyet szinte
kizárólag ismert. A zsidóról volt szó. A zsidóról, akinek ka pzsi tőkés és áruló munkásvezér figurája
már - Hitlertől függetlenül - régóta ismert volt. Mást egyszerűen nem is lehetett volna kitalálni
helyette. Hitler ezzel a történelmileg ismert alakkal csupán annyit tett, hogy definíciójába az említett
alakokon túl minden egyebet belefoglalt, amit a megrontó, a gyenge, de alattomos jelenség
számlájára írt. Felírta a számlára Szent Páltól kezdve a kereszténységet, a humanizmus minden
áramlatát, alakját és formáját, a demokráciát, a többségi elvet, egészében véve az intellektust, a
racionalizmust, a tudományt és így tovább.
Amikor a felsőbbrendű germánságnak a gyengeségeit latolgatja, arra az eredményre jut, hogy e
népcsoportban is csak nagyon kevesen vannak az igazak, az egészségesek, a fizikailag erős, a
tudományoktól meg nem rontott, a vakon engedelmeskedő és önfeláldozó elhivatottak. Már a Mein
Kampfból is világos, hogy maguknak a németeknek és a germánok többségének is nehéz lesz
bejutniuk a hitleri mennyországba.
Egytényezős ellenségkép
Hitler nem hitt a szó biológiai értelmében vett fajokban, sem ami a germán fajt, sem ami a zsidó fajt
illeti. Nagyon is jól tudta, hogy minden faj keveredett. Ő igazában csak az erőben hitt, és úgy vélte,
hogy ez ráruházható a germánságra, amely ennek az erőnek, életrevalóságnak sok tanújelét adta.
Nem hitt a zsidó faj létezésében sem, csak abban hitt, hogy az ellenség a gyenge, a túlélését
ügyeskedéssel, furfanggal biztosító embertípus, és ehhez a zsidó, mint olyan, kiváló megjelenítési
lehetőséget, mintegy öntőformát kínál. Hitler kifogyhatatlan volt az ötletekből, hogy minden útjában
álló jelenséget, társadalmi szervezetet, személyt valamilyen módon kapcsolatba hozzon a zsidókkal.
6
Ebben a műveletben még akkor is hiten kívüli megfontolások vezették, ha netán szíve mélyén
valóban zsidógyűlölő volt. Ettől ugyanis még nem kellett volna a zsidók számlájára írnia Rómát,
amely Saulus-Paulus ellenére mégiscsak az európai kereszténység és nem a zsidóság központja volt,
sem a humanizmust, amelynek eredeténél általában nem zsidók álltak, sem a liberalizmust, amelyet
ősi angol nagytőkések kezdtek gyakorolni, sőt jórészt megfogalmazni is, sem a Hitler által megvetett
korabeli modern művészetet, amelynek képviselői között csakúgy voltak nem zsidók, mint zsidók.
Az egytényezős megoldás titkát a Mein Kampfban maga Hitler árulja el, amikor elmondja, hogy
véleménye szerint a széles néptömegeknek csak egyetlen ellenséget szabad megmutatni, mert sok
ellenség esetén megzavarodnak. Akkor is ezt kell tenni, ha a valóságban sokkal több ellenséggel kell
szembenézni. E néhány végtelenül egyszerű tételben állt Hitler "világnézetének" lényege, amelyben
a maga részéről feltétel nélkül, a fanatikusan hitt, s amelynek birtokában magát a gondviselés
kiválasztott emberének tekintette. Ezt mélyen átérezve, hitét meggyőző erővé volt képes átalakítani,
akkor is, amikor nem magáról a hitről, hanem a belőle fakadó vagy megvalósulását szolgáló különféle
gyakorlati, taktikai lépésekről volt szó.
A primitív tömeg
Hitler sikereinek titka a mélyen gyökerező hit mellett félelmetes manipulációs készsége volt, amely
jelentőségében felülmúlta az oly sokat emlegetett szónoki kvalitásait is. Bármit is mondott Hitler,
fanatizmusa mindent átragyogott, végül tényleg bármit mondhatott, mert akkor is hittek neki, ha a
mondandó tartalma zavaros, ellentmondásos volt, és ha az egyik nap megcáfolta azt, amit a másikon
állított.
Hitler mondandóját mindig hozzá tudta igazítani hallgatóságához és a pillanatnyi szükségletekhez is.
Ennyiben igazuk van - legalábbis a felszínen - azoknak, akik nihilizmust emlegetnek. A mélyben
azonban mindig ott rejtezett a cél, és ez a cél nem egyszerűen a hatalom megragadásában és
birtoklásában jelent meg, amint azt néhányan feltételezik, hanem abban is, hogy a hatalom révén
igazsághoz és győzelemhez segítse az erőt, a z egyetlen jót, amit a világmindenségben felfedezett.
Hitler a Mein Kampfban világosan kifejezésre juttatja, hogy a maga részéről nem tartja sokra a
mindenkori helyzethez alkalmazkodó politikust s a politikát mint a lehetőségek megvalósításának
művészetét. Hitler célja nem lehetett politikai természetű, ennél többre tört. Ő valójában
programalkotó, aki a részletekkel és a lehetőségekkel nem sokat törődik. Az igazán nagy embert az
jellemzi - vélte -, hogy a lehetetlen akarja és valósítja meg.
Ugyanakkor a Mein Kampf oldalai afelől sem hagynak kétséget, hogy Hitler már a húszas években
figyelmesen kereste azokat a lehetőségeket, amelyek a lehetetlen megvalósítását mégis lehetővé
teszik. Ezek az eszközök alkották politikai kelléktárát, melyben szerepel a szómág ia, a szüntelen
ismétlés, a primitív lelkeknek megfelelő egyszerű kifejezési mód, az erő szüntelen bemutatása, az
ellenségkép egyetlen figurává egyszerűsítése, a célok egyetlen tennivalóként történő bemutatása.
Az foglalkoztatta, hogy miként lehet grandióz us programjához tömegtámogatást nyerni.
Erről a kérdésről a Mein Kampfban nyugodtan beszélhetett, mert nem fenyegette az a veszély, hogy
a primitív tömeg - amelynek támogatására számított - elolvassa e művet, és leleplezi őt. Azt a
manipulációt viszont már nem ismertethette, amelynek segítségével a német társadalom vezető
csoportjait és személyiségeit készült megtéveszteni.
