Bán Mór-Hunyadi 2. Az üstökös lángja

BÁN MÓR HUNYADI Második könyv Az üstökös lángja

Copyright © Bán János, 2009 Szerkesztette: Békési József Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. Borítókép: a Sárkány-rend jelvénye A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője a képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt személyekhez való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

„Nem volt, hanem lesz…”
Idővel paloták, Házak, erős várak Városok elromolnak; Nagy erő, vastagság, Sok kincs, nagy gazdagság Idővel mind elmúlnak, Tavaszi szép rózsák, Liliom, violák, Idővel mind elhullnak. Királyi méltóság, Tisztesség, nagy jószág Idővel mind elvesznek; Nagy kövek hamuvá S hamu kősziklává Nagy idővel lehetnek; Jó hírnév, dicsőség, Angyali nagy szépség Idővel porrá lesznek. Még az föld is elagg, Hegyek fogyatkoznak. Idővel tenger apad; Az ég is beborul, Fényes nap setétül, Mindennek végeszakad; Márványkőben metszett írás kopik, veszhet, Egy helyiben más támad. Meglágyul keménység, Megszűnik irigység, Jóra fordul gyűlölség; Istentül mindenben Adatott idővel

Változás, bizonyos vég. Csak én szerelmemnek, Mint pokol tüzének Nincs vége, mert égten ég. Balassi Bálint Idővel paloták

Minden magyarnak, akit a sors idegenbe kényszerített.

Első fejezet ESZTER

1.
KONSTANTINÁPOLY,

A. D. 1431 NYARA A zöld vitorlás hajó abban az órában siklott ki Kontoszkalion mólójától, amikor a nap fokozatosan aláereszkedik a theodóziuszi falak mögé, de még épp elegendő fényt szór a városra. Ez volt az óra, mikor a búcsúzó Héliosz aranyszínbe öltöztette a császárváros tornyait, a Szent Apostolok templomának, s a Hagia Sophia kupolájának rézlemezeit, s utolszorra még finom mézhártyát festett Nagy Konstantin emlékművének és az Akropolisz oszlopsorának fehér márványaira. Arany mázba borult ezen az órán a Tengerek Királynője, a Város, a Világ Szíve, a hajdanvolt Római Birodalom utolsó keleti bástyája, s aranyszín mázban csillámlott szerte körülötte a végtelenné táruló tenger is. A genovai nao vitorláját fürge kezek feszítették az alkonyi szélbe. Az imádkozó szentet formázó orrdísz lába tajtékot hasított a vízen, a hajó kötélzete panaszosan meg-megreccsent, amint a nao újabb és újabb hullámvölgybe siklott. Szokatlan óra volt ez a kifutáshoz, a zöld vitorlás mégis igyekezett mihamarabb eltávolodni Konstantinápoly falaitól, hogy kijjebb élesen nyugatnak forduljon a Márvány-tenger hullámain, messze elkerülve a sietősen visszafelé evező halászhajókat és a Pariumból késve érkező kereskedőgályákat. Ha az volt a célja, hogy minél kisebb feltűnést keltve távozzék Nagy Konstantin városából, csaknem sikerrel járt.

Csaknem… Még nem érte el az árkadiuszi fórum vonalát, amikor a part felől, Langa mólóitól veres vitorlás császári őrhajó siklott ki, hogy elébe vágva útját állja Pszámathia felé. Hogy még véletlenül se érthessék félre szándékát, az őrhajó árbocára azonnal felröppent a megálljt parancsoló vörös-sárga zászlócska. A genovai nao engedelmesen bevonta hát vitorláját, s az aranycsillámok miriádjaitól vakító hullámokon ringva várta, hogy beérjék a császáriak. Más egyebet amúgy sem tehetett: az őrnaszád orrából fenyegető ballista célozta, s a görögtűz is ott lobogott már a csillogó sisakos császári tisztek mellett a szurtos szüphonokban, készen arra, hogy bármely pillanatban rálövelljék a petyhüdt, zöld vitorlára, s a korhadt deszkákra. Amikor a lándzsások pallót vetettek a fedélzetére, Theodóziusz falain túl utolsót szikrázott Héliosz koronája, s a világ fővárosára rémisztő gyorsasággal ereszkedett alá a sötétség.

2.
– Kié ez a hajó? – kérdezte a borostás arcú örmény, ki Johannesz császár kikötőőrségének tiszti köpenyét viselte, s úgy tekintett szét a fedélzeten, mintha valami bűzhödt trágyadombra lépett volna. Mögötte egy idősebb, szelíd tekintetű tiszt állt hunyorogva, kezében fáklyával. – Az enyém – felelte hajlongva a genovai hajós, és hiányos, sárga fogsorát az örményre vicsorította. – Biztosíthatlak, minden engedélyünk rendben van, nagyuram! Óhajtod megtekinteni a kikötőmester pecsétes passzusát? A fiatal tiszt undorodva elfordította arcát, és szemügyre vette a kötelekbe kapaszkodó tengerészeket. Egytől egyig gyanús külsejű, sanda tekintetű söpredék! Akadt köztük egyiptomi, szíriai, és néhány görög is. – Mi a szállítmány? – Trapezunti és amasztriszi bor, kaukázusi szőrmék, csontfaragványos nyergek a Krímből, és némi bizánci ötvösmunka, nagy jó uram. Minden pecsétünk rendben van! Ha óhajtod… – Kié az áru? – Az enyém!

Az örmény és a mögötte unatkozó idősebb tiszt meglepetten fordult a nao tatemelvénye felé. A korlátot markolva fekete kaftános, ősz szakállú férfi közeledett, kopaszodó fején kipával. Szürke, vizenyős szemével aggodalmasan fürkészte a felsorakozó bizánci katonákat. – Ahogy a kapitány már említette, tiszt úr, minden pecsétünk rendben van. Aki aláírta, maga a császári… Az örmény arcán rosszindulatú vigyor terült szét. Futó pillantást vetett a pergamenre, amit a genovai nyújtott felé, majd döngő léptekkel elindult a tatlépcső irányába. – Csakhogy ennek a hajónak az engedélye Pera kikötőjére szól – szűrte a fogai közt gúnyosan. – Elárulnád, hogy mit kerestetek Kontoszkalion mólóinál, zsidó? A fekete kaftános alázatosan meghajolt, amint a tiszt melléje lépett. A fáklyák vörös fénye még mélyebbé barázdálta az arcát keresztbekasul szántó ráncokat, melyek ugyan nem árulták el félelmét, de szeme rémült villanása annál inkább. – A kapitány fontosnak tartott egy utolsó ellenőrzést Kontoszkalionban, mielőtt… Talán baj? Kerestek valamit, nagyuram? Segíthetek? – Csak a kérdéseimre felelj, zsidó! Mi az úti célotok? – Szamothraké szigete. A helyőrség parancsnokának… – Hazudsz! Az öregember meghökkent, szemei alatt megnyúltak a táskák. Aztán ravasz fény villant tekintetében, s lassan elmosolyodott, mintha visszanyerte volna iménti magabiztosságát. – Az Úrra esküszöm, minden szavam színigaz! De hogy a további félreértéseket elkerüljük, a te érdekedben, nagyuram, tudnod kell, hogy házam Cleope Malatesta hercegnő és a trapezunti császárné gyámkodása alatt áll. Jómagam Misztriai Theodórusz despota engedélyével és megbízásából kereskedem Konstantinápolyban. Mose ben Jahmun vagyok. Talán hallottad már e nevet! A tiszt arcán megrándult egy izom, tétován a lent várakozó idős társára sandított. Mose ben Jahmun! Az előtte hajlongó zsidó a város tán leggazdagabb kereskedőjének hírében állt, s azon kevesek egyike volt, akik a császári család különleges engedélyével utazhattak birodalomszerte.

Nem árt vigyázni vele… – Nem érdekel, kik a megbízóid, én a császár tisztje vagyok! Át kell kutatnom a hajót, Mose ben Jahmun! Gondolom, nincsen ellene kifogásod. – Ugyan, dehogy, tiszt úr! Tedd csak a kötelességed, hiszen ezt kívánja a dicsőséges birodalom biztonsága! Ne aggódj, nem mulasztom majd megemlíteni Cleope Malatesta hercegnőnek, s magának Theodórusz despotának, hogy milyen bámulatos ügybuzgalommal végezted munkádat, midőn sietős útján késleltetted a fényes fenségek különmegbízottját. Az örmény elsápadt. A beígért dicséret felért egy halálos fenyegetéssel. – Mit akarsz ezzel, zsidó? – Én? Én semmit. Kutass csak át mindent! Bár, ha kívánod, szívesen segítek. Mit keresel tulajdonképpen? Az örmény a tengerbe köpött. – Az nem a te dolgod! Mutasd a rakományt! Gyerünk! Mose ben Jahmun ravasz mosollyal az arcán csoszogott a lépcső felé. – Jöjj, tiszt úr! Jöjj csak! Lekísérte a fedélközbe. A bizánci katonák lándzsájukat fenyegetőn előreszegezve néztek farkasszemet a szedett-vedett matrózokkal. Gúnyos megjegyzések röpködtek a levegőben, oly nyelveken, amit a görögök nem értettek. Néhány perc múlva előbukkant a lépcsőn Mose ben Jahmun és az őrtiszt. Az örmény elégedetten bólogatott az idős tiszt felé. – Pontosan, ahogy sejtettem. Csupa olyan holmit szállít ez a zsidó, aminek a török is igen örülne. Szamothraké túlontúl közel esik a szultáni felségvizekhez, igaz-e? S a helytartó ennyire gazdag lenne? Faragott krími nyergek? Drága kelmék? Miből telik erre a helytartónak? Ben Jahmun alulról pislogott az örmény arcába. – Csak nem képzeled, tiszt úr, hogy nem mondok igazat? Adonáj pusztítsa el házamat, ha becsaplak téged! Alig húsz kikár ∗ árum van, tiszt úr! Ugyan, mire menne ily csekélységgel a török? Az örmény szeme diadalmasan felcsillant. A török? Úgy! Szóval erről van szó!

– Elárultad magad, zsidó! Ki vele! Mindezt valóban a szamothrakéi helytartónak szállítod? Ugyan! Az ellenségnek viszed a rakományt! Mose ben Jahmun ráncos arcán felháborodott kifejezés jelent meg, mintha a tiszt azzal vádolta volna meg, hogy magának a császárnak készül elvágni a torkát. – Hogyan… hogyan mondhatsz ilyet, tiszt úr? Hogyan vádolhatsz egy tisztességes kereskedőt ilyen gyalázattal? Hogy én a töröknek? Hát elment nekem az eszem? Az örmény közelebb lépett, kiragadva a fáklyát idős társa kezéből, s ben Jahmun képéhez nyomta, hogy az öreg pajesza sercegve pörkölődött meg. – Ne játszadozz velem, zsidó! Tudom, hogy miben mesterkedsz! Őfensége a császár nevében elkobzom a hajót és a teljes rakományt! – Várjatok csak, tiszt urak! – Mose megragadta az örmény tunikájának szélét, és gyengéd erőszakkal húzni kezdte maga után a tat irányába. – Gyertek velem! Mutatok valamit, ami fényesen bizonyítja az igazamat! Valamit, amiből látni fogjátok, hogy Mose ben Jahmun nem hazudik! A két tiszt kelletlenül követte, bár az örmény egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hátha a zsidó le akarja kenyerezni őket. Remélte, hogy katonái nem látják majd, mi történik odafenn a tatfedélzeten. Kíváncsi volt, mennyi aranyra gondolhatott Mose ben Jahmun, s szívdobogva törte a fejét, hogy elfogadja-e, ha a zsebébe akar csúsztatni egy erszényt, vagy felháborodottan fogassa le katonáival… Ahogy azonban felkapaszkodtak a lépcsőn, az örmény mozdulatlanná dermedt meglepetésében. Ben Jahmun negédes mosollyal nyújtotta karját előre, a veres vászon alatt magányosan ücsörgő ifjú leányra mutatva. Igézően szép, hamvas teremtés volt, drága szőnyegek és kelmék közt, legyezővel a kezében. A konstantinápolyi zsidó asszonyok jellegzetes öltözékét viselte, csupán az arca elé kötött selyemfátylat, ami ígéretesebbé, sejtelmesebbé lágyította vonásait. Szemöldöke kíváncsian felszaladt homloka közepére, ahogy a katonák elébe toppantak; szénfekete szemében kedves fény szikrázott. Keleties vonásain valami furcsa, egzotikus kifejezés jelent meg: a csodálkozás és a félelem elegye.

– A leányom – mondta hajlongva ben Jahmun. – A legdrágább kincsem ezen a földön. Ugye nem gondoljátok, tiszt urak, hogy magammal merészelném vinni a veszedelmes vizekre? Ha valóban a törökkel üzletelnék, magammal merném-e őt hozni, mondjátok csak! Hát elment nekem az eszem, azt gondoljátok? Eszter! Jöjj, köszöntsd a tiszt urakat! A lány engedelmesen felállt, az örményhez lépett, fejet hajtott. A tiszt levegő után kapkodott: Eszter alig múlhatott tizennégy, de máris egy érett nő szépségében ragyogott előtte. Telt kebleinek ívét a zárt zsidó ruha sem tudta elrejteni, ahogy derekának karcsú vonalát sem. Szemérmesen lesütötte szemét, hosszú, éjfekete szempillái lecsukódtak – és az örményben egyszeriben tudatosult, hogy a legszebb nő áll előtte, akit valaha látott. – A… a lányod? – Ez az első út, amire magammal viszem – hajlongott fáradhatatlanul Mose ben Jahmun. – Szamothraké szigete nincsen messze. Az út veszélytelen. Annyira akart jönni… Nem volt szívem nemet mondani… Én is csak ember vagyok… Egy gyarló atya, aki bármire képes a leánya kedvéért. Van gyermeked, tiszt úr? Az idős katona az örmény mögött erre gúnyosan elmosolyodott. Az arcára volt írva, mit gondol fiatalabb társáról. – Ideje indulnunk – morogta. – Már így is túl sokáig tartóztattuk fel Cleope Malatesta hercegnő és a despota személyes megbízottját. Az örmény nagyot nyelt. Lehet, hogy a zsidó igazat mond? – Ideje indulnunk! – dobbantott az idősebb tiszt, látva, hogy az örmény tétován bámul ben Jahmunra és a lányra. – Most, azonnal! A kalmár alázatosan lesütötte a szemét, s ráncos arcán ájtatos mosoly terült szét. – Biztosíthatlak benneteket, hogy a hercegnő és Theodórusz despota egyaránt értesülni fog arról, hogy nem minden konstantinápolyi őrtisztből veszett még ki a tisztelet és a császári család iránti feltétlen odaadás. Amikor azok ketten visszaléptek a pallóra, a kapitány leplezetlen kárörömmel veregette meg az örmény vállát. – Remélem, tiszt úr, visszafelé is találkozunk!

A bizánci lándzsások gyorsan lesorakoztak a fedélzetről, s az őrhajó is oly sebesen távolodott el a zöld vitorlás naótól, mintha pestiseseket talált volna rajta. Mose ben Jahmun és a genovai kapitány mosolyogva intettek utánuk; a szedett-vedett legénység válogatott káromkodásokkal búcsúzott tőlük. A tatfedélzeten, a nagyvitorla árnyékában egyedül Eszter figyelte szívszorongva a távolodó bizánci hajót, s aztán Konstantinápoly alkonyati homályba vesző körvonalait. A hajó végre nekilendülhetett a hosszú útnak, várta a Márványtengerre telepedő éjszaka, s azon túl az ismeretlen hajnal. Eszternek valóban első útja volt ez a tengeren, de egyben az utolsó is. Ezt azonban egyelőre csak a lány tudta biztosan.

3.
Sötétben siklottak tovább, a parton fokozatosan elmaradoztak mellettük Konstantinápoly fényei. Túl a theodóziuszi falakon immár csak a lerombolt, kiürített külvárosok nyomorúságos kunyhói sorakoztak, még bizánci fenségterületen ugyan, ám kitéve a mindennapos török portyáknak. A hajdan oly hatalmas birodalom valós fennhatósága mostanra csak a megerősített falakig terjedt, s minden oldalról szorította az oszmán hatalom. Néhol, a lepusztult falvak közepén, a római villák romjai közt kísértetfények imbolyogtak. A nao kapitánya nem is akart abba belegondolni, miféle szerzetek ütöttek tanyát az üszkös maradványok között. Még órákig bizánci partok mellett haladtak, de a császár katonái mostanra csupán a négymérföldenként épített, megerősített őrtornyokon, valamint Szelümbria és Hérakleia erődítményében voltak jelen – a közbenső területek nappal sem számítottak biztonságosnak, hát még ilyenkor, éjnek évadján. A sötét öblökben pislákoló fáklyák bármit jelenthettek: a helybéliek falvainak gyenge fényeit, portyázni készülő kalózok rejtekhelyeit, avagy a békeszerződésre fittyet hányó török gályák lámpásait. A genovai kapitány aggodalmasan figyelte a távolba vesző bizánci őrposztokat. Előttük a partvidék immár teljes sötétségbe burkolózott, s amott, Rhaidesztosz falai felé már a szultán birodalmának határa

húzódott. Innentől végig a Hellészpontoszon túl húzódó szoroson bármikor rájuk ronthattak a török kalózok. A legénység is rosszkedvűen sutyorgott a hajó orrában. Előbb töviről hegyire tárgyalták mindazt, amit a bizánci őrhajó tisztjei mondtak, míg átkutatták a naót. Aztán – s ezt a genovai is jól hallotta – arról kezdtek pusmogni, hogy kétségkívül bajt hoz rájuk ez a zsidó lány. Asszony a fedélzeten! – köpött bosszúsan a tengerbe a genovai. Az embereinek igaza van. Ez semmi jót nem jelent! – Húzd fel ezt a zászlót, kapitány! A genovai összerezzent. Nem hallotta, mikor lépett melléje a zsidó. Mose ben Jahmun egyszerű, zöld lobogót tartott a kezében, rajta hímzett perzsa írással. A genovai tétován átvette a vásznat. – Mi ez? – Csupán némi biztosíték, hogy a szultán katonái békén hagyjanak bennünket – mosolygott ben Jahmun. – Veszedelmes vizek ezek, nem igaz? – Nemsokára eláll a szél. Félek, itt rekedünk a határvidéken, uram. – Ne félj. Feltámad a szél hamarosan. Ahogy az írás mondja: „Miként szelek nélkül nem állhatik fenn a világ, éppúgy nem állhatik fenn a világ zsidók nélkül sem.” Úgyhogy ha attól félsz, ne félj, nem lesz bajod, amiért zsidót szolgálsz. A genovai arca kétkedő fintorba gyűrődött. Való igaz, nem szívesen dolgozott zsidóknak, de ezekben a zűrzavaros időkben minden megrendelést meg kellett becsülnie. Ben Jahmun legalább biztosan fizetett, csengő bizánci aranyban. – Én most nyugovóra térek – mondta az öreg a sötét égboltot kémlelve. – Ne ébresszetek fel, csak ha valami váratlan történne. – Úgy lesz, uram. – Még valami, kapitány – fordult vissza a zsidó homlokráncolva. – Ha megkerültük a Kallipolisz-fokot, fordulj élesen északnak, és haladj közel a partokhoz. Értetted? A genovai homlokán verejtékcseppek ütöttek ki. Forogni kezdett vele a világ. Hogyan? Közel a partokhoz… északnak? Ettől tartott. Éppen ettől… – Északnak? Végig a török partok mentén, uram? De hisz az öngyilkosság lenne!

– Nem, nem az. A Teremtő majd megsegít minket, meglátod. – De uram! Szamothraké szigete nyugatra van! Mose ben Jahmun furcsálló pillantással mérte végig a genovait. – Csalódást okozol nekem, kapitány. Okosabbnak képzeltelek az alapján, ahogy alkudoztál velem a költségeidről. Természetesen nem a Szamothraké-sziget az úti célunk! A kapitány néhány pillanatra levegőt is elfelejtett venni. – Uram? – Északnak hajózunk a partok mentén. Ez a zászló majd megvéd minket a szultán gályáitól. A kapitány futó pillantást vetett a perzsa hímzésre. – És… elárulnád, hogy tulajdonképpen… mi az úti célunk, uram? – Idejében meg fogod tudni, barátom! Mose ben Jahmun öregemberesen kuncogva kapaszkodott fel a tatlépcsőn, a vásznakkal és szőnyegekkel gazdagon borított felépítmény ajtajához lépett. A genovai egyedül maradt a korlátnál. Cifra káromkodásába nem csak Itália, de a Földközi-tenger majd valamennyi hajós népének szitkai vegyültek. Északra, Kallipolisz felé? Északra? Csak nem? Csak nem oda? Északra Kallipolisztól, a Marica folyó torkolatánál a szultán kikötője várt rájuk, nem messze a hajdani Traianapolisztól… A szultán kikötője… Az oszmánok fészke…

4.
BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1430 NYARA A díszes menet, mely Logod felől, a Zsidó-kapun át kapaszkodott a városfalakon belülre, szinte fel sem tűnt abban a színpompás forgatagban, mely azokban a napokban Buda utcáin és terein tolongott.

Újlaktól egész Csőtig, Kocsoláig alaposan megbámulták ugyan őket, de benn, az ürüléktől és szennytől bűzlő városban már beleszürkültek a cifra öltözetű dámák, csillogó vértű lovagok, palástos, tollas-kalpagos német polgárok és veres dolmányos, kevély magyar katonák kavalkádjába. A tömeg ügyet sem vetett rájuk, legfeljebb azért méltatták őket egyegy felületes pillantásra, mert – ellentétben a jó budai polgárokkal, s az udvarba érkezett nagyurakkal – az ő ruházatuk, szekereik, lovasaik vértje bizony portól csúfolkodott. A gúnyos pillantások különösen rosszul estek Borbálának, ki napokig készült, hogy ruhatárának legékesebb darabjai közül is a legszebbeket válogassa ki, éppen azokat, melyekről szentül hitte, hogy elkápráztatnak majd minden szájtátit a király városában. Most csak önmagát okolhatta, amiért divatjamúlt, szegényes öltözetű páriának tűntek a budaiak mellett ők, kik pedig vármegyényi területek urai voltak. Magában asszonyhoz nem illő módon szentségelt, mert mikor az Újlaki-vértesek vezette menet a régi zsidó negyed sikátorából kiszélesített Szent Zsigmond utcán végigcsattogott, néhány felháborítóan fiatal fruska összekacagott a hátuk megett. Borbála elvörösödve fordította el az arcát. Mindjárt! Mindjárt megérkeznek, mindjárt áthaladnak az Északi kaputorony deszkáin, s belépnek végre oda, ahová ezt a szemtelen söpredéket nem hívják! Ahová csak az úri népek hivatalosak! Napok óta csak erre a felemelő percre tudott gondolni. Több mint másfél esztendeje, hogy Újlaki Miklós felesége lett, s ez alatt a másfél esztendő alatt Újlak vára tömlöcévé változott. Azóta ki sem tehette lábát a belső szobákból, Miklós még attól is eltiltotta, hogy nagy ritkán kilovagoljon a dús, Duna menti mezőkre vagy a bánmonostori rév erdeibe. Hol voltak már azok a gondtalan, vidám vadászatok? Hol a bálok, a bortól mámoros éjszakák? Most azonban itt az alkalom! A menyegző óta először foroghat nagyúri társaságban, először szakadhat el a bús, fojtogató újlaki erődítményből. Mit számít, hogy kissé divatjamúlt az öltözékük? Mit számít az út pora? Hisz perceken belül a király udvarában lesznek!

– Ne feledd, amit mondtam! – mormolta Miklós, mikor végre áthaladtak a belső várkapun. – Ha meglátom, hogy Zsigmondon kívül bárkire ránézel, ha bárkivel is összenevetsz, letöröm a derekad! Borbála arcán megrándult egy ideg. Miklós nem a levegőbe beszélt: az elmúlt másfél év szenvedéseiből most csak azért nem látszott semmi az arcán, hófehér vállain, mert Újlaki ügyelt rá, hogy a jeles alkalomra eltűnjenek asszonya kék, zöld zúzódásai. Azt akarta, hogy Borbála kívánatos legyen és üde. – Kérdezd a vadászatról, kérdezd a palota építéséről, de semmiképp ne kérdezd a háborúról! – sziszegte kioktató hangon. – Ha megakad a szeme rajtad, ne ellenkezz! Ha pedig… ha pedig kettesben maradtok, ne feledd megemlíteni a kinevezést! Érted? Borbála türelmetlenül bólogatott. Hisz Miklós már annyiszor a lelkére kötötte, hogy mit kell tennie! Mindennel tisztában volt. Nagyon is tisztában… Elfordította fejét, hogy szemügyre vegye a kapun túl elébük táruló káprázatos látványt. Az égig szökő várfalak három oldalról tágas teret öleltek körül. Azon túl mázas cserepekkel borított palotaépület húzódott festett üvegablakokkal, csipkézett oromzattal. Miklós elcsodálkozott. A legkevésbé sem érdekelte a szépség és elegancia ilyetén megnyilvánulása, de az bizony meglepte, hogy mikor legutóbb Budán járt, a Friss Palota még nem volt egészen készen, most meg… Itt, az Új Várpiacon, vagy ahogy a király aulikusai ∗ fellengzősen nevezték, az Area Magna helyén néhány éve még a budai polgárok ódon házai sorakoztak. Zsigmond az elmúlt évek alatt alaposan átalakította a vár képét: lebontatta a régi épületeket, s földet hordatott a megürült térre. Túl a piactéren, a palotánál új tornyokat emeltetett, a régieket megerősítette, gyilokjárókat ácsoltatott a magasított falak belső oldalára. A falvonulatok közét szárazárokká mélyítette, néhol tündöklő kertekké alakíttatta át. A fehérre meszelt falú új épületek közt számos épülő torony, palotafal szürkéllett. Olybá tűnt, a Zsigmond által megálmodott új palotaegyüttes soha el nem készülhet egészen. A király fejében újabb és újabb ötletek sorjáztak, s ennek okán újabb és újabb falszakaszok emelkedtek, újabb és újabb palotaszárnyak nőttek ki a földből egymás után. De ahogy újakat kezdtek építeni, néhány régebbi

munkálatait rögvest félbe is hagyták, ahogy a fenséges úr elképzelése megváltozott. Veres és opálszín cserepek ragyogtak a nyári napsütésben, a falakon tarka zászlók lobogtak, a palota falait színpompás drapériák borították. Minden azt hirdette, hogy Buda ünnepel. Miklós rosszallón megcsóválta a fejét. Mintha minden oly jól menne ebben az országban! Mintha a király csapatai nem szenvednének vereség után vereséget északon a huszita csapatoktól! Már egész országrészeket tartanak az uralmuk alatt. Hiába a lassan tíz éve tomboló háború, úgy tűnik, ki se akarnak többé kotródni FelsőMagyarországból. Alig három hónapja, hogy az ifjabb Stibor, s Maróti János parancsnoklatával egy egész királyi sereg szaladt meg Nagyszombatnál! A huszita Prokoupek úgy verte szét Zsigmond vérteseit és a főúri bandériumokat, hogy a nagyszájú udvaroncok közül csak kevesen vergődtek el élve a Dunáig. Borbála és Miklós is gyászolt: ott maradt halva a menekülők közt Csáki Mihály, Borbála unokaöccse, és Miklós bátyja, Újlaki István macsói bán is. El se temethették őket. Testüket kóbor kutyák és farkasok marcangolták a Nagyszombat melletti erdőkben. Miklós szíve gyorsabban kezdett dobogni, valahányszor bátyja halálára gondolt. Eljött számára az idő! A macsói báni tiszt nemzedékek óta az Újlakiak kiváltsága: Macsó bánja volt a menyegző után sírba szállt öreg Újlaki, az volt annak testvére, Imre is, s még néhányan az ősök közül, még a Kont nádor előtti időkben. Miklós hetek, hónapok óta leste a futárt, amellyel a király Budára kéreti. Bizonnyal azért, hogy elhalt bátyja után neki adja a báni címet. Gondolni sem tudott másra, csak a tisztségre, s az azzal járó éves javadalmakra, melyek tovább hizlalhatják az amúgy is tekintélyes Újlaki-domíniumot, amely a Raholcai família kihalása révén pár év alatt megháromszorozódott. – Ott a király! – sóhajtotta Borbála, és a lovagi küzdőtérré átalakított piactér túlsó oldalára mutatott. Miklós megállította lovát. – Okosnak kell lenned, hallod? Talán ez az utolsó reményünk! Az asszony nem válaszolt. Tán más feleség sértőnek találta volna, ha férjeura ráparancsol, hogy kellesse magát a királynak, s ha tud, háljék is vele. De Borbála alig

várta, hogy történjék végre valami. Régi, kicsapongó élete mintha egy másik élet emlékévé sápadt volna tudatában. Bárcsak! Bárcsak sikerülne, amit Miklós eltervezett! Borbála napok, hetek óta alig tudta palástolni izgatott várakozását, ha arra gondolt, némi fortéllyal akár a király ágyába is beügyeskedheti magát. Egész teste beleborzongott a lehetőségbe, s arra gondolt, még akkor is megtenné, ha Zsigmond cserébe nem adna semmit Újlakinak. Persze hogy megtenné! Ő sem fiatal már. Ki tudja, lesz-e még alkalma Miklóson kívül mással hálni? A baj csak az, egyáltalán nem biztos, hogy Zsigmond szemet vet rá. A menyegző napjai alatt észre se vette. Pedig hányszor elképzelte, hogy az esküvője éjszakáján a király kedvére tesz… mint akkor, régen… Borbála aggodalmasan arcához emelte kezét, hogy végigsimítson őrölt kőporral vastagon kent bőrén. Vajon azok a hajszálvékony ráncok a szeme sarkában, a szája szélén, azok a sötétülő karikák a szeme alatt mennyire látszanak? Vajon szépnek találja őt a király? Úgy vélte, a teste még igéző, az elmúlt másfél év alatt valamit kerekedett ugyan, de úgy hírlik, Zsigmondnak semmi kifogása a teltebb idomok ellen, sőt! Bárcsak! Bárcsak! Miklós hajnal óta hajszolta a menetet, hogy megérkezzenek a lovagi tornára. Így azonban nem maradt idejük arra, hogy a Szent János utcai házukban felfrissítsék magukat, s ez leginkább Borbálát zavarta. – Szállj le! – parancsolt rá Miklós, mikor a királyi alabárdosok megállították a menetet, hogy oldalra tereljék a kocsit. – Már mindenki itt van! Borbála nem tudta levenni szemét a királyról. Zsigmond a Friss Palota felőli oldalon, a brokátkárpitokkal és vörös selymekkel borított emelvény díszhelyén ült, aranyozott trónuson. Éppen elmélyülten magyarázott valamit a körülötte álló fiatal hölgyeknek. Borbála szíve belesajdult a gondolatba, hogy akár ő is élhetne az udvarban, fényben, pompában, kifinomult, udvarias lovagoktól, jó modorú férfiaktól körülvéve. Istenem! Az volna csak az élet! Most azonban, ahogy férje karjába kapaszkodva, szolgák hadával a nyomukban megindultak az emelvény felé, menthetetlenül vidékinek és csúnyának érezte magát. A király körül felháborítóan fiatal fruskák

legyeskedtek olyan kelmékben és selymekben, melyek rőfje többe került, mint Borbála teljes ruhatára. Az is, ki most nevetve simítja Zsigmond ősz szakállát, alig lehet több tizenöt évesnél! Tűrte, hogy Miklós negédes mosollyal az arcán felsegítse az emelvény lépcsőin. Ó, hogy gyűlölte ezt az embert! Újlaki másfél év alatt sokat emberesedett. Tar koponyája vörösre sült a tűző napon. Arca keskenyebb, csontosabb lett, csak úgy feszült rajta a bőr. Nagy, fekete bajszot és dús szakállat eresztett, amitől egész ábrázata vadabbá, könyörtelenebbé vált. Koponyája tetején törökös varkorcsot növesztett, aminek tövét aranygyűrűkkel fogta össze. A lényét valaha uraló kölykös könnyedség görcsös akaratosságnak adta át a helyét, amely minden mozdulatát áthatotta. Savószín szemei most is idegesen rebbentek ide-oda a nagyúri vendégsereg tagjai között: ismerősöket keresett, akiket könnyed kézmozdulattal köszönthetett. Emitt Hédervári Lőrinc királyi főlovászmester mosolygott vissza rájuk, amott Rozgonyi, a kincstartó, meg a valamit a fülébe suttogó öreg, Cillei Herman szlavón bán, oldalán a rókaképű Kapfenstein Wolfhard vicebánnal. Nem messze az ifjabb Csáki László, Borbála unokabátyja tűnt fel egy pillanatra fényes, zsinóros, prémgalléros öltözékben, ami Erdély hamarosan proklamáció által is kinevezett társvajdájának dukált. Ám mielőtt Borbála inthetett volna neki, már el is tűnt a hátsó lépcsőn, hogy sürgős ügyeit intézze. A szolgák fenntartott helyükhöz vezették az Újlakiakat. Miközben Borbála veleszületett méltósággal elhelyezkedett a puha párnákon, szeme sarkából a körülöttük ülő vendégeket leste. Néhányan összesúgtak a hátuk mögött, mások sokatmondó pillantásokkal fürkészték Újlak új asszonyát, lekicsinylő megjegyzéseket téve poros, divatjamúlt ruhájára, ósdi guimple alá szorított hajkoronájára, s leginkább múltjára, mely bőséges beszédtémát szolgáltatott mostanság is a királyvárosban. Borbála bosszúsan elfordult tőlük, és szemügyre vette a királyi páholyt. Vajon a királynő itt lesz ma? A Zsigmond körül kitartóan legyeskedő fiatal hölgyek számából ítélve ez kizárható, gondolta elégedetten. Cillei Barbara újabban nagy gondot fordít rá, hogy a lehető legritkábban jelenjék meg a társaság színe előtt. Ha csak teheti,

elzárkózik, elvonul leányával, a szépen cseperedő Erzsébettel. Az emberek nyelve gyilkos fegyver, s hiába a királyi hitves megbocsátása, egy asszony soha nem tudja már lemosni magáról a szajha bélyeget, ha egyszer már rásütötték. Különösen, ha királynéról van szó. Néhány fényes öltözetű férfiú foglalt helyet Zsigmond mellett – az ifjú leánykák a király kegyes intésére máris szerterebbentek. – Azok kik? – kérdezte Borbála halkan. Miklós a nyakát nyújtogatta. – Látod azt a turbános férfit, láncokkal a nyakán, gyűrűkkel az ujjain? Amelyik azt az arabeszkekkel telifaragott legyezőt rebegteti a király mellett? – kérdezte férje. – A szultán rokona. Mondják, trónkövetelő, akit Zsigmond a törökök császárának szánt. Tán még feleséget is ád neki. – Egy muszlimhoz? – sápadozott Borbála. – Miért ne? Galambóc után Murád nem kevesebbet kért, minthogy a fia vehesse feleségül Zsigmond lányát. Csaknem úgy lett. – És az a nagy szakállú, nárdustól csillogó hajú pap, azzal a kisfiúval az oldalán? – Az a görög császár követe és annak fia. Segítségért jöttek Zsigmondhoz. Murád maholnap beveszi Bizáncot, hacsak mi meg nem akadályozzuk… Borbála vállat vont – Politika… – sóhajtotta. Felharsantak a kürtök a magas várfalon, s kezdetét vette a vendégek tiszteletére rendezett viadal. Odalenn, a küzdőtéren két lovag készülődött a sorompóhoz. Egyikük pajzsán a bosnyák király címere díszelgett, a másikén az Árpádok veres-fehér sávjai. Miklós ügyet sem vetett az összecsapásra, azt leste, kik elegyednek szóba a király bizalmas embereivel. Amott a horvát urak röhögtek fennhangon a boszniai püspökkel, ki szintén a vendégek számát gyarapította ezekben a napokban Budán. De hol lehet Buondelmonte, a kalocsai érsek? Vele Újlaki mindenképpen beszélni akart, ahogy Marcalival, a csanádi püspökkel is. Csáki tán napokon belül megkapja az erdélyi kinevezést. Úgy illik, hogy ő ezzel egy időben a macsói báni címmel legyen gazdagabb.

Kivel kellene még beszélnie? Ki kellene, hogy ajánlja Zsigmondnál? Hátul, a lépcsőnél mintha Móric fia János alnádor forgolódott volna egy pillanatra. Miklós már csaknem felpattant, hogy hozzá rohanjon, hátha kieszközölhet néhány percet Garai nádornál. Ám ekkor Tallóczi Matkó lépett oda, dühösen magyarázva valamit az alnádornak, ki gondterhelten elsietett. Újlaki bosszús arccal fordult vissza a küzdőtér felé, ahol a két lovag épp egymásba roppant, rettentő erővel. A magyar lovag fölényes biztonsággal ütötte ki a bosnyákot, s az mozdulatlanul terült el a homokban. A tribün közönsége lelkesen tapsolt. – Ki az a nő, annak a papnak az oldalán? – kérdezte Borbála. – Tudom én minden kurva nevét? – morogta Miklós, aztán hirtelen elsápadt. Zsigmond észrevette őket, s lelkesen integetett, hogy járuljanak a színe elé. – Gyere! Szedd össze magad! Ne feledd, amit megbeszéltünk! Ha előrehajolsz, lássa a kebleidet! Borbála legtündöklőbb mosolyát arcára ragasztva lépkedett Miklós oldalán, lekicsinylő pillantásokkal viszonozva a feléjük áradó csodálkozó, bosszús tekinteteket. A király magához hívatja őket! – Újlaki! Kedves barátom! – Zsigmond nem kelt fel trónusából, csak hatalmas gyémántokkal díszített gyűrűs kezét nyújtotta Miklós felé. Az udvaroncok udvarias mosollyal sürgölődtek a trón mögött, hogy minden a ceremóniának megfelelő módon történjék. – Fenség! Bizonyára emlékszik a feleségemre… – Hogyne, hogyne… – legyintett a király, s csak egy futó pillantásra méltatta Borbálát, ki teleszívott tüdővel mélyen meghajolt, hadd lássa Zsigmond azokat a telt melleket! – Reméltük, kedves barátom, sorompóhoz állasz magad is – folytatta a király, mintha Borbála ott sem lett volna. – Újlakon oly pompás viadalon láttalak győzedelmeskedni! – Nem… – hebegte Újlaki. – Ma nem állt szándékomban, fenség… – Ez az ember alig tizenhét esztendősen nálánál évekkel idősb lovagokat taszított porba – fordult a turbános férfi felé a király. – Ráadásul még aznap éjjel a nászéjszakáján is helyt kellett állnia!

A török sötét mosollyal bámulta Borbálát. Apró malacszemeiben mohó fény villant, ahogy tekintete az asszony formás idomain kalandozott. – Pompás! – sóhajtotta. – Pompás… Újlaki kelletlenül téblábolt, mert most minden szempár Borbálára szegeződött a közelben, kivéve azét, akinek leginkább kellett volna bámulnia. – Még nem késő! – nevetett Zsigmond. – Menj, Újlaki, ölts gyorsan vértet! A marsallom mindent elrendez majd. – Nem hoztam el fegyvereimet, fenség – szabadkozott Miklós, de a király türelmetlenül legyintett. – Az a derék vitéz sem a saját színeiben állt sorompóhoz odalenn. Talán neked is megfelelnek a győzhetetlen magyar nemzet színei, nemde, Újlaki? Miklós ünnepélyes arcot vágva mélyen meghajolt. – Engedelmével fenség, asszonyomat önre bíznám, amíg… – Vidd csak innen, úgyis csak untatnánk. Különben meg, komoly dolgokról kell beszélnünk a vendégeimmel – intett Zsigmond, s már vissza is fordult a törökhöz és a bizánci követhez. Újlaki újra meghajolt, tán még mélyebben, mint az előbb, aztán hátrálni kezdett, maga után rángatva asszonyát. Borbálában tombolt a sértett büszkeség, amit még az sem csitított, hogy Miklóst látványosan megalázták a jelenlétében. Nem kell Zsigmondnak! Talán túl öreg… Megcsúnyult… Vörös arccal huppant le a puha párnákra. – A helyedben igyekeznék! – sziszegte Miklósnak. – Ne várasd a királyt, öltözz! Szórakoztass minket kicsit, kedvesem! Újlaki ajka megrándult. Sokba fog még kerülni Borbálának ez a szemtelenség! De egyelőre nem tehetett mást, mosolyogva körbepillantott, s a gúnyos tekintetek kereszttüzében elvonult, hogy harcra jelentkezzen a torna heroldjánál.

5.

Úgy rohamozott, mintha minden haragját, felgyülemlett feszültségét lándzsája hegyébe sűrítette volna, hogy egyetlen gyilkos ökleléssel döfje át ellenfelét. A vele szemben robogó cseh lovag a kelleténél magasabbra emelte pajzsát, s amikor Újlaki lándzsája fémes csikorgással lecsúszott a pajzs oldalán, dermesztő erővel csapódott a harcos hasának. A lándzsa ripityára tört, de egy vaskos szilánk utat talált a cseh vértlemezei és a láncing gyűrűi közt, s belefúródott a gyomrába. Amikor hordágyon elvitték a küzdőtérről, még mindig üvöltött, kiomlott beleit markolva. A közönség nem tapsolt, a hölgyek elborzadva takarták el szemüket. – A hétszentségit! – Miklós nem mert felnézni a tribünre, mert tudta, hogy Zsigmond sem értékeli az ilyesfajta véres munkát. Csak az emelvény árnyékából vetett egy lapos pillantást a magasba, miután lekászálódott lováról. Meglepetésére a király ügyet sem vetett a küzdőtéren történtekre, mert a bizánci követtel pusmogott. A görög épp felháborodottan magyarázott neki valamit. – A hétszentségit! Miklós idegesen toporgott. Nemsokára újra sorompóhoz kell állnia. Talán ha a következő összecsapásnál sikeres lesz, ha szépen, tisztán győz… Talán… Mindenképpen ki kell vívnia Zsigmond elismerését! Mindenképpen! Következő ellenfele kék-fehér kockás pajzsát magasba emelve ünnepeltette magát, peckesen elvonult a tribün előtt. Hatalmas ember volt, fejjel magasabb Miklósnál, s jóval szélesebb is. – Herman von Freising, Bajorföld lovagja! – harsogta a herold. Újlaki bosszúsan markolta lándzsáját. A német eddig két lovagot taszított le a nyeregből, s csak rá kellett nézni, hogy bárki meglássa: puszta erővel senki fia nem képes legyőzni. Ahogy Miklós is elléptetett az emelvény előtt, egy pillanatra mintha Borbála kárörvendő mosolyát látta volna kivillanni a tömegből. – Még számolunk! – sziszegte a sisak belsejének. – Ezt megkeserülöd, rihes szajha!

Végre szemtől szemben állt a bajorral. Igyekezett lándzsáját szilárdan nekiszegezni, a pajzs illesztékét és a háttámlát használva. Talán ha véletlenül felsiklana a lándzsahegye… Igen… Ez az egyetlen esélye! Ha a sisakot találja, tán megelőzheti a bajor gyilkos öklelését. Nem szabályos az ilyesmi, de balesetek majd' valamennyi tornán előfordulnak. Ha a bajort kiüti, más már nemigen akadhat az útjába, s ha végül ő nyeri a tornát, akkor Zsigmond kegyesen elbeszélget majd vele. Igen. Ezt kell tennie… A herold jelére mindketten vágtázva lendültek előre. Miklós megemelte kopjáját, felkészülve, hogy az összecsapás előtti pillanatban még hajszálnyit húz rajta felfelé. Erre azonban nem maradt ideje. A bajor oly lendülettel söpörte el, hogy el sem érhette ellenfelét. Vasököl csapta meg a pajzson keresztül, és sikoltva zuhant ki nyergéből. Mintha lángoló pöröly sújtott volna le mellkasára… Néhány pillanattal később újra ki tudta nyitni a szemét, s a hatalmas bajort látta maga fölött, amint diadalittasan magasba emeli hölgye kendőjével ékesített kopjáját. – Urak! Ne hagyják szégyenben királyukat! Zsigmond dühösen tekintett szét az emelvényen tolongó nemesek közt. Mindenki zavartan lesütötte a szemét. – Senki hát? Bajor Herman gúnyosan bólogatott lován – itt ugyan nem akad vitéz, ki lándzsát merne törni véle. Zsigmond kelletlenül pislogott. Ha nem akad senki, a szabályok szerint neki kell páncélt öltenie, és megküzdenie az ország becsületéért. – Fenség! A Friss Palota felől az utolsó pillanatban fekete köpenyes lovas közeledett. Az a lovag, aki az ország címere alatt tört lándzsát a torna elején. – Majd én! A török odahajolt Zsigmondhoz, és a fülébe súgott valamit. A király mosolyogva intett a lovagnak, mintegy engedélyezve, hogy ezúttal az ő nevében küzdjön. Mindezt Újlaki az emelvény oldalától nézte végig: semmi kedvet nem érzett visszamenni Borbálához, hogy újabb gúnyos pillantásokat

gyűjtsön be a díszes kompániától. Most azonban, hogy a fekete köpenyes harcos elléptetett őelőtte, Miklós elsápadt. Ő az! Tudta, ki az az ember. – Fenség, most kell kihasználni az alkalmat, talán soha nem lesz ily szerencsés a csillagok együttállása – füstölgött eközben a bizánci követ odafönn a tribünön, de Zsigmond minden idegszálával a küzdőtéren készülődő összecsapásra figyelt. – Murád erőit egyelőre lekötik a karamán lázongások, de már gyűjti hadait az albánok ellen. Azt is hallani, a trónviszályok sem csitultak el végleg – magyarázta rendületlenül Dionüsziosz Palaiologosz. – Ha fenséged összeszedné azokat az erőit, melyek most a cseh eretnekek ellen vannak lekötve… Zsigmond bosszúsan legyintett. – Ugyan! A husziták jelenleg több fejtörést okoznak nekem, mint a törökök – vetette oda foghegyről. – Másrészt ne feledd, nemrégiben békét kötöttem Muráddal, s én a békét felrúgni most, mikor északon az eretnekek pusztítják országaimat, nem fogom. De csitt! Kérlek, barátom, kísérjük figyelemmel a viadalt! Dionüsziosz mester dúlva-fúlva dőlt hátra. Három napja, valahányszor előhozakodott urának, Byzantion császárának kérésével, Zsigmond azonnal másra terelte a szót. Mit tehetett mást, maga is figyelni kezdte a lándzsatörést. A heroldok jelt adtak. Herman von Freising méltóságteljes galoppban indult meg ellenfele irányába. Az Árpádok vörös-fehér sávjait viselő harcos egyelőre nem moccant, még lándzsáját sem emelte fel. A közönség felhördült ekkora könnyelműség láttán. Herman erre elbizakodottan vágtára ösztökélte ménjét, s most már oly sebesen robogott a fekete lovag felé, hogy a felvert por csaknem mindent eltakart a palota ablakaiban csüngő szolgák szeme elől. A tribün közönsége azonban tisztán látta, hogy a magyar harcos még mindig nem mozdul, lándzsája hegye továbbra is a földet éri. Aztán egyszeriben, mintha csak gondolt volna egy merészet, még pajzsát is elhajította. Megveszett ez? Nap megszúrta a sisak alatt, meglágyult az agya a hőségben?

Herman nem zavartatta magát, felhúzott vállakkal megcélozta a fekete lovag védtelen mellkasát. Már csak néhány öl… Aztán… Minden oly gyorsan történt, hogy sem a nagyurak, sem az ablakokban csüngő szolgák nem láthatták pontosan, hogyan is esett. Egyesek arra esküdtek utóbb, hogy az ismeretlen vitéz hirtelen felrántotta lándzsája hegyét a földről, s ugyanazzal a lendülettel fürgén oldalra hajolt. A bajor kopjája elzúgott felette, az övé azonban roppanva csapódott von Freising pajzsának. Szörnyű csörömpölés hallatszott a porfelhőből, s mire a por elült, a közönség csak a fekete lovagot találta egyedül nyeregben. Először fel sem fogták, hol lehet a bajor, aztán meglátták a földön, szétterülve. Fülsiketítő üdvrivalgás tört ki. A tribün urai és hölgyei nem tudták visszatartani lelkesedésüket, felugrálva éljenezték a király lovagját. Sokan az arcukat is elfordították az előbb, csak hogy ne kelljen látniuk a véres végkifejletet, a magyar csúfos kudarcát. Zsigmond is talpra ugrott, és meglengette kucsmáját, amit még a legforróbb nyárban is a fején hordott. – Ez az! Bravó! Bravó, fekete lovag! Odalenn azonban a magyar vitéz még nem érezte bevégezettnek a küzdelmet. Elhajította lándzsáját, hogy ha szükséges, kardot ránthasson Herman ellen. Nem volt szükséges. A bajor továbbra sem moccant. Vízzel kellett fellocsolni, miután apródjai és szolgái sápítozva félrevonszolták a fűre. A győztes csak most engedte meg a tömegnek, hogy ünnepelje: könnyed tiszteletkör után megállt a királyi trónus előtt, s leemelte sisakját. Ő volt az, valóban. Újlaki visszahúzódott a tribün árnyékába. Meg sem lepődött igazán, mintha a lelke mélyén az első pillanattól kezdve tudta volna, kit rejt a pompás vért. – Hunyadi Vajk fia, Johannes, a király lovagja! – harsogta a herold, mire oldalról két apród rohant be, hogy odaadja Jankónak a hollósgyűrűs címerpajzsot.

– Átkozott paraszt! – sziszegte Újlaki, és a szolgákat félrelökdösve felcsörtetett Borbálához. Most senki sem figyelt rá, mindenki a viadal győztesét akarta látni, őt akarták ünnepelni. – Gyerünk innét! Azonnal indulunk! – Miklós megragadta Borbála csuklóját, de asszonya rá se hederített. Hunyadi megjelenése szemmel láthatóan kizökkentette nyugalmából, kipirosodva, eltágult szemekkel bámulta a daliás harcost, kinek páncélján glóriás napsugarak táncoltak. Mielőtt Újlaki kirángathatta volna a sorok közül, egy királyi apród sietett oda hozzájuk. – Őfensége elvárja Újlak báróját a koronatanácsba! – hajolt meg mélyen a fiú. Miklós meghökkent. – Engem? Gyanakodva a trónus felé pillantott: Zsigmond úgy integetett neki, mintha csak azt mondta volna: Nem, nem, barátocskám! Ilyen könnyen nem úszod meg! Megaláztatásodnak még távolról sincs vége! – Mondd meg őfenségének, hogy természetesen ott leszek – hebegte, és mosolyogva visszaintett Zsigmondnak.

6.
Csáki Borbála céltalanul bolyongott a palota udvarán. Nem győzött betelni a tömérdek látnivalóval: a frissen felhúzott, vagy épp felújítás alatt álló épületek pompájával, az ide-oda loholó szolgák, katonák, nagyurak, nagyasszonyok öltözékének bámulásával. A falak árnyékában reszketett a hidegtől, ahová viszont odatűzött a nap, szinte szédelgett a nyári forróságtól – úgy járkált tátott szájjal, mint valami utcagyerek. Eközben tévedt be a palota egyik régebbi szárnyába, aminek környékén mintha kisebb lett volna a forgalom. A kíváncsiságtól űzve szánta rá magát, hogy benn maradjon, s ha már senki sem állta útját, gondolta, megnézi magának a folyosókat, termeket, mindent, amit csak lehet. A katonák ügyet sem vetettek rá, a szolgák meg nyilván látták, hogy úrasszonyféle, s nem merték megszólítani. Borbála álmodozva ténfergett egy darabig, s már éppen azon volt, hogy visszainduljon a társzekérhez a szolgáihoz, amikor egy folyosó

kanyarulatában váratlanul belebotlott valakibe. Az első szempillantásban azt sem tudta, honnan ismeri. Szilágyi Erzsébet ugyanis sokat változott bő másfél esztendő alatt. Egyrészt jóval magabiztosabban mozgott, könnyed természetességgel itt, a királyi palotában. Másrészt tagadhatatlanul nőiesebb lett, teltebb, s Borbála sápadtan vette tudomásul, hogy minden cicomától mentes, méltóságteljes öltözetében vonzóbb, mint valaha. S akadt még valami, ami érettebbé, asszonyosabbá tette: Erzsébet legalább a harmadik hónapban volt: mindkét kezét enyhén domborodó hasán nyugtatta. Meglepetten mérte végig az árkos szemű Borbálát. Újlaki asszonya csak hebegett, habogott. A néhai gyászruhás penészvirág állt előtte kivirulva, áldott állapotban. A nő, aki megszerezte magának Hunyadi Jánost… A nő, aki ím, gyermeket vár Hunyadi Jánostól… Gyűlölet árasztotta el a lelkét. Felszisszent, mert körmei tenyerébe vájtak. Minden, ami életét tévútra sodorta, ennek az asszonynak volt köszönhető… Áldott állapotban van! Gyermeket hord a szíve alatt! Ő meg másfél éve képtelen teherbe esni. Legnagyobb szégyenére Miklósnak ezalatt két fattya is született, az egyik egy kői jobbágylánytól, a másik egy pesti cafkától. És még ez is! Gyereket vár! A feszült csendben Erzsébet fejet hajtott, ahogy illik, aztán kimért léptekkel sietett tovább, hátra sem nézett. Borbála a falnak szédült, ahogy utánabámult. Maga sem tudta, hogyan támolygott ki később a palotából a perzselő napsütésbe.

7.
A MÁRVÁNY-TENGEREN, A. D. 1431 NYARA

Sötétben siklott a genovai nao, csillagfényes éjszakában. A csendet csak a tenger zúgása, s nagy néha egy-egy közelben elsikló gályáról odahallatszó kiáltások törték meg. Többnyire török kiáltások. Eljött a pihenés ideje. Mose ben Jahmun szuszogva elhelyezkedett a tat-kabinban berendezett fekhelyén, aztán elővette kopott iszákjából az írást, és a gerendára akasztott imbolygó mécses alá kuporodott. Vén szemeivel már nem tudta kisilabizálni a kopott, héber betűket, de nem is volt erre szükség: az írás minden szava mélyen emlékezetébe vésődött, még ifjúkorában. Fáradt sóhajjal kihajtogatta a tekercset, és megkereste az erre az estére kijelölt passzust. Már csaknem rebegni kezdte szövegét, amikor meghallotta háta mögött a lány neszezését. – Te még nem alszol? – förmedt rá. Nem szerette, ha bárki is megzavarja a Törvény olvasása közben, különösen nem, ha valamely szolgája tette ezt. – Nem éhes-e, atyám? – kérdezte Eszter gyengéden. A szeme ragyogott, mintha ez az utazás kimeríthetetlen örömmel töltötte volna el a lelkét. – Készíthetek harapnivalót, mielőtt atyám nyugodni tér. Az öreg végigmérte. Eszter alázatosan térdepelt elébe, a lámpás pisla fénykörébe. – Nem vagyok éhes. – Akkor hozok hűsítőt! Benn rekedt itt a meleg! – Nem kell hűsítő! Nem kell semmi! – Mose kinyúlt, és megragadta Eszter porcelánfehérségű karját. – Ej, te lány! Hát nem kértelek, hogy ne zavarjál ima közben? Eszter tettetett bűnbánattal sütötte le a szemét. – Én csak… Én csak olyan boldog vagyok, atyám! Nem akartam jönni, de már örülök, hogy jöttem! Köszönöm! Ezerszer is köszönöm! Elárasztotta Mose vén kezét csókjaival. Az öregember zavartan húzta el a kezét. Szerette a lányt, hisz bearanyozta a Jahmun-ház szertartásos, szigorú hétköznapjait, vidám csivitelése meglágyította mindenki szívét. Eszes volt, gyorsan tanult, de végtére is csak egyszerű szolgának számított. Nem helyes, hogy léptennyomon atyjának szólítja, még ha ő nemzette is. Odahaza, Konstantinápolyban megtiltotta neki, s nem való, hogy itt, a hajón is ily nyíltan nevezi annak! Atyja volt valóban, de Eszter azért még fattyú maradt, kit rabszolgával nemzett, s így rabszolgaként nőtt fel maga is.

Eszter megremegett. Érezte az elutasítást az öregben, de elhallgattatta magában a belső hangot, ami azt súgta, hagyja most békén. Hogyan is hagyhatta volna, hiszen szíve megtelt túlcsorduló szeretettel, úgy érezte, az egész világot magához tudná ölelni! Most akár azt is megkockáztatta, hogy az öreg türelmetlenségében netán meglegyinti. Hirtelen haragú ember volt Mose, s még vénségére is igen keményeket tudott ütni. De mit számít az most! – Csak szólj, atyám, ha akarod, bekenem lábad olajjal. Csak szólj, és megigazítom vánkosod! – Izgatottan felpattant, hogy teleszívja tüdejét a kabin ajtaján beáramló tengeri levegővel. – Olyan bársonyos az éj! – Eszter! – cibálta meg Mose a lány köntösét. – Eszter! Figyelj rám, leányom! Megparancsoltam, hogy velem jöjj, de tudnod kell, hogy ez az út veszedelmes! Még egyszer mondom, csak akkor szólíts atyádnak, amikor feltétlenül szükséges. A lány engedelmesen visszakuporodott az öreg lábához. – Ha veszedelmes az út… miért kellett jönnöm? – Eriggy aludni! – morogta Mose. – Mi jogon vonsz kérdőre engem? Eszter nem hagyta magát, megragadta megint az öreg ráncos kezét. – Hogyan merném én kérdőre vonni atyámat? Jól érzem magam… Eddig csak távolból, az ablakból láthattam az elsuhanó hajókat, de itt lenni sokkal nagyobb gyönyörűség! Én csak… azt gondoltam… Mégis van oka annak, hogy atyám magával hozott erre az útra… Mi az az ok? Mose ben Jahmun óvatosan letette maga mellé a tekercset, aztán elgondolkodva nézett lánya szemébe. – Eriggy aludni most! – Elad-e rabszolgának? Az öreg meghökkent. – Rabszolgának? – A ráncoktól barázdált arcon megbocsátó kifejezés terült szét. – Ej… Ej, no! Hát mit képzelsz te rólam? Rabszolgának? A saját leányomat? Eszter hangja megremegett. – Hisz senki vagyok a Jahmun-házban. Egy rabszolga fattya! Miért ne adhatna el? – Soha nem tennék ilyet. Nem kell aggódnod, Eszter, bajod nem esik ezen az úton. De kell, hogy itt legyél. Ha itt vagy, nem véli senki,

hogy rosszra készülök. Úgy hiszik, nincs az az őrült, aki tulajdon lánya életét kockára vetné… Elhallgatott. Már így is túl sokat mondott. – Menj most, Eszter, hagyj imádkozni. A lány arca felderült. Az utóbbi nap földöntúli boldogságát néhány percre tudta csak beárnyékolni az aggodalom, a ki nem mondott gyanú. Eszes volt, eszesebb, mint a többi rabszolga a Jahmun-házban, bizonyos volt benne, hogy súlyos az ok, amiért atyja ráparancsolt: jönnie kell. – Veled imádkozhatok, atyám? Mose most már dühösen legyintett. – Tudod jól, hogy tilos nekünk rabszolgát a Törvény szavára tanítanunk. Te nem vagy közénk tartozó, Eszter. Szülőanyád nem zsidó… – De te atyám vagy! – cirógatta kérlelőn a lány az öreg kezét. – A Törvény szerint akkor is csak rabszolga a neved! Menj! – Mose magához húzta a lányt, és csókot lehelt a homlokára. – Ne aggódj! Gazdagon térünk vissza Konstantinápolyba, s ha úgy lesz valóban, alkalmas hozománnyal házasítlak ki. Jó lesz így? Eszter elsápadt, de ezt az öregember a lámpa halvány fénykörében nem láthatta. Kilépett a kabinból az éjszakába. Fekhelyét közvetlenül a bejárat előtt készítette el, mert félt egyedül a fedélzeten. A legénység sunyi tekintetéből pontosan kiolvashatta, mit tennének vele, ha a kezük ügyébe kaparinthatnák. Összehúzta hát magát, és elhelyezkedett a kényelmetlen gyékényen. A partvidék felett hűvös szellő suhant végig, s a genovai hajó eresztékei panaszosan recsegtek, ahogy a hullámok hátukra vették, majd völgyeikbe eresztették a naót. Eszter felsóhajtott. A csillagok csillámszőnyeget terítettek a nyugtalan tenger színére. Valahol a parton ismeretlen nyelven énekelt egy öregember: imádkozott, vagy ősi, elfeledett népek dalát idézte rekedten, ki tudja. – Holnap… – suttogta maga elé a lány. Holnap új élet kezdődik számára… Hallotta, ahogy Mose odabenn mormolja az írás szavait.

„Ne emelj magadhoz asszonyul idegent vagy rabszolgát, hogy a te ivadékidat a Törvénytől ne térítsék el soha.” Mose ben Jahmun minden este fennhangon olvasta ezt a szentenciát, talán bűnbánatként, mert egy ízben gyengének találtatott, s vétett a Törvény ellen. Eszter anyja, Mramé maga is rabszolga gyermekeként cseperedett káprázatos szépségű cseléddé a Jahmun-házban. Dereka karcsú volt, keleties vágású, vad szemei pedig gyémántként ragyogtak. Nem csoda, hogy a vén kalmár megkívánta, s amint Mramé elérte a tizenkét éves kort, egy esős délutánon a magáévá tette őt hálókamrájában. Mose soha nem feledte el azt a napot, Tis'á beáv∗ napját: nem csupán a gyönyör miatt, hanem azért is, mert azóta a nap óta bűnösnek érezte magát, s e bűnt nem tudta lemosni magáról. Törvénytelen nászúkból gyermek fogant. Asszonya, Hágár nem neheztelt – a ház úrnője soha, egyetlen szóval sem említette, hogy tudja, ki ejtette teherbe Mramét. De Mose tudta, hogy megszegte a Törvényt, s ettől a förtelemtől világéletében irtózott. Istenfélő életet élt, megtartotta valamennyi előírást, szorgalmasan olvasta a Tanításokat, ám az a tizenkét éves dús keblű, villogó tekintetű kis szuka elvette az eszét. Mramé továbbra is az ágyasa maradt, de azontúl innia kellett a főzetet, amit magzatelhajtásra kotyvasztottak Konstantinápoly sikátorainak bábái. Hiába, a kis jövevény élni akart, s kilenc hónappal azután, hogy Mose először szeretkezett vele, Mramé leányt szült a Jahmun-ház rabszolgáinak szállásán. A kicsit Mramé ősei nyelvén Eduának, atyja pedig Eszternek nevezte el. Eszter a vérkeveredés révén még szebb leánnyá cseperedett, mint Mramé valaha volt: zsidó, török, görög, valamint, ha hinni lehetett Mramé vén anyjának, Candachiának regéit, kun vér csörgedezett az ereiben. Eszter maga is sokszor hallotta a történetet, hogyan ragadták el távoli hazájából nagyanyját a török portyázók. Mióta az eszét tudta, rabszolgaként élt. A maga módján szerette atyját, és szerette a Jahmun-házat is szigorú szokásaikkal, vallási törvényeikkel egyetemben. A falat azonban, melyet a Törvény emelt közéjük, nem rombolhatta le semmi és senki. Eszter megvárta, amíg Mose abbahagyja az olvasást, elrebegi az esti imákat, aztán nyögve elhelyezkedik a kabin padlójára fektetett

szőnyegeken. Nemsokára már csak szuszogását, s egyenletes horkolását lehetett hallani odabentről. Csaknem csend támadt: a szél zúgott a kötelek közt, s a hajó eresztékei recsegtek továbbra is. Eszter úgy tett, mintha maga is aludna, de szíve egyre hevesebben dobogott. A csillagok állásából ítélve közeledett az éjfél. Nemsokára… Nemsokára… Tudta, hogy amire készül, azzal nem csak atyja héber törvényeit sérti meg, de Bizánc törvényeit is. Mégis, eltökélte magát. Nincs visszaút! Tizennégy éves testének minden porcikája szerelemtől reszketett, dús keblének bimbói már a gondolatra is megduzzadtak, amint maga elé képzelte őt! Francesco! Hol vagy már? Hol késel, szerelmem? Nem sokkal éjfél után, mikor a nao orrában a tengerészek egymással kötekedő, bortól mámoros hangja is elhalt, valaki hangtalanul melléje kúszott. A lány orrát idegen szag csapta meg, ecetes bor és soknapos verejték átható bűze. – Francesco! Reszketve nyújtotta ki kezét, hogy megérintse a férfi arcát. A holdfényben vakítóan fehér fogsor villant, ahogy a szakállas ifjú szája mosolyra húzódott a sötétben. – Szerelmem! Szerelmem! Már azt hittem, nem jössz! – suttogta Eszter, és lázasan a férfi nyaka köré fonta karját. – Eszter! A lány hajából édes, balzsamos illat áradt, megrészegítette a tengerészt. A selyemruha alatt feszülő keblek keménységét tapintva észvesztő bizsergést érzett ágyékában. – Várj! Eszter! Veszélyes ez! – Igen, tudom! – suttogta a lány. – De ha halk leszel, nem veszi észre senki…

– Türelem, kicsim! – suttogta a férfi erős velencei akcentussal. – Már nem kell sokat várnunk! Ígérem! – Francesco, én nem bírok várni! Egy percet sem tudok várni tovább! Boldog vagyok! Ez életem legszebb éjszakája! A férfi gyengéd erőszakkal eltolta magától, és mélyen a szemébe nézett a csillagok fényében. – Holnap kiderül, hogy merre vitorlázunk tovább, Eszter! A legények szerint egyenest a török partok felé. A zsidó mondotta-e, mit akar veled? Eszter megdermedt egy pillanatra, mert úgy hallotta, mintha a kabinban elhalt volna Mose horkolása. Aztán ismét megütötte fülét a jól ismert hang. – Azt hiszem, egyedül a bizánciak miatt kell itt lennem. Hogy ne feltételezzék, mire készül… Francesco megrázta fejét, a fülében megcsillantak a rézkarikák. – Hazugság! Tudom, mit akar! Elad a rabszolgapiacon, Eszter! A kapitány is ezt mondogatja! – Ostobaság! – a lány mosolygott, de szíve egyre hevesebben kalapált. Amit a férfi mondott, az legmélyebbre temetett félelmeit élesztette újra. – Bíznod kell bennem! Higgy nekem! Nem hagyom, hogy bántódásod essék! A zsidó elad a töröknek! Néhány nap múlva, amikor kikötünk Aenosz-ban, vagy akárhol a török partoknál, megszökünk! Mindent előkészítettem! Vár minket egy velencei hajó, útra készen, Maroneán át hazatérünk rajta! Amint megérkezünk a hazámba, egybekelünk! Eszter szemében könnycsepp csillant. – Francesco! Alig néhány napja ismerte csak ezt a szakállas, izmos ifjút, s máris mindent hátrahagyott volna, csak hogy örökre vele maradhasson. A velencei a nao kapitányával érkezett a Jahmun-házba néhány héttel ezelőtt. Egészen véletlenül pillantotta meg a belső udvar kerengőjéről, mikor az öreg Mose fogadta őket. A fiú magas volt, jóképű, szemében merész, kihívó fény ragyogott. Ó, az ég minden csillagára, mennyire más volt, mint a csigás hajú, olajos bőrű görögök Konstantinápolyban, vagy a görnyedt hátú, nagy

orrú zsidó kereskedőifjak, akik Mose ismerőseiként érkeztek a házba, s akiket oly izgatottan lesett meg mindig… Francesco! A férfi bőre barna volt, szeme kék, mint a tenger déli napsütésben. És milyen forrón ölelt! Francesco! Francesco! – Jössz-e velem, Eszter? Jössz-e velem Velencébe? A lány megremegett. Bár tudta, hogy Mose képtelen eladni rabszolgának, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a Jahmun-házban mindig is rabszolga marad, még ha megbecsült rabszolga is. Fattyú! Nem egyéb… Legjobb esetben arra számíthatott, hogy az öreg kiházasítja valami környékbeli görögnek vagy genovainak. Valami kereskedőnek, hájas, öregedő üzletembernek. Nem! Soha! Anyja, Mramé mindig arra tanította, hogy várja ki az idejét, várja ki a pillanatot, amikor szembeszegülhet sorsával. Szökj meg! Menj el innen! Térj haza, ahonnan anyám érkezett, térj vissza a családhoz, ahonnan elragadták őt, és élj békében a mieink között! Ne maradj itt! Amint teheted, szökj meg innét! Vidd ezt is! Napkorong… Anyámé volt, a ruhája szőtteséből való… Mramé egész életében engesztelhetetlen gyűlöletet táplált a zsidó ház iránt, a török rabszolga-kereskedő iránt, aki eladta a konstantinápolyi piacon, a görögök iránt, akik keresztény létükre eltűrték, hogy a muzulmánok szabadon adjanak-vegyenek keresztény rabszolgákat. Ugyanakkor mégiscsak ő volt Mose ben Jahmun fattyának anyja, és titkon sokáig abban reménykedett, hogy az öreg kalmár legalább Esztert elismeri törvényes gyermeknek. Arra ugyan várhatott! Szökj meg! Menj el innen! Térj haza, ahonnan anyám érkezett, térj vissza a családhoz, ahonnan elragadták őt, és élj békében a mieink között! Ne marad] itt! Amint teheted, szökj meg innét! Vidd a napkorongot!