7
Politikai kaméleon
Hitler sikereinek harmadik nagy összetevője megtévesztő alkalmazkodóképessége. Vagyis az
irracionális, hitbeli végcélt leszámítva, Hitler többnyire úgy viselkedett, mint bármely politikus: a
mindenkor lehetséges keretekben, azokhoz alkalmazkodva kereste a megoldást. A politikusok óriási
többségéhez képest azonban ő ezt sokkal nagyobb cinizmussal és sokkal sikeresebben tette. Hitler
politikai kaméleon volt, politikai eszköztárában nihilista, céltudatában azonban fanatikusan ugyanaz.
Megtévesztette a német nacionalistákat, elhitetve velük, hogy célja nem több az övékénél: erős
Németország, amely kiköszörüli a versailles -i csorbát. Becsapta a német nagytőkések jó részét,
amikor bemagyarázta nekik, hogy terve semmi más, mint az olcsó termelés biztosítása, a sztrájkok
és a szervezett munkásmozgalom megszüntetése, egyébként viszont az urak tehetnek
vállalataikban, amit jónak látnak. Ugyanúgy becsapta a hadsereg vezetőit, azokat, akik őt 1933 1934-ben és különösen az SA felszámolása és Hindenburg utódlása idején támogatták, majd akiket
néhány év múlva sorra leváltott, eltávolított a vezetésből.
Németország határain belül a legnehezebben saját bajtársait tudta becsapni. A náci sorokban szinte
szünet nélkül elhangzott - előbb nyilvánosan, majd óvatosabban - az a vád, hogy Hitler árulójává
vált a nemzeti szocializmusnak. A vád azonban félreértésen alapult. Hitler nem árult el semmit, mert
a náci baloldal elveit sosem vallotta. Azt az ambivalenciát, ami a köz náci által elképzelt programés
Hitler valódi elvei és céljai között mindvégig fennállt, a Führer végül azzal oldotta meg, hogy a hamis
illúziókat kergető náci fiatalok hangadóit, az SA-vezetőket 1934. június 30. és július 2. között
kivégeztette.
Hitler hallatlan sikereket könyvelhetett el a vezető európai személyiségek félrevezetésében is. A
megtévesztettek között voltak baloldaliak, liberálisok és konzervatívok egyaránt. Közéjük tartozott
1939-ig - Churchill kivételével - szinte minden angol politikus. Kevésbé hittek neki a franciák, de
Hitler nem is nagyon igyekezett elhitetni velük jó szándékait. Ugyanakkor számos alapvető
kérdésben a megtévesztett áldozatok közé tartozott a fasiszta partner, Mussolini is, és a balga,
láncon vezetett vakok csoportját gazdagították a kis szövetségesek vezető emberei, sokszor a
bábkormányok tisztségviselői, sőt nemegyszer a baráti fasiszta csoportok, mozgalmak élharcosai is.
A román Vasgárda vezetősége, Horia Sima és társai 1941 januárjában abban a hiszemben
robbantották ki harcukat, hogy bírják a Reich feltétlen támogatását. Ehelyett Hitler az ebédlőasztal
mellett az eseményeket azzal kommentálta, hogy Antonescu tábornok akkor járt volna el helyesen,
ha Simát egyszerűen lelöveti és a gárdatagokat beszervezi.
A megtévesztett külföldi vezetők között külön említést érdemel Sztálin, aki közismerten minden
kortársánál bizalmatlanabb és ravaszabb volt. Bár talán Sztálin sem feltételezte, hogy
együttműködésük kifejezetten tartósnak bizonyul, de azt némi joggal hihett e, hogy az addigi
hatalmas préda megemésztése a Német Birodalmat néhány évre leköti. Mint igazi és alapos diktátor
valószínűleg elképzelte magának a tengernyi feladatot, amit - Ausztriát is beleértve - tíz bekebelezett
ország átalakítása, közigazgatásának megszervezése jelent. Mint a diktatórikus hatalomgyakorlás
mesterének vélhetően eszébe sem jutott az az eshetőség, hogy Hitlert nem érdekli sema békekötés,
de még a fegyverszünet sem nagyon. Nem érdekli a közigazgatás, a berendezkedés, hanemegyetlen
célja a további, minél gyorsabb, minél váratlanabb hódítás.
8
Döntés nélküli döntéshozatal
Hitler sikereinek fontos tényezője volt a racionális döntésekkel szembeni meghátrálás és az
akaratának megfelelő döntés manipulatív érvényesítése. Ez a felszínen döntésképtelenségnek tűnő
sajátosság valójában döntés nélküli döntéshozatalnak is felfogható. Hitler számos esetben semmiféle
döntést nem hozott, amikor egy racionális elme ennek abszolút szükségességét fedezte volna fel.
Nem azért azonban, mert félt dönteni, hanem azért, mert a saját logikája szerint nem tartotta
szükségesnek, hogy a kérdésről egyáltalán döntsenek. Ebbe a kategóriába tartozott például minden
elmulasztott fegyverszünet, békekötés, minden ki nem jelölt politikai vagy közigazgatási határ ügye.
Mindez számára egyáltalán nem volt fontos.
Ezért nem érdekelte azoknak a reménytelen helyzetbe került német egységeknek a sorsa sem,
amelyeket racionális katonai lépésekkel meg lehetett volna menteni. Ezért látjuk az úgynevezett
döntéskihagyások egész sorát olyan helyzetekben, amikor egy elégtelennek vagy hibásnak
mutatkozó katonai döntést felül lehetett volna vizsgálni, korrigálni lehetett volna. Hitler kitérése ezek
elől a döntések elől azt a hitet támasztotta alá, hogy a Führer olyan ismeretek, olyan tudás birtokában
van, amelynek a közönséges földi halandók nem érnek a nyomába.
Hitlert nem lehet tetten érni a részletekben. A részleteket, a kivitelezést többnyire meghagyta
másoknak, miközben azt szerette játszani, hogy az események szinte tőle függetlenül, az élet
kegyetlen törvényeinek hatására mennek végbe. Nem írt például parancsot a Reichstag
felgyújtására. De Goebbels naplójából kiderül, ő sugalmazta, hogy a kommunisták elleni náci
fellépéshez alibit kell teremteni. És a náci vezérkar szállította az alibit. Hasonló eljárási és döntési
módot számos alkalommal megfigyelhetünk nála.
Az eutanázia-rendelet aláírásával 1939-ben Hitler kivételt tett ez alól a szokása alól, és ezt vélhetően
meg is bánta. Két év alatt ugyan e program keretében "sikerült" mintegy 50 ez er gyógyíthatatlannak
tekintett beteget, közöttük súlyosan sérült német katonákat is meggyilkolni, a tiltakozó hullámmiatt
azonban - amit a kiszivárgó hírek kiváltottak - az akciót 1941-ben leállították. Ezt követően az
eutanázia nem minősült külön programnak, azt a halálgyárak napi tevékenysége keretében
bonyolították le.
Ehhez azonban már csakúgy nem szolgált alapul Hitler írott parancsa, miként az úgynevezett
Endlösunghoz sem. Ilyen parancsot a történészek hiába kerestek. Mégis nyilvánvaló, hogy éppen az
értéktelen és kártékony emberi nem kiirtása volt Hitler világnézetének legfőbb elve, és ennek
végrehajtására irányult döntéseinek legkeményebb része. Ez Hitler hitvallásának lényegéhez
tartozott. Tévedés azonban azt hinni, hogy az Endlösung célja kizáróla g az európai zsidók kiirtására
korlátozódott. Hitler a "parazitákra", a fajilag alacsonyrendűnek minősített ellenségekre minden
változatukban le akart sújtani, s csak az időtényező akadályozta meg abban, hogy elképzeléseinek
egészét megvalósítsa.
9
Világnézeti gyilkos
Hitler a fanatikus, messianisztikus vezető tulajdonképpen világnézeti gyilkos volt korlátlan
embertelenséggel és cinizmussal. Ebben nincs párja a huszadik században. Külsőségekben és
módszerekben hasonlított ugyan Mussolinihoz és Sztálinhoz, a lényeget tekintve azonban
különbözött mindkettőjüktől. Mussolini hozzá hasonlóan értett a tömegek befolyásolásához, nagy
taktikai érzéke mellett megvolt az a képessége is, hogy objektíve ellenérdekelt csoportokat
manipuláljon. Nem voltak azonban Hitlerhez foghatóan szilárd hitelvei, ő mindig vagy csaknem
mindig azt hitte el, amit éppen hasznosnak vélt.
Valójában nem tudjuk, hogy Sztálin monolitikus ideológiai megnyilatkozásai mennyiben fedték igazi
gondolatait. Politikai gyakorlatát az általa képviselt felsz abadító, humánus végcélja nem érintette
meg. Az osztályharcelméletet részben a diktatúra megszilárdítására, részben a birodalom gyors,
erőszakos gazdasági, elsősorban katonai megerősítésére használta fel. Az erőszak alkalmazásában,
a minden lelkiismereti konfliktustól való mentességben, a cinizmusban - amellyel Hitlerhez hasonlóan
milliókat küldött a halálba - kétségtelen hasonlóságok mutatkoztak a két diktátor között. Bármennyit
tárolt is azonban Sztálin a fejében a marxizmus -leninizmusból, természetét tekintve, ő kétségtelenül
nem volt hívő, nem voltak messianisztikus tulajdonságai, és nem rendelkezett a rétori akaratátvitel
képességeivel sem. Hitler a legügyesebb taktikai húzása közepette is megmaradt a valóságtól
elrugaszkodott fanatikus fantáziálónak, s aját hitelvei rabjának, míg Sztálin minden látszólagos és
talán valóságos ideológiai kötöttsége ellenére mindkét lábával a földi realitások talaján állt, és
tevékenységét ezekhez igazította. Sztálin súlyos tévedései és bűnei nem hitvilágából, hanem
tanulatlanságából, a világfolyamatok ismeretének hiányából és cinikus rosszindulatából táplálkoztak.
Lelkialkatát tekintve, Hitler a modern terroristához, az ideológiai gyilkoshoz áll a legközelebb, aki
rendelkezik a gyakorlati politizálás képességével és a szó h atalmával is. De van-e ilyen modern
terrorista? Úgy tűnik, hogy Hitler alakja egyedülálló volt huszadik századi világunkban és talán egész
történelmünkben.
10
KI VOLT HITLER
Ki ismeri Hitlert? Sokan hallottak gyilkos indulatairól és tetteiről, tudják, hogy a németeket
demagógiával csábította el, mégis minden viharon át maga mellett tudta tartani támogatóit és
mindenekelőtt a hadsereget. Tudják, hogy a németek egész vezető gárdáj a vakon rohant utána
még akkor is, amikor élő emberi roncsként egyenesen a szakadékba vezette országát, és mintegy
50 millió halott hekatombáját hagyta maga után, amikor végül önkezével vetett véget életének.
De vajon ismerjük-e Hitlert igazán? A Hitler-kép még mindig homályos.
Időben először az a Hitler-kép született meg, amely szerint a németek vezére voltaképpen semmiféle
eszmei-politikai elgondolással nem rendelkezett, s egyetlen igazi képességét, taktikai érzékét eltökélt
opportunistaként a mindenkori helyzetnek megfelelően kamatoztatta (Alan Bullock, Rauschning). A
korai irodalmat véve alapul, kivételt képez ez alól Olden, aki Hitler néhány alapeszméjét vagy
rögeszméjét komolyan veszi, és azokat pszichés sajátosságokkal próbálja magyarázni. Míg például
Rauschning a hitleri antiszemitizmust is feloldja a politikai eljárások, szükségességek, opportunitások
olvasztótengelyében, addig Olden mély zsidógyűlöletről beszél, amelyet szerinte valami fiatalkori
trauma válthatott ki, például az, hogy egy zsidó elsz erette Hitler kedvesét.
Sötét erők bábja
Rauschning felfogása a nihilista Hitlerről - hivatkozva vagy anélkül - többféle magyarázathoz
szolgálat alapul. Jól megfért például azzal a felfogással, amely szerint a náci vezér a nácizmus
története szempontjából jelentéktelen figura. Hitler nem volt egyéb, mint báb a német nagytőke, a
Reichswehr stb. kezében. Egyszerű kiszolgáló, aki helyett a felsoroltak mást is találhattak volna
céljaikra. Finomabb formájában e felfogás úgy fogalmazódik, hogy Hitlert személyes t ulajdonságai a
lehető legjobb kiszolgálóvá tették; nem volt tehát véletlen, hogy a sötét erők éppen őt választották
a baloldal leküzdésére és a német imperializmus céljainak megvalósítására. Ezt a tézist elsősorban
a kelet-németországi "marxista" kutatók képviselték, nem kímélve időt és fáradtságot annak
bizonyítása érdekében, hogy Hitlert a német finánctőke pénzelte, a Reichswehr nagy része elfogadta,
sőt egyes döntő pillanatokban másokkal szemben preferálta, és hogy az egyházak semtanúsítottak
komoly ellenállást a nácikkal szemben, amikor még módjukban állt volna.