Most eljött az idő, a sors kegyesen felkínálta a lehetőséget. Francesco révén a tiszta, őszinte szerelem is ráköszöntött. A jövő izgalmas kalandnak tűnt e pillanatban. Igen… Ezt kell tennie! Megszökik Francescóval, amint teheti, együtt hajóznak Velencébe, ahol a férfi feleségül veszi. Eszter már mindent eltervezett. Velencében megkeresztelkedik majd, megkeresi rokonait, akik valahol a Balkánon élnek, Havasalföldön, avagy, ahogy újabban hírlett, Erdélyben. Gyermekeket szül Francescónak, és egész addigi élete, a tény, hogy egy zsidó kalmár rabszolgája volt, nem lesz egyéb, mint rémálom. Ezen a balzsamos éjszakán tehát, a Márvány-tenger felett szikrázó csillagok fényében minden ígéretesnek tűnt. Arra vágyott, hogy Francesco asszonyává tegye. Akár itt… Akár most, azonnal… Reszkető kézzel simította végig a férfi izmos felsőtestét, de a velencei feszengve eltolta magától. – Mi baj? – kérdezte sértetten a lány. – Várnunk kell még! Nem hibázhatunk. Ha a zsidó felébred… – Nem ébred fel… Szeress engem, Francesco, itt, és most! – Nem lehet! Már csak néhány nap! Néhány nap, és az asszonyom leszel, Eszter! Őrülten kívánlak, de most nem lehet! A lány elkedvetlenedve ejtette ölébe kezét. Semmiféle szerelmi tapasztalata nem volt, legfeljebb csak a Jahmun-ház cselédei által vihogva előadott történetekből hámozhatta ki a tudnivalókat, de azokból éppen azt szűrte le, hogy a férfiakat nem rábeszélni kell a szerelemre, hanem lebeszélni őket róla, mert folyton csak azt akarják. Francesco viselkedése érthetetlennek tűnt. Jókedve, mindent átragyogó boldogsága szempillantás alatt szertefoszlott. Önkéntelenül is végigsimította feszülő kebleit. Lehet, hogy nem elég vonzó? Hogy nem elég jó egy ilyen gyönyörű férfi számára? A Jahmun-ház férfiszolgái, s egynémely zsidó vendég egyértelmű utalásaiból eddig úgy vélte, hogy bármit megadnának egyetlen vele töltött éjszakáért.

Francesco azonban nem akarta őt. Aztán, ahogy tétova ujjai a férfi öléhez kalandoztak, megérezte, hogy szó sincs ilyesmiről. Francesco valóban majd' megőrült érte, az üresen csengő szavakon túl ágaskodó férfiassága is egyértelműen erről tanúskodott. – Jól van! – sóhajtotta kissé megnyugodva Eszter. – Ha azt mondod, várjak, hát várok. Még néhány napot igazán kibírok… – Néhány napot csak – suttogta Francesco, és magához húzta. – Azt akarom, hogy tudd, nem csak egy éjszakára kellesz nekem! Az örökkévalóságra akarlak! Te vagy a mindenem! Eszter halványan elmosolyodott. Micsoda bolond is volt! A férfi igazán szereti, s még ő a türelmetlen! Rátalált az igazi szerelem, s még ő gyanakszik! Ostoba! Ostoba lány! – Most mennem kell! – suttogta Francesco. – A kapitány már gyanút fogott, szemmel tart. Holnap éjjel megint jövök! – Egész nap csak rád gondolok, szerelmem! – Már csak néhány nap! Megszökünk! Ne feledd, állj készen! Eszter forró csókkal pecsételte meg elcsukló hangon tett fogadalmát, aztán sajgó szívvel figyelte, hogyan oson el az alsó fedélzet irányába a velencei. Az álom még sokáig nem talált rá azután. Hallgatta a tenger morajlását, a hajó eresztékeinek recsegésétropogását, a szél süvítését, és Mose hortyogását a kabinban. A jövőről szőtt éber álmok végül magukkal ragadták a képzelgések ringató, égi tengerébe. Ujjai a szoros zsidó ruha nyakrészéhez tévedtek, ahol a rabszolga nagyanyjától, Candachiától örökölt megkopott, régesrégi szövetdarabot hordta. Már alig látszott rajta, de ő tudta, hogy valaha a napkorong arany sugarai lángoltak azon a hímzésen. Nemsokára talán az ő napja is felragyoghat végre!

8.
BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1430 NYARA

Hunyadi elégedetten figyelte az ablakból, ahogy a szolgák bontani kezdik a tribünt. A vigasságok, a viadal ideje véget ért, a nagyurak elvonultak, hogy meghányják-vessék az ország ügyeit. A mai napra ő már megtette a magáét: győztesként hagyta el a küzdőteret. Zsigmond boldog lehetett. Bajnoka vitte el a trófeát, ami mostanság ritka csodának számított. Jankó elégedett volt sorsának új irányával. Elérte, amit akart. Mióta Erzsébettel hazaköltöztek Hunyadra, tudta, hogy emelkedésének éppen az első lépcsői bizonyulnak majd a legnehezebbnek. A csöndes horogszegi esküvő után néhány héttel már indult is, hogy nagyúri szolgálatba álljon. Tallóczi Matkó nándorfehérvári kapitány és Csáki Ferenc, atyai jó barátja közbenjárására hónapokat szolgálhatott Monoszlai Csupor Demeter úr zsoldjában, ki erősen szeretett volna Zágráb püspöke lenni, s ennek érdekében nem riadt el a legvakmerőbb lépésektől sem. Csakhogy a horvát püspöki udvar messze esett Hunyadtól, s Jankó hamar ráébredt, annál többre vágyik, mint hogy a püspök úrnak hajtsa be a szlavón parasztok elmaradt tizedét, sanyargassa őket lépten-nyomon, katonákat toborozzon a silányul fizető egyházi bandériumba. Többre vágyott ő ennél. Sokkalta többre… Így aztán újra nyakába vette a világot, s Tallóczi rosszallásával se törődve otthagyta Zágrábot. Rövid hazai pihenő után nekivágott a Budára vezető útnak. Tudta, mit akar. A király katonája akart lenni, mert csak így folytathatta méltóképp atyja, Vajk küzdelmes életét. Szerencséjére a püspök úr unokaöccse, Csupor Akos palotás hadnagy a szárnyai alá vette, és soron kívül beajánlotta őfenségének. Zsigmond kegyesen fogadta, ámbár kissé tán óvatosan: jól emlékezett meg az újlaki napokra, amikor az ifjú Hunyadi botor viselkedésével hívta fel magára figyelmét. Panaszra mindenesetre nem lehetett oka, mert Jankó a feladatait kiválóan ellátta, s néhány hét alatt kiemelkedett az udvar lovagjai és vitézei közül leleményességével, s már-már gátlástalan vakmerőségével. Zsigmond igazán elégedett lehetett vele.

Ahogy elégedett volt Jankó is. A király ugyan nem szólt hozzá egy mondatnál többet, mégis úgy érezte, valami ismeretlen jótevő egyengeti az útját az udvarban. Alig két héttel szolgálatba állása után máris megemelték a zsoldját, és kerestek egy kicsi, de tisztes polgárházat a Szekérgyártó utcában, amit saját pénzen kivehetett. Immár nem volt akadálya annak sem, hogy embereket menesszen haza Erzsébetért. Aztán abban is titokzatos jóakarójának keze nyomát látta, hogy hirtelenjében elébe ugrott a királyi vitézek rangsorában majd' mindenkinek. Igaz, rászolgált, de a rangsort évek hosszú sora alakította, s nemigen akadt rá korábban példa, hogy bárkit kiragadtak volna onnan hajánál fogva, hogy a többiek elé tegyék. Jankó eleinte biztos volt benne, hogy maga a király egyengeti útját, de aztán röstelkedve ismerte be magának is, hogy Zsigmondnak sem ideje, sem szándéka nem volt rá, hogy őt a háttérből segélje. Másvalaki lehetett a dologban. Hunyadi nem akart találgatni, de ahogy múltak a napok, úgy tapasztalta meg, hogy titokzatos jótevője mind fontosabb és fontosabb megbízásokat keres számára, olyanokat, melyek segítségével a korábbinál is gyorsabban emelkedhetett a ranglétrán. Bárki másról lett volna szó, a többiek, a vitézek, palotahadnagyok, szerencsepróbáló lovagok, magyarok, németek, taljánok bizonnyal megorrolnak rá. Ám Hunyadira senki sem tudott, s nem is akart haragudni. Tisztelték páratlan ereje miatt, becsülték őszinte egyenességéért, és szerették csöndes, baráti természetéért. Pedig mulatni már nem járt mindennap a komákkal, igaz, mikor eljárt, akkor alaposan megmutatta, hogyan is mulat a magyar. Más érdekelte már. A léhaságokat unta. Mielőtt Erzsébetet is felköltöztette volna a Szekérgyártó utcai házacskába, néha még az udvari kancellária közelébe is elmerészkedett, hátha rávehet valakit, hogy folytassa tanítását a betűvetés tudományára, amit Zrednai megkezdett ugyan, de az események gyors folyása miatt hamar félbe is hagyott Újlakon. De a kancellária papjai rá sem hederítettek, Jankó pedig röstellt volna segítséget kérni. Arra gondolt mindössze, amint lehet, meglepi Erzsébetet azzal, hogy megtanul olvasni, írni. Asszonya birtokában volt e jeles tudományoknak, s Jankó legbelül úgy érezte, jobb emberré, méltóbbá válik, ha maga is kiművelődik valamelyest.

De mikor Erzsébet megérkezett, a szép tervek füstbe mentek. Szabad idejének minden pillanatát vele töltötte, bezárkózva szűk szobájukba, ki sem kelve a nehéz német ágyból. A budai házacska nem bizonyult ugyan oly fényes hajléknak, mint Hunyad, az ifjú asszony sötétnek és nyirkosnak találta, mégis boldog, csöndes napokat töltöttek ott együtt. Hunyadi megtalálni vélte élete célját. Legalábbis egy ideig így érezte. Mert azután hamar kezdte unni az udvari vitézek egyhangú életét. Annál többre vágyott, mint távoli országok követeit kísérgetni ideoda, Budából Visegrádra, Fehérvárról Esztergomba, toborzótiszteket elszámoltatni, s nagy ritkán díszvértezetben pompázni az udvar előtt, ha alkalom nyílott rá. A legutóbbi megbízása is, mit szintén titokzatos jótevőjének köszönhetett, legfeljebb csak unaloműzőnek volt való. Saudzsit, a török trónkövetelőt kellett nagy titokban Vég-Szendrőtől Budáig kísérnie. Az út már-már kalandosnak volt mondható, Jankó minden percét élvezte, s megérkezve szinte sajnálta, hogy ily hamar véget ért. Mikor meghozta a törököt, néhány napig megint lázasan törte a fejét, ki lehet, aki az udvarnál rendre őt ajánlja a magasabb hivataloknak, rendre az ő nevét teszi bizonyos listák élére. De bárhogy okoskodott, senkit nem lelt, ki ily jó szívvel viseltethetett iránta. Monoszlai Csupor Ákos hadnagy uram biztosan kevés lehetett ehhez, mást meg nem ismert, ki ily befolyással bírt volna. Saudzsi elhozatalát még Zsigmond is megköszönte, s az udvarhölgyek napokig a kalandos útról beszéltek bennfentes mosolyok és sóhajok kíséretében, azt kívánva, bárcsak őket is kísérgetné egy darabig a fekete, varkocsos hajú, nagy bajuszú hunyadi vitéz. A testőrség egyik fiatal tisztje mondta Jankónak, hogy élete legboldogabb napja lenne, ha ilyen küldetést kapna a királytól. Jankó másképp gondolta. Ő ennél többre vágyott. Sokkal többre. Éjszakánként, mikor a budai házak közt a dunai szél susogott szép meséket távoli vidékek halhatatlan hőseiről, Jankó álmatlanul hevert az ágyán, karjában a békésen szuszogó Erzsébettel, s csak bámulta a holdat a kitárt ablakon át. Olyan tettekről ábrándozott, melyek halála után is

emlékezetesek maradnak, melyekről távoli népek mondanak majd szép meséket. És várakról álmodozott, magas tornyokról, sok vértes lovasról, ezer, s ezer gyalogosról, kik mind az ő parancsát lesik. És zsíros szántókról álmodozott, végtelen erdőkről, tiszta vizű patakokról, melyek a földjein csörgedeznek, és malmokról a patakokon, melyek búzáját őrlik. És békés, engedelmes jobbágyokról álmodozott, kik mind az ő földjén fáradoznak, s kik nem rettegik uruk nevét, de tisztelve emlegetik esténként a tűznél, hőstetteit idézve nemzedékről nemzedékre. A dicsőségről, vitézi tettekről szőtt ábrándok így együtt ébresztettek lelkében olyasmit, amit soha nem érzett korábban: a vágyakozást még több és még több birtok iránt. A vágyakozást a vagyon után. Az udvarban majd' a legszegényebb aulikusnak számított, a legtöbb lovászfiúnak és ajtónállónak is ötszörte több földje volt, mint neki. Az újabb és újabb birtokadományok pedig úgy hullottak az ölekbe, mint tavaszi réten a leányok szórta színes szirmok. Csak éppen nem az ő ölébe. A legcsekélyebb szolgálatért is falvakat ajándékozott a király, ha jó kedvében találták. Csak épp nem neki. Saudzsi kíséretéért Jankó talpalatnyi birtokot sem kapott. Zsoldjából egyelőre arra tellett, hogy húsz páncélos lovasát, s jómagát a legfényesebb vértezettel, a legszebb, legjobb fegyverekkel s lovakkal lássa el, Erzsébetnek szerény, de legalább a királyi fővároshoz méltó öltözéket és életet biztosítson, s Hunyadra is küldhessen haza édesanyjának annyit, amennyi a birtok igazgatásához szükségeltetett. De ő ennél többre vágyott. Sokkal többre…

9.
Az apródok már lecsatolták páncélját, s felöltöztették elegáns udvari ruhájába, amikor kopogtak a kamara ajtaján. Jankó először azt hitte, Erzsébet türelmetlenkedik, noha ez egyáltalán nem volt szokása. Amikor azonban a vén Matkó ajtót nyitott, meglepetésére egy csuklyás pap állt a küszöbön. Látta már néhányszor az udvarban ezt a különös fickót, legtöbbször a királyi kancellária környékén. Általában magányosan álldogált,

figyelte a scriptor atyákat, s egyszer mintha utasításokat mormogott volna az ajtónállónak. Nem lehet akárki… Hunyadi érdeklődve, csípőre tett kézzel állt a jövevény előtt, aki alaposan végigmérte őt csuklyája árnyékából. Egy izmos, arányos testalkatú férfit láthatott maga előtt, közel a harminchoz. Barna képén dús, fekete bajusz csillogott, szénfekete szeme ragyogott még az iménti győzelem mámorától. Zsinóros, meggypiros magyar dolmányt viselt, mely csak úgy domborodott széles mellkasán. Aranyozott övén görbe, törökös szablya csüngött ezüsthüvelyben, melyet valami perzsa vagy arab írás díszített. Zöld posztónadrágja szára sárga, rámás csizmában tűnt el, s azon akkora ezüstsarkantyú csilingelt, ha lépett, amekkorát a pap még sosem látott. – Ki vele, mit akarsz? – kérdezte türelmetlenül Jankó, amikor megunta, hogy a jövevény őt bámulja. Amaz összerezzent, és sietve így szólt: – A király parancsát hoztam. Őfensége úgy akarja, mellette ülj a koronatanácsban. Jankó összevonta szemöldökét. A jövevény hangja ismerősnek tűnt. De honnan is? – A király mellett üljek? Én? – A véleményedre kíváncsi, Hunyadi János. Jankó megütközött a közvetlen hangnemen. Mintha régről ismerték volna egymást… – Az én véleményemre… No hát. Csak mert legyőztem bajor Hermányt? – Mert tudja, hogy nemcsak jó harcos vagy, de megfontolt is. És mert tudja, jól ismered a déli határszakaszt, a törököt, Rácországot, Bolgárföldet… Jankó arcán bosszús kifejezés suhant át. Bárcsak tudná, ki ez a papféle… Bárcsak eszébe jutna, honnan ismerős ez a fátyolos hang. – Ismerem a törököt, ez igaz. De honnét tudja ezt a király énrólam? – Tőlem. A jövevény hátravetette kámzsáját. Hunyadi felhördült meglepetésében. – Te?

Zrednai komor tekintettel nézett vissza rá, mintha a felismerés inkább kényelmetlenséget jelentene számára, mint örömöt. – Régen találkoztunk, Hunyadi János. Legutóbb köszönés nélkül siettél el… A néhai deák mintha sokat öregedett volna másfél év alatt. Tán a vállát nyomó gondok szaporodtával enyhén meghajlott a háta, akár a seriptóriumban görnyedőké. Vörös, gyulladt szemét távolságtartón függesztette Jankóra. – Zrednai! – kiáltotta örömmel Hunyadi, de ölelésre tárt karja egyszeriben lehanyatlott, s a lelkében régóta hamvában porladó bűntudat most hirtelen eleven lánggal lobogott fel. A férfi, akitől elvette Erzsébetet… – A nevem már nem Zrednai – mondta hűvösen a pap. – Vitéz Jánosnak hívnak. Hunyadi szeme elkerekedett meglepetésében, mire először, mióta benyitott, a jövevény arcán halvány mosoly suhant át. – Ugye megmondtam, Jankó, hogy egy napon vitéz lesz belőlem? Hunyadi fájdalmasan bólintott, nem volt kedve nevetni. Keze bizonytalanul a pap felé lendült, aztán megint lehanyatlott. Sejtelme sem volt, mit mondhatna. – Szóval… szóval te ajánlottál a királynak… Te egyengetted az utamat… Nem tudtam, hogy az udvarnál vagy… De ha már itt vagy… Miért segítesz te nekem, Zrednai? Hiszen… – Hiszen? – kérdezte élesen a pap, s megvillantak mélyen ülő szemei. Durva arcán kemény vonások jelentek meg, s Jankó most látta csak, hogy ifjú évei ellenére már hullani kezdett a haja. – Hiszen… elragadtam tőled azt, akit szerettél – fejezte be halkan Jankó. – Igen, elragadtad. Elárultál. Cserbenhagytál. Emlékszel-e? Embert öltem miattad. Embert öltem egy szavadra. Engem lefogtak Újlaki pribékjei, te pedig futottál, elvitted orvul Erzsébetemet. Jankó lehajtotta a fejét. – Nincs nap, hogy ne gondoltunk volna rád, Zrednai… Vitéz… Ha sejtenéd, hányszor próbáltuk megtudni, mi lett a sorsod. Újlakról nem érkezett hír felőled… – A király foglyaként hurcoltak el. Emlékszel-e? Megöltem Gerhardot, s Újlaki fel akart koncoltatni ott, nyomban. De Zsigmond

nem engedte, nem adott Újlaki kénye-kedvére… Az úton aztán kifaggatott, sokat kérdezett felőled. Megtudta, hogy egészen jól beszélek és írok latinul, görögül és horvátul. Kegyelmet adott, ide, a kancelláriába vétetett Albeni János püspök, supremus cancellarius∗ kezei alá. Az ő költségén töltöttem fél esztendőt Bolognában, az universitason. Megbecsülnek engem itt, Jankó. A királyt szolgálom. Hunyadi bólintott. – Akkor hát révbe értél… – Révbe? Nem így képzeltem a jövőt, Jankó. Egyedül vagyok… végképp pap lettem… Nincsen barátom, nincsen senkim a világon. Anyám temetésére se mehettem vissza Zrednára, a hivatal itt tartott. Jankó arca erre megkeményült. – Ami történt, megtörtént. Ne sírj itt nekem! Ha részem volt benne, hogy így alakult a sorsod, hát sajnálom. Nem így akartam. – Tudom. Nem is panaszként mondtam. Eleinte, igaz, gyűlöltelek. Aztán újra és újra végiggondoltam mindent, de egyvalamit csak nem értettem. Hogyan lehetséges, hogy Erzsébet megszeretett téged? Hisz megölted a bátyját… Aztán rájöttem, hogy… Eh… Sokat fecsegek, igaz? Heteken, hónapokon át alig szólnak hozzám, s én alig szólok valakihez. A király beszél velem tán legtöbbet… S most, hogy látlak… Mintha a régi idők, amikor még barátok voltunk… De hagyjuk ezt. Nem ezért jöttem. Jankó közelebb lépett, és megragadta a pap vállát. – Miért ajánlottál a királynak, Vitéz? Miért segítesz nekem? – Mert szükségünk van rád, Jankó. Lásd, én pap lettem. A könyvet választottam a kard helyett, mert karddal én sokat nem segíthetek a haza ügyének. Nehéz idők ezek, magyar nem fordulhat magyar ellen… Jankó gyanakodva végigmérte Vitézt. A hajdani deák külseje sokat változott tán, de legtöbbet mégis belül nemesedett. – Gyűlölsz engem? – kérdezte aztán. – Szeretnélek gyűlölni, igen… – felelte habozás nélkül a másik. – Szeretnélek csak téged hibáztatni mindenért. Könnyű lenne. De én az igazságot keresem. Csak azt fogadom el. A hazugságokkal egyedül magam áltatnám. Tudom, hogy Erzsébet akkor sem lehetett volna az enyém, ha te sohasem bukkansz fel Újlakon. Tudom. Az Úr úgy akarta, ne házasodjak meg. Elfogadtam. Az Úr úgy akarta, ne legyek katona.

Elfogadtam. Az egyetlen, amit az Úr nekem hagyott, hogy igyekezzek méltónak találtatni a rám mért sorsra. Hogyan leszek méltó? Az már rajtam múlik. Hiszem, hogy célja van velem az Úrnak. Ahogy tudom, hogy célja van veled is, Jankó. Reméltem, nem kallódsz el, bár… Erzsébet sosem hagyná azt. Angyal ő. Becsüld meg… Hunyadi némán figyelte Vitézt. Nem kellett szólnia. Tudta már, hogy akik nem csak önmagukért élnek, azok könnyedén megismerik egymást. – Remélem – mondta hosszú csend után –, remélem, megint barátomnak tudhatlak majd. Vitéz János komor tekintettel magához ölelte. – Nem rajtam múlik, Jankó. De most igyekezzünk! A koronatanácsot nem várakoztathatjuk!

Második fejezet
A KIRÁLY LOVAGJA

1.
BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1430 NYARA A Friss Palota legimpozánsabb helyisége volt a nyolcoszlopos audienciaterem. A kőfaragványokkal, burgundi és párizsi drapériákkal ékes csarnok falait a magas boltozatokon magyar királyokat ábrázoló festmények díszítették. Amikor Vitéz Jánossal belépett az alabárdos őrök közt, Jankó eltátotta a száját a csodálkozástól. Álmában sem hitte volna, hogy ily szépség létezhet a világon. Ide még sohasem engedték be. Megállt az ajtóban, és hátraszegett fejjel bámulta a rég halott királyok képeit, az oszlopfőket díszítő kőcímereket, a drága perzsa és anatóliai szőtteseket, a hatalmas kandallók faragványait, a falakra aggatott, még az Árpádok idejéből megmaradt pallosokat, zászlós lándzsákat, roppant harci szekercéket, ezüst csatacsillagokat, valamint a magasból alácsüngő kifakult hadilobogókat, melyeket az elmúlt századok alatt ragadtak ki az ellenség kezéből a diadalmas magyar hadak Bizánctól Halicsig, Velencétől Morvaföldig. De leginkább az illatok és a fények lepték meg Jankót. Emlékezetében elevenen élt még, milyen volt, mikor gyermekként anyja a király színe elé vitte. Az is itt volt, valahol a palotában, már meg nem mondaná, melyik épületben. De az a régi terem sokkal sötétebb volt ennél – mintha ezer és ezer gyertya arany fénye festette volna meg a gót oszlopok íveit. És az illatok! Faggyú és talán mirha édeskés, viaszkos keverékére emlékezett… De itt… A Friss Palotában szinte násztáncot járt a fény. Az olasz építőmesterek jókora íves ablakok sorát vágták a falakba mindkét

oldalt. Az arany napsugarak özöne mézszín ragyogást vont a tömérdek aranyra, ezüstre, a fényes márványlapok színére. A termet virágillat töltötte be, száz és száz szál orgona, s rózsa bódító illata. – A király mellett ülsz majd! – suttogta Vitéz a bámészkodó Jankó fülébe. – Ha kérdez, felelj őszintén, ne kertelj, mert az igazat akarja hallani. Ha nem kérdez, meg se szólalj! Érted? Hunyadi nyugalmat színlelve bólintott. A szíve a torkában dobogott, de tudta, hogy úgy kell viselkednie, ahogy elvárják tőle. Öles léptekkel megindult hát befelé. A trónusemelvény előtt a szolgák kecskelábú asztalt terítettek épp vásznakkal – a király ezzel is igyekezett hangsúlyozni, hogy egyenlő félként, baráti beszélgetésen kíván tárgyalni nemes vendégeivel. Bizánc követe legalább formaságokban tapasztalja meg a magyarok, németek, csehek királyának őszinte megbecsülését, ha tettekben nem is fogja! Az asztalnál már többen ültek, de Zsigmond még nem érkezett meg. Vitéz egy öblös székre mutatott, s Jankó habozás nélkül leült oda. Szemben Dionüsziosz Palaiologosz terpeszkedett, a császár követe. Dús, olajjal bekent fekete szakállába ősz szálak vegyültek – a puha ujjain csillogó gyűrűk árából egy kisebb ármádiát fogadhattak volna. Jankót az asztal túlsó végéből megcsapta a görög palástjából a virágillaton is áthatoló nehéz, fojtó szag, ami leginkább a templomi füstölőkre emlékeztette. Palaiologosz elmélyülten magyarázott valamit Garai nádornak, aki a görög mondatok egy részét értette csak, de a többire is bátran rábólogatott. Emitt Csáki László vajda tartotta szóval a zászlósurakat, akik közül egy őszinte örömmel az arcán vált ki a sutyorgó társaságból, és sietett oda Hunyadihoz. – Jankó! Az istenedet, te fiú! Hogy kerülsz te ide? Vitéz kérdőn Hunyadira pillantott, mire Jankó felpattant a székből. – Nem kell aggódnod. Ez Csáki Ferenc, a székelyek ispánja, jó barátom, az atyjánál szolgáltam évekkel ezelőtt. A csanádi ispán forrón megölelte, akkorákat lapogatva a hátán, amibe átlagos férfiember összeroskadt volna. – Ej, de jó, hogy látlak! No, ki vele! Mit keresel te itt, a királyi udvarban, fiú? Jankó elvörösödött, mert minden szempár feléjük fordult, még a bizánci is abbahagyta beszélgetését a nádorral, és őt kezdte fürkészni.