Az igaz, hogy az elitek több-kevesebb egyetértése nélkül aligha keletkezhet újfajta kormányzati
szisztéma, de az így kialakuló Hitler-kép egyoldalú, mert legjobb esetben is csak Hitler elfogadásának
részleges társadalmi indokait tartalmazza, és hiányos, mert nem foglalja magába a szereplő
tulajdonságait. Ebből legfeljebb azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nagytőke, a Reichswehr
és a vezető elit súlyos tévedésben leledzett, amikor a hitlerista kísérlethez hozzájárult, hiszen érdekei
védelmét, felfogása érvényesítését egy olyan emberre (mozgalomra, államrendszerre) bízta, amely
az országot romba döntötte, minden korábbinál tragikusabb helyzetbe hozta, beleértve ebbe az
iparbárókat, a hadsereg vezetőit saját személyükben is.
2
Ezen a ponton aztán vagy megelégszünk az ismert magyarázattal, amely a német imperializmus vad
természetére utal, vagy kénytelenek vagyunk megkérdezni, ugyan mi vette el ezeknek az uraknak
a józan eszét, illetve, mi téveszte tte meg őket. Ugyanezt a kérdést egyébként a 14 millió náci
szavazóval kapcsolatban is feltehetjük, hiszen a mintegy 5 millió német halottból vélhetően elég sok
közülük került ki. És ezzel vissza is érünk Hitler személyiségéhez. Ki volt végül is az az embe r, aki
képes volt e megtévesztésre?
A karizmatikus tirannus
Hitler, mint egy társadalmilag meghatározott szerep hordozója, feltűnt a nyugatnémet történetírás
baloldali köreiben is (Dirk Stegmann, Reinhard Kühnl és mások), ám a többség itt más közelítésekkel
dolgozott. E kísérletek célja abban állt, hogy a német társadalmat a lehetőség szerint
tehermentesítse a nácizmus bűneitől. Következésképpen mindent meg kell tenni annak érdekében,
hogy a nácikat és vezetőjüket egyrészt a német történelemtől és a németségtől magától minél jobban
eltávolítsák, másrészt, hogy a nácik és főként Hitler hatalmát természetfölöttivé növeljék. Hitler
rendkívüli szónoki tehetsége, démoni ideológiájának soha nem ismert bűvös kisugárzása, félelmetes
akaratereje kapta a döntő szerepe t a nácizmus sikerében. Megszületett a "karizmatikus tirannus", a
negatív karizmával bíró hős fogalma, a nemzet-állami vallás utolsó harcosának figurája. Ehhez fel
kellett fedezni, hogy Hitlernek igenis volt világnézete, hite, úgyszólván vallásos hite sajá t
missziójában, szilárd akarata e misszió betöltésére, misztikus hatása az akaratátvitelben szónoklatai
által, és hallatlan taktikai tudása, amellyel mindig minden hézagot, ellentmondást áthidalt.
Ennek a Hitler-képnek a megfogalmazásában közreműködött Ernst Nolte és Joachim Fest is, bár
egyikük sem volt még kategorikus. Fest például döntő hitleri vonásnak vélte a szorongást, amely
szerinte egész életének legfőbb hatóereje lett volna. Nolte Hitler karizmatikus egyéniségét csak
érintette, és nagy gondot fordított arra, hogy a nácizmust - a német tájtól való minél sikeresebb
eltávolítása érdekében - nemzetközi jelenségként magyarázza meg. A nácizmust, mint az
összeurópai liberalizmus válságának termékét mutatta be, kikapcsolva a kérdéskörből két neméppen
jelentéktelen motívumot. Egyrészt, hogy Németországban a nácizmus anélkül következett be, hogy
a liberalizmus valaha is gyökeret vert volna, másrészt, hogy ahol viszont a liberalizmus tényleg
gyökeret vert, ott a válságot mindenütt túl is élte, és azt nem váltotta fel sem nácizmus, sem más
hozzá hasonló képződmény.
Fel kell figyelnünk arra, hogy a nácizmusnak mint a liberalizmus válságára adott válasznak a
megfogalmazása már nemcsak a német nagytőke, a Reichswehr stb. védelmét foglalta magába az
ellenállhatatlan náci mozgalommal és az ugyancsak ellenállhatatlan hitle ri akaraterővel szemben,
hanem érvet jelentett maguknak a náciknak és - végső soron - Hitlernek a védelmében is. Végül is
nem ő tehetett erről a válságról!
A Führer-legenda vége
Mondanunk sem kell, hogy a vita ezzel nem ért véget. A hitleri akaraterő és dö ntésképesség
hangsúlyozása önmagában véve egy közel ötszáz -oldalas cáfolatot váltott ki Werner Maser tollából.
A szerzőtől megtudjuk, hogy Hitler nem is volt igazi Führer, nem vezetett, hanem csak bukdácsolt a
napi események között. Mindig mások és az események döntöttek helyette. A nácizmus egy idő után
3
úgy hatott - mondja Maser Speert idézve -, "mint egy golyó ballisztikus ereje, ha már egészen kívül
van a csőből; automatikusan tovább csinálják, jóllehet már semmi célja többé, hogy bármit is
csináljanak". Ezt a hatást - halljuk tovább Masertől - Hitler világnézetével érte el, amit viszont embertelen aspektusai ellenére - mindenkire rá tudott kényszeríteni manipulációval, szokatlan
szónoki adottságával és azzal a képességével, hogy az emberekben kioltsa a kritikai érzéket. E
bűvölet hatása alatt hitte mindenki - barát és ellenség egyaránt -, hogy Hitler államférfinak ugyanaz,
mint szónoknak, holott egy diktátor minden képessége, akaratereje és döntésképessége hiányzott
belőle. A folyó Hitler nélkül haladt a maga útján.