– Én… én csak… – A hétszentségedet! Hanem ott, a viadalon! Ilyet még istenemre, nem láttam! Azt hittem, széjjelhasogat téged a Herman! Hol a fészkes fenébe tanultál te meg így bánni a lovagi lándzsával? – Újlakon, hol másutt? Az ajtóban csípőre tett kézzel Miklós állt, széles ezüstlánccal és kereszttel a nyakában, sárga mentében és veres csizmában. Csáki Ferenc bosszúsan megpödörte a bajuszát: Borbála lakodalma óta családja és az Újlakiak nem voltak épp a legjobb barátságban. – Minden, ami jót tanultam, azt Ferenc bátyáméknál tanultam – mondta Jankó jó hangosan, csillogó szemmel. – Ungor bátyámnak és magának köszönhetek én mindent, amit tudok, no meg Ozorai Pipónak. Míg élek, hálás leszek érte. Csáki tekintete megpárásodott egy pillanatra. Közelebb hajolt Jankóhoz, és a fülébe súgta: – No, csak vigyázz ezzel a csúszómászóval! Fiatal még, de máris mar! És a mérge halálos! Hunyadi elmosolyodott. – No hát, majd vigyázunk, bátyám. Az ajtónállók a padlóhoz csattintották alabárdjuk nyelét: sietős léptekkel, márványt súroló palástban közeledett Zsigmond és néhány titkára. A teremben mindenki, aki ült, talpra szökkent, s fejet hajtott. A király nyomában a rác despota küldötte érkezett vörös arccal, dúlva-fúlva. – Urak! – Zsigmond korát meghazudtoló fürgeséggel sietett el a hajlongok előtt, s foglalta el helyét az asztalnál. – Köszöntlek benneteket. – Jankó! – Vitéz ruhaujjánál fogva rángatta vissza a székre Hunyadit. Már mindenki ült, s várta, hogy a király beszélni kezdjen. – Urak! – Zsigmond korát meghazudtoló fürgeséggel sietett el a hajlongok előtt, s foglalta el helyét az asztalnál. – Köszöntlek benneteket. Azért kérettünk ide benneteket, hogy meghallgassuk őfensége, Bizánc császárának küldöttét. A rossz híreket már hallhattuk: Konstantinápoly a végpusztulás szélén áll, a török döntő támadásra készül a szent falak ellen. Ióannész Palaiologosz császár segedelmet kér

Magyarországtól, a keresztény Európától, s természetesen a pápa őszentségétől. Atyám, hallgatunk téged! Dionüsziosz Palaiologosz szertartásos mozdulattal elrendezte palástja redőit, megigazította aranyláncait, majd átszellemülten körültekintett a jelenlévőkön. – Nagyurak! Vitéz magyarok! Az én uram, Róma caesarjainak dicső leszármazottja jól tudja, hogy országaink a távoli múltban számos háborút vívtak egymással, mint ahogy azt is, hogy hitünk különbözőségei erős éket vertek közénk ezelőtt. De a mostani idő nem alkalmas a régi sérelmek felemlegetésére, s én nem is azért jöttem, hogy a zord múltat felhánytorgassam. A magyar urak helyeslőn bólogattak. – Hisz immár mindennél veszedelmesebb ellenség pusztítja határainkat – folytatta Dionüsziosz mester. – Nemcsak a mieinket, de a tieiteket is, vitéz magyarok! Ha meg nem állítjuk a török áradatot, a muszlim csürhét, mely egymás után falja fel tartományainkat, pusztítja el népeinket és szégyeníti meg Krisztus megszentelt egyházát, úgy az áradat tovább hömpölyög, s nem állítja meg semmi és senki. Elvész minden, elnyeli a szennyes áradat! Magyarok! Ti már megtapasztaltátok a muzulmánok haragját, határaitokat nemegyszer perzselték rabló hordáik, fiaitokat nemegyszer hányták kardélre, asszonyaitokat, lányaitokat nemegyszer hajszolták rabszíjon ágyasnak, háremekbe, alávaló rabszolgának. Pálóczi érsek vörös képpel szólni akart, de a görög nem hagyta. – Az én hazám, Bizánc, Róma egyetlen igaz, dicső örököse immár ostromlott sziget, Krisztus magányos hirdetője a pogány tengerben. Már úton voltam, mikor hírt kaptam: elesett az ostromlott Thesszaloniki. Andronikosz herceg néhai erődítményén Murád félholdas zászlai lobognak, templomainkat földig rombolták vagy mecsetté gyalázták. Pedig Thesszalonikit velencei gályák és zsoldosok erős hada védte, mégsem állhatott ellen a muszlimok haragjának. Ha meg nem segítitek császáromat, ha nem küldtök hadat Konstantinápoly megmentésére, néhány év múlva a szent falak leomlanak, és a császárok palotáin, Krisztus templomain a kereszt helyén is félholdak csillognak majd az idők végezetéig. Hunyadi ökölbe szorította kezét, s szeme sarkából a többiekre pillantott. Amit látott, az leforrázta: a magyar urak kifejezéstelen arccal

bámultak maguk elé, néhányan kifelé tekingettek, a nyári napsütésbe, mintha jobban érdekelné őket a távolban sodródó felhők formája, mint a kereszténység sorsa. – Ha Bizánc elvész, vitéz magyarok – folytatta Dionüsziosz leverten –, tudjátok, a következők ti lesztek. Amikor a mi segítségünkre keltek, magatokon segítetek. Amikor a keleti Róma megmentéséért ontjátok véreteket, magatokért ontotok vért. Ha Konstantin szent városa megmenekszik, Buda fölött is kitisztul az égbolt, és a magyarok birodalmára ezeresztendős dicsőség vár. Dionüsziosz mester széttárt karjait az égre emelte, mintha a szikrázó napfényben isteni áldást várt volna. A teremre mélységes csend telepedett, mindenki maga elé meredve mélyedt gondolataiba. – Köszönöm, atyám – Zsigmond megilletődötten állt fel, s torkát köszörülve próbálta folytatni, mintha könnyekkel küszködne. – Szívünk legmélyéig hatoltak szavaid. Ígérem, Ióannész császár nem fog csalatkozni bennem. Jómagam egész életemet a török elleni harcnak szenteltem, ezt jól tudjátok rólam. Midőn szerencsétlen sorsú nikápolyi hadjáratunkból Bizáncba távoztam, személyesen győződhettem meg arról, hogy a keresztény Európa számára mily fontos és nélkülözhetetlen keleti bástya Szent Konstantin városa. Ugyanakkor – tette hozzá kedélyesen –, még nem veszett el minden. A császár fiának szerencsés esküvője révén az ifjú Konstantin megszerezte házának fél Peloponnészoszt, és egyáltalán nem reménytelen, hogy az elveszett városokat sorra visszavívja a töröktől. – Ehhez sajnos katonák kellenek, fenség. – De hisz Bizáncnak vannak hős katonái, Dionüsziosz mester. – Nincsen elég… – Mit rísz, görög? Hát nem ti hoztátok a törököt a nyakunkra? Hát nem ti béreltétek fel őket a bolgárok ellen, a szerbek ellen? – dohogott Pálóczi György esztergomi érsek. – Most meg csodálkoztok, hogy a nyakatokra nőttek! Egyétek meg, amit főztetek! – Ti is tudjátok, dicső magyarok – folytatta sírós hangon a görög –, hogy Bizánc férfijai már nem akarják fegyverrel szolgálni szent birodalmukat. A császár járőrei folyamatosan kutatják át a fővárost, hogy összefogják a fegyvert elbíró férfiakat, de…

– Ez esetben Bizánc csak azt kapja, amit megérdemel – vágott közbe megint Pálóczi. – Nem, nem! – Zsigmond egyetlen pillantással elnémította főpapját, és nyájas mosollyal fordult a követ felé. – Nem szólhat szívünkből a harag és a meg nem értés. Keresztényi szeretettől áthatva, atyám, én azt mondhatom, azt ígérhetem, hogy amint módomban áll, csatlakozom az újabb keresztes hadjárathoz, melyet, efelől nincsen kétségem, Őszentsége haladéktalanul meghirdet a megsegítésetekre. Szerbia urának követe is tanúsíthatja, hogy Magyarország vazallusai örömmel vesznek részt majd e szent hadjáratban, melynek során nemcsak Bizáncot mentjük fel a fojtogató török gyűrűből, de visszahódítjuk Krisztus sírját is a pogányoktól, s megszilárdítjuk keresztény királyságunkat messze, keleten. A nádor és az érsek urak izgatottan pislogtak a királyra. Jól ismerték Zsigmond stílusát, hangsúlyából tudták, hogy most következik majd a de… – De… türelemmel kell lennünk, atyám, míg a csillagok szerencsés konstellációja alkalmassá teszi a helyzetet e szent háború meghirdetésére – folytatta a király. – Ezt néhány éve Ióannész császárnak is elmondtam itt, Budán, amikor megtisztelt látogatásával. Jelenleg azonban békés időket élünk, a fegyverszünet, amit Muráddal kötöttem, egyelőre szilárdnak és tartósnak tűnik. A török nem zargatja határainkat, s ha híreim helytállóak, évek óta nem ostromolták Konstantinápolyt sem. Ki tudja, talán végleg felhagynak e nagy vállalkozással? Nem tagadom, a török jelenleg is keresztényeket gyötör és gyilkol az albán hegyek közt, és Rácország ifjait is arra kényszeríti, hogy a pogány seregbe sorozva öljék keresztény társaikat, örök időkre elhintve az ellenségeskedés magvait népeik közt. Ámde jól tudhatod, atyám, hogy országunknak most nagyobb veszedelemmel kell megbirkóznia, mint a török fenyegetés. A hitetlenség vert tanyát birodalmunk szívében, s hiába fáradoztam hosszú éveken át a szkizma elkerüléséért, vállalva minden kényelmetlenséget, vállalva annak ódiumát, hogy örökkön rajtam marad Husz megégettetésének bélyege, a tévelygő tanok tovább terjedtek, a huszita heretizmus elharapózott, s immár nemcsak csehországi uralmunkat fenyegeti, de befészkelte magát észak-magyarországi megyéinkbe, s ott rothadó gyökeret eresztett. Én, aki egész életemben azért fáradoztam, hogy megteremtsem a

szétszakadt nyugati kereszténység egységét, hogy három pápa helyett csak egy, igaz római pápa vezesse a hívőket, én mindent meg fogok tenni, hogy megkoronázva életem művét, hidat verjek a négyszáz éves szakadás mélysége felett, és Krisztus dicsőségére az egész világot az egyetlen és mindenható római szentatya uralma alatt egyesítsem. Ámde jelenleg még tulajdon portánkon is akad sepregetni valónk, atyám. Hogyan munkálkodhatnánk a nagy egyesítésen, mikor a husziták mételye még saját erőinket is szétforgácsolja? Most minden figyelmünkkel azon kell lennünk, hogy ezt a mérget hullató fát tövestül tépjük ki Európa földjéből. Dionüsziosz homlokán a harag redői gyűrődtek. – Fenséged nem tekintheti nagyobb vésznek a keresztény hit elhajlásait a pogány hordák közeledténél! – Márpedig nincsen nagyobb veszedelem, mint ami a keresztényi egységet fenyegeti! – csattant fel újra az esztergomi érsek. – Ezt atyám éppen olyan jól tudja, mint mi mindannyian! Ha pedig őfensége, a bizánci császár számára valóban fontos és elengedhetetlen volna az európai segítség, úgy bizonnyal nem állana ellen ádáz módon az egyetlen igaz hit, a római anyaszentegyház reguláinak átvételében! Ámde Bizánc gálád módon késlekedik annak elismerésével, hogy a Szentlélek az Atyából és a Fiúból árad ki, de mint ugyanazon princípiumból és substanciából. Ehelyett a maguk makacs, megátalkodott ortodox papjai még most, a bora mortis, a halál órájának közeledtével is fennen hirdetik eltévelyedett tanaikat, miszerint az Atya és a Fiú nem külön leheletéből, hanem közös sprirációjából fújja az egyházba, naturális produkcióként a Szentlelket! Hihetünk-e valóban a bizánciak sirámainak, amikor a konstantinápolyi pátriárka még mindig e mételyes tanok nevében térít, amikor Konstantinápolyban azt hangoztatják a pátriárka hívei, hogy inkább a török rabszolgái lesznek, mintsem a római pápa alattvalói? Hihetünk-e nekik, amikor a császár még mindig képtelen eldönteni, hogy mi a fontosabb népe és saját maga számára, a keresztényi egység, avagy az utálatos görög rítus! – Császárom kész a legmesszebb elmenni, kész arra is, hogy őseink hitét félredobva Róma hitét kövessük – felelte sírós hangon Dionüsziosz. – Minden szándékunk az, hogy a két keresztény egyház békességben egyesüljön végre, visszavonva a konstantinápolyi pátriárka és a római pápa egymást kiátkozó rendeleteit. Ne feledjétek, magyarok,

hogy Manuel császár két éven át alázta meg magát, két éven át koldult Angliában és Franciaországban a keresztények segítségét kérve. Mit kapott? Díszes lakomákat, hajókirándulást a Temzén, eleven nimfák tűzijátékát, szférák angyali zenekarának muzsikáját, szép szavakat és üres ígéreteket! Érsek úr hihet benne: mindenre készek vagyunk, hogy… – Csakhogy a tetteik nem ezt igazolják, atyám! – csapott az asztalra Pálóczi. – Bizánc csak magának köszönheti, ha balsorsa beteljesedik majd! Zsigmond türelmet kérve közbeszólt. – Mint mondtam, a csillagok szerencsés állása esetén én magam állok a keresztes hadak élére. Most azonban, hogy a déli határainkon béke honol, másutt kell uralkodói feladataimat ellátnom. Különben, ahogy azt atyám is jól tudja, kérésemre a Német Lovagrend vette át a Duna vonalának védelmét, s ezzel együtt a déli várrendszer szervezését, különösen a Kárpátok és Szörény vidékén. Immár a kemény csatákban edződött teuton lovagok gondoskodnak arról, hogy a félhold seregei soha ne terjeszkedjenek tovább a Duna alsó folyásánál. Dionüsziosz most először nem talált ellenérveket. A király mosolyogva folytatta. – Hogy teljes legyen a védelmi mű, magyar vitézeim néhány esztendeje visszavették a rácoktól Nándorfehérvár erődítményét, amely így Magyarország és vele együtt Európa kulcsává lett. Ez a kulcs jó kezekben van, atyám. Lehet tehát, hogy őfensége, a bizánci császár veszedelemben érzi magát, de Magyarország falait nem ronthatja le senki és semmi! Dionüsziosz elkeseredve nézett Zsigmondra, aztán a nagyurakra. Kereső tekintete megakadt Hunyadi Jankón, aki illedelmesen, de vörös képpel szorongott a király jobbján. – Azt akarod, kérdezzük meg, mit mond egy katona? – derült fel a király arca. – Legyen hát. Éppen azért kértem Johannest, hű katonámat, mert ő a délvidék jeles szülötte. No hát, mondd csak el, mit gondolsz minderről, fiam? Hunyadi magán érezte Újlaki Miklós és a többi nagyúr szúró tekintetét. A jelenlévők közül sokak birtokai feküdtek délen, Erdélyben, Macsóban, Szörényben, Szlavóniában, a Szerémségben, úgyhogy

mindnek akadt féltenivalója a töröktől. Zsigmond mégsem őket kérdezte, hanem ezt a jöttmentet, ezt az egy váras kisbirtokost… – Én… én… – Jankó nagyot nyelt. Nem szívesen akaródzott kiböknie, mit is gondol a kérdésről. Merthogy épp az ellenkezőjét gondolta, mint a király. De mit is hagyott meg figyelmeztetésül Zrednai? Mondd az igazat! Jankó tehát az igazat mondta: – Fenség, én… gyermekkoromban… Keve váránál… Szebenben… Aztán Hunyadon… gyermekként én sokszor láttam… – Mondd csak nyugodtan, szíved szerint! – sürgette Zsigmond. – Mit láttál? – Láttam én sokszor vörösnek az ég alját a lángoló falvaktól. Ébredtem sokszor rémült menekülők sikoltozására… Láttam feldúlt, felégetett otthonok üszkös maradékát, falhoz csapott csecsemők maroknyi, kis holttestét, legyilkolt férfiak oszló hulláit, meggyalázott leányok, asszonyok nyomorúságát, láttam rabszíjon hajtott gyermekek, anyák és apák ezreit a távolból, amint rabszolgának viszik őket, egymástól elszakítva, örök kárhozatra ítélve. És eközben láttam a törökök akindzsi lovasait, amint mindent pusztítva viharzanak a haragvó ég alatt, felperzselve, felprédálva mindent, mindent… Pillanatnyi szünetet tartott. – Én így nőttem fel, fenség. Mindig készen a menekülésre, a futásra, akár éjnek évadján is, ha jön a török! Apám és anyám álma sosem volt mély. Atyám, ki téged híven szolgált egy életen át, mindig éberen aludt, fel-felriadva, hallgatózva a szurtos éjszakában, hogy jön-e a török. A Cserna partján∗, a Kárpátok erdeiben, országutak porát nyelve, fél szemünket mindig a környéken tartottuk, fenség, bele-belehallgatózva a szél zúgásába, a patak csobogásába, hogy nem halljuk: jön-e a török? Aki így nő fel, uram, az nem legyinthet, hogy most éppen béke van. Akadt-e béke, amit a török ne szegett volna meg? Akadt-e béke, amit ne újabb, minden addiginál pusztítóbb rablóportya követett volna? Ott messze, délen, immár vagy negyven esztendeje prédál, rabol, éget, gyilkol és erőszakol a török. Falvak tűntek el végleg onnan, lakóinak csontjai üszkös kunyhók alatt, felszántatlan földek fűcsomói közt fehérlenek. Jankó zavartan elhallgatott. A legjobban ő lepődött meg azon, milyen gördülékenyen beszélt, noha máskor a legalapvetőbb szavakat

sem találta. Ahogy azonban felpillantott Zsigmondra, elbizonytalanodott. A király a homlokát ráncolta, mintha nem akarna hinni a fülének. – Johannes… Azt hittem, képes vagy felülemelkedni a szokásos sirámokon… – Sirámok, fenség? Hunyadi hangja megkeményedett, visszhangja baljósan rezegtette meg a levegőt. A király meglepetten ült le, mintha képen legyintették volna. A hang, amit Jankó megütött, nem járta mostanság Zsigmond jelenlétében, legalábbis büntetlenül nem. – Fenség… Nem értem, miért hallgatunk botor szót – Újlaki méltósága minden tudatában emelkedett fel, s nyájas, kifinomult hangja egészen másképp csengett, mint Hunyadi vad harsogása. – Bölcsességednek és előrelátásodnak hála, békét kötöttél a szultánnal. Ezt felrúgni… Csak az örökkön-örökké siránkozó, nyavalygó parasztok és a sültbolondok hiszik, hogy legfontosabb dolgunk megbontani a békét délen. Sokatmondó pillantást vetett Jankóra, besöpörve ezzel a nagyurak kaján mosolyait is. – Az ilyen forrófejű ostobák sodornak veszedelembe minket, fenség. Minket: zászlósurakat, királyt, s hazát. Mielőtt Zsigmond felelhetett volna, Hunyadi az asztalra csapott. – Hazát? Ha már országgal nem gondolnak fényes uraim… akkor miért nem gondolnak magasztos eszméikre? Vitéz arca megrándult, ha tehette volna, rögvest megrángatja Jankó ruháját, hogy jobb, ha itt és most befejezi, s meghúzza magát. – Hol vannak hát ama híres, magasztos lovagi eszmények? – folytatta maró gúnnyal a hangjában Hunyadi. – Hol a megtántoríthatatlan keresztényi könyörületesség bajba jutott testvéreink iránt? Hol az ájtatos európai összefogás? Nem én papolok erről napestig, hanem ti… Én csak látom falvaink, földjeink pusztítását, és forr a vérem a haragtól. Hát nem vagyunk elegen, hogy elűzzük a farkast kertjeinkből? Nincsen már hozzá bátorságunk? Zsigmond türelmetlenül legyintett. – Elég ebből, Johannes! Azt hittem, Újlakon tanultál valamit, kifinomultságot, bölcsességet… Ha csak ostobaságok járnak a fejedben,

hát maradj veszteg, ne szólj! Bátorságod és vitézséged láttuk ma. Úgy tűnik, tőled egyéb nem várható! – Nem én kérettem magam ide, uram! – kiáltotta reszkető dühvel Hunyadi. Ez volt az a pillanat, mikor Vitéz torkát köszörülve, nagy óvatosan felállt, és Jankót visszanyomta a székbe. – Bocsánatáért esedezem, fenség! Zsigmond lapos pillantást vetett a vendégekre. A szerb követ leplezetlen tisztelettel bámulta Hunyadit. – Megkérlek, Johannes, hagyd el ezt a termet! – mondta aztán fojtott hangon a király. – Odakinn várj, míg tudatom veled, mi a további akaratom veled. Jankó ökölbe szorította kezét. – Engedelmeddel, fenség, hazatérnék Hunyadra. Asszonyom áldott állapotban… – Azt mondtam, várj parancsomra! – ismételte dühödten Zsigmond. – E palotát nem hagyhatod el! – Indulj már, az istenért! – sziszegte Vitéz, és tuszkolni kezdte kifelé Hunyadit. Ismerte már annyira, hogy tudja, még néhány pillanat, és Jankó olyasmit cselekszik, amit maga is megbánna, mégpedig hamar. – Engedelmével, fenség! Úgy lökdöste ki maga előtt Jankót, mint valami engedetlen gyermeket. Dionüsziosz Palaiologosz, a bizánci császár követe nem állta meg, hogy egy futó, hálás pillantást ne küldjön a távozó magyar lovag felé. Amikor Jankót egy utolsó taszítással a folyosóra lökte, Vitéz végre fellélegezhetett. Az alabárdos őrök meg nagyot néztek: vézna, görbe hátú pap lökődött egy megtermett, csupa izom, csupa erő lovagot. – Neked teljesen elment az eszed? – Vitéz egy ablakmélyedésbe vonszolta Jankót. – Ellentmondani a királynak? Ellene beszélni? Hunyadi haragja, amilyen gyorsan gerjedt, olyan gyorsan el is párolgott – helyében csak a megbánás és az aggodalom maradt. – Azt hittem én… Hisz te mondtad, hogy az igazat szóljam. Hát azt tettem. De a király nem szereti hallani az igazat! – Ez politika, te eszement! Diplomácia, ahol nem igazságokkal harcol az ember! No hiszen! Honnét tudnád te azt?

– Úgy van! Én ehhez nem értek – Jankó megvakarta a feje búbját. – De most aztán mi lesz? A király nem enged, pedig ma indultunk volna haza, Hunyadra… Vitéz igyekezett uralkodni vonásain. – Erzsébettel? – Erzsébettel… – Mondtad, áldott állapotban van… – Böjtelő havára várjuk a gyermeket… – Jankó óvatosan felpillantott a papra. – Azt akartam, hogy otthon szülje meg… – Nem lesz semmi baj… – Vitéz nagy levegőt vett, mint mindig, mikor gyorsan kellett valami okosat kisütnie. – Zsigmond megenyhül. Kedvel téged, és a mai győzelem Herman felett… Múlik majd haragja. Múlik gyorsan… – Kár volt engem ide citálnia… – füstölgött Jankó. – Nem vagyok én ide való… – Maradj itt a folyosón. A király nemsokára érted küldet; valamit akar, amit nem kívánt a követek színe előtt elmondani. Jankó tekintete elsötétült. – Itt szűköljek a folyosón, mint valami szolga, és várjam, mit dönt ez a vén disznó? – Halkabban, az istenért! És igen! Ha a királyt szolgálod, Hunyadi János, akkor azt kell tenned, amit királyod parancsol. Engedelmességgel tartozol! Tanuld meg végre, a vitézi virtus önmagában nem elég ahhoz, hogy az váljék belőled, amivé válni akarsz. A jó katona sírig engedelmes! Jankó a bajusza szélét rágta. – Nem könnyű! – nevetett Vitéz. – De csak ez a felemelkedés útja… Hunyadi bosszúsan elfordította arcát. – Erzsébet odalenn vár engem – morogta maga elé. – Megyek, elmondom neki, mi történt – nyugtatta Vitéz, de látva Jankó szeme villanását, hátra is hőkölt azonnal. – Elmondom, hogy ne türelmetlenkedjék. Egy hosszú percre csend ereszkedett közéjük, aztán Hunyadi lassan bólintott. – Jól van. Menj. Erzsébet biztosan aggódik már… Köszönöm, Zrednai…

– A nevem Vitéz János – mondta a pap, és Jankó vállára tette a kezét. – A barátod vagyok, Hunyadi János. – A barátom… Vitéz elsietett, s Jankó aggodalmasan bámult utána.

2.
Aenosz kikötője, Török Birodalom, A. D. 1431 NYARA A zöld vitorlás nao békésen ringott Aenosz kikötőjében. Eszter a tatfedélzeten, kifeszített vászon árnyékából figyelte a móló nyüzsgést, a török katonák színes öltözékét, a görög kereskedők, szerecsen rabszolgák forgatagát. Minden oly idegennek tűnt itt, vadnak és nyersnek. A kikötőben terjengő szagok is idegenek voltak, távoli vidékek fűszerei, lovak verejtékbűze, frissen sülő hús illata keveredett a tenger hínárszagú, sós kipárolgásával és a mólókon tolongó embertömeg húgyszagú izzadságával. Az egyik török gályáról épp keresztény foglyokat tereltek ki a kopott kövekre, ostorral nógatva őket a rabszolgapiac felé. Eszter szíve elszorult. Itt történik majd meg. Itt, ebben a kikötőben. Élete innen vesz új irányt, talán még ma este! Izgatottan emelte szeme elé kezét, hogy a naptól hunyorogva megkeresse, melyik lehet a kikötőben ringó hajók közül a velencei. Melyik lehet a szabadító gálya, melyen elszöknek majd Francescóval… Nem értett a hajókhoz, nem ismerte a lobogók jelzéseit, csak Bizánc kétfejű sasát és a török csillagos-félholdas jelképét tudta megkülönböztetni a többitől, így sejtelme sem volt róla, hogy a keresztény gálya megérkezett-e már, ahogy Francesco ígérte, vagy sem. Azt viszont jól látta, hogy az újonnan épített raktárak tőszomszédságában, a kikötői épület felől, mely valaha bizonnyal római erődítmény lehetett, népes török csapat közeledik a hajóhoz. A menet élén turbános, hájas férfi lihegett, homlokát törölgetve, kacsázva a már kirakodott hordók között.

– Itt vannak végre! – hördült fel bosszúsan Mose ben Jahmun a kabin deszkafalának dőlve. – Kapitány! Hozd gyorsan a listát! A genovai morogva elsietett, s éppen akkor ért vissza, kezében egy törökül írott pergamennel, amikor a szultán katonái felkapaszkodtak a pallóra. Mose széles mosollyal az arcán hajlongott, majd ékes görögséggel köszöntötte az érkezőt. – Allah legyen kegyes az ő híveihez! Engedelmes szolgád vagyok, Ali Kobadji! Hogy szolgál az egészséged? A török a homlokát törölgette aranyszegélyű kendőjével. Émelyítő, édes illat áradt belőle, amitől Mosénak felfordult a gyomra. Kíváncsian körbetekintett a fedélzeten, pillantásra sem méltatva a kalmárt. – Nem sok időm van, amit rád fecsérelhetnék, zsidó! Elhoztad, amit ígértél? A török is bizánci görögöt beszélt, méghozzá tökéletesen: a genovai kapitány ajkán gúnyos mosoly jelent meg: Ali Kobadji nemrég még a konstantinápolyi császár hűségén volt, az bizonyos. – Elhoztam mindent, amit kívántál tőlem, nagyuram! – hajlongott Mose, s intett a genovainak, hogy adja át a listát. – Mindent maradéktalanul megszereztem, amit kértél. De meg kell mondanom, nem volt könnyű! A bizánciak egyre éberebbek, és sajnos emiatt alaposan megnövekedtek a költségeim is! – Nem érdekel az ájvékolásod, zsidó! – szakította félbe Ali Kobadji. – Látni akarom az árut. Most! – Erre, nagyuram! Erre! Mose és a genovai két oldalról hajlongva vezették a hájas törököt a fedélköz lejárata felé. Útközben Ali Kobadji megtorpant, mert egy fürkésző tekintetet érzett a tarkóján. Megfordult, s megpillantotta a tatfedélzeten hűsölő Esztert. – A hurik szent táncára! – suttogta maga elé. – Ki ez a paradicsomi szépség? Mose zavartan tördelte a kezét. – Ő az én édes leányom, nagy jó uram! Magammal hoztam, hogy a bizánciak… Ali Kobadji rá se hederített, megbabonázva tolta félre útjából a genovait.

– Allah hét nevére! Hát egy zsidónak is lehet ilyen gyönyörűséges lánya? Mose komor képpel toppant elébe. – Az árut kívántad megnézni, Ali Kobadji! Ha nem kell, máris hajózom tovább! Bármelyik török kikötőben csengő arannyal fizetnek érte! A jövevény arcán sunyi kifejezés suhant át. – Lassan a testtel! Mindjárt megnézem az árut, de előbb… Félre az utamból! Mose szeme körül millió ránc futott össze. – Hagyd békén a lányomat! – Csak meg akarom csodálni, az ég szerelmére! – nevetett Ali Kobadji. – Végtére is büszke lehetsz magadra, ha ilyen szépséget tudtál nemzeni vén kecske létedre! Ó! Ez… Lábát a lépcső legalsó fokára tette, de nem lépett tovább, mert Eszter felállt, és hideg tekintettel végigmérte a magasból. Ebben a pillanatban oly fenséges jelenségnek tűnt, tekintetében oly parancsoló, szigorú fény villant, hogy a török önkéntelenül is mélyen meghajolt előtte. – Ki meri zavarni nyugalmamat? – kérdezte Eszter üveges hangon. – Ki ez az ember? Ali Kobadji elsápadt, aztán észbe kapott. Hisz ez csak egy zsidó lány! Nem holmi fejedelmi sarj, hercegi fatty! Csak egy zsidó! Ahogy azonban újból felemelte tekintetét, az Eszterből áradó delejes kisugárzás ismét mozdulatlanná dermesztette. Allah nevére! Újból meghajolt, aztán elhátrált a lépcsőtől. – Jól van… – hebegte. – Mutasd azt az árut, Mose ben Jahmun! És add át üdvözletem a lányodnak. Még soha nem láttam káprázatosabb teremtményt. A kalmár felsóhajtott, s egy alig észrevehető kézmozdulattal intett Eszternek, hogy tűnjön el a kabinban. A lány engedelmeskedett, pedig tudta, hogy odabenn szent könyvek és iratok vannak, s atyja nem szívesen engedte azok közelébe. – Kövess – mondta Mose, és levezette a fedélközbe a renegátot. – Elégedett leszel, nagyuram, megígérhetem!

– Máris az vagyok! Máris az vagyok! – kuncogott Ali Kobadji. Amikor elhaladt a genovai kapitány mellett, az sokatmondó pillantást vetett hátra, a kötelekbe kapaszkodó Francesco felé. A velencei elvigyorodott. Minden a tervei szerint alakult.

3.
– Erre! Erre! Francesco szorosan a falhoz lapult, úgy lesett ki a sarok mögül. A kikötőnek ez a szeglete kihaltnak tűnt, nem moccant semmi, a rakparton csupán néhány hamvadó tűz füstje tekergőzött az ég felé. – Látod azt a régi templomot? Eszter válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán. Végül csak bólintott. – Jó. Nem lesz semmi baj, szerelmem! Ott már várnak ránk. A lány remegett a félelemtől. Abban a pillanatban, amikor a velencei leosont vele a nao fedélzetéről, minden bátorsága elillant, s szívében a boldogság helyén csak keserű szorongás maradt. – Én… félek… – suttogta. Francesco elvigyorodott, fülében megrezzentek a rézkarikák. – Nincs más választásunk, szerelmem! Higgy nekem! A zsidó már megállapodott Ali Kobadjival! Reggel jönnének érted, és máris visznek egy nagyúr háremébe! Száz arany üti a zsidó kezét! Eszter minden ízében remegett. Hatodik érzéke azt súgta, valami nagyon nincsen rendjén ezzel az egésszel. A velencei túlontúl nyugodt volt, túlontúl vidám. Avagy lehet, hogy csak boldog, amiért sikerült észrevétlenül leosonniuk a nao fedélzetéről? Az is különös volt, hogy senki sem figyelt fel rájuk. A genovai kapitány rendszerint két embert állított őrnek a hajó orrába, a pallót pedig behúzatta éjszakára. Mikor azonban Francesco érte jött, nem posztoltak őrök sehol, viszont a pallót a helyén találták. Minden oly könnyen ment. Túlontúl könnyen… – Száz aranyat? – kérdezte remegve, s hátát a hideg kőfalnak vetette.

Itt minden sokkal idegenebb és rémisztőbb volt, mint amilyennek a hajóról tűnt. A móló kopott kövein emberi ürülék gyűlt, a sarkokból rothadás és oszló hús bűze áradt. A néhai, büszke bizánci épületek egytől egyig romlásnak indultak, kidőlt oszlopaik közt szeméthalmok emelkedtek. A legfélelmetesebb azonban az volt, hogy sehol nem láttak senki emberfiát a rakparton. Mintha pestis söpört volna végig a környéken, s bár a holtakat már eltakarították, a sötét zugok mélyén maradt néhány oszló hulla. Kísértetjárta falak közt lopakodtak… – Mi baj? – kérdezte Francesco gyengéden. – Meggondoltad magad? Vissza akarsz menni talán? Eszter igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. Ó, ez az átkozott félelem! Egész az eszét vette! – Nem… nem… – suttogta, de nem túl meggyőzően. – Veled akarok menni… – Nem lesz semmi baj! – A velencei két keze közé fogta a lány arcát, és úgy fordította, hogy a csillagok fénye jól megvilágítsa Eszter tündéri szépségű vonásait. – Nemsokára úton leszünk az én hazámba. Minden úgy alakul, ahogy terveztük. Csak addig a romos templomig kell eljutnunk anélkül, hogy… Ebben a pillanatban meglepett kurjantás harsant a kikötőben horgonyzó hajók felől. Bármelyikről jöhetett, akár a genovai nao fedélzetéről is. – Igyekezzünk! – Francesco gyengéden vonszolni kezdte maga mögött a lányt. – Nincs már messze! Valóban nem volt. A kihalt rakpartról befordulva, a néhai kikötői erőd fala mellett lopakodtak a templomig. A kupolájáról természetesen már rég leverték a keresztet, s helyébe ezüstösen csillogó félholdat illesztettek. Francesco körbekémlelt a sötétben: Aenosz kikötőjére továbbra is természetellenes csend borult. Miközben a férfi hangtalanul kinyitotta a kaput, Eszter még egyszer, utoljára visszanézett a tenger irányába. A sötétben imbolygó árbocerdőből már nem tudta kivenni a genovai hajó alakját, de tudta, hogy ott van, nem messze tőle.

Ha akarná, most még visszaosonhatna. Talán nem vennék észre, talán sikerülne visszalopakodnia a tatfedélzetre, a kabin elé terített gyékényre. És aztán? Ha Francescónak valóban igaza van? Ha atyja eladta száz bizánci aranyért valami török nagyúr háremébe? Nem! Az lehetetlen! Soha nem tenne ilyet! – Mi ütött beléd? Francesco értetlenül bámult rá a romtemplom kapujából. – Igyekezz! Bármelyik pillanatban észrevehetnek minket, szerelmem! Eszter összeszorította száját, és hevesen nemet intett. A velencei homlokán értetlen ráncok gyűltek. – Ne gyerekeskedj, az isten szerelmére! Nincsen sok időnk! Gyerekeskedni? Igen… Eszter bólintott. Gyermek volt, egészen eddig a pillanatig. Vidám, gondtalan rabszolga a Jahmun-házból, Konstantinápoly gettójából, ahol mindig emberséggel bántak vele. Gyermek. Szerelmes gyermek, aki szörnyű hibát követett el. – Vissza akarok menni a hajóra! – jelentette ki komoran. – Azt nem lehet! – Francesco úgy gügyögött, mintha valóban gyermeknek magyarázna. – Mindjárt erre jön a kikötői őrjárat, szerelmem! Mi baj? Talán nem bízol bennem? Eszter hátrálni kezdett a fal mellett, az árnyékban. Felnőtt élete első lépéseit tette meg az éjszakában. – Hagyj visszamennem, kérlek! A velencei elvigyorodott, s ahogy hófehér fogai megvillantak a holdfényben, arcáról egy csapásra leolvadt a szerelmes máz. – Hagyjalak visszamenni? Azt hiszed, megőrültem, te kis szajha? – Párducként előrevetődött és durván megragadta a karját. – Azt hiszed, mindezek után hagyom, hogy a bolondját járasd velem? Eszter felsikoltott, és sikolya éles visszhangot vetve repkedett a falak közt.