Maser arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a pusztítás és pusztulás nem Hitler világnézetének, akarat
kifejezésének és döntéseinek, hanem a vezetés hiányainak, Hitler döntésképtelenségének
következménye volt. Maser, mint ígéri, úgy próbál véget vetni a Führer-legendának, hogy Hitler
helyett az alvezérek csoportját és a kilőtt golyót, vagyis valami sorsfélét tesz főszereplővé. E
végeredmény kedvéért meg kell feledkezni Hitler világnézetéről, s így talán nem is véletlen, hogy a
"Mein Kampf" c. fejezetben Maser sok mindenről ír, de a műről szinte semmit. A golyót egy
meggyőződéses szónok lövi ki ugyan, ám arról, hogy utóbb mi történik, jószerivel senki sem tehet,
maga a lövöldöző sem.
Válasz az ázsiai barbarizmusra
Időközben viszont a történetírásba n keletkezett egy olyan új áramlat is, amely szerint a fasizmus és
a nácizmus - úgymond önmaga ellenére - az archaikus ideológiáját erőszakos modernizálásra
használta fel, ezáltal néhány elmaradott országban megteremtette az átmenetet a modern jóléti
társadalom felé. Ezt a Németországban elsősorban Rolf Dahrendorf által képviselt tételt a német
történészek jó része tagadta, elsősorban azt hangsúlyozva, hogy a német társadalom elmaradott
vonásait, elemeit nem a nácizmus számolta fel, ellenkezőleg, több vonatkozásban megszilárdította.
Ezek végül is azáltal pusztultak el, hogy elpusztították magát a nácizmust és vele együtt a német
társadalom archaikus vonásait. Végül a nyolcvanas évek nagy német történészvitáját Nolte váltotta
ki, amikor azt a megállapítást kockáztatta meg, hogy a hitleri barbarizmus csupán válasz volt az
ázsiai barbarizmusra, mi több: prevenció vele szemben. E tételt mások kiegészítették azzal, hogy a
Szovjetunió 1941-ben már készen állt a Németország elleni támadásra, így tehát Hitler e
szempontból is csak prevenciót hajtott végre. Míg Noltét közelről főleg Fest, némileg távolabbról a
neves történész, Andreas Hillgruber támogatta, másfelől a történészek egész tábora szállt szembe
tételével. A két Mommsen, Broszat, Jäckel, Kocka és sokan mások ragadtak tollat, hogy a nácizmus
mint Sztálin ellenes prevenció tételét elutasítsák, és elhárítsák ezzel együtt a nemzeti történelem
konzervatív szemléletű átköltését, historizálását. Igaz, ami igaz, Hitler nemcsak nem tudott a Gulágszigetekről, amikor a húszas évek elején már gázba akarta fojtani a zsidókat, de a Gulág akkoriban
még nem is létezett. Mi több, amikor Hitler a szovjetellenes háború során kezdte megismerni a
bolsevik rendszer valóságos vonásait és azon át Sztálint, nem egészen véletlenül vált ennek a
"fickónak" a tisztelőjévé. Végeredményben a röviden felsorolt Hitler-interpretációk két megközelítést
tartalmaznak. Az egyik a társadalomból, a másik a személyiségből indul ki. Nem tagadható sem az
egyik, sem a másik létjogosultsága, ha egy olyan karrier megértéséről van szó, mint amilyen Hitleré
volt. Úgy tűnik azonban, hogy a két közelítés szétválasztása vagy szembeállítása zavarja a
megértést. Önmagában sem az egyik, sem a másik nem elegendő egy történelmi személyiség
szerepének feltárásához. Végül is marad a kérdés: ki volt ez az ember?
4
HIT, FANATIZMUS, MANIPULÁCIÓ
Ki volt Hitler?
Képzeljük el Hitlert - mondjuk - a bismarcki Németországban, ebben a magabiztos, sikeres és
gazdaságilag virágzásnak indult országban. Mi lehetett volna akkoriban Adolf Hitlerből? Ha már
eljutott valahogy a hadseregig, és nagyon megerőlteti magát, valószínűleg elvégezhette volna az
altiszti iskolát, és karrierje felível az őrmesterségig. És mi lehetne ma Németországban Adolf
Hitlerből? Vélhetően semmi, vagy legalábbis se mmi szóra érdemes. Kétségtelen, a Hitler-jelenséget
a korabeli német problémák, a korabeli német társadalom és a vezető csoportok gondolkodásmódja
magyarázza. Aligha elképzelhető bárki más a korszak ismert nacionalista és náci vezetői közül Hitler
helyén. Azt az utat, amilyet a Führer megtett, vélhetően senki más nem tudta volna megtenni az ő
helyén.
Miért történt így?
Nyilvánvalóan csak olyan vezető személyiség jöhetett számításba, aki a német tradíciókra,
pontosabban szólva azok egy meghatározott vonalára építhetett; azzal azonosult. Ilyen ember, sőt
politikai vezető nyilvánvalóan csőstül rendelkezésre állt Németországban. Fogadjuk el, hogy a
gazdasági válság és a politikai káosz, kiúttalanság állapotában már mindenképp nagy volt a hajlam
egy erőskezű vagy akár diktatórikus kormányzat bevezetésére. De miért éppen Hitler állt erre
készen, miért ő volt 1932 végén, 1933 elején az egyetlen, akire gondoltak, és akire egyáltalán
gondolhattak? A kérdést nem válaszolja meg, csak továbbgörgeti, ha azzal felelünk, ho gy ez idő
szerint egyedül neki volt sok százezres saját tábora és sokmilliós szavazóközönsége. Azonnal új
kérdésként merül fel, hogy ez miért történt így? Az utóbbi problémára ugyanis már nagyon erőltetett
és tulajdonképpen megalapozatlan az a baloldalinak tekintett válasz, hogy ti. a német vezető
csoportok kezdettől fogva az ő mozgalmára tettek és őt, illetve pártját finanszírozták. A német
nagytőke ugyanis a húszas években számos pártot és szervezetet finanszírozott, és a Reichswehr is
többfelé tekintett.
Hogyan érte el Hitler a sokmilliós szavazótábort azzal egyidejűleg, hogy el tudta fogadtatni magát a
vezető német csoportokkal, a hagyományos német elittel is? Ez az igazi kérdés, és erre már csak
Hitler személyes tulajdonságai ismeretében lehet megkísére lni a válaszadást. A legrövidebb válasz
az, hogy Hitlernek negatív karizmája volt, ő volt a karizmatikus tirannus prototípusa. Ha az
eredményből indulunk ki, ezt el is fogadhatjuk.