Az éjszaka csendje egyszerre felszakadt. Valahol a közelben felvonított egy kutya, és dühösen káromkodni kezdett valami részeg is. – Gyere ide! – Francesco oly hirtelen rántotta magához a lányt, hogy annak könyökét véresre horzsolta a romtemplom fala. – Befelé, te kis zsidó szajha! Eszter egy félhomályos csarnokban találta magát. Elterült a hideg kőpadlón. Megpróbált azonnal talpra szökkenni, hátha kirohanhat még a férfi mellett, ki az éjszakába, az ismeretlenbe, bárhová, csak el innen! Nem volt szerencséje: Francesco felpofozta és visszalökte a templom kövére. Hirtelen éles fáklyafények sercentek a csillagfényben, s szabadon csorogtak a megkopott, csorba oszlopok közé a magasból a templom beszakadt tetőzetén keresztül. – Ó, milyen eleven kis macska! – nevetett elégedetten egy zsíros hang. Eszter odakapta tekintetét: a néhai oltár felől kéttucatnyi török katona közeledett, élükön Ali Kobadjival. – Bizonyos lehetsz benne, jó uram, hogy az ágyban is igen heves a kicsike! – Francesco szinte a földig hajolt a renegát előtt. Ali Kobadji arcán sötét felhő suhant át. – Várj csak, kurafi! Azt ígérted, hogy érintetlen! Ha csak egy ujjal is… – Nem, nem! Nem vagyok ostoba, jó uram! – Francesco Eszter mögé állt, és keményen talpra rántotta. – Bevallom, nem volt könnyű megállni, mert ez a kis macska oly édes és igéző, hogy a fél karját minden férfiember boldogan adná egyetlen öleléséért. Én azonban leküzdöttem vágyamat, hogy nagy jó uram elégedett legyen, hogy tökéletes árut… – Elég! – szakította félbe a renegát. – Közelebb azokkal a fáklyákkal! Eszter megszeppenve húzta össze magát. Mielőtt azonban bármit tehetett volna ellene, Francesco tőrével átmetszette ruhája pántjait, aztán durva mozdulatokkal letépte róla a foszlányokat. Eszterben fellobbant a harag tüze, és kimeresztett körmökkel esett a férfi arcának.

– Ó, te büdös szuka! – szisszent fel a velencei, és szemére tapasztotta kezét. – Megmart a kis zsidó lotyó! Ali Kobadji gúnyosan nevetett. – Elég ebből! Mutassátok! A török lándzsások odaugrottak, kíméletlenül leteperték Esztert a kőre, és megszabadították öltözéke maradékaitól, aztán talpra cibálták, és kezét, lábát szétfeszítve, anyaszült mezítelenül lökték a nagyúr elé. – Óhhhh! – Ali Kobadji nem jutott szóhoz néhány pillanatig. Hájas kezével tétován kinyúlt, és megérintette a lány telt kebleit. – Óhhhhh! Tömpe ujjai remegve végigfutottak a derékon, a combokon, aztán fel, megint a keblekre, majd beletúrtak a lány dús, éjfekete fürtjeibe. – Allahra! A megrendelőm felettébb elégedett lesz! Eszter gondolatai szélsebesen száguldottak. Nem rágódott azon, ami történt, amint majd teheti, megátkozza magát esztelen hiszékenysége miatt. Most azonban… Szökni! Amíg lehet! Szeme sarkából felmérte a romtemplom belsejét. A düledező oszlopok közt túl sok török lándzsás álldogált ahhoz, hogy ne maradjanak kétségei, innen képtelenség kereket oldani. Hová vihetik? Északra… Valamelyik török városba… Talán Drinápolyba… Útközben kell megpróbálkoznia a szökéssel. Vagy még itt a kikötőben? Ha kiáltana! Ha sikoltana, talán meghallanák… Na és? Mit tehetnének akkor? Mit tehetne atyja, a nyomorult, megvetett zsidó kalmár sok ezer török katona ellenében? Lehajtotta fejét. Érezte, hogy mindenki mezítelen testét bámulja, de moccanni sem tudott a katonák szorításában. – Gyönyörű – suttogta elégedetten Ali Kobadji. – Csak azt sajnálom, hogy nem próbálhatom ki személyesen. – Elárulod végre, hogy kinek viszed? – kérdezte Francesco. Ali Kobadji komor pillantást vetett a velenceire.

– Te még itt vagy, kutya? – Hohó! A pénzem még nem kaptam meg, nagyuram! A török mélységes undorral az arcán lökött oda egy lapos erszényt. – Számold meg, ha akarod! – Ugyan, uram! Hol van akkor a bizalom? Francesco a kezében egyensúlyozva a zacskót megállt Eszter előtt, és tetőtől talpig végigmérte mezítelen testét. – Nem tudom, jól jártam-e… Eszter szeme villámokat szórt. A pénzes zacskóban jóval kevesebb lehetett száz aranynál. Talán ha húsz. Talán annál is kevesebb. Ennyit ér az élete? – Légy átkozott! – mondta halkan, szomorúan, mélyen a férfi szemébe nézve. – Jusson eszedbe ez a pillanat, amikor halálodon leszel! Jusson eszedbe! – Vigyétek! – intett fáradtan Ali. – Ha még kis ideig nézem ezt a szajhát, félek, nem tudok uralkodni magamon, és itt, nyomban meghágom. A katonák egy gyűrött janicsárköpenyt kanyarítottak a lány mezítelen vállára, és úgy taszigálták a templom hátsó fertálya felé, hogy kétszer is elbukott a felszakított kripták üregeiben és a padlót borító törmelékben. – Vigyázzatok rá, ostobák! – förmedt utánuk Kobadji. – Egy karcolás se essék a finom bőrén! Akinek viszitek, nagyon kényes ám! Konstantinápolyi Esztert, Mose ben Jahmun zsidó kalmár leányát útnak indították észak felé, a Marica folyó menti karavánúton Edirnébe, a Török Birodalom fővárosába.

4.
BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1430 NYARA A percek kínos lassúsággal vánszorogtak, s Jankó csak állt a folyosón, aztán fel-alá falta a távolságot, mint valami bősz bivaly. A

tanács még tartott odabenn, semmi jel nem mutatott arra, hogy Zsigmond és a nagyurak indulni készülnének. Jankó megtorpant az ablakoknál, és a belső udvart bámulta, amikor megpillantotta Erzsébetet, amint Vitéz karján lépdel a Szombat-kapu felé. Lassan haladtak, Vitéz ügyelt rá, hogy Erzsébet néhány lépésenként kifújhassa magát. Különös fájdalom mart Jankó szívébe. Erzsébet szinte ragyogott az örömtől, s csak beszélt, beszélt, mintha tíz esztendő benntartott mondanivalóját akarná a másikra ömleszteni. Vitéz is mosolygott, szelíd, már-már szomorú mosollyal; tekintete rajongva csüngött az asszony kipirult arcán. Jankó keze ökölbe szorult. Ebben a pillanatban értette csak meg, hogy van, mit soha nem adhat meg Erzsébetnek. Asszonya hű volt hozzá, de a hosszú téli estéken hangját sem hallotta. Alig akadt közös beszédtéma, amit megtárgyalhattak volna, s Jankó a lelke mélyén mindig is tudta, hogy bárdolatlansága, tanulatlansága soha nem teszi alkalmassá arra, hogy egyenlő társként beszélgethessen Erzsébettel. Szédelegve indult a kis kápolna felé, ami a folyosó végéből nyílott. A kápolna üres volt, s idegenkedő mozdulattal ereszkedett térdre az oltár előtt. Ritkán imádkozott, akkor is többnyire csak megszokásból, ahogy tanították. Most, hogy felpillantott a szépen faragott feszületre, melyből arany napkorong sugarai hullámoztak szerteszét, maga sem tudta, mit akar itt. Segítségért jött? Panaszkodni? Magában keserűen felnevetett. Ugyan kihez? Istenhez? Nagyot nyelt, kiszáradt a szája. Arra gondolt, minden pénzt megadna egy kis borért. Remegett a szomjúságtól, ugyanakkor tudta, ha most bort keríthetne a kezei közé, nem állana meg egy pohárnál. Sóvárogva lehunyta szemét. Igen… Az lenne jó, mulatni egyet, elhessegetni a gondokat… Ahogy régen… – János! Meglepetten megfordult.

A kápolna ajtajában Csáki Borbála állt. Az asszony belépett, s térdre ereszkedett a férfi mellett, kezét imára kulcsolta, de nem a feszületet nézte, hanem Jankó arcát. – János! – nyögte újra, meglepetten. – Istenem, de jó, hogy látlak! Hunyadi a torkát köszörülte, de mielőtt megszólalhatott volna, Újlaki asszonya folytatta: – Szeretlek, János, te vagy az egyetlen férfi az életemben, akit őszintén szerettem. Jankó a keresztre meredt. – Ments meg engem! Te ismered Újlakit! Tudod, mit tett velem, hát ments meg! Belepusztulok, ha ellöksz magadtól! Te vagy az egyetlen, aki megért engem, aki ismer engem, ismer olyannak, amilyen valójában vagyok. Jankó meglepetten bámulta a nőt. Nem törődött a szavakkal, egy hosszú pillanatig szinte bizonyos volt benne, hogy mit kell tennie. A Borbála testéből áradó illat megrészegítette. Mióta összeházasodtak Erzsébettel, rá se nézett más nőre, se szolgálólányra, se nemesasszonyra, senkire, mert nem volt szüksége más testére. Erzsébet forró szeretete kárpótolta az egyhangúságért. De Borbála bájainak kisugárzása dévaj képek sokaságával árasztotta el képzeletét. Borbálával szeretkezve minden kötöttségétől, gátlásától megszabadult, Borbála mindent tudott, amit csak asszony elsajátíthat Ámor tudományából. Borbála megtestesített mindent, amit élveteg férfiember csak akarhatott. Erzsébet… Erzsébet a maga szerény, csöndes modorában sok mindenre hajlandó volt ugyan, amit Jankó kért tőle, de soha nem bizonyult túl ügyesnek. Kötelességből tette, amit tett, noha szemmel láthatóan élvezte együttlétük minden pillanatát, ám mégis… Hiányzott belőle valami, ami Borbála minden porcikájában megvolt. Jankó egy szédítő pillanatig közel állt ahhoz, hogy döntsön. Mindent, de mindent megoldana, ha most kézen ragadná Borbálát, kiszökne vele a palotából, fittyet hányva Zsigmondra, Újlakira, Erzsébetre, Vitézre, kötelességre, józanságra. Mámor és megkönnyebbülés várna rá… Régi énje egyre hevesebben lázadozott, s e rebellió most elsöprő erővel tört fel az utóbbi hónapok elfojtottságából.

Szólásra nyitotta a száját, de aztán elharapta a szót. Valami jelet várt. Azt várta tán, hogy napsugár törjön át szelíden a gót üvegablakon, világítsa meg fényével a feszület lábánál álló márványszobrocskát. Igen… Az csalhatatlan jel volna… Mária szelíden ölelte magához a kisdedet, s tekintetét a magasba emelte, mintha csak ő is valamiféle signumra számítana. De nem tört át az ablakon semmiféle fény, nem segített semmiféle isteni üzenet. Jankó elmosolyodott. Miféle jelre vár tulajdonképpen? Hát nem egyértelmű, mit kell tennie? Nem, nem kell ékes fénysugár ahhoz, hogy tudja, mi a helyes, s mi nem… A fénynek nem kívülről kell világítani ilyen pillanatokban. Megkönnyebbülten felemelkedett, kezét áldón Borbála fejére tette, mintegy búcsúzóul. Aztán kisietett a folyosóra. Még hallotta, ahogy Borbála tombolva feldöntögeti a gyertyatartókat, de már nem törődött vele. Szórakozottan vette tudomásul, hogy alabárdos őrök rohannak el mellette, és kiabálva igyekeznek megfékezni Újlaki őrjöngő asszonyát. Tulajdon lépteinek visszhangját hallva a palota folyosóján egyszeriben minden, de minden más értelmet nyert. Türelemmel kell várnia. Minden rendben lesz. Zsigmond hamarosan közli akaratát, s bármi legyen is az, neki mindent meg kell tennie, hogy visszanyerje a bizalmát. Okosabbnak kell lennie, sokkal megfontoltabbnak. Előre kell lépnie, magasabbra, mindig magasabbra. Tudatában egyelőre csak homályosan, de máris bizsergető bizonyossággal körvonalazódott sorsának új rendje. A múlt véget ért. Felesége van, nemsokára gyermeke születik. Új élete nem könnyű. Megaláztatások, bizonytalanság szegélyezik ezt az utat lépten-nyomon, de ő mindent elvisel. Elviselte eddig a jeges hideget, a tűző nap melegét, el fogja viselni a lélek megpróbáltatásait is. Immár semmi mást nem kell tennie, mint azt az elszánt akaratot átemelnie a hétköznapokba, ami csatában forgolódva már sajátja volt.

Ugyanezzel az akarattal kell küzdenie mindennap a királyi palotában, az udvaroncok gyűrűjében, a nagyurak megvető pillantásának kereszttüzében, mint ellenségeinek vérében gázolva. Mindig. A cél világosan, tisztán kirajzolódott lelki szemei előtt. Építeni, lassan, tudatosan építeni. Építeni Hunyadot, szépíteni, lakályosabbá tenni. Építeni tulajdon katonai pályáját, szerepét, amit az udvarban betölt, s ezáltal építeni valami sokkal magasztosabbat, aminek mibenlétét egyelőre még maga sem tudta megfogalmazni, de bizonyos volt benne, hogy nemsokára erre is képes lesz. Odaállt tehát az egyik ablakhoz, szélesre tárta, és lehunyt szemmel tűrte, hogy a nap hálásan megsimítsa az arcát.

5.
Már esteledett, mikor a király parancsa eljutott hozzá. Előbb a külföldi követek siettek ki a teremből, a görög feldúltan, a szerb unott képpel, majd a nagyurak jöttek, Újlaki, Garai, az érsek, püspökök, bánok, ispánok. Rá se hederítettek az ablak előtt ácsorgó lovagra, ki-ki sietett a maga dolga után. Jankó nyugalmat erőltetett magára, türelmesen figyelte a palotaudvaron sürgölődő szolgákat, katonákat, lovászokat és a semmittevőket. Újabb pár perc telt el, de várni kellett: odabenn a teremben néhányan még beszélgettek. Aztán végre Csáki Ferenc jött ki álmosan, kacsázó léptekkel. Ő hozta Zsigmond parancsát. – Jankó fiam… A tanács véget ért… – Hallgatom, Ferenc bátyám – húzta ki magát Hunyadi. – Mondja csak bátran, mit döntött a király. Csáki a süvegét gyűrögette. – Zsigmond parancsa, hogy azonnal szállj nyeregbe. Egy csapatot vezetsz máris Esztergomba. Jankó feszülten figyelt. – Ennyi? Egy csapatot Esztergomba?

– Ott előkészíted őfensége érkezését, aki holnap indul Budáról. A püspök úr palotájában átveszed negyven testőr parancsnoklását, és őfensége kíséretében pár nap múltán indulsz tovább Pozsonynak. Jankó bólintott. – Ha ez őfensége parancsa… – Várjál még, fiam… – A székelyek ispánja zavartan elfordította a fejét. – Pozsonyban kiegészíted a királyi kísérősereget, mert néhány nap múltán mentek tovább Bécs városába. Viszed az erdélyi vajda ötven lovasát, az én ötven lovasomat, váraskeszi Lépes Lóránd alvajda úr húsz lovasát. Viszed Perényi asztalnokmester ötven székelyét, viszed a magam húsz vitézét, viszed a hátszegi és fogarasi kenézek bandériumát, a kunok száz és a magad húsz lovasát. A többit majd összeírjuk menet közben. Jankó nagyot nyelt, magában számolta a napokat. Zsigmond szokása szerint útjain mindenütt eltöltött néhány napot, hogy sütkérezzék az alattvalók rajongásában, s alaposan megismerje birodalma minden szegletét, minden szépségét, faragják azt kőből, fessék vászonra, vagy domborodjék akár női ruhák selyme alatt. – Ez legalább egy hétbe telik – morogta. – Erzsébetemnek azt ígértem, amint lehet, visszatérünk Hunyadra. Állapotos… Biztonságban akarom tudni… Csáki Ferenc körbekémlelt a folyosón, látja-e őket valaki, majd atyai mozdulattal megragadta a fiú karjait. – Jankó… Erzsébeted éppen most indult Hunyadra, öt páncélos vitézed őrizete alatt. – Hogyan? Nélkülem? Miért? – A király parancsára. Őfensége Vitézt küldte, hogy intézkedjék, nem akarta, hogy búcsúzkodással pazarold az időt. Jankó arca elsötétült, keze ökölbe szorult. – A király nem akarta? – Most a parancsra kell ügyelned, Jankó fiam! Mert ezzel még nincs vége… Bécsből indultok tovább Salzburg várába… – Salzburg… – Onnét pedig a birodalomba, Nürnberg városába… Jankó sápadtan bólintott.

A király újabb hosszú utazásra indul? S ragaszkodik hozzá, hogy ő is ott legyen katonai kíséretében? Hetekre, esetleg hónapokra elszakítva ezzel Erzsébettől? – Értettem – mondta komoran, és remegő ujjait kinyújtotta, mert már vér sarjadt a körmei alatt. – Jól van, Jankó! Most menjél, lent már nyergeli a Sárkányt a vén Matkó. – Ferenc bátyám! – szólt Csáki után bizonytalanul Hunyadi. – Ne titkolja… mennyi ideig leszünk voltaképp távol? A csanádi ispán vállat vont. – Azt csak a Jóisten tudja, édes fiam. Nürnbergbe hívták össze a német birodalmi gyűlést. Az egyhamar nem oszlik fel. Aztán kísérhetitek tovább a királyt Svájcba… Itáliába… Milánó, ki tudja, tán Róma… Rebesgetik, addig haza se jő, míg a császárok koronáját a fejére nem teszik… így hát… No, ne búsulj, ez a katonaélet! Jobb, mint mindennap a halállal szembenézni. Sok érdekest látsz majd, fiam. De igaz, ami igaz… Tán kerek esztendeig haza se tértek a messzi idegenből… Jankó bólintott. – Értem. Köszönöm, Ferenc bátyám. Isten áldja! Csáki megölelte a fiút, s már kacsázott is tovább a folyosón. Hunyadi János egyedül maradt ott, s néhány pillanatig nem bírt moccanni. Valami fojtogatta a torkát, valami facsarta a szívét. Parancsot kapott. Nehéz sóhajjal megrázta magát, s elindult lefelé a lépcsőn. A kijárat előtt ott várta hű legénye, a vén Matkó, s várták a király emberei is, felnyergelt lovával. Kerek egy esztendő, gondolta elkeseredetten Jankó. Nem lehet ott, mikor gyermeke megszületik, nem lehet ott Erzsébet mellett, nem vigasztalhatja… Vár reá a nagyvilág. Keserűen intett a kíséret lovasainak. – Készen vagytok, fiúk? A vértesek lelkesen bólogattak. Ők már alig várták, hogy világot lássanak. Hunyadi megsarkantyúzta lovát. – Akkor hát indulás!

Őfensége Luxemburgi Zsigmond, Magyarország, Németország, Csehország, Horvátország királya, Erdély fejedelme, stb. stb. az Úr 1430-dik esztendejében, Szent Iván havában kerekedett fel Budáról. Kíséretében ott lovagolt Hunyadi János a maga húsz vértes vitézével, és a vezérlete alá bízott majd ötszáz lovas élén. Úgy hitte, kerek egy esztendeig nem látja viszont hazáját. Tévedett. Csak három év múlva tért vissza Magyarországra…

6.
A MÁRVÁNY-TENGEREN, A. D. 1431 NYARA Néhány nappal később a genovai nao már a friss szélbe kapaszkodva hasította a hullámokat Szamothraké szigete felé. Mióta csak elindultak, egy magányos alak bámulta búsan a kék csillámokat, melyek sós permetként csapódtak a hajó oldalának. A korlátnak támaszkodott, s a korhadó fába késével egy nevet vésett:
∗

– Ha kitart a szél, estére elérjük a szigetet, uram. Mose ben Jahmun nem fordult meg, úgy tett, mintha nem is hallaná a genovai reszelős hangját, vén kezével továbbra is az utolsó betűt véste. – No és nem vagy éhes? Nem ettél egy falatot sem azóta, hogy… A kapitány elhallgatott. Nem a zsidó állapota aggasztotta, sokkal inkább az, hogy tudta: nem térhet vissza Konstantinápolyba, ha Jahmunnak bármi baja esik. A végén még őt vádolnák meg azzal, hogy eltette láb alól, és a Szamothraké katonai helytartójának szállítandó értékes árut a török kezére játszotta. Azt már nem! A zsidónak életben kellett maradnia, amíg vissza nem érkeznek a Világ fővárosába. Aztán már akár fel is fordulhat őfelőle… – Legalább egy korty vizet igyál!

Mose nem felelt. Nem volt éhes, és nem volt szomjas. Nem szólalt meg azóta, mióta Ali Kobadji útjára bocsájtotta. A lány szökése után a török alaposan kifaggatta a kalmárt, hol erősíti a császár mostanság Konstantinápoly falait, de mikor látta, hogy Mose arra is képtelen figyelni, amit kérdeznek tőle, hagyta útnak eredni. Mose ben Jahmunnak azonban esze ágában sem volt indulni: az elkövetkező két napon reggeltől estig kerestette Esztert Aenosz kikötőjében. Ám senki nem hallott sem róla, sem a velencei gazfickóról, aki megszöktette. – Ennie kell, uram! – türelmetlenkedett a kapitány. Arra gondolt, hogy ha kell, erőszakkal eteti meg az öreget. Életben kell maradnia, nem patkolhat el éppen most! Ha tudta volna, hogy Mose ben Jahmun nem csak hogy nem evett, nem ivott, de egyetlen ima sem hagyta el ajkait azóta, hogy… Azóta, hogy Eszter eltűnt az életéből. Eszter… Drága kislányom… Legbelül soha nem érzett fájdalom mardosta. Kislányom… Gyermekem… Ahogy a hullámokat bámulta, lelki szemeivel egyre a lány vonásait látta maga előtt, örökvidám mosolyát, gyémántcsillám szemét. A tenger moraján át egyre halkabban hallotta kacagását a távolból. A Jahmun-ház élettelen lesz Eszter nélkül. Mint a temető napnyugta után: gyorsan kihűlő, vigasztalan, a közelgő elmúlás hona. Kripta csupán. Itt volt… – zokogta magában Mose ben Jahmun. – Itt volt velem… beragyogta az életem, és én rabszolgának neveztem őt minden áldott nap… Rabszolgának… Őt, ki hús a húsomból, vér a véremből… Eszter! Drága kislányom… Hol vagy? Mi van veled? – Enned kell, uram! Mose lassan megfordult. Szeme vörösen, vaksin meredt a genovaira. Egy könnycseppet sem volt képes kipréselni magából, tulajdonképpen

nem sírt gyermekkora óta, de most tudta, hogy jobb lenne sírni mégis, jobb lenne zokogni, megtépni a ruhát. Gyász ez, gyász akkor is, ha meghalni nem halt senki sem. Enni? – Estére elérjük a szigetet, uram. Holnap indulnunk kell vissza Konstantinápolyba. Mose fáradtan bólintott. Igen. Vissza… A kapitánynak igaza van. Egy végtelennek tűnő percig még ott állt a korlátnál, figyelte a csillámok táncát a hullámokon, aztán lassan, csoszogva elindult a tatkabin felé. A szedett-vedett legénység vigyorogva figyelte. Enni. Inni. Aludni. Mose ben Jahmun engedelmes gépezetként teljesítette szenvedő teste minden parancsát. Este, mikor az első bizánci kereskedő gálya mellett elhaladtak, nagyot sóhajtott, magára zárta a kabin ajtaját, és felnyitotta az írást. Az életnek mennie kell tovább… A nagy könyvben, amiben Jahve rendelése szerint életének eseményei előre megírattak, ez szerepel: a Lifrát Kátán∗ szerinti 192. esztendőben elveszíti lányát, Esztert. Támmuz havát nemsoká Áv hava követi. Az élet megy tovább… Semmi sem lesz olyan, mint előtte volt, de hányatott életének hatvanegynéhány esztendeje alatt megtanulta már, hogy a legválságosabb időkben is csak az írásból meríthet bátorítást a folytatáshoz. „Ne végy magadhoz asszonyul idegent vagy rabszolgát, hogy a te ivadékidat a Törvénytől ne térítsék el soha.” Igen. Minden szó fájdalommal visszhangzott tudatában. Eszter… Gyermekem…

De tudta, hogy a Törvény szavai előbb-utóbb győzedelmeskedni fognak gyenge lelke felett. Mose ben Jahmun befejezte az imát, és nehéz szívvel kilépett a fedélzetre. A távolban Szamothraké szigetének partjai bontakoztak ki. Árut fognak felvenni, és megrakodva futnak be Konstantinápolyba. Az üzletnek mennie kell tovább.

7.
HUNYAD, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG, A. D. 1431, BÖJTELŐ HAVA∗ Kutya hideg idő köszöntött be karácsony másnapján, s a vacogtató hetek jócskán elhúzódtak vízkereszt utánig. A Hunyad környéki erdőket vaskos hódunyha lepte be, s a Cserna vize jeges darabokat zörgetve csorgott medrében. Bezzeg az ódon várkastély főépületében kohómeleget csináltak; Morzsinai Erzse asszony ráripakodott a szolgákra, hogy éjjel-nappal hasogassák a fát, hordják be a várba, rakják meg a nagyterem öblös kandallóját, ahogy csak tudják, nehogy a várandós asszony egyszer is fázni találjon… Úgy forgolódott, sürgölődött menye körül, mintha édeslánya lett volna, s ez külön tehertétel volt Szilágyi Erzsébet számára. Alig ismerte a ház idősödő asszonyát, beszédtémájuk sem sok akadt, mint ahogy hasonlatosság sem kettejük között, ha csak nem a Jankó iránti szeretetük és odaadásuk. Néhány héttel a szülés előtt váratlan vigasz érkezett: végtelen magányába valóságos napsugárként tört a lóhalálában érkező Vitéz. A királyi kancellária ifjú jegyzője Jankó levelét hozta messzi Németországból. Nemcsak futára volt e levélnek, hanem megírója is, hisz Hunyadinak nem maradt ideje elsajátítani a betűvetés tudományát. Mégis, Jankó úgy osztotta meg vele legbensőbb legforróbb érzelmeit, úgy bízta szerelmes vallomásának megfogalmazását Vitézre, mintha édestestvérére bízta volna. S Vitéz rezzenéstelen arccal, de belül lángoló, sajgó szívvel öntötte szavakba a szerelmes szív legszebb ódáit.

Nem volt nehéz dolga. Amikor Hunyadra érkezett, s átadta a levelet, s látta, ahogy Erzsébet izgatottan feltépi, aztán a szívére szorítja férje üzenetét, egyszerre érzett boldog örömet és végtelen magányosságot. Indult volna vissza azonnal, de mivel hótakaró födte az egész országot, sem Erzsébet, sem Erzse asszony nem engedték, mondván, azt mindenképp meg kell várnia, amíg az utak valamelyest járhatók lesznek. Hírlett ugyanis, hogy a Vaskapunál a híd leszakadt a sok hó alatt, és a kereskedők, cincárok kénytelenül messzire, északnak kanyarodtak. A hosszú, sápadt téli napok, s a még hosszabb téli esték onnantól eleven pezsgésben teltek Hunyadon. Vitéz szellemes társalkodónak bizonyult megint, és Erzsébet valósággal kivirult a társaságában. Órákon és órákon át mesélt, fecsegett, s Erzsébet egy csapásra megfeledkezett a komor estékről, a várnép idegenkedő pillantásaitól, anyósa jóakaratú, mégis bosszantó sürgölődéséről. Vitéz onnantól mindig mellette volt, kísérte sétáira, amíg az asszony állapota engedte, kilovagolt vele a Cserna mentén, s azon túl is, minden este kimeríthetetlen témákkal szórakoztatta. Lendületes könnyedséggel figurázta ki például az udvar jellegzetes alakjait: az ifjabb Stibor hóbortos viselkedését, a mogorva Garai nádor haragját, a rókaképű Cillei Herman ármánykodásait, lánya, Barbara királyné cselszövéseit, s magát Zsigmondot is, ki látszólag nem akart tudomást venni a természet parancsáról, s igyekezett úgy tenni, mintha még csupán negyvenéves lenne. Erzsébet úgy itta magába ezen életképeket, pletykákat, mint szomjazó a friss forrásvizet. Hónapokon át élt Budán, szinte karnyújtásnyira a királyi udvartól, mégsem tudott róla semmit. Vitéz szellemessége kellett ahhoz, hogy úgy érezze, ha utólag is, mintha ott lenne a színes udvari forgatagban. Ahogy közeledett az idő, Erzse asszony bábákat hozatott Kolozsvárról, egy német és egy magyar bábát, aztán szalasztott Horogszegre Szilágyi László uramért és Katalin asszonyért, jöjjenek, legyenek lányuk közelében ők is az újszülött érkezésekor, ha már a király parancsa az apát távolra száműzte ezen a jeles napon… Minden készen állt, s Vitéz aznap, mikor már úgy tűnt, mindenképp megszületik Jankó gyermeke, hajnaltól a várkápolnában imádkozott. Aztán betért, hogy elbúcsúzzon Erzsébettől.

– Visszatérek Nürnbergbe, remélem, a király nem neheztel majd a késlekedésemért. Erzsébet rámosolygott, s egy levelet húzott elő ruhája redői közül. – Vidd el ezt az én Jánosomnak – mondta szelíden. – És mondd meg neki, hogy nagyon hiányzik. Vitéz keserűen bólintott, s eltette a levelet. Aztán nagy levegőt vett, hogy kimondja azt, amit egész éjszaka álmatlanul forgolódva fogalmazott magában. – Tudom – előzte meg Erzsébet, és a kezére tette forró kezét. – Tudom, mint akarsz mondani, János. Tudom, hogy napok óta őrlődsz ezen. Mégis kérlek, ne mondj semmit. Örülök, hogy itt voltál. Boldoggá tett a társaságod. Fontos vagy nekem. De bármit mondanál, mindent elrontanál vele. Szeretlek, mint édestestvéremet, de soha nem szerettelek úgy, mint ahogy őt szeretem. Hogy miért őt? Hogy miért őt választottam? Tudom, ezt is meg akartad tőlem kérdezni. Csakhogy nem tudok választ adni, János. Nemcsak neked, magamnak sem. Úgyhogy arra kérlek, temesd mélyre a kérdéseidet, temesd el jól, amit most mondani akartál nekem. Én Hunyadi János felesége vagyok, a férfié, akit szeretek. És nem akarlak elveszíteni téged. Úgyhogy hallgass, kérlek, hallgass, légy jó hozzám. Vitéz hosszan, mélyen nézte Erzsébetet. Áldott állapotban tán még szebb volt, mint valaha, avagy lehet, hogy az ő szemei látták csupán angyali szépségűnek, mennyei ideálnak. Aranyhaja lágy hullámokban omlott vállára, mosolygó, kék szemei csak úgy ragyogtak, ahogy reá nézett. – Jól van – mondta aztán. – Értem. És engedelmeskedem. Erzsébet váratlanul felsikoltott. – Jön! – suttogta örömteli fájdalommal a hangjában. – Jön! Vitéz kapkodni kezdett. Hol vannak a bábaasszonyok? Hol van Erzse asszony? Miért nincs itt senki, amikor szükség volna rájuk? Kirohant a folyosóra, és elbődült. – Segítsenek! Segítsenek! Kezdődik!

8.

Ugyanezen a napon, e fagyos kora délutánon, majd másfél száz mérfölddel keletebbre, Segesvár óvárosában, a gót íves szász házak sikátoraiban is ugyanez a kiáltás visszhangzott. Az Óratorony mellett, az ősi szász várerőd kapujánál egy jellegtelen ház emeleti szobájából szolgálólány rohant ki rémülten. – Kezdődik! Kezdődik! – Forró vizet! Gyolcsot! Hol az a bába? – Doktort! Hívjátok a doktort! Csuklyás szolga lódult azonnal Griberhard doktorért, a város tán legmódosabb emberének főtéren álló házához. – Doktor! Jöjjön! Elkezdődött! A derék szász orvos idegesen szedte össze eszközeit. Mikor remegő kézzel orrnyergére illesztette pápaszemét, félénken megkérdezte a szolgálótól: – Nem lesz ebből baj, fiam? A gazdád örök időkre kitiltott abból a házból! A csuklyás alak nem beszélte jól a németet, kézzel-lábbal magyarázta, hogy az úr távol, idegenben jár, csak az úrnő van otthon egymaga, és sürgősen segítségre van szüksége. Griberhard doktor keserű sóhajjal felöltötte hát prémes kabátját, és a kezét tördelő szolga nyomában átsietett az Óratorony melletti házhoz. Odabenn sötét volt, a zsalukat ki sem nyitották, ahogy a doktor hallotta a városban pletykálni, azóta tán, hogy a száműzött herceg megkapta ezt a házat a királytól. Régi ház volt ez, hideg és sötét. A gót ívek alatt csak görnyedten fértek el, s mikor a rémült magyar szolgálólány bevezette Griberhardot a vajúdószobába, a doktor csaknem beverte fejét a kőkeretbe. Odabenn megtorpant. Olyan bűz csapta meg az orrát, amit még sohasem érzett, pedig orvosként számos, elviselhetetlennek tűnő helyen megfordult már. Verejték- és vérszag, faggyú, vizeletbűz és ódon doh gyomorforgató keveréke terjengett ebben a penészes, ablaktalan helyiségben. – Itt van! Itt van az úrnő… – rebegte a szolgálólány. Griberhard viszonylag jól beszélt magyarul, s hallomásból tudta, hogy az úrnő is magyar, noha eddig soha senki sem látta a városban. Állítólag a száműzött herceg még azt sem engedélyezte számára, hogy átlépje az ódon ház küszöbét.

A doktor keresztet vetett. Essünk túl rajta! Vacogva odalépett az ágyhoz – sejtelme sem volt róla, hogyan lehet meg valaki ebben a fagyban. Széltében-hosszában azt rebesgették ugyan, hogy a herceg nem költ egy garast sem fára, de ezt a derék Griberhard soha nem hitte el. Hogy is tehetne ilyet valaki? Most azonban, a csontig hatoló hidegben kezdte megérteni, hogy bizony igaz a szóbeszéd: ebben a megátkozott házban még a lélegzete is párállni látszott. – Mein Gott, licht! Gyújtson már valaki fényt! A szobalány elrohant, és kisvártatva mécsessel érkezett vissza. A doktor addig moccanni sem mert, bár hallotta, hogy valaki nehézkesen lélegzik az ágy paplanai közt. Annikor a lány meggyújtotta végre a mécsest, rettentő kép tárult a szeme elé. A mocskos ágynemű alatt egy verejtékező emberi roncs pihegett az imbolygó, rőt fényben. Valaha szép asszony lehetett, de a sebek, melyek borították a nyakát és az arcát, az összeragadt, keseszín haj leginkább valamiféle boszorkányhoz tették hasonlatossá. A legszörnyűbb azonban a szeme volt. Vérben forgó, értelem nélküli szemek izzottak a doktorra – egy vadállat szemei. – Az asszonyom beteg – rebegte a szolgálólány. – Nagyon beteg. – Mikor kezdődtek a szülési fájdalmak? – Órákkal ezelőtt. Az úr megtiltotta, de én… Griberhard óvatosan felemelte az ágyneműt. Az asszony vérben hevert, friss vérben, mely alvadt foltokat festett meg újra eleven vörössel. A doktor undorodva elfordította a fejét, és közel állt ahhoz, hogy elhányja magát. Segítenem kell ezen a szerencsétlenem! Segítenem! Segítenem! – ismételgette magában. – Hozzál forró vizet! Gyorsan! Ahogy azonban közelebb hajolt, hogy megérintse az asszony homlokát, az rávicsorgott, s eközben elővillantak rothadó, sárga fogai. – Jézus Krisztus, ments meg minket! A doktor keze remegett. – Mi történt ezzel a szerencsétlennel?

A szobalány körbepillantott, megbizonyosodott róla, hogy rajtuk kívül más nem tartózkodik a szobában, aztán közelebb hajolt a doktorhoz. – Az úr… Az úr tette ilyenné. Az úr… Az asszony ebben a pillanatban velőtrázó sikolyt hallatott, hogy Griberhard vére megfagyott az ereiben. – Szeplőtlen Szűz Mária, segíts rajtunk! Reszkető ujjakkal előkotort egy aprócska feszületet a zsebéből, és megcsókolta. Több sem kellett, az asszony-fúria még hangosabban kezdett üvölteni, előre-hátra ringatózott a mocskos ágyneműben, és érthetetlen nyelven hadart valamit, amit sem a szobalány, sem az orvos nem értett. – Tegye el! Tegye el azt, Herr Doktor! Griberhard eltette a keresztet, s erős késztetést érzett, hogy azonnal hátat fordítson ennek a szobának, ennek a háznak, és soha többé ne térjen vissza. Azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie a vérben fetrengő asszony hasára, hogy tudja: órákon belül elpusztulna a csecsemővel együtt. – Az eszközeim! – suttogta alig hallhatóan. – Add ide az eszközeimet! A szolgálólány engedelmeskedett; a mécses pisla fényében megcsillantak Griberhard makulátlan rendben tartott orvosi készségei. – Segíts lekötöznöm! – mormolta a lánynak. – Aztán azt javaslom, menj ki innen! Nem tudom, mi történik majd, amikor… Elharapta a mondat végét. Nem kis erőfeszítésükbe telt, mire sikerült az őrjöngő asszony kezeit és lábait kikötözni a nehéz tölgyfa ágy keretéhez. A szolgálólány felhajtotta a vérmocskos dunyhát, hogy szétfeszítsék a görcsösen vonagló lábakat. Erre azonban már nem maradt idő. A vérvörös lábak közül egy tejfehér szempár villant rá, a mocsokból előbúvó aprócska fejből.

9.
Fiú! – harsogta az öreg bába, amikor kirontott a folyosóra. – Fiú! Gyönyörű, egészséges fiú!

Szilágyi László örömében magához rántotta a megilletődött Vitézt, s úgy megropogtatta a csontjait, hogy az szédelegni kezdett a fájdalomtól. – Fiú! Fiúunokám született, hallja-e, atyám! Fiú! A bába nyomában Erzse asszony csoszogott ki az ágyasházból. – Ilyen könnyű szülést még életemben nem láttam! – sóhajtotta könnyeivel küszködve. – És ilyen gyönyörű fiúcskát sem! Nézzétek! Nézzétek! A magyar bába már hozta is az újszülöttet. Piros arcú, élénk, kék tekintetű csöppség volt, frissen megmosdatva, hófehér vászonba bugyolálva. Aprócska kezeivel ide-oda kapkodott, közben nyögdécselt, és csodálkozva meresztgette szemeit a világba. Amikor a bába megemelte, tekintete egyenesen a várakozókra szegeződött, mintha csak azt kérdené: mi végre ez a nagy felhajtás? – Gyönyörű – suttogta Vitéz. A bába kérés nélkül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az ő kezébe nyomta a csecsemőt. A pap mozdulatlanná dermedt, még levegőt se mert venni – csak nézte a kezében rúgkapáló újszülöttet, s valami olyasmit érzett, amit még soha. – László! – nevetett Szilágyi, s egészen közel hajolt hozzá. – Kicsi unokám! László! Erzse asszony a derekát fájlalva figyelte őket, csak úgy ragyogott az arca. – No, atyám – vette el nagy óvatosan Vitéztől a kicsit, s szorította avatott mozdulattal magához. – Látszik, hogy pap kezébe gyermek nem való! Egyen végre egy falatot, aztán induljon isten hírével, vigye meg a jó hírt a fiamnak! – A jó hírt! – bólogatott Vitéz. Hát persze… Megszületett Hunyadi fia. Erzsébet fia. És nem az övé. Neki soha nem lesz fia, hisz pap, Krisztus szolgája, és azoké, akiket szeret. Ezé a fiúé is. Ezé a fiúé. – Mielőtt indulnék, megkeresztelem – mondta tűnődő hangon. – Mi lesz a neve?

– Mi lenne? Mondtam már: László! – mennydörögte Szilágyi ellentmondást nem tűrve, hogy a kicsi összerezzent a fehér vászonban. – Mihály fiam lesz a keresztapja. – Ne ijesztgesse már kegyelmed! – csitította Erzse asszony. – Hát persze hogy László! Még a süket is hallja, hogy az! – Isten hozott ebben a világban, Hunyadi László! – suttogta Vitéz János. – Istenhozott! Azzal, míg odakünn Erzse asszony és Szilágyi egymást túllicitálva dicsérgették a kisdedet, s bizonygatták, mennyire szakasztott mása Jankónak, s mennyire szakasztott mása Erzsébetnek, s tulajdonképp milyen sok van benne a nagyszülőkből is, ezalatt Vitéz csöndesen belépett az ágyasházba. Erzsébet mozdulatlanul feküdt a baldachinos ágyban, arca sápadt volt, mint a holdsugár, s lábánál a lepedők véresen gyűrődtek a gyertyafényben. Egy szörnyű pillanatig Vitéz azt hitte, már nem is él, belehalt a szülésbe, csak senki nem vette észre a nagy öröm közepette… Ám ekkor az asszony halkan felsóhajtott. – Ugye, szép, János? Vitéz mosolyogva az ágy mellé térdelt, és megfogta Erzsébet kezét. – A világ legszebb gyermeke. Úgy fogom szeretni, mintha sajátom volna. Mindig mellette állok majd, Erzsébet! S nem csak őmellette… Itt leszek, ha szükségetek lesz rám. A fájdalmamat eltemetem, és ígérem, soha, egyetlen szóval sem hozakodok elő azzal, ami történt, ami a szívemet megsebezte. Annyit kérek csak, hogy itt lehessek, mikor csak tudok. Nincs a világon rajtatok kívül senkim. Csak ti… János… a kis László – mosolyodott el és te, Erzsébet. Ti vagytok az én családom… Az asszony bágyadtan viszonozta a rajongó pillantást, s szemében fájdalmas-szép fények csillogtak. Nem felelt, csak megszorította Vitéz kezét. Érintése többet mondott ezer szónál.

10.
Griberhard doktor hideglelősen rohant haza, amint világra segítette az újszülöttet. Az őrjöngő asszony addigra elalélt a fájdalomtól, de a csöppség legalább jól volt, már amennyire jól lehetett.

– Lát? – kérdezte a szolgálólány, amikor a vériszamós kis testet letörölgette a forró vizes szövettel. – Látni fog? A doktor megértette, miért kérdi ezt a lány. Egyszer maga is látta a száműzött herceget lovasai élén, mikor bevágtatott a városba. A szászok gyűlölték és rettegték. Vlad herceg világtalan, fehér szeme a semmibe meredt, mintha a láthatáron, vagy azon túl keresné célját. A szászok nem győztek keresztet vetni, amikor csak elsuhant mellettük. A doktor hazatért, nem szólt semmit feleségéhez, bezárkózott szobájába, megrakta a kandallót, és odaállt a vidáman ropogó tűz elé. Aztán rajnai bort töltött magának, és felhajtotta abban a reményben, hogy hamar átmelegszik belülről. Még mindig vacogott a hidegtől és az átélt borzalomtól: úgy érezte, napokig nem melegíti át semmi sem a szívét, sem a csontjait. Lehunyta a szemét. Maga előtt látta, amint megfürdetik a kisfiút, és odaadják az oláh dajkának, akit a herceg jó előre kijelölt számára. A doktor olyan gyorsan menekült el abból a házból, ahogy csak tudott, háta mögött hagyva a mécsesfényű félhomályt és a kriptahideg szobát, mely, tudta jól, élete végéig kísérteni fogja. Most ott állt a kazettás ólomablak előtt, kezében egy újabb üveg rajnai borral, és kifelé bámult. A város háztetői felett füstoszlopok bodorodtak a hófelhők felé. Vigasztalan, hideg este borult Segesvárra. A doktor patkócsattogásra lett figyelmes. Egy fekete csuklyás lovas vágtatott végig a város macskaköves utcáin. Griberhard megborzongott. Viszi a hírt a hercegnek, messzi idegenbe… A hírt, hogy Vlad hercegnek fia született. Úgy hallotta, Vladnak hívják majd ezt is. Beleborzadt, ha a fiúcskára gondolt. Mohó tekintetű, alattomos csecsemőnek tűnt. Fogakkal született, apró, sárga fogakkal, s ahogy vicsorogva körbepillantott, tekintete fürkészőn, hidegen csillant a mécses fényében. Minden báj és kellem hiányzott belőle. Griberhard doktor nagyon remélte, hogy soha többé nem hall majd felőle. Tévedett.

Nem is oly soká eljön a nap, amikor önmagát átkozva visszasírja majd ezt a mait, s azt kívánja, bárcsak saját kezével vágta volna el annak a különös csecsemőnek a torkát. Tengernyi szenvedéstől mentette volna meg a világot.

11.
Egy héttel később kapta meg Vlad herceg a hírt Nürnbergben. Ez volt élete legboldogabb napja: Zsigmond a német birodalmi gyűlés alkalmával néhány új tagot emelt a Sárkányos Lovagrend sorai közé. Évekkel ezelőtt megkezdett munkája végre eredményt hozott: a király az ő nyakába is odaakasztotta a sárkányosok ezüstláncát, s végre letehette a szent esküt a keresztre és Krisztus nevére. – Fiam született… – mormolta maga elé, amikor nem sokkal az esketés után megérkezett a futár Segesvárról. – Fiam! Emlékezetes nap ez! Jól jegyezzétek meg mind! Szolgái fel sem pillantva hajoltak a földig. – E nap emlékére a fiam neve ez lesz… – emelte a magasba világtalan tekintetét a herceg. – Vlad. Sárkányos Vlad! Aztán a szavakat ízlelgetve sziszegte szolgáinak, hogy ők is értsék: – Vlad Draculea…

12.
DRINÁPOLY (EDIRNE), TÖRÖK BIRODALOM, 809, ZILKÁDE HAVA∗ – Mi a neved? – Eszter. – Görög vagy? Erre a kérdésre nem érkezett válasz. Eszter lesütötte szemét, összeszorította ajkait.

– Azt kérdeztem, görög vagy-e! – Az apám zsidó – suttogta bizonytalanul a lány. – Gyönyörű vagy, tudod? Aki faggatta, maga is káprázatosan szép, fiatal nő volt. Idegenes, szláv akcentussal ejtette a görög szavakat, de öltözete alapján inkább valami török főúr asszonya lehetett. Fekete haja szabadon bomlott vállára, szénfekete szeme gyémántként ragyogott a falra aggatott fáklyák fényében. Karmazsinvörös köntöst viselt zöld selyemövvel és ékkövekkel díszített saruval. Amikor Esztert bevezették a helyiségbe, észrevette, hogy a lándzsás őrök valósággal lesik a karmazsinköntösű asszony minden szavát, és hajlongva engedelmeskednek neki. Érezte, tudta, hogy jövője most dől majd el, és sorsa ennek az idegennek a kezében van. – Anyád is zsidó? – kérdezte a nemesasszony. Eszter a fejét rázta. – Görög? – Anyám atyja török, az anyja… kun. A karmazsinköpenyes asszony elmosolyodott. – Tehát rabszolga… Honnan rabolták? – Havaselvéről. A nemes asszony felkelt vánkosáról, és párducléptekkel Eszterhez jött. Gyengéden megérintette a lány haját, és alaposan szemügyre vette a finom török selyembe öltöztetett testet. – Nem kell félned, Eszter. Én is rabszolga vagyok, ahogyan te magad. Elszakítottak mindenkitől, akit valaha szerettem. A nevem Mara hatun. Néhány éve kerültem Brusszába, a Muradije-palotába. A szerájt csak nemrég költöztették ide, Edirnébe. Ezt a helyet Tunzsának hívják, a folyók szigetén épült. Meglátod, megszereted majd. Igaz, soha nem hagyhatod el többé ezt a szigetet, csak ha az urunk úgy parancsolja. Eszter csodálkozva figyelte Mara arcát. – Jó dolgod lesz itt a háremben, a mi urunk kegyes és türelmes férfiú. Bölcs és igazságos. Meg fogsz tanulni mindent, amit tudnod kell, hogy a kedvében járj, hogy enyhet adj, és mennyei örömöket szerezhess neki. Látva Eszter csodálkozó tekintetét, Mara hatun felnevetett. – Azt kérded, mit akarok tőled? Jogodban áll tudni azt. Az uram parancsára én választom ki új asszonyait. Különösnek találod? Lehet, hogy az. Az én uram ad a szavamra.

– Hárembe kerülök tehát? – kérdezte Eszter. – Ahogy mondtam, jó dolgod lesz itt. A mi urunk sokra tartja az alázatos, szelíd feleségeket, akiknek helyén van az eszük. Viszont nem kedveli azokat, akikkel egy szót sem képes váltani, akik nem gondolkodnak, és akik másra nem képesek, mint széttárni lábukat. Ahogy mondani szokta, szajhát ezret vehet, de neki a szerájban társakra van szüksége. Nem bízik azokban a férfiakban, akik körülveszik, majd meglátod. Ezért fontos, hogy értsd, miről beszél, miről kérdez, s ezért fontos, hogy értelemmel tudj válaszolni arra, amit kérdez. Milyen nyelven beszélsz, Eszter? – Görögül, kicsit törökül… héberül, és néhány szót anyám nyelvén. – Mi az a kezedben? Eszter ijedten dugta háta mögé öklét. – Mutasd! A lány röstelkedve széttárta ujjait: kezében a foszladozó napkorongos vászondarabot szorongatta. Amikor Aenosz kikötőjében a törökök leszaggatták róla ruháit, ez a kezében maradt. Ennyi, csak ennyi maradt régi életéből: egy emlék, egy gyűrött rongydarab. Mara hatun gondosan kisimította, aztán elmélyülten vizsgálgatta néhány pillanatig. – Valahol… valakinél láttam már ilyet… Arcán szívszorítóan szomorú kifejezés suhant át, s Eszter hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kifaggassa ezt a különös asszonyt. Bárcsak elmesélné történetét! Maga sem tudta, miért, de ösztönösen bizalmat, s valami homályos szeretetfélét érzett iránta, akit még egyáltalán nem ismert, de akiből meleg gondoskodás áradt, mintha tulajdon anyja lett volna. – El kell felejtened mindent, ami az eddigi életedhez köt – húzta magához Mara hatun, mikor látta a lány meggyötört arckifejezését. – Új nevet kapsz itt. Segítek neked. Gyönyörű vagy, az én uram háremének ékköve leszel. Nem engedem, hogy a többi felesége bántson. Majd megismered őket: hárpiák, gonosz boszorkák! Tudod, mi az, hogy boszorka? Hát persze hogy tudod! Ha akarod, velem lakhatsz. Külön szobám van a Tundzsa keleti pavilonjában. Eszter hálásan bólintott. Úgy sejtette, valami nagyúr házába került. Talán egy gazdag kereskedő, vagy lehet, a thrákiai török agák valamelyike, esetleg…

Csaknem? Talán a hadrianapoliszi szultáni udvar valamely tisztségviselője? Eszter megszeppenten vette sorra magában a lehetőségeket. Hárem… Szeráj… Egy lesz a nagyúr feleségei közül. Fogoly. Bezárt rab, örök életére. Soha többé nem hagyhatja el ezt a pavilonokból, rózsakertekből, fürdőkből álló paradicsomi szépségű szigetet. Rab marad… Rab, ahogy anyja, ahogy nagyanyja volt… Lehajtotta a fejét. – Tudom… – mondta vigasztalón Mara hatun. – Az első napok nagyon nehezek lesznek, Eszter. Senki másnak nem tartozol engedelmességgel, mint a háremőrnek és a mi urunknak. Nem olyan rossz itt, meglásd. Eszter nem szólt, attól tartott, menten összeomlik, és zokogásban tör ki. Nem akart visszaélni a karmazsinköpenyes asszony kedvességével, igyekezett tartani magát. Túl kell élnie! Túl fogja élni! – A mi urunk néhány nap múlva hazatér Thrákiából – folytatta Mara. – Ilyenkor mindig felkeresi a hárem új szerzeményeit. Ha figyelsz arra, amit mondok, és helyén lesz az eszed, Eszter, kedvelni fog téged. Ha pedig kedvel, gyakran hívat magához. Akkor pedig… Elhallgatott, mintha a lehetőségeket mérlegelné. – Akkor pedig – folytatta elkomorulva –, akár még gyermeket is szülhetsz neki… Van már két fia, de a fiúk gyakran halnak ebben a családban… Igen… Fiút szülhetsz neki… Inkább te, mint más. Eszter megrázkódott. – Ne sírj! – mondta mosolyogva Mara, Brankovics despota leánya. – Elvégre nem mindenki kerülhet be a szultán háremébe! Járhattál volna rosszabbul is. Murád vezírjei nem bánnak kesztyűs kézzel a rabszolgáikkal. Ide viszont a világ legszebb leányai kerülnek, a földkerekség minden részéből! Eszter úgy érezte, forogni kezd vele a világ. – A szultán… Murád szultán? – Szent Szávára! Hát nem tudtad? Eszter a fejét rázta. Mara átölelte a lányt.

Hagyta, hadd törjön fel belőle az egész úton visszafojtott elkeseredés és fájdalom. Hosszú perceken át tartotta átölelve a Tundzsra szeráj új asszonyát, s közben arra a férfire gondolt, akire naponta ezerszer, bármi öröm vagy bármi fájdalom érte azóta, hogy atyja udvarából elhozták új hazájába. Magában ehhez a férfihoz beszélt, magában csak ennek a férfinek élt. Akkor is az ő nevét suttogta, amikor a szultán ölelte a hárem selymei közt. A férfire, aki szintén festett napkorongot viselt ruháján. – Jankó! Én Jankóm! Merre jársz most?

13.
Néhány nap múlva Murád szultán hazatért Edirnébe, az Oszmán Birodalom fővárosába. Még az éjjel magáévá tette háreme új asszonyát. Eszter, Mose ben Jahmun zsidó kereskedő leánya, Candachia kun nemesasszony unokája, Both fia Csorba havaselvi kenéz dédunokája még azon az éjszakán megfogant.

Harmadik fejezet
NÜRNBERG

1.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, MINDSZENT HAVA∗ A szép öregember egyedül maradt az apátság udvarán. Várta az érkezőket. A kőfalon túlról egyre erősödött a közeledő lovasok robaja, de a paták dübörgését vészjós módon elnyomta a feketén tornyosuló fellegek mögötti morajlás. A szép öregember hajába belekapott az udvaron a vihar előhírnökeként végigsöprő szél. Ahogy ott állt, széles övvel

összefogott, földig érő köpenyében, s a lezárt kapura szegezte tekintetét, oly magányosnak, s elesettnek tűnt, hogy Dénes – imént tett ígéretét megszegve –, visszafordult felé. – Azt mondtam, menj! – bosszankodott az öregember, látva, hogy a fiú nem engedelmeskedik. – Bújjatok el gyorsan, amíg lehet! A lovak már az apátságot övező fal tövében dübörögtek, de aztán hirtelen csend lett. A jövevények sorra leugráltak nyergeikből, s a tölgykapu felé rohantak. Dénes még mindig nem tudta eldönteni, mit tegyen. Az esze azt diktálta, rejtőzzön el a lánnyal együtt a pincében. Odalenn, a boroshordók mögött, a titkos vájatban akár mindketten meghúzhatják magukat néhány napig… Most még menthetné az irháját! Most… A lány rémülten megszorította a kezét. Mi lesz? Nem jössz? – villant kérlelőn szép tekintete, Dénes mégis elhúzta a kezét. Mert az eszével ugyan tudta, mit kellene tennie, de a szíve azt diktálta, hogy ne hagyja cserben az öreget. – Menj! Nem lesz semmi baj! – súgta a lány fülébe. – Bújj el, amint tudok, jövök én is! Szegény teremtés fájdalmas kifejezéssel az arcán engedelmeskedett, és eltűnt a pincelejáratban. Dénes felkapta a falhoz támasztott husángot, amivel néhány napja az apátság udvarára bemerészkedő toportyánokat kergette el, és visszarohant a szép öregemberhez. – No hát, neked nem sok eszed van, Dénes fiam! – morogta DeérSólyom István miközben kivette kezéből a husángot. – Ha ezek odakünn törökök, akkor mindkettőnknek végünk van, s bizton még azt a szerencsétlen lányt is megtalálják! Dénes válaszra nyitotta száját, de már nem maradt ideje visszavágni. Ebben a pillanatban ugyanis a jövevények betaszították az apátság kapuját, és beözönlöttek az udvarra. Lovascsapatnak igen szerénynek tűntek. Öten voltak mindössze. Csatakos, szügyig sármocskos lovakon vánszorogtak. Ruhájuk oly szedett-vedett volt, hogy az alapján éppúgy lehettek rongyos menekülők, mint a szultán eltévedett fosztogató csapata. Hogy mégsem utóbbiak voltak, azt abból lehetett sejteni, hogy az öt közül három asszonyszemélynek látszott. A másik kettő azonban zord férfiember volt, karddal felfegyverkezve. Egyik még horpadt mellvértet is viselt. A szép

öregember ezt látva megsuhintotta kezében a husángot, csak úgy, a miheztartás végett. Mind az öten visszahőköltek, s elkerekedett szemmel bámulták a matuzsálemet. Hát ez a madárcsontú kísértet meg miféle szerzet lehet? S mögötte az a hunyorgó, megszeppent ifjú papocska? Menten elsírja magát… – Kik vagytok? – kérdezte komoran a szép öregember, mikor látta, se lófarkas lándzsa, se szultáni lobogó nem imbolyog a jövevények feje felett. Magyarnak néztek ezek ki inkább, mint töröknek. – Ti kik vagytok? – kiáltotta vissza rekedten a lovasok egyike, egy igen testes, saras pofájú férfi, aki alatt csak úgy rogyadozott hátasa. – Mit kerestek itt? – Én kérdtem előbb. – Az öregember újra megforgatta kezében a husángot. – Mi itthon volnánk e falak közt. Ekkor az egyik asszony közelebb nógatta lovát. Éjfekete ruhája élesen kiemelte finom metszésű, hófehér arcát. Az öregember kihúzta magát, s miközben megfogta a kantárt, önkéntelenül is fejet hajtott a fekete ruhás nő előtt. Aztán mélyen belenézett azokba a szívszorítóan szomorú szemekbe. – Menekülők vagyunk, jó uram – szólt halkan az asszony. – Semmi másra nem vágyunk, mint száraz hajlékra a közelgő vihar elől, egy kis vízre, hogy szomjunkat oltsuk, s ha netán akad, némi harapnivalóra. Azt hittük, üres ez az apátság, ahogy üres szinte minden lefelé a Duna mentén. Mondd hát: akad számunkra enyhet adó fedél egy éjszakára? Deér-Sólyom István szikár kezével magához húzta az asszony kezét, és megcsókolta. – Ki szép szóval menedéket kér, itt menedéket talál. Ezek itt az útitársaid, nemes hölgy? – Együtt kóborlunk mocsarakon, erdőségeken át. Az országút mentén, árkok partján, ligetek rejtekében verődtünk össze. Mind máshonnan futunk, de mind a török elől. – Úgy látom, kimerültetek – jegyezte meg az öregember. – Jöjjetek hát beljebb! A fekete ruhás asszony nem mosolyodott el, csak szép metszésű szemében fénylett fel halványan a hála melegsége. Intett a többieknek, hogy közelebb merészkedhetnek.

A saras pofájú, hájas férfi gyanakodva leste az öreget, mintha attól tartana, mégiscsak rájuk talál támadni a husánggal. Hegyes bajusza volt, lógó tokája és apró malacszeme. Nyomában egy erősen imbolygó, rőt szakállas lovas érkezett, a horpadt mellvértű. Katonaféle volt ez, ahogy elhaladt az öregember mellett, lovagmódra kiegyenesítette derekát, s a vele egyenrangúaknak kijáró tisztelettel köszöntötte. Dús, szintén rőt szemöldöke alól szúrós pillantással fürkészte a szép öregembert. – Megsebesült, jó uram? A lovag legyintett, és németül válaszolt. – Nem súlyos. De szívesen kimosnám a sebet, ha lehetséges. Karja átvérzett a koszlott kötésektől, s két ölről érezni lehetett egy elfekélyesedett seb bűzét is. Mögötte két hajadonkorú leány léptetett, szorosan egymás mellé húzódva, rémült arckifejezéssel. Az egyiknek mézarany színű volt a haja, a másiknak barna. Alig nőhettek ki a gyermekkorból, bájosak voltak, mint a templomfalra festett angyalok. A szép öregember gálánsan meghajolt előttük, de ők csak akkor enyhültek meg valamelyest, mikor megpillantották Dénest. Papot nem láttak már hetek óta, mert azok futottak el legelébb mindenünnen. – Dénes! – intette magához a fiút a szép öregember. – Eriggy rögvest, készíts fekhelyet ezeknek a szerencsétleneknek. Hozzál szalmát, és ha találsz, takarókat a barátok celláiból a refektóriumba. Aztán halkabbra fogta, hogy azok ne hallhassák: – A jányról meg egy szót se, hallod? Jobb, ha meg se látják! Értede? Dénes bólintott. – Aztán szedjél össze minden étket, amit csak találsz… – De jó uram, hisz már nekünk se sok maradt… – Ami kevés van, megosztjuk velük. Menekültek. Éheznek. Menjél, Dénes, és kaparj össze mindent, amit találsz. Ha kell, reggel vadászni megyünk az erdőbe, de addig éhen ne haljanak nekem! No, eriggy! A fiú elviharzott, elébb a pincelejáró felé, hogy biztonságba helyezze a lányt a hordók alatti veremben, majd a főépületbe, hogy teljesítse az öregember parancsait.

2.

Az ablakok alatt, a bencés atyák nyomorúságos fekhelyeiből kihordott szalmára roskadtak. Annyi erejük sem maradt, hogy bármit kérdezzenek, csak bámultak maguk elé, nem néztek se egymásra, se az öregemberre. Deér-Sólyom István komótosan leült a konyha előtti lépcsőre. Mély csönd ereszkedett a megszentelt falak közé. Aztán váratlanul a fekete ruhás asszony felzokogott. Ki tudja, mióta visszafojtott fájdalom tört ki belőle, egész testében rázkódott, hiába próbálta a két ifjú leány vigasztalón átölelni. – Mindjárt hozza Dénes a vizet – mondta az öregember. – Aztán ennivaló után néz. A jövevények közül a sebesült lovag fordult az öreghez. – Hálásan köszönjük kegyelmednek. Napok óta nem volt részünk keresztényi könyörületességben! Most is németül beszélt, de szlávos akcentussal. A szép öregember épp elég időt élt már ahhoz, hogy megállapítsa: a lovag Cseh- vagy Morvaföldről származik, anyanyelve pedig bizonnyal a cseh lehet. Vörös haja és rőt szakálla elvadultan meredezett, sasorrához közel ülő szemei ragadozóként fürkésztek mindent maga körül. – Megkérdhetem, honnan menekültök, lovag uram? – tudakolta az öregember, szintén németül. A rőt szakállú maga elé bámult, mintha a múltba tekintene. – Nem sokkal azelőtt hagytuk el Buda városát, hogy a szultán hadai bevonultak – idézte fátyolos hangon. – Azóta bujdosunk, futunk, próbálunk menedéket lelni, de hasztalan. Elvadult, elárvult minden és mindenki ebben az országban… Ember embernek farkasa lett! Deér-Sólyom István bólintott. – A török? – A szultán azóta elfoglalta Budát. Mindenki elfutott előle, hagyták, hogy szabadon prédálja, borítsa lángba az egész országot! Ostobák! Vakok! Gyáva férgek! – No, no! – mordult fel a saras képű, hájas férfi, ki eddig mogorván hallgatta a cseh kifakadását. – Kit nevez kegyelmed gyávának? – Tudja azt kegyelmed nagyon jól! Azokat, akik hetek óta mozdulatlanul varnak, a kisujjukat se mozdítják, hogy megszabadítsák az országot a nyomorúságtól! A maga drága Szapolyai vajdáját! Az

ugyan mit csinál most? Ül a tiszai haditáborban negyvenezer harcosával, és vár! Szégyen! Gyalázat! – Szapolyait ne kárhoztassa kegyelmed, mert a torkára forrasztom a szót! – a malacszemű nagy nehezen talpra vergődött, és az öklét rázta a lovag felé, hogy egészen belevörösödött. – Igaz magyar embert szidalmaz! Kegyelmed? Hisz éppen maguk tehetnek mindenről! Gyüttment német pojácák, hajbókoló cseh lakájok! – Mit mondott az úr? – A lovag is talpra szökkent, de a hirtelen mozdulattól és a vérveszteségtől megszédült és vissza is alélt a szalmára. A szép öregember lehajtott fejjel közéjük lépett. – No hát, azt hiszem, jó urak, legalább igyanak egy kortyot, mielőtt kiontanák egymás vérit. Aztán ha ivás után is van még kedvük hozzá, legalább ne itt, az apátság falai közt tegyék. A lovag lesütötte a szemét, s visszahuppant a saras pofájú is. Az öregember elégedetten bólintott. – Én hetek óta e falak közt éledezek, nem tudom, mi történik odakinn… Csak sejtem… Drága Istenem, csak sejtem én… – A hangja elcsuklott, a szeme megtelt könnyekkel. – Sejtem, mi történhet a csata óta. – Miféle csata óta? – kérdezte a cseh. – Ahol a török… Mohácsnál… – De hisz én is ott voltam! – csillant fel a lovag szeme. – Ott harcoltam a király úr seregében! – A király dandárjában? – A Schlick urak szolgálatában álltam. Ösmeri tán őket kegyelmed? Albrecht és Albin Schlick urak szolgálatában! Együtt jöttünk Csehföldről, Johann von Wüscherett úrral és egy Heinrich Kuttnawer nevű lovaggal, Bécsen át. Éjt nappallá téve lovagoltunk a király hívó szavára, hogy még idejében megérkezzünk, hogy ott legyünk, amikor őfensége megütközik a törökkel. – No hát, akkor odaértek – legyintett lemondóan a szép öregember. – Bár ne értünk volna! Bár eltört volna annak a lengyel szekérnek a tengelye, amely végigrázott minket ennek az átkozott országnak az útjain! Hány hű bajtársam rohant egyenest a pusztulásba, hogy segíjjen ennek a nyomorult országnak! De miért? Ezért? Ó, istenem!