E hatáshoz Hitler fanatikus hite szolgáltatta a kiindulást. Amit ugyanis Hitler világnézetének,
Weltanschauungnak nevezett, valójában nem világnézet, hanem hitelv volt. Ezt maga semtagadta,
sőt a Mein Kampf lapjain több ízben és több vonatkozásban hangsúlyozta. A hit pedig éppen azért
hit, mert a rációhoz nincs köze, és ezért a racionalizmust nem is lehet számon kérni rajta.
5
Az erős és a gyenge
Miben hitt Hitler? Mindenekelőtt éppen abban, hogy a ráció az emberi történelem szempontjából
értéktelen, mert azt csupán a nyers erő és a benne meghúzódó erőszakos indulatok kormányozzák.
A világot nem a jó és a rossz, hanem az erős és a gyenge viadalának vélte, amelyben a gyenge elem
minden aljasságot és kerülő utat felhasznál saját túlélése és az erős megrontása érdekében. Hitler
az erőt akarta megragadni és önmagával együtt diadalra juttatni. Ennek akart győzelmet, életteret,
földet és uralmat biztosítani saját jóléte érdekében, aminek előfeltétele volt az álnok ellenfél
megsemmisítése.
Természetesen nem volt véletlen, hogy az erő megtestesítését Hitler a németekben, illetve a
germánokban látta. Nem láthatta másban, hiszen osztrák volt, nem választhatott más anyanemzetet
magának, mint a németet. Annál is kevésbé, mert egyedül az osztrák és a német politikai kultúra
egy bizonyos vonalát ismerte. Hitelvei viszont bármilyen más választást is megengedtek volna.
Kiválasztott nemzetnek vagy fajnak - amint azt egyébként nagyon jól tudjuk - bármelyik megfelel,
csak el kell ezt hinni, és el kell tudni hitetni.
Behatároltabb volt viszont az alattomos, megrontó ellenség megjelölésének lehetősége. A
monarchiában is, Németországban is, de ami ennél fontosabb: egész Európában készen állt ehhez a
séma. Különösen abban a szellemi vonulatban, amelyet Hitler olyan jól ismert, illetve amelyet szinte
kizárólag ismert. A zsidóról volt szó. A zsidóról, akinek ka pzsi tőkés és áruló munkásvezér figurája
már - Hitlertől függetlenül - régóta ismert volt. Mást egyszerűen nem is lehetett volna kitalálni
helyette. Hitler ezzel a történelmileg ismert alakkal csupán annyit tett, hogy definíciójába az említett
alakokon túl minden egyebet belefoglalt, amit a megrontó, a gyenge, de alattomos jelenség
számlájára írt. Felírta a számlára Szent Páltól kezdve a kereszténységet, a humanizmus minden
áramlatát, alakját és formáját, a demokráciát, a többségi elvet, egészében véve az intellektust, a
racionalizmust, a tudományt és így tovább.
Amikor a felsőbbrendű germánságnak a gyengeségeit latolgatja, arra az eredményre jut, hogy e
népcsoportban is csak nagyon kevesen vannak az igazak, az egészségesek, a fizikailag erős, a
tudományoktól meg nem rontott, a vakon engedelmeskedő és önfeláldozó elhivatottak. Már a Mein
Kampfból is világos, hogy maguknak a németeknek és a germánok többségének is nehéz lesz
bejutniuk a hitleri mennyországba.
Egytényezős ellenségkép
Hitler nem hitt a szó biológiai értelmében vett fajokban, sem ami a germán fajt, sem ami a zsidó fajt
illeti. Nagyon is jól tudta, hogy minden faj keveredett. Ő igazában csak az erőben hitt, és úgy vélte,
hogy ez ráruházható a germánságra, amely ennek az erőnek, életrevalóságnak sok tanújelét adta.
Nem hitt a zsidó faj létezésében sem, csak abban hitt, hogy az ellenség a gyenge, a túlélését
ügyeskedéssel, furfanggal biztosító embertípus, és ehhez a zsidó, mint olyan, kiváló megjelenítési
lehetőséget, mintegy öntőformát kínál. Hitler kifogyhatatlan volt az ötletekből, hogy minden útjában
álló jelenséget, társadalmi szervezetet, személyt valamilyen módon kapcsolatba hozzon a zsidókkal.
6
Ebben a műveletben még akkor is hiten kívüli megfontolások vezették, ha netán szíve mélyén
valóban zsidógyűlölő volt. Ettől ugyanis még nem kellett volna a zsidók számlájára írnia Rómát,
amely Saulus-Paulus ellenére mégiscsak az európai kereszténység és nem a zsidóság központja volt,
sem a humanizmust, amelynek eredeténél általában nem zsidók álltak, sem a liberalizmust, amelyet
ősi angol nagytőkések kezdtek gyakorolni, sőt jórészt megfogalmazni is, sem a Hitler által megvetett
korabeli modern művészetet, amelynek képviselői között csakúgy voltak nem zsidók, mint zsidók.
Az egytényezős megoldás titkát a Mein Kampfban maga Hitler árulja el, amikor elmondja, hogy
véleménye szerint a széles néptömegeknek csak egyetlen ellenséget szabad megmutatni, mert sok
ellenség esetén megzavarodnak. Akkor is ezt kell tenni, ha a valóságban sokkal több ellenséggel kell
szembenézni. E néhány végtelenül egyszerű tételben állt Hitler "világnézetének" lényege, amelyben
a maga részéről feltétel nélkül, a fanatikusan hitt, s amelynek birtokában magát a gondviselés
kiválasztott emberének tekintette. Ezt mélyen átérezve, hitét meggyőző erővé volt képes átalakítani,
akkor is, amikor nem magáról a hitről, hanem a belőle fakadó vagy megvalósulását szolgáló különféle
gyakorlati, taktikai lépésekről volt szó.
A primitív tömeg
Hitler sikereinek titka a mélyen gyökerező hit mellett félelmetes manipulációs készsége volt, amely
jelentőségében felülmúlta az oly sokat emlegetett szónoki kvalitásait is. Bármit is mondott Hitler,
fanatizmusa mindent átragyogott, végül tényleg bármit mondhatott, mert akkor is hittek neki, ha a
mondandó tartalma zavaros, ellentmondásos volt, és ha az egyik nap megcáfolta azt, amit a másikon
állított.