– Most már elég legyen! – hörgött megint a saras pofájú nemes úr gyalázatos németséggel. – Prédálni, rabolni! Ahhoz ért kegyelmed, meg az összes mocskos német rablólovag! Pofázni, irányítgatni! Ahhoz értenek! De mikor harcolni kellene! Akkor futnak, ahogy a lábuk bírja! – Mi? Mi futunk? Ha a magyarok nem rohannak fejvesztve, Mohácsnál fényes győzelmet aratunk! Ha nem az ostoba magyar urak kényszerítik őfenségét csatázni, ha őfensége bevárja a cseh és német rendek további seregeit, akkor ma nem állana lángokban Magyarország! Mindent maguknak köszönhetnek! Mindent! – Hány lovaggal érkeztek kegyelmetek? – vetette közbe az öregember. – Ezerrel. De a katonák zöme nem ért oda Mohácsra. Bécsből a Schlick urakkal előrevágtattunk, hogy mihamarabb a király szolgálatába állhassunk. A társzekerek a harci ménekkel, a nehéz páncélokkal, a fényes fegyverzettel és a gyalogosokkal visszamaradtak, hogy majd csak beérnek minket idejében. Nem érnek azok be soha! A katonák visszaindultak, amint meghallották, hogy nincs már kin segíteni, a szekereket meg kifosztották a magyarok! – Tehát fegyvertelenül értek kegyelmetek Mohácsra? – Csaknem! Épp akkor érkeztünk, amikor az ostoba magyar urak megfenyegették felkent királyukat, hogy ha nem támad a törökre, akkor mind ellene fordulnak! Nagy mellénnyel, részeg kurjongatással licitáltak egymásra, hogy ki hány törökkel bír fel egymaga. Részeg, tivornyázó állatok! – Még egy szó, és nagyon megbánja kegyelmed! – hörögte a saras képű a szalmáról. – A saját országomban ne becsméreljen egy gyüttment német féreg! – Mondja csak – húzta félre a többiektől az öregember a csehet, hogy véget vessen a perpatvarnak. – Ez a csata előtti napokban volt-e? – Közvetlenül előtte. Étlen-szomjan érkeztünk a mohácsi haditáborba kilencnapi szakadatlan vágtatás után. Egyenest a haditanácsba estünk, ahol egy magyar főpap, tán püspök, vagy ki, egy török által levágott gyermekfejet és egy kart vitt a király elé. Itt van, azt mondta: a török irtja és pusztítja a magyart, és te, király, tétlenül várakozol? Miért nem indulsz, és söpröd el a hódítókat? Hiába kérlelték a jó német lovagok őfenségét, hogy ne hagyja magát sürgetni, mert nincsen még egyben a hadsereg. Nincsen még ott

Frangepán bán serege, nincsen ott az erdélyi vajda negyvenezres serege, nincsen a cseh és német rendek dandárjainak java. Harmadakkora volt akkor a had, mint amekkora lehetett volna. De a magyar urak egyre fenyegetőztek, hogy otthagyják a tábort, és hazatérnek, ha őfensége nem kezd azonnal csatát. Volt, ki nyílt lázadással fenyegetőzött. Mit tehetett volna szegény király? Belehajszolták abba az öngyilkos ütközetbe az ostobák, akik életükben még közelébe se jártak csatának! Dénes a refektóriumba lépett a konyhából, kezében két csupor, tele frissen húzott kútvízzel. Ahogy megjelent az ajtóban, a saras képű felpattant, és ki akarta kapni a kezéből a csuprokat. – Hátra, hé! – kiáltott a szép öregember. – Hát mindenféle emberség kiveszett kegyelmedből? Ifjú asszonyok szomjaznak, s kegyelmed, mint tikkadt tinó, elébük tülekszik? Nem szégyelli magát? A saras képű mormolt valamit maga elé, de félreállt, hagyta, hogy a fekete ruhás asszony és a két ifjú leány Déneshez lépjenek. A pap fülig pirult, amikor átnyújtotta az egyik csuprot a leányoknak. – Mindjárt akad harapnivaló is – mondta szelíden. – Segítünk – ajánlkoztak a leányok. – Honnan kell hozni? Dénes még jobban elvörösödött, de a szép öregember intésére beleegyezően bólintott. – Erre! Jöjjetek, hölgyek! Az öregember most a még duzzogó, saras képű felé nyújtotta az egyik csuprot, a másikat meg a lovagnak. A cseh hatalmasakat kortyolva kiitta a maradékot. – Kinek köszönhetjük e menedéket? – kérdezte aztán. – A bátmonostori apát úrnak. Ha személyesen nem is járulhatnak elébe, de mégiscsak az ő honorációja illenék mostan. – És kegyelmedben kit tisztelhetünk? Szerzetes volna? – Olyasféle – tért ki a válasz elől a szép öregember. – Mindent sorjában, lovag uram. Mindjárt kapunk harapnivalót, de addig igen érdekelne, hogyan esett az a csata. Hisz ott volt. Hisz látta. – Ne is emlegesse azt a megátkozott ütközetet! Életemben ilyen vérengzést nem láttam! Amikor kihirdették, hogy még szerdán megütközünk, keresztelő Szent János fővételének napján, ott állottunk fegyverek, páncélok nélkül. Ahogy mondtam, a szekereink még úton voltak Fehérvárról, és nem érkeztek be a lándzsásaink sem. Úgy kunyeráltunk össze a lengyel és német lovagoktól vérteket, kardokat,

pajzsot, lovakat, mindent, ami kellett. Az uraim, Albrecht és Albin Schlick urak hiába menesztettek futárokat vissza, hogy igyekezzenek azok a társzekerek, nem érkeztek meg a csata napjára, pedig éjjelnappal közeledtek a Duna mentén. Utóbb megtudtam, hogy néhány szekér végül csak befutott, de akkor már a sereg felsorakozott, és a páncélok, fegyverek soha nem jutottak el az én uraimhoz. Ott maradtak a fejetlenségben, szabad prédául. Igaz, a szentséges Szűz talán éppen így alakította szerencsésen a mi sorsunkat. Ha a saját nehéz páncéljainkban lettünk volna, soha nem menekszünk meg abból a pokolból… – Hol harcoltak kegyelmedék? A király dandárjában? A lovag csaknem a padlóra köpött, de az utolsó pillanatban megfékezte magát. Mégiscsak templomban volnának, vagy mi… – A magyarok az első sorba állítottak minket, sok más német és cseh lovaggal egyetemben, hogy legelébb bennünket aprítsanak fel a törökök. Pedig én azt mondom, sokkal jobban tette volna a megboldogult király őfensége, ha német és cseh urakra bízza a csata irányítását, mert akkor bizonnyal másképpen alakulnak a dolgok. – Talán igen, talán nem – jegyezte meg elgondolkodva a szép öregember. – No és, lovag uram, hogyan menekedett meg az ütközetből? – Amikor felharsantak a kürtök, előrelendültünk, nyomban szétzúztuk az elébünk keveredő törököt: úgy nyomultunk közéjük, akár a kés a vajba! Hallottuk, hogy erre megindul mögöttünk a királyi dandár is üvöltve, dicsőségre szomjazva. Csakhogy – kárhozat –, ahogy hirtelen szétnyílott előttünk a tengernyi török, egyenest szembetaláltuk magunkat a hatalmas ágyúikkal. Ott álltunk, közvetlenül előttük! És akkor felbömböltek azok az ágyúk! Egek! Micsoda lángtenger, micsoda dübörgés csapott be közibünk! Úgy hullottunk, jó uram, mint a legyek! A legnagyobb ágyúik öt-hatszáz fontos monstrumok voltak! Csak bömböltek, csak köpték ránk a halált oly közelről, hogy nem akadt emberfia, akin el ne uralkodott volna a halálfélelem! Menekültünk! Összekeveredve, egymás hegyén-hátán vágtattunk vissza, vérben úszó holttestek szőnyegén. Hol egy letépett fej, csonka végtag röpült el mellettem, hol egy ágyúgolyótól széjjelszaggatott ló… Édes Istenem… Azt hittem végem van! De a Szent Szűz a kegyeibe fogadott, és ha rendezetlenül, de elértünk valami völgyet hamar, annak az alján

mocsárrá dagadt a sár és vér: úgy léptettünk lovainkkal a tetemeken, mint az őszi avaron… Akkor még élt a király. Ott fogta a lova gyeplőjét Török Bálint, az a kutyaképű magyar és egyre csak biztatta, hogy nosza, fenség! Menjünk csak vissza, fenség! Neki az ágyúknak! Mondják, akkor már veszve volt minden. A szolgám állítja, hogy egy ősz öregember, olyan magadkorabéli matuzsálem ugratott oda akkor az ifjú királyhoz, és azt mondta neki: „Úgyis meg kell halnod fiam, ma ezen a mezőn, hát ha meg kell halnod, inkább halj meg velem, kivont karddal, mintsem fejvesztve menekülve, mint valami riadt szívű nyúl!” Erre a király elpirosodott, visszatért karjaiba az élet, megölelte az öreget, és együtt vágtattak ki a völgyből. – No igen, ilyenek ezek a vén bolondok – bólogatott egyetértőn a szép öregember, miközben a színes üvegablakokat fürkészte. – A többi se volt különb! A magyarok eszement bolondok egytől egyig. Üvöltve követték az öreget és a királyt, bele a biztos halálba. Úgy száguldottak neki az ágyúknak, mint a megelevenedett ördögök. Bele a tűzbe… Édes Istenem… rettenetes volt… Én csak azt láttam, hogy néhányan visszafelé vonszolják magukat, mondják, még akkor is élt a király, mert többen szédelegtek vele vissza, de már meg sem álltak, futottak a Duna felé, kikerülve mindent és mindenkit. Állítólag amikor ezt a nevezetes öreget halálos seb érte, a király is elveszítette a hitét, és könnyen rábeszélték, hogy forduljon meg rögvest. Én magam csak a király zászlósát láttam egy pillanatra, ott vágtatott, nem messze tőlem, tán ott volt a közelében őfensége is… Akkor aztán mindenki, aki abban a völgyben talált addig menedéket, futni kezdett hátrafelé, vágtatva, ki merre látott. – Ott hagyták kegyelmetek a gyalogosokat? – kérdezte a szép öregember. – Védtelenül? A cseh zavartan pislogott. – Nem tudott gondolkodni senki, jó uram, értse meg! Futottunk. És… igen… Ők ott maradtak. Kiáltoztak, míg hallottuk, szólítottak minket, de mindenki a maga bőrét mentette. Akinek nem volt lova, az ott maradt… Pedig láttam ott még papokat is! Elvágtattam vagy száz szerzetes mellett, más-más zárdákból érkezhettek, de fegyelmezetten, egybeverődve rohantak a töröknek. Tudták, hogy innét nem menekszenek… Maradtak hát. Nem sokra tartottam én korábban soha a papokat, jó uram, már félre ne értelmezze kegyelmed, de ott… Mohács

mezején… Jézus nevére! Az a száz pap úgy harcolt, mint száz oroszlán! Páncél nélkül, karddal, lándzsával! Mind meghaltak… lemészárolták őket… Egyetlen gyalogos sem menekült… A hangok… Krisztusra… Ahogy kaszabolták a koponyákat… Azok a hangok… Azok a rettenetes reccsenések, a szablyák hústépő suhogása… Az üvöltések, a sikoltások… Albrecht úr kapitánya is bizonyíthatja, hogy soha nem láttunk még ilyen esztelen mészárlást. A török ott nyomban nekiállt lefejezni mindenkit. Élőt, sebesültet, még a holtat is! Hajigálták és taposták a levágott emberfőket, és úgy közeledtek felénk tovább! Az árkok, amin átugrattunk, megteltek holttestekkel, a patakok megduzzadtak a kiontott vértől… – És a király? Mi lett vele? Hogyan halt meg? – Albrecht úr szerint az egyik szolgáját öltöztették drága ruhákba, arany ékszerekkel, ékes tollforgóval, és őfensége őmellette lovagolt, mintha ő volna a szolga. Így vágtattak a menekülők sorai közt. De nem jutottak messzire, mert a magyarok letépték róla az ékszereket, a drága aranykendőt, a tollforgót. Hogy mi lett vele, nem tudom. De mondják, belefulladt valami patakba. Teljes páncélban akart átugratni, de a lova megbotlott, és belefordult a vízbe. Ketten utánavetették magukat, de ők is odavesztek. Ezt az asztalnokmestere mondta nekem később, aki látta lefordulni a lováról, és sokáig várt rá a túlparton, hátha előbukkan. Van, aki szerint megmenekült végül, de senkit nem ismerek, aki látta volna őfenségét a csata óta. – Az országnak nincsen hát királya… – suttogta maga elé az öregember. – Értsed te meg, jó uram, ott, akkor, midőn mindenkit elragadott az eszelős rémület, senki nem nézett se istent, se embert. Ha maga a király is könyörgött másoknak, hogy segítsék, meg nem állott senki. – Tudom milyen az, vesztett csatából futni észvesztve… – Ha tudod, hát láttad már, hogyan megy ez, uram. Ahogy én a vitéz Albrecht Schlick urammal vágtattam Mohács felé, hirtelenjében megláttuk jó ismerősünket, Guttenstein lovagot, aki alól kidöfték a lovát. Meglátott minket, és könyörgött, hogy segítsünk rajta. De hogyan segíthettünk volna rajta, amikor a török ott lihegett a nyakunkban, jó uram? Ahogy elszáguldottunk mellette, még láttuk, ahogy hátulról lenyakazzák szegényt. Albin Schlick úr alól is kidőlt a pára, őt meg

nagy nehezen Wolf Röder kapitány vonta maga mögé a nyergébe. Kettejük alatt majd összerogyott a ló, de így is elvergődtek addig a patakig, amelyben a király őfensége lelte halálát: ott a szegény állat kilehelte lelkét, beleragadt patája a sárba. Ők meg futottak tovább, a nádasban. Ekkor találkoztak mivelünk, s lovat csak úgy tudtunk szerezni nekik, hogy ledöftünk két lengyelt, akik épp arra futottak. Onnan, a nádas széléről láttuk csak igazán, micsoda tenger haddal közeledik a szultán. Bizony mondom, nagy jó uram, azt a tenger sereget csak úgy győzhettük volna le, ha a király úr bevár minden közeledő hadat, a bán úrét, a vajdáét, s a külföldi seregeket mind. Mintha sűrű embererdőbe bámulnánk a haragvó, villámló égbolt alatt. Akkor már erősen esteledett, és szakadni kezdett az eső. Olyan vihar kerekedett, amilyet még nem láttam soha. A föld remegett a talpunk alatt, villámok csapkodtak a közeli mezőkön. Erősebben dörögtek a mennyek ágyúi, mint a törökéi. Tudod, nagy jó uram, miért menekültünk meg? Pusztán azért, mert a török mérhetetlen kapzsiságában rávetette magát a holtakra, a szekerekre és a király táborában talált tömérdek sátorra, s fosztogatni kezdték a ládákat, hadiszereket. – Nemegyszer menekedtem meg magam is ezáltal… – motyogta maga elé a szép öregember. – A leszálló éj és a hideg eső függönye rejtett el minket, s én már kezdtem hinni, hogy megmenekedhetünk, de akkor az én lovam is elpusztult. Egy csehet állítottam meg, neki könyörögtem, hogy adja el a lovát nekem. A szemembe nevetett, mondván, az összes vagyonom is kevés lenne, mert mihez is kezdene a hátasa nélkül, a halottnak mire kell az a sok vagyon? Erre, röstellem, jó uram, azt mondtam neki, hogy inkább aranyért adja, mert Jézus Krisztus szent nevére, én a lovát elragadom, ha nem adja szép szóval, hát elveszem a kardom erejével. Erre persze megszeppent a nyomorult, odaadta a lovat, de nekem megesett a szívem rajta, felhúztam magam mögé, és úgy vergődtünk Albrecht úr és a többiek után. Nagy nehezen jutottunk túl a mocsáron, s néhányan a velünk futó lovagok csapatából bizony ott fúltak, senki nem mert visszafordulni segíteni nekik. Magam sem értem, hogyan vétkezhettük le magunkról a keresztényi könyörületesség utolsó foszlányait is, de bizony ott, azon a vihar tépázta éjszakán vadállatokként mentettük tulajdon irhánkat, és veszett farkasokként öltük egymást, ha csak úgy lehetett.

Már elég messze értünk attól a rettenetes csatatértől, s fogalmunk sem volt, merre járhatunk. Néhonnan a közelből még rettentő sikolyok harsantak az éjszakában, máshol eszelős kacajok tépték fel a csendet. Mikor néhány percre megpihentünk, utolért minket egy lengyel úr tizenegy lándzsás lovassal. Megkérte ez a lengyel Albrecht uramat, hogy hadd tarthasson velünk, meneküljünk együtt tovább, mert ő bizony jobban fél a magyaroktól, mint a törököktől. Nem is ok nélkül, mert nem sokkal később vagy kétszáz magyar lovas bukkant elő az éjszakából. Úgy vélték ők is, hajnalig nem fenyeget az üldözés veszedelme, hát letáboroztak a közelben. Eleinte nem mertek tüzet gyújtani, ahogy mi sem mertünk. Csak a fel-felkéklő villámlások fényénél láttuk egymást: a magyarok minket méregettek, mi pedig őket; összehúzódtunk, és kivont karddal igyekeztünk virrasztani, de ledőlni nem merészeltünk egy pillanatra sem, éberen figyeltük őket a szakadó esőben. Csak nem sokkal hajnal előtt gyújtottak tábortüzet a magyarok, mert nyilván ők is átfagytak a zivatarban. Akkor azt mondta Albrecht úr, hogy ő bizony odamegy hozzájuk, és hoz a tűzből, mert nem bírja így reggelig, át kell melegednünk, kerül, amibe kerül. Ezért ha vonakodva és remegve, de mégis odament a magyarokhoz, és negyven aranyért vett tőlük egy égő ágat, és áthozta hozzánk. Gyorsan összeszedtünk némi fát, és találtunk ott a sötétben valami rozzant kerítést is. Nem hittem volna, hogy meggyullad, de most az egyszer szerencsénk volt. Azon kezdtünk ekkor tanakodni, reggel hogyan oldhatnánk kereket, mert láttuk, hogy a magyarok egyre erősebben méregetnek minket, s mintha azon törnék a fejüket, mennyi aranyunk lehet még, ha csak egy faágért odaadtunk nekik negyvenet. Rettegtünk, hogy agyonütnek minket pirkadatkor, ezért be sem vártuk az első napsugarat, szakadó esőben felnyergeltünk. Erre a magyarok is nyergelni kezdtek, és mi azt hittük, itt a vég. Óriási szerencsénkre felbukkantak a láthatáron a török portyázók, akik a környéket gyújtogatták és rabolták. Ezek láttán a magyarok még gyorsabban kezdtek szedelőzködni, s úgy tűnt, most már ügyet sem vetnek ránk. De akkor az egyikük mégis odajött Albin úrhoz, és mutatta neki, hogy igazítsa meg a kengyelvasát. Az nem értette, mit akar, erre a magyar belerúgott Albin úr mellkasába, és szörnyű hangon üvöltözni kezdett vele. Könyörögtünk neki, hogy teljesítse, amit a magyar kér, mert előbb öldösnek le minket, mintsem a törökök

ideérnének, ezért Albin úr gyorsan megigazította a magyar kengyelvasát. Végre mind menekülhettünk, csak vigyáztunk, hogy ne arra fussunk, merre a magyarok futottak. Órákon át, lovainkat nem kímélve száguldottunk, már majdnem megint este lett, mire elértünk egy nemesi udvarházat, amely a mezőn állott, védtelenül. Enni és inni kértünk a lakójától, egy nagy bajszos, sunyi képű fickótól. Albrecht úr neki ígérte cserébe a maradék hetven aranyát, amit a ruhájába varrt végszükség esetére. De a magyar nem akart enni és inni adni nekünk, mire Albrecht úr elkapta a grabancát, hogy ha nem ad enni aranyért, itt vágják el a torkát. Na, erre ő mégis hozott nekünk erős, finom magyar bort, de azonnal ki is fizettette velünk, mert ilyen bizalmatlan nép a magyar. Amikor aztán reggel elcsigázva tovább vánszorogtunk, néhány órával később ez a magyar is utánunk rohant a lován. Merthogy a török akkor érte el a házát, elvették mindenét, amije volt, és felégették a portáját, leölték cselédjeit. Amikor ezt a velünk utazó lengyel úr meghallotta, szörnyű haragra gerjedt, hogy a magyar nekik semmit sem akart adni, még aranyért sem, a töröknek meg hátrahagyott mindent. Annyira őrjöngött ebbéli dühében, hogy le akarta döfni a magyart, de Albin úr és néhány lovag lefogták, így az megmenekedett, és azután ő is velünk jött Székesfehérvárig. A rőt szakállú lovag elhallgatott, mert a refektóriumot a konyhával összekötő ajtóban megjelent Dénes és a két ifjú leány. Dénes kerek fatálcát egyensúlyozott a kezében, rajta gyér, egérlátta kenyérhéjjal, némi megmelengetett köleskásával és frissen ásott, átfőzött gyökerekkel. A leányok kecsketejjel teli korsókat hoztak. Minden szempár azonnal rájuk szegeződött, mert a leányok valamin nagyon felvidultak, egymás füléhez hajolva kuncogtak, Dénes szemmel látható nagy bosszúságára. – Úgy látom, megérkezett a fényes vacsoránk! – sóhajtotta a szép öregember. – Ez? – A saras képű nemes úr felült a szalmában, s felháborodottan forgatta szemét. – Inkább éhen veszek, mint hogy ezt a silányságot megegyem! – Annál jobb! – A fekete ruhás szépasszony odalépett Déneshez, és hálás pillantással átvette a tálcát. – Ahogy kegyelmed, úgy mi is mind

jobbhoz szoktunk. De most mégis azt mondom, ennél fejedelmibb estebédet el sem tudnék képzelni. A jóisten áldja meg magukat! Dénes zavartan széttárta a karját, és hebegett valamit. A leányok ismét csak mosolyogtak rajta. – Mit pusmogtak maguk azzal a haramiával? – lépett elő a falra akasztott fáklya fényébe a saras képű. – Azt hiszi, nem láttam, hogyan sugdolóznak? Talán csak nem kegyelmed is valami német bérenc léhűtő? Deér-Sólyom István kihúzta magát, s ahogy tett a hájas férfi felé egy döngő lépést, az jobbnak látta hátrébb húzódni. Hiába a hetven esztendő, hiába, beesett, beteges szemek, a szép öregember tekintetéből villámok cikáztak, ahogy a másik fölé hajolt. – Én azt javallanám kegyelmednek, hogy még egyszer meg ne sértsen, mert nem nézem, hogy afféle menekült, legyen vendég is akár, agyoncsapom én! Kicsoda kegyelmed? – Nincsen nekem nevem – dohogott a saras képű. – Ahogy magának sincsen. Ahogy egyikünknek sincsen ezekben a napokban. Kiben bízhatna az ember, mégis? Honnan tudhatnám, hogy ki maga? Elég, ha azt tudom, hogy ez a német féreg… – Ez a német féreg étlen-szomjan vágtatott kilenc napon át, hogy idejében Mohácsra érjen – felelte erre a szép öregember. – A vérét ontotta az országért. Kegyelmed hol volt akkor? – Mi köze hozzá? Azt hiszi, csak az a legény, aki kiáll egy mezőre lemészároltatni magát? – Azt. – No… No hát… – A saras képű zavartan pislogott körbe. A fekete ruhás asszony, s a két leány is őt nézték. – No hát, nekem se volt könnyű… Azt hiszik, én tán ok nélkül menekülök? Azt hiszik, én nem veszítettem el mindent? De megérte! Itt a felszabadulás! Vége a német uralomnak, megszabadítottak a nyavalyásoktól a törökök! – Felszabadulás? – nézett nagyot a szép öregember. – Kegyelmed mi az isten csudájáról beszél? – Hogy miről? A győzelemről! Arról, hogy annyi év idegen elnyomatás után felszabadultunk! Deér-Sólyom István csak hebegni tudott erre.

– Felszabadulás? Ennyi magyar legyilkolása, asszonyok megerőszakolása, gyermekeink rabszolgasorba taszítása kegyelmednek felszabadulás? Hát ennyire vak kegyelmed? – Én csak azt mondom, hogy mindennek ára van. Majd csak lesz valahogy, a török se marad itten örökre! Előbb-utóbb hazamegy! – Jobb lesz, ha inkább eszik! – vágott közbe a szép öregember, és odanyújtott neki egy kenyérhéjat. – Értelmesebben használja a száját, mint hogy ilyen sületlenségeket mond vele. Amaz nem nézett a szemébe, amikor elvette tőle az ételt.

3.
– Húszezren voltak… Többnyire nők, öregek, gyermekek. Menekülők mind… Ott feküdtek erőtlenül egy mezőn, végestelen-végig a haragvó, villámló égboltozat alatt… Ameddig a szem ellátott, mindenütt emberek… rongyosak, koszosak, riadtak… sárban, pocsolyában… Férfi köztük alig… A rőt szakállú cseh hangja elcsuklott. Kezében még mindig azt a gyökeret tartotta, amit az előbb elmélyülten rágcsált. Ahogy folytatta beszámolóját, a búsan gondolataikba temetkezők közelebb húzódtak. – Az én uraimmal Fehérvár felé tartottunk. Akkor már tudtuk, a török messze mögöttünk szakadt, utol nem érhet bennünket semmiképpen. Minél messzebb akartunk kerülni tőlük… Akkor láttuk, azon a szürkületi kora estén a menekülteket. Délről jöttek, mondják Pécsről és más városokból, meg az útba eső falvakból, amiket mind kiürítettek a közelgő ellenség hírére. Aki tehette, csatlakozott hozzájuk, s mikor mi láttuk őket, legalább húszezren voltak, ha nem többen. Akkor már haldokoltak az éhségtől, sokan, akik pihenni lerogytak a sárba, többé nem bírtak felkelni. Az anyák a szemünk láttára kaparták a pocsolyákba az éhen veszett csecsemőiket, mert arra sem maradt erejük, hogy odébb vonszolják őket tisztességgel eltemetni. Néhány órára megpihentünk mi is a közelükben… De nem bírtuk hallgatni a jajgatást, a siránkozást, a gyermekek bömbölését… Tovább vánszorogtunk Fehérvárra, s onnan Pozsonyba, ahol a Mindenható különös kegyelméből az özvegy királyné fogadott szolgálatába bennünket…

A saras képű nemes úr malacszemei villámokat szórtak a félhomályban. – És azt tudja-e kegyelmed, hogy mi lett annak a húszezer menekülőnek a sorsa? – Mióta elfogadta a kenyérhéjat, mintha megenyhült volna, hangjában most sem indulat feszült, inkább visszafojtott fájdalom. – Honnét tudnám? – vont vállat a lovag. – No hát, akkor én elmondom kegyelmednek. Mert én láttam. Ott voltam, csaknem odavesztem magam is. Fehérvárról a német lovagok kergették vissza a földönfutókat. Tudta-e ezt kegyelmed? Kovás puskával lövettek a nők és gyermekek közé, úgy zavarták a húszezer nincstelen koldust tovább. Menjetek Budára! Fussatok a drágalátos Szapolyaitokhoz! Az majd ennetek ad! Ezt kiáltozták nekik, mert nem akarták megosztani velük a Fehérváron felhalmozott tömérdek élelmet. Azt maguk vitték el, dőzsölve, dáridózva, fosztogatva nyugatnak. Ezek mit tehettek volna? Tovább menekültek Budának, pedig akkor már a szultán hada is megindult Mohácsról, és erős iramban menetelt észak felé. Ezért kikerülték Budát is abban a reményben, hogy Esztergomnál átkelhetnek a Dunán, s valahol északon biztos menedékre lelnek. Tudja, kegyelmed, mi történt velük? Pilismarótnál érték be őket a száguldó török lovasok. Szerencsétlenek egy erdőbe szorultak, és a velük futó pap barátok tanácsára szekereiket körbeállították védőerődnek, ahogy a husziták tették régente. Alig volt köztük férfi… csupa asszony, vénember, síró gyermek… Lovak híján a nők húzták odáig a szekereket a saras országúton, véres verejtékkel… És ott… Ott, abban a rettenetes erdőben napokig tartották magukat… Napokon át védte a szekértábort az akkor már vagy harmincezer földönfutó… Tudja kegyelmed, ki segített nekik? Senki! A sok parádés német meg cseh lovag részeg danolással futott Budáról Pozsonyig, a királyné szoknyája alá bújva! Védték-e a népet, ahogy arra felesküdtek? Dehogy védték! Maguk is rabolták, fosztották és gyilkolták! Több asszonyt erőszakoltak meg a hazafelé futó német lovagok, mint a pogányok! Tudja-e kegyelmed, mi lett annak a harmincezer szerencsétlennek a sorsa ott, a pilismaróti erdőben? Nem tudja? No hát, elmondom én! Magukra hagyatva véreztek napokon keresztül, de kitartottak hősiesen, puszta kézzel, husángokkal harcoltak a körbeszáguldó szpáhik ellen. Aztán a török ágyúkat vontatott oda, és eleven tűzförgetegbe fojtotta őket. Amikor a

szekereket ripityára lőtték körülöttük, beléjük vágtattak a szpáhik, és fél napon keresztül vagdalták, gyilkolták a megmaradt nőket, gyerekeket! Patakzott a vér abban az erdőben, jó uram! Pár ezer fiatal leányt, szüzet vittek csak magukkal rabszolgaszíjon, no meg a csinos fiúkat! De aki ott halt, az járt jobban! Tudja-e kegyelmed, hány halott rohad most is a Pilismarót feletti hegyen temetetlen? Több mint Mohács mezején! Több! – No hát miért nem védte meg őket a maga drágalátos Szapolyai grófja? – csattant fel a rőt szakállú. – A negyvenezres seregével miért nem jött által a Dunán, hogy megvédje királyát, megvédje hazáját? Megmondjam, mért? Mert gyáván csak arra várt, meghúzva magát, hogy kihaljon előle minden akadály, és királyként vonulhasson be Budavárba! De csalatkoznia kellett, mert a szultán kiénekelte szájából a sajtot! Úgyhogy kegyelmed jobban teszi, ha csöndben marad! Nem a német lovagságnak lett volna kötelessége védeni a magyart, hanem a magyar hadseregnek! A saras képű erre felpattant, és már rávetette volna magát a csehre, amikor a szép öregember ismét közéjük emelkedett. – Éppen elég baj van most ebben az országban, jó urak… Minek egymás torkának esni? Minek egymást marcangolni? Inkább nyalogassuk sebeinket, pihenjünk Isten házában, és gyűjtsünk erőt, hogy túltegyük magunkat a ránk mért csapásokon. Ej, urak! Hátrébb hát! A malacképű visszarogyott a szalmára, amit a fal mellé vackolt. A többiek hallgattak, figyelték a szél zúgását odakünn, ahogy az apátság udvarán seperte az avart a Duna felé, figyelték a távoli, nyugtalanító morajlást, ami éppúgy lehetett a folyó sóhaja, mint közeledő lovascsapat robaja. – Hány nap múlva ér ide a török? – kérdte aztán a szép öregember, mintha csak most gondolna először ezzel a fenyegető veszedelemmel. – Ki tudja azt? – vont vállat a rőt szakállú. – Egyelőre ott ül Budán, kiélvezi a győzelem minden cseppjét. De megindul hamarost, mert nem tud ott telelni. Visszafelé menetel, le, Konstantinápolyba, és erre halad át közben. Amikor a szolgáimmal indultunk Budáról, a város üres volt. Elhagyta már mindenki, a német és a magyar polgárok is elfutottak. Csak a süketek, vakok és hülyék maradtak, meg a fogatlan vénemberek és persze a zsidók, akiknek mindegy, hogy keresztény király parancsol

nekik, vagy a hitetlen szultán. Útközben egyre többen lettünk menekülők, míg végül összeállt ez a kompánia… De nem találunk senkit a Duna mentén, aki átvitt volna minket a túlsó oldalra. Nincsen senki, aki segítene a másikon az egész országban… Ezért egyre délebbre futunk, ki tudja, meddig még… A szép öregember bólintott. – No hát, majd kitalálunk valami okosat. Lehet, a török még hetekig nem indul haza… Mikor indul, akkor is lassan fog haladni: a töméntelen zsákmány késlelteti bizonnyal. Úgyhogy azt hiszem, elegendő időnk van meglelni a menekülés útját… Csönd ereszkedett a refektóriumra. Dénes sokáig feszülten figyelte a jövevényeket, azt fontolgatta, félrevonja-e a szép öregembert, hogy beszéljen-e vele, de az csak intett: egyelőre maradjon veszteg. Pedig lett volna miről beszélni. Először is arról, hogy mi legyen a pincébe zárt leánnyal. Maradjon egyedül ott? Miért ne jöhetne fel, a tűz közelébe? – Próbáljuk elűzni fejünk felől a sötét gondolatokat – mondta az öreg, amikor látta, hogy a többiek szedelőzködni kezdenek, hogy nyugovóra térjenek a kerengőről nyíló cellákban. – Ha akarják, alhatnak itt is. Legalább együtt maradunk. A tűz itt van… Biztosabb itt… meg aztán… Én napok óta, hetek óta elbeszélek egy hosszú történetet ennek a fiatal bencésnek itt… Ha nem bánják, folytatnám… Olyan időkről esik benne szó, amikor még nem ilyen szerencsétlen csillagzat alatt állott szép Magyarország… Egyedül a fekete ruhás asszony mutatott némi érdeklődést, de azért a többiek is úgy döntöttek, maradnak a refektóriumban. A cseh lovag olyan messze húzódott a saras képű magyartól, amennyire csak tudott, az özvegy maga mellé húzta a két csitri leányt, s elvackolt a tűz mellett. – Jól van… Hol is tartottunk, Dénes fiam? – A szép öregember arcára szelíd mosoly költözött. – Megvan… Hát persze… Figyelj rám jól…

4.
NÜRNBERG, NÉMET BIRODALOM,

A. D. 1431 NYARA Őfensége, a német király nem akármilyen kísérettel zötykölődött végig a császári palotából a Pegnitz folyón átívelő hídon és az óváros szűk utcácskáin. A magyar lovagok paripái még a szakadó esőben is felcicomázva, gyöngyökkel, ékkövekkel kivert nyergekkel, aranyszálakkal átszőtt takarókkal borítva prüszköltek egymás nyomában, patáik éles csattogása százszorosára visszhangzott, miközben Zsigmond és a testőrökből álló előőrs elérte a Szent Lőrinctemplom előtti kikövezett teret. A király bosszúsan felpillantott a szürke égboltra. – Eső… eső… A német tartományok ezekben a napokban szomorú, rideg arcukat mutatták a királyi fenségnek, és ennek a királyi fenség egyáltalán nem örült. Szüksége lett volna végre valami megnyugtató melegségre. Szíve szerint azonnal indult volna a napfényes Itáliába, ahol testének, lelkének kedves környezet, dévaj életöröm várt rá. No meg talán végre a császári korona is… De az még odébb lesz. Addig… Addig rendbe kell tenni a német tartományok ügyes-bajos dolgait, különben sohasem szabadulhat el, hogy beteljesítse a nagy álmot. Nem lesz könnyű… Ami néhány éve még játszi könnyűséggel ment volna, most – úgy érezte –, nyögvenyelősen halad előre. Zsigmond egyre nehezebbnek találta évei súlyát. Most, hogy hermelin-szegélyes köpenye és elmaradhatatlan szőrmekucsmája ellenére is bőrig ázott, egész testében reszketett. Nem neki való már a lovaglás, újabban szívesebben utazott batáron, díszes kocsin. Csakhogy itt erőt kellett mutatnia, német alattvalóinak látniuk kellett, hogy életereje teljében lévő, harcra kész királyuk rendezi ügyeiket, nem holmi vénülő bakkecske. Persze néhány óra nyeregben… Maga a kínszenvedés. Lábát köszvény kínozta, és újabban már néhány pohár bortól is szédülni kezdett. A hideg, rideg német tartományok továbbra is uruknak kijáró tisztelettel fogadták, gondoskodtak arról is, hogy minden éjjel fiatal, telt idomú leány várja a melegített dunyhák és paplanok közt. Újabban már ezzel a lehetőséggel sem tudott úgy élni, ahogy szeretett volna. Épp nürnbergi tartózkodása első éjjelén maradt szégyenben. A szórakoztatására rendelt, mézszőke polgárleány minden bája és izzadó

igyekezete is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy férfiassága harcra kész állapotba kerüljön. Ingerülten zavarta el a fehércselédet, és az egész éjszakát dühödten szenvedte végig. Zsigmond újabban ideges volt, s a kimerültség jelei mutatkoztak rajta. Szeme alatt mind mélyebb árkok sötétlettek, vállára csigákban omló, gesztenyebarna hajába túlontúl sok ősz szál vegyült. Már reggel elfáradt, alig hogy kikászálódott az ágyból, teste megtört, valaha oly délceg tartása öregemberessé görnyedt. Pedig hol van még a vége? Annyi megpróbáltatás után lehet, a végső erőfeszítés még csak most következik majd! Erő kell ahhoz! Jézusra, de honnan? Honnan? A város nyüzsgött a birodalmi gyűlésre érkezett választófejedelmek, egy-háznagyok, bárók és nemesek küldöttségeitől. Nyüzsgött? Zsigmond mintha nem látta volna teljesnek a felsorakozott birodalmi rendek sorait… S mintha az eljövök sem mutattak volna megfelelő lelkesedést uruk és királyuk iránt. Persze ezekben az időkben… Amikor Zsigmond útra kelt Budáról, még minden biztatónak tűnt. Elébb Pozsonyban pihent meg hetekre, s kancellárja kiügyeskedte, hogy leüljön vele tárgyalni Holy Prokop, a husziták legfélelmetesebb vezére. A cseh eretnekek rablóhadai lángba borították akkor már a birodalmi határvidéket, rendszeresen betörtek, fosztogattak Sziléziában, AlsóSzászországban, eljutottak egész Boroszlóig, s Felső-Magyarországig. Felprédálták a Vág vidékét, elkalandoztak egész Pozsonyig. Eleddig nemigen találták a cseh tűzvész ellenszerét, ráadásul a támadott területeken mind nyugtalanabbak lettek a parasztok, s mind többen csatlakoztak az eretnek testvérekhez. Persze a pozsonyi béketárgyalás eleve nem sok jóval kecsegtetett. A husziták soha nem feledték el, hogy végtére is éppen Zsigmond hazug menlevele csalta Konstanzba Husz Jánost, s éppen e hazug menlevélnek volt köszönhető, hogy a papot máglyára küldte a magas egyházi concilium. Zsigmond mégis minden képességét – hízelgést, ígérgetést – latba vetette, hátha a csehek legalább addig nyugton maradnak, míg a német birodalmi gyűlés elő nem készíti a megsemmisítő csapáshoz szükséges hadjáratot.