Hitler mondandóját mindig hozzá tudta igazítani hallgatóságához és a pillanatnyi szükségletekhez is.
Ennyiben igazuk van - legalábbis a felszínen - azoknak, akik nihilizmust emlegetnek. A mélyben
azonban mindig ott rejtezett a cél, és ez a cél nem egyszerűen a hatalom megragadásában és
birtoklásában jelent meg, amint azt néhányan feltételezik, hanem abban is, hogy a hatalom révén
igazsághoz és győzelemhez segítse az erőt, a z egyetlen jót, amit a világmindenségben felfedezett.
Hitler a Mein Kampfban világosan kifejezésre juttatja, hogy a maga részéről nem tartja sokra a
mindenkori helyzethez alkalmazkodó politikust s a politikát mint a lehetőségek megvalósításának
művészetét. Hitler célja nem lehetett politikai természetű, ennél többre tört. Ő valójában
programalkotó, aki a részletekkel és a lehetőségekkel nem sokat törődik. Az igazán nagy embert az
jellemzi - vélte -, hogy a lehetetlen akarja és valósítja meg.
Ugyanakkor a Mein Kampf oldalai afelől sem hagynak kétséget, hogy Hitler már a húszas években
figyelmesen kereste azokat a lehetőségeket, amelyek a lehetetlen megvalósítását mégis lehetővé
teszik. Ezek az eszközök alkották politikai kelléktárát, melyben szerepel a szómág ia, a szüntelen
ismétlés, a primitív lelkeknek megfelelő egyszerű kifejezési mód, az erő szüntelen bemutatása, az
ellenségkép egyetlen figurává egyszerűsítése, a célok egyetlen tennivalóként történő bemutatása.
Az foglalkoztatta, hogy miként lehet grandióz us programjához tömegtámogatást nyerni.
Erről a kérdésről a Mein Kampfban nyugodtan beszélhetett, mert nem fenyegette az a veszély, hogy
a primitív tömeg - amelynek támogatására számított - elolvassa e művet, és leleplezi őt. Azt a
manipulációt viszont már nem ismertethette, amelynek segítségével a német társadalom vezető
csoportjait és személyiségeit készült megtéveszteni.
7
Politikai kaméleon
Hitler sikereinek harmadik nagy összetevője megtévesztő alkalmazkodóképessége. Vagyis az
irracionális, hitbeli végcélt leszámítva, Hitler többnyire úgy viselkedett, mint bármely politikus: a
mindenkor lehetséges keretekben, azokhoz alkalmazkodva kereste a megoldást. A politikusok óriási
többségéhez képest azonban ő ezt sokkal nagyobb cinizmussal és sokkal sikeresebben tette. Hitler
politikai kaméleon volt, politikai eszköztárában nihilista, céltudatában azonban fanatikusan ugyanaz.
Megtévesztette a német nacionalistákat, elhitetve velük, hogy célja nem több az övékénél: erős
Németország, amely kiköszörüli a versailles -i csorbát. Becsapta a német nagytőkések jó részét,
amikor bemagyarázta nekik, hogy terve semmi más, mint az olcsó termelés biztosítása, a sztrájkok
és a szervezett munkásmozgalom megszüntetése, egyébként viszont az urak tehetnek
vállalataikban, amit jónak látnak. Ugyanúgy becsapta a hadsereg vezetőit, azokat, akik őt 1933 1934-ben és különösen az SA felszámolása és Hindenburg utódlása idején támogatták, majd akiket
néhány év múlva sorra leváltott, eltávolított a vezetésből.
Németország határain belül a legnehezebben saját bajtársait tudta becsapni. A náci sorokban szinte
szünet nélkül elhangzott - előbb nyilvánosan, majd óvatosabban - az a vád, hogy Hitler árulójává
vált a nemzeti szocializmusnak. A vád azonban félreértésen alapult. Hitler nem árult el semmit, mert
a náci baloldal elveit sosem vallotta. Azt az ambivalenciát, ami a köz náci által elképzelt programés
Hitler valódi elvei és céljai között mindvégig fennállt, a Führer végül azzal oldotta meg, hogy a hamis
illúziókat kergető náci fiatalok hangadóit, az SA-vezetőket 1934. június 30. és július 2. között
kivégeztette.
Hitler hallatlan sikereket könyvelhetett el a vezető európai személyiségek félrevezetésében is. A
megtévesztettek között voltak baloldaliak, liberálisok és konzervatívok egyaránt. Közéjük tartozott
1939-ig - Churchill kivételével - szinte minden angol politikus. Kevésbé hittek neki a franciák, de
Hitler nem is nagyon igyekezett elhitetni velük jó szándékait. Ugyanakkor számos alapvető
kérdésben a megtévesztett áldozatok közé tartozott a fasiszta partner, Mussolini is, és a balga,
láncon vezetett vakok csoportját gazdagították a kis szövetségesek vezető emberei, sokszor a
bábkormányok tisztségviselői, sőt nemegyszer a baráti fasiszta csoportok, mozgalmak élharcosai is.
A román Vasgárda vezetősége, Horia Sima és társai 1941 januárjában abban a hiszemben
robbantották ki harcukat, hogy bírják a Reich feltétlen támogatását. Ehelyett Hitler az ebédlőasztal
mellett az eseményeket azzal kommentálta, hogy Antonescu tábornok akkor járt volna el helyesen,
ha Simát egyszerűen lelöveti és a gárdatagokat beszervezi.
A megtévesztett külföldi vezetők között külön említést érdemel Sztálin, aki közismerten minden
kortársánál bizalmatlanabb és ravaszabb volt. Bár talán Sztálin sem feltételezte, hogy
együttműködésük kifejezetten tartósnak bizonyul, de azt némi joggal hihett e, hogy az addigi
hatalmas préda megemésztése a Német Birodalmat néhány évre leköti. Mint igazi és alapos diktátor
valószínűleg elképzelte magának a tengernyi feladatot, amit - Ausztriát is beleértve - tíz bekebelezett
ország átalakítása, közigazgatásának megszervezése jelent. Mint a diktatórikus hatalomgyakorlás
mesterének vélhetően eszébe sem jutott az az eshetőség, hogy Hitlert nem érdekli sema békekötés,
de még a fegyverszünet sem nagyon. Nem érdekli a közigazgatás, a berendezkedés, hanemegyetlen
célja a további, minél gyorsabb, minél váratlanabb hódítás.
8
Döntés nélküli döntéshozatal
Hitler sikereinek fontos tényezője volt a racionális döntésekkel szembeni meghátrálás és az
akaratának megfelelő döntés manipulatív érvényesítése. Ez a felszínen döntésképtelenségnek tűnő
sajátosság valójában döntés nélküli döntéshozatalnak is felfogható. Hitler számos esetben semmiféle
döntést nem hozott, amikor egy racionális elme ennek abszolút szükségességét fedezte volna fel.
Nem azért azonban, mert félt dönteni, hanem azért, mert a saját logikája szerint nem tartotta
szükségesnek, hogy a kérdésről egyáltalán döntsenek. Ebbe a kategóriába tartozott például minden
elmulasztott fegyverszünet, békekötés, minden ki nem jelölt politikai vagy közigazgatási határ ügye.
Mindez számára egyáltalán nem volt fontos.
Ezért nem érdekelte azoknak a reménytelen helyzetbe került német egységeknek a sorsa sem,
amelyeket racionális katonai lépésekkel meg lehetett volna menteni. Ezért látjuk az úgynevezett
döntéskihagyások egész sorát olyan helyzetekben, amikor egy elégtelennek vagy hibásnak
mutatkozó katonai döntést felül lehetett volna vizsgálni, korrigálni lehetett volna. Hitler kitérése ezek
elől a döntések elől azt a hitet támasztotta alá, hogy a Führer olyan ismeretek, olyan tudás birtokában
van, amelynek a közönséges földi halandók nem érnek a nyomába.
Hitlert nem lehet tetten érni a részletekben. A részleteket, a kivitelezést többnyire meghagyta
másoknak, miközben azt szerette játszani, hogy az események szinte tőle függetlenül, az élet
kegyetlen törvényeinek hatására mennek végbe. Nem írt például parancsot a Reichstag
felgyújtására. De Goebbels naplójából kiderül, ő sugalmazta, hogy a kommunisták elleni náci
fellépéshez alibit kell teremteni. És a náci vezérkar szállította az alibit. Hasonló eljárási és döntési
módot számos alkalommal megfigyelhetünk nála.
Az eutanázia-rendelet aláírásával 1939-ben Hitler kivételt tett ez alól a szokása alól, és ezt vélhetően
meg is bánta. Két év alatt ugyan e program keretében "sikerült" mintegy 50 ez er gyógyíthatatlannak
tekintett beteget, közöttük súlyosan sérült német katonákat is meggyilkolni, a tiltakozó hullámmiatt
azonban - amit a kiszivárgó hírek kiváltottak - az akciót 1941-ben leállították. Ezt követően az
eutanázia nem minősült külön programnak, azt a halálgyárak napi tevékenysége keretében
bonyolították le.
Ehhez azonban már csakúgy nem szolgált alapul Hitler írott parancsa, miként az úgynevezett
Endlösunghoz sem. Ilyen parancsot a történészek hiába kerestek. Mégis nyilvánvaló, hogy éppen az
értéktelen és kártékony emberi nem kiirtása volt Hitler világnézetének legfőbb elve, és ennek
végrehajtására irányult döntéseinek legkeményebb része. Ez Hitler hitvallásának lényegéhez
tartozott. Tévedés azonban azt hinni, hogy az Endlösung célja kizáróla g az európai zsidók kiirtására
korlátozódott. Hitler a "parazitákra", a fajilag alacsonyrendűnek minősített ellenségekre minden
változatukban le akart sújtani, s csak az időtényező akadályozta meg abban, hogy elképzeléseinek
egészét megvalósítsa.
9
Világnézeti gyilkos
Hitler a fanatikus, messianisztikus vezető tulajdonképpen világnézeti gyilkos volt korlátlan
embertelenséggel és cinizmussal. Ebben nincs párja a huszadik században. Külsőségekben és
módszerekben hasonlított ugyan Mussolinihoz és Sztálinhoz, a lényeget tekintve azonban
különbözött mindkettőjüktől. Mussolini hozzá hasonlóan értett a tömegek befolyásolásához, nagy
taktikai érzéke mellett megvolt az a képessége is, hogy objektíve ellenérdekelt csoportokat
manipuláljon. Nem voltak azonban Hitlerhez foghatóan szilárd hitelvei, ő mindig vagy csaknem
mindig azt hitte el, amit éppen hasznosnak vélt.
Valójában nem tudjuk, hogy Sztálin monolitikus ideológiai megnyilatkozásai mennyiben fedték igazi
gondolatait. Politikai gyakorlatát az általa képviselt felsz abadító, humánus végcélja nem érintette
meg. Az osztályharcelméletet részben a diktatúra megszilárdítására, részben a birodalom gyors,
erőszakos gazdasági, elsősorban katonai megerősítésére használta fel. Az erőszak alkalmazásában,
a minden lelkiismereti konfliktustól való mentességben, a cinizmusban - amellyel Hitlerhez hasonlóan
milliókat küldött a halálba - kétségtelen hasonlóságok mutatkoztak a két diktátor között. Bármennyit
tárolt is azonban Sztálin a fejében a marxizmus -leninizmusból, természetét tekintve, ő kétségtelenül
nem volt hívő, nem voltak messianisztikus tulajdonságai, és nem rendelkezett a rétori akaratátvitel
képességeivel sem. Hitler a legügyesebb taktikai húzása közepette is megmaradt a valóságtól
elrugaszkodott fanatikus fantáziálónak, s aját hitelvei rabjának, míg Sztálin minden látszólagos és
talán valóságos ideológiai kötöttsége ellenére mindkét lábával a földi realitások talaján állt, és
tevékenységét ezekhez igazította. Sztálin súlyos tévedései és bűnei nem hitvilágából, hanem
tanulatlanságából, a világfolyamatok ismeretének hiányából és cinikus rosszindulatából táplálkoztak.
Lelkialkatát tekintve, Hitler a modern terroristához, az ideológiai gyilkoshoz áll a legközelebb, aki
rendelkezik a gyakorlati politizálás képességével és a szó h atalmával is. De van-e ilyen modern
terrorista? Úgy tűnik, hogy Hitler alakja egyedülálló volt huszadik századi világunkban és talán egész
történelmünkben.
10