Holy Prokop, ez a kemény, harcmezőn edzett katona ugyan nem tett egyértelmű ígéretet, de Zsigmond az elutasítás hiányát is annak vette. Könnyű szívvel indult hát tovább, s remélte, mire Nürnbergbe ér, Frigyes brandenburgi őrgróf birodalmi serege szétzúzza a csehek haderőit. Nürnberg határában azonban újabb nyugtalanító hírek fogadták. El sem akarta hinni őket… És ráadásul még ez az eső is… Ahogy vad, farkasbundás magyar lovassága élén végigcsörtetett a nürnbergi utcákon, a szürke, esőmosta házak között, bizalmatlan, idegen tekinteteket érzett tarkóján az ablakokból, a cégéres ajtók alól. „Megjött a magyar király…” A magyar király… Zsigmond keserűen bámulta a kopott utcaköveket. Szőrmekucsmája egyre jobban átitatódott, húzta oldalra fejét. Mikor lesz már vége? Miért nem térhet Itáliába, ahol mindig ragyog a nap, ahol a férfiak kifinomultabbak, szellemesebbek, az asszonyok pedig… Hm… az asszonyok sokkalta kívánatosabbak… A menet csattogva, csörtetve megérkezett a gót ívű templom elé, ahol ünnepi misére gyűltek a városi előkelők és a jelenlévő birodalmi rendek. Erre a napra a Szent Lőrinc-templommal szemközti, egyik ódon polgárházat jelölték ki őfensége szállásául, ahol a mise előtt és után fogadhatja az elébe járuló nagyurak, egyháznagyok küldöttségeit. A testőrök azonnal megragadták Zsigmond lovának kantárját, s a cseh legény máris ott termett, hogy segítsen neki lekászálódni a nyeregből. Nehezen ment így is. Ahogy a király izzadtan, szédelegve megkapaszkodott az apródok vállába, Hunyadi léptetett elé Sárkány lova nyergében, kardjával tisztelegve, jelezvén, hogy embereivel folytatná útját a városfalon túli istállók felé, szállásaikhoz. Jankó csak ma reggel tért vissza, neves pfalzi vendéget kísért a birodalmi gyűlés városába. Az eső vastag, szürke patakokban csorgott a testőrparancsnok vértlemezeiről és szoborszerű arcáról, hollófekete bajszáról. – Fenség… – Maradj még, Johannes! – nyögte a király. – Úgy látom, vendégeink vannak!

A gót ívű, régi ház valóságos erődként magasodott fölibük, bástyás toronnyá terebélyesedve a magasban. A bejáratnál, a falhoz közel húzódva díszes takarójú lovak párállottak néhány olasz ruhás apród őrizetében. – Cesarini! – derült fel Zsigmond arca. – Talán jó hírek a husziták elleni hadjáratból! Johannes, te maradsz! A többiek indulhatnak! Hunyadi örült, hogy a sisaklemezek elfedték kelletlen arckifejezését. Rühellte azt a várost, rühellte a szakadatlan esőt, rühellte a németek gőgös, megvető pillantásait, az ízetlen, moslék ételeiket és savanyú boraikat. Minden porcikájával hazavágyott Magyarhonba. – Igenis, fenség! Intett katonáinak, hogy induljanak, ő maga a vén Matkóval, s a legényével lekászálódott a nyeregből.

5.
Odabenn, a dohos házban legalább jóleső meleg fogadta őket. A kandallókat alaposan megrakták, nem sajnálták a nemes vendégek szobáiból a vastag szőnyegeket sem. Megszabadulva vértjeiktől és csuromvizes öltözetüktől, kényelmes udvari ruhába bújhattak, és átmelegedve hajtották fel az ezüsttálcán elébük tálalt itáliai bort a ház ebédlőjében. Ez volt az egyetlen helyiség a szűk szobákkal tagolt, kopott falú, sok száz éves házban, ahol méltó körülmények között fogadhatták őszentsége követét. Amikor Jankó az alabárdos őröknek biccentve belépett, Zsigmond már elfoglalta helyét a tölgyből faragott ónémet széken. – Bocsássátok elém őeminenciáját! Nem kellett sokáig várakozniuk: az ajtón pirospozsgás, meglepően fiatal olasz bíboros sietett be. Minden mozdulata lendületes és céltudatos volt. Nyakában aranykereszt csüngött, de bíbornoki köpenyének szegélyét eső és sár mocskolta. Térdet hajtott Zsigmond előtt, s ajkaival megérintette a király gyűrűjét. Aztán felpattant, és drámai arckifejezéssel mélyen a király szemébe nézett. – Fenség! Szörnyű hírek! Rettenetes hírek! Zsigmond kifejezéstelen tekintettel bámult rá. A főpap nem volt ugyan oly fiatal, mint amilyennek látszott, hisz már a konstanzi zsinaton is ott sündörgött a folyton vitatkozó, civakodó egyháznagyok soraiban,

s már akkor is a király hű emberének számított. Most azonban nemcsak elkeseredettség, de szavakba nehezen önthető rettegés is kiült az arcára, ahogy magatehetetlenül széttárta karját. – A birodalmi sereg, fenség! Vége van! Nincsen többé! A király – köszvénye és minden porcikáját sajgató fáradtsága dacára – talpra szökkent, mintha skorpió csípte volna meg. – Mit beszélsz, Giuliano? Hogy érted ezt? A sereg? Az egyesített német birodalmi sereg? A sereg, amely alig néhány hete gyűlt össze Hohenzollern Figyes, Brandenburg választófejedelme vezérletével? A sereg, amely legalább százezer lovagot, gyalogost, megszámlálhatatlan ágyút, négyezer harci szekeret vitt a huszita heretikusok ellen? Vége van? – Beszélj érthetően, Giuliano! Hogy érted azt, hogy nincsen többé? – Kegyelmes uram! – Cesarini lesütötte a szemét. – Gyalázat! Olyan gyalázat, ami örök időkre hirdeti majd lemoshatatlanul a birodalmi hadak szégyenét… Holy Prokop huszitái… – Csata volt hát? Hol? Hogyan esett? Beszélj már! Hunyadi közelebb húzódott. Cesarini és a király németül beszéltek, s ezen a nyelven Jankó jószerivel semmit sem értett. A bíboros arckifejezése és ideges dadogása, valamint Zsigmond felháborodott sápadozása azonban szavak nélkül is mindent elárultak. Kurva husziták! Hát legyőzték a németet megint? – Mint tudja, fenséged, jómagam a birodalmi sereg prelátusaként vonultam a főhaddal a csehek ellen. Nem akadt senki ott, aki feltételezte volna, mi fog következni. Mert bizony nem volt csata, fenség! Nem volt semmiféle csata! Pilsen városán túl, ama bizonyos Taus közelében jártunk, amit a csehek Domazlice néven emlegetnek, amikor a baj ránk tört. Ránk tört? Hogyan is mondjam, fenséges úr? Holy Prokop harci szekerei még fel sem bukkantak a láthatáron… Még a zörgésüket sem lehetett hallani, amikor a büszke birodalmi had sorain végigborsódzott a rettegés: jön a huszita! Mindjárt ideér! Végünk van! Nem láttam még ilyet, fenséges király! Büszke lovagi sereg, százezer katona futott meg egyetlen ágyúlövés nélkül! Először csak az első sorok fordultak vissza, és a hátul állókon áttaposva rohantak, aztán megrémültek a többiek is, és a félelem oly heves hullámokban áradt szét, hogy néhány perc alatt minden rend felbomlott! Az Impérium büszke serege gyáva csürheként futott!

– Azt mondod, eminenciás úr, egyetlen ágyúlövés nélkül? – kérdezte Zsigmond. – Úgy érted, még nem is látták a cseheket? – Fenséged is jól tudja, milyen rettenetes a husziták híre! Mindenki tudja, hogy nem kegyelmeznek senkinek, vérre szomjaznak, és gyűlölnek minden urat, lovagot. Aki a kezükre kerül, azt kiherélik, a szemét kinyomják, a szívét kivágják! Mire Holy Prokop szekerei valóban feltűntek a dombok hajlatában, már csak a százezer menekülőt látták maguk előtt. A dicstelen futók engem és embereimet is magukkal ragadtak, csak sodortak, hogy a puszta életem is veszélyben forgott. A csehek persze a nyomunkba szegődtek, és förtelmes vérengzésbe kezdtek, jó uram! Hidd el, rászolgálnak a rossz hírükre! Mikorra futva elértünk egy megerősített várat, s oda bemenekültünk, addigra Frigyes őrgrófnak is sikerült megfordítania néhány ezer lovagot, és szembeszegült velük. Ekkor a husziták egy embere hatalmas, rúdra tűzött zászlót lengetett meg. Láttuk, ahogy a hírhedett harci szekerek azonnal körbefordulnak, s a parasztok kifogják a lovakat a szekerek elől. Újabb jeladásra megszámlálhatatlan puskacső meredt ki a szekerek falából, meg ágyúk, töméntelen… Lőni kezdtek… A valódi ütközet néhány percig tartott. Mielőtt leszállt az éj, a fellobbanó fáklyák fényében kellett végignéznünk, uram, ahogy az eretnekek sorra kivégzik a foglyul ejtett német lovagokat. Egymás után fejezték le őket, vagy tízezret, fenség! Könyörület és kegyelem nélkül! Aki az életéért rimánkodott, azt meg is kínozták! Egész éjjel hallgattuk a várba szorítva az üvöltésüket, fenség, ahogy herélték őket és a bőrüket nyúzták! – Értem! – bólogatott Zsigmond, s a leghalványabb jelét sem adta, hogy meglepődne vagy felháborodna. Gondolatai szélsebesen száguldottak. Brandenburgi Frigyes csúfos vereséget szenvedett! Frigyes, legfőbb vetélytársa, aki újabban már a német királyi címre is áhítozni kezdett. – Hallod-e, Johannes? A husziták megverték a németet. Nem kellett, hogy minden szót értsen, Jankó anélkül is tudta már a lényeget. E vereség azt is jelenti, hogy azóta a husziták bizonnyal megint betörtek Trencsén, Liptó, Túróc megyékbe, s talán már ismét Pozsony külvárosait borítják lángba… Meg aztán bizonnyal végigsöpörtek Szilézián, a többi német tartományon… Lángba borul a fél Impérium…

Cesarini is éppen azt sorolta a királynak, merre járnak azóta Holy Prokop szekerei. Brandenburg újra lángokban… A csehek minden férfit leölnek, és minden asszonyt, leányt megbecstelenítenek, aki csak a kezük ügyébe kerül. Úgy mondják, ezzel bosszulják meg a németek rémtetteit, például amikor Kutná Horánál kétezer cseh nőt és gyermeket zártak a bányába, majd rájuk szakasztották a bejáratot. – Az előőrseik Berlin felé közelednek, fenség – hajtott fejet Cesarini. Zsigmond halványan elmosolyodott. – És Frigyes? Hol a kiváló vezér? A bíboros értetlenül kapta fel tekintetét. – Frigyes? Mit számít az, uram? Zsigmond villámgyorsan végiggondolta a lehetőségeit. A helyzet nem tűnt túl rémisztőnek, elvégre a csehek nem először dúlják fel a tartományokat. Frigyes hőzöngő, melldöngető büszkeségének mindenesetre vége van egyszer, s mindenkorra! A felelősség egyedül az övé! Ő szervezte a hadakat, ő készítette fel őket, és egy személyben ő vezette a husziták ellen valamennyit. A király tekintete egy pillanatra Hunyadi gyanakvó tekintetével találkozott. – A német urak nem fognak ennyire örülni, fenség – mormolta epésen Jankó. Zsigmond bólintott. Az már igaz. A birodalmi rendek e pillanatokban értesülnek a vereség híréről, s nyilvánvaló, hogy ebben a lelkiállapotban semmi más nem érdekli majd őket, mint a huszita veszedelem. A király újra Jankóra pillantott. Hunyadi keze pallosának markolatára fonódott, s oly erővel sanyargatta, szorította azt a vasat, hogy Zsigmond azon se csodálkozott volna, ha víz fakad belőle. – Miért nem férfiakat küldesz ellenük, fenség? – kérdezte Jankó sötéten. – Miért nem minket küldesz? Zsigmond lemondóan legyintett. – Te még nem ismered a huszitákat, Johannes… Majd megismered őket, ne félj… Előbb-utóbb mindenki megismeri őket… Mit gondolsz, miért nem sikerült őket még mindig kifüstölni Felső-Magyarországból? Mostan szerencsétlen Stibor fia küszködik velük, de olyanok azok, akár

a hidra… Ha levágod egy fejét, száz másik nő a helyébe… Majd meglátod… De nem most… Most fontosabb dolgunk is akad… Nagyot sóhajtott, és feltápászkodott a trónusról. – Jöjj! A rendek már várnak ránk… Úgy indult el a hajbókoló Cesarini mellett a kijárat felé, mintha vállát mázsás súly nyomná. A husziták ugyan egy csapásra megszabadították legveszedelmesebb vetélytársától, ámde olyan koloncot akasztottak a nyakába, amit nem kívánt magával cipelni egy tapodtat sem.

6.
Jankó szeme elkerekedett. Beléptek a csipke- és kőóceánként a fejük fölé tornyosuló katedrálisba. A szinte mindig jéghideg templom belseje ezúttal gőzölgött a belétömörülők kipárolgásától: a birodalom száz és száz küldöttének, szolgáinak, kíséretüknek illatfelhőjét, verejtékbűzét, a kényes kelmék takácsműhely-szagát, a frissen cserzett szattyánbőr csizmák éles, orrfacsaró aromáját nem tudták elnyomni az ájtatos papok által szorgosan körbehordott füstölők tömjénfellegei. Odakünn már alkonyodott. A király küldöttsége az esőszürke utcák félhomályából a gyertyaerdő fényködébe lépett. A világosság arany derengéssel töltötte ki a katedrális hajóit. Ez a derengés harmatfényként ragyogott az aranyés ezüstgombokon, a díszes sujtásokon, a csillogó sarkantyúkon és a cifra fegyvermarkolatokon, kardhüvelyeken. Mintha gigászi festmény elevenedett volna meg, több ezer arc, feszes, nemesi póz, gőgös és fürkésző tekintetek kereszttüzében közeledett a magyar lovagok sora az oltár felé, ahol Zsigmond már elfoglalta helyét a német birodalmi trónuson. Hunyadi ebben a királyi kíséretben lépkedett, az ágaskodó oroszlánoktól, griffektől, sasoktól tarka birodalmi lobogók mögött. A tartományok színes vásznait heroldok emelték a magasba: a királyi fenség elé érve kétoldalt elvonultak, s felsorakoztak a mellékoltárok előtt. Jankó beleborzongott a csodálkozásba. Még soha nem látott ehhez fogható gazdagságot. Bármerre nézett, választófejedelmek, bárók, püspökök, érsekek, hercegek, tartományi uracskák, lovagok, zsoldos kapitányok, szolgák, talpnyalók tömege pislogott vissza rá értetlen,

elismerő, vagy nyíltan ellenséges pillantásokkal. Hunyadi mind ez idáig úgy hitte, hogy a farkasprémes, ezüst ragyogású páncéljaikban páváskodó magyar lovagoknál nem létezik nemesb, fennköltebb látvány széles e világon, de itt, a német hercegek, fejedelmek, főpapok tumultusában szegényesnek, pórinak érezte az egész kompániát. A maga egyszerű, minden ízében célszerűségnek alárendelt vértezete, felesleges sallangok nélküli fegyveröve, a rajta csüngő, kopottas vászonhüvelybe bújtatott pallosa arcpirítón oda nem illőnek tetszett a makulátlan acélok, ragyogó fémek kavalkádjában. – Psssssz! Psssssz! Jankó felkapta a fejét. Oldalt, a nagyurak sorai közül egy ismerős, fekete üstök türemkedett át a hátsó traktus javítására, és az új, gótikus csarnok befejezésére ácsolt állványzat deszkái közül. – Vitéz! A fiatal kancellárista elvigyorodott. Alig fertályórája érkezett lóhalálában, egyenest Budáról, a királyi palotából, s még arra sem volt ideje, hogy szállására siessen. Loholt inkább egyenest ide, a katedrálísba, csak hogy mielőbb találkozhassék az övéivel. Jankó szíve hevesebben kezdett verni, ahogy visszaintett barátjának. Jól tudta, hogy Vitéz ismét odahaza járt Hunyadon, s bizonyosan hírt is hozott Erzsébettől. Nem csak hírt! Levelet is! Forróság áradt szét a testében a gondolatra, oly jóleső szeretethullám remegtette meg szívét, amit rég érzett már. Erzsébet! Anyám! Otthon! Ahogy ott lépdelt délcegen az agyoncicomázott királyi trónus mellett, s szembefordult az összegyűlt rendek hullámzó tömegével, lelki szemei előtt egyre csak képek kavarogtak, vad érzelmek horgadtak fel benne. Elfeledte azonnal a hideg, rideg német urakat, a füstölők tömjénillatán átbűzlő izzadtságfelhőt, a gyanakvó, idegen tekinteteket. Bensőjét immár elsöprő elevenséggel kitöltötte Erzsébet mosolya, selymes ágyukon heverő testének mezítelen fehérsége, telt kebleinek márvány halma, csípeje ringása. Aztán, mintegy megnyugvásul, hideg simításként háborgó lelkének, a hunyadi hegyek zöldje, a Cserna csillogó, kék habjai merültek elé a kavargó messzeségből. Látta maga előtt a várat, amint az erdők fölé magasodik, látta a cinterem kandallójában lobogó tüzet, s anyját látta, amint gőzölgő tállal lép az asztalhoz. S hirtelen vakító fényességgel

lángolt a lelkébe az az eddig soha nem érzett, soha meg nem élt bizonyosság, hogy távol e szürke német várostól, a csipkés polgárházaktól, távol ettől az idegen világtól vár rá egy táj, egy falu, egy otthon. Egy haza. Megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy visszazökkenjen a valóságba. A valóságba, ahol tenyérnyi széles aranylánccal a nyakában valóságos matuzsálem vánszorgott Zsigmond trónusa elé. Ott szinte földig hajolt, s el-elcsukló hangon belekezdett köszöntőjébe. A király üdvözült mosollyal az ajkán hallgatta. Jankó rásandított a szeme sarkából. Zsigmond elemében volt, szertartásos, bonyolult koreográfiájú színjáték főszereplőjeként, ahol minden tekintet őreá szegeződött, ahol annak érezhette magát, aki mindig lenni akart: nagy német uralkodónak, a keresztények legfőbb urának és parancsolójának. Csaknem császárnak immár! Jankó nagyot sóhajtott. Tudta, hogy hosszú ideig kell még így állania a trónus mellett, páncélkesztyűs kezét pallosa gombján nyugtatva, szigorú tekintettel fürkészve az összesereglett német fejedelmeket, miközben gondolatai vad örvényként száguldanak haza, haza, haza, egyre csak haza. Szinte nem is hallotta a mise előtti üdvözlések monoton cirkalmaiból kibomló szemrehányások sorát, s a kibontakozó vitát, a mind hevesebben ágáló nagyurak panaszáradatát. Amit hallott, abból se sokat értett. Amit értett, amúgy se nagyon érdekelte. Hadd hányják csak őfensége szemére, hogy nem törődik Németföld bonyodalmas ügyeivel, hadd ismételgessék csak, hogy őfensége ahelyett, hogy idehaza tenné a dolgát, egyre csak messzi Magyarországa zsíros kiskirályai közt múlatja idejét, ha éppen nem a cseh király koronája után nyúlkál, s ha ugyan nem azon hóbortoskodik, hogy üres kamarával, szinte kíséret nélkül a Szent Római Birodalom császári koronáját is megpróbálja fejére piszkálni. Zsigmond a szemrehányásokat is mind áhítatos mosollyal az ajkán hallgatta. Mondják csak! Panaszkodjanak! Abban bízott, hogy a végén mégis megszavazzák majd a kíséretének remélt kétezer vértes lovast és az itáliai útra igényelt harmincezer aranyat.

Amikor a mise végeztével felpattant a trónusról, és vörös képpel kirohant az oldalajtó felé, Jankó alig győzte utána szedni a lábát. A szertartás hamarabb ért véget, mint tervezték. A mise előtti kurta vitából világosabbnak tűnt, mint a nap: a német rendek egyetlen katonát, s egyetlen aranyat sem kívánnak királyuk rendelkezésére bocsátani. Menjen csak őfensége Itáliába, ha akar! Kolduljon attól, akitől csak akar! Ha nem marad itt, német földön, s nem teszi azt, mit német királynak tennie kell, akkor menjen a pokolba! Jankó követte a szentségelő Zsigmondot a templom elé, ki, a zuhogó esőbe. A király ott megtorpant, és ökölbe szorított kézzel, tekintetét az égre emelve, ahonnét a Jóisten egyre csak ömlesztette reájuk az áldást, cifra káromkodásba fogott, olyanba, ami egyre csak kuncorkodott, kacskaringósan pöndörödött, egyre hergelődőbb haragvással, míg végül ledöngölő, kemény befejezésbe torkollt. Hunyadi csak bámulta Zsigmondot, aztán mikor az utolsó szentségelés is elhalt, kitört belőle a nevetés. A király dühösen rávakkantott. – Mit röhögsz, kutyafattya, te? – Hát én csak azt, hogy ez bizony bármely magyar zsiványnak becsületére vált volna, fenség! Hol a csudába tanult uram ilyeneket? Zsigmond értetlenül bámult rá, rőt szemöldökén, vékony metszésű karvalyorrán esőcseppek reszkettek. A királyi köntös gyászosan, ázottan tapadt görnyedett alakjára. Lassan elvigyorodott. – Hát hol tanultam volna, te anyaszomorító, te? Ilyet csak mink tudunk, a ragyás pofájú, hatfelé hasogatott hétszentségit neki! – Ilyet bizony csak mi – bólogatott Jankó egyetértőn. – No gyere, kedves Johannesem! – Zsigmondból úgy párolgott el a világrontó indulat, mintha benne se lett volna soha. Ebben is egészen magyar lett, tán észre sem vette az elmúlt évtizedek alatt, olyannyira magyar. Botladozva nyúlt Hunyadi karjáért. – Remélem, akad még abból a jófajta eszéki borból! Ezek a rühes képű, asztagos pofájú németek nem tudnak bort csinálni, hogy szakadna rájuk a széjjelkarmolt ég!

Hunyadi János így támogatta be a dohos polgárházba, hol az előrelátó nürnbergi városi magisztrátus elszállásolta a magyarok és németek közös királyát. Odabenn engedelmet kért azzal, hogy átöltözik, s rögvest visszatér, majd máris száguldott lefelé a szűk, babalábakra méretezett lépcsőkön, hogy megkeresse Vitézt a felháborodottan hömpölygő tömegben. Alig várta, hogy kifaggathassa, alig várta, hogy a keblére ölelhesse. Úgy sejtette, Vitéz odaát bolyonghat a katedrálisban, tán ki se talált eddig a sok német nagyúr közül. Már az utcára kirobogva komor ábrázatú urakba botlott, agg városatyákba, meg vizenyős tekintetű, hanzai kalmárokba, akik szemlátomást a király után igyekeztek, hogy tovább győzködjék, hagyjon fel a semmirevaló császári ábrándozással, és lásson végre munkához idehaza, minden németek üdvére. A kopott kövezetű téren aztán még nehezebben verekedte magát keresztül az egymással vitatkozó csoportok közt. Nem nézett se embert, se rangot, szívdobogva tülekedett által a cifra gúnyás rendek sorfalain, s noha innen is, onnan is felháborodott kiáltások kísérték nem épp kíméletes törtetését, arra senki se vette a bátorságot, hogy kardot rántson rá. A széles vállal, bivalyként előrenyomakodó vértes magyar útjából inkább félrependerült mindenki, aki csak bírt. Berontott a katedrálisba. Odabenn már alig lézengtek néhányan, a szolgák a birodalmi lobogókat göngyölték éppen össze, néhányan a padsorok közt szedegették fel a nagyurak által elszórt holmit, a leszakadt ezüstgombokat, elgurult tallérokat. Jankó csalódottan sóhajtott, s már lódult volna vissza a királyi szállás felé, amikor az árnyékban megpillantott valamit. Valaki ott térdepelt a legtávolabbi mellékoltárnál, a sötétség köpenyébe burkolózva, mintha csak imádkozna a Szűzanya fénykoszorús szobra előtt. A térdeplőnek csak éjfekete, ezüstrámájú csizmája lógott ki a gyertyák arany fénykörébe. Jankó megdermedt egy pillanatra. Ilyen csizmát bárki hordhat, elvégre… Bárki is… Tétován tett egy lépést közelebb. Feje is belésajdult a bizonytalan megérzésbe, mintha főbe kólintották volna.

Az imádkozó is észrevehette, lassan talpra emelkedett, s most egész alakja belesimult az oltár elé hulló, súlyos árnyak tömbjébe. A sötétből egy fehér szempár izzott egyenest Hunyadira. Jankó szíve nagyot dobbant. Nem lehet! Ez nem lehet ő… Az idegen felnevetett, aztán az árnyékot kihasználva tovasurrant a fal mentén a hátsó traktusnak, hol állványzat tornyosult a megkopott freskók és cifra faragványú oszlopok fölé. Jankó megbabonázva követte a nyurga alakot, mint ki kísértetet lát. Feledte már Vitézt, feledte a boldog gondolatok özönét, feledte királyát, feledett mindet. – Te… élsz, pokolfajzat? – suttogta maga elé sápadtan. A lény, aki nesz nélkül, macskaügyességgel mászott felfelé az állványzaton, kibomló, hollófekete köpenye lobogó fellege mögé rejtezve, túlvilági látomásként elevenedett meg előtte. – Te nem élhetsz! Te már meghaltál! – zihálta Jankó, még feljebb kapaszkodva. Szívére az imént még jeges rémület telepedett, de ezt most a feltámadó harag tüze olvasztotta fel. – Láttalak meghalni… Láttalak… A padok közt görnyedező szolgák értetlenül emelték fel a fejüket. A király kíséretének egyik magyar lovagját látták, ki felfelé mászott a hátsó traktus felújítására ácsolt állványzaton. A deszkák vége a templom elérhetetlennek tűnő magasába veszett. Ki tudja, mit akar odafenn ez a magában szitkozódó, bolond magyar? A szolgák tanácstalanul egymásra meredtek. Aztán egyikük kelletlenül kifelé indult, Hogy szóljon a templom rendjére ügyelő zsoldosok kapitányának. A magasból fülsértő kacaj visszhangzott. A szolgák megborzadtak, keresztet vetettek, aztán jobbnak látták egymást tiporva kikotródni az esőbe.

7.
Vitéz János lázas igyekezettel tülekedett előre a bástyatornyos házig, ahol őfensége szállását sejtette. Nem volt nehéz dolga, csak arra kellett mennie, ahol a német vasas lovagok, tollkalpagos hercegek,

grófok mind jobban tömörültek. Átkozta már magát, amiért hagyta kíséretét elébb lenyergelni a város határában, igen jól jöttek volna most a vállas budai legények, hogy utat törjenek a kancellárius uraságnak a hömpölygők közt. Pedig igyekeznie kellett volna igazán. Úgy sejtette, a hír, amit hazulról hoz, nem örvendezteti meg a királyt, viszont annál inkább megörvendezteti majd Jankó barátját a levél, amit szíve felett, bekecse zsebében őrzött. Hol van már az a ház? Végre megpillantotta a magyar őröket az ódon épület kapujában, s utolsó erőfeszítésével áttörte magát a bebocsátásra várók tömegén, s a király pecsétjét felmutatva belépett a szűkös fogadószobába. Odabenn, a dohos házban még nagyobb zsúfoltság fogadta, mint az esőáztatta főtéren. Vitéz orrát megcsapta a verejtékszag, s a nagyurak ruháit átitató rózsavíz kipárolgása – a konyhából frissen sült vadhús illata terjengett. – A király? – ragadta meg a mellette elsiető Kompolti Pál pohárnokmester grabancát. – Hol találom őfenségét? – Vitéz! – bámult rá a fiú elképedve. – Merre járt kegyelmed? Napok óta… – Azt mondd, hol találom a királyt! Kompolti mutatta az utat. – Remélem, jó híreket hozott kegyelmed. Őfensége nincsen épp mulatós kedvében… Vitéz nem válaszolt, komor arccal benyitott a kazettás ajtón. Odabenn rögvest meg is torpant: türelmetlenül toporogva tucatnyian várakoztak már a csöppnyi szobában, melynek szemközti ajtajában két megtermett őr posztolt. – No, Zrednai, állj csak be a sornak végére! – vetette oda megvető hangsúllyal a csoport közepén álló báró, aki ugyan sűrű szakállat növesztett, s újabban feje se volt már teljesen tar, de láttán még mindig görcsbe rándult Vitéz gyomra. – Urak! – illendő módon fejet hajtott, s igyekezett rendezni vonásait, nehogy elárulja, hogy megszeppent a fagyos fogadtatástól. Újlaki épp azt a díszes kardot mutogatta a mellette várakozó Cillei Ulriknak, amit a minap nyert kockán magától Garai nádortól. Nagy, vörös ékkő csillogott annak a kardnak a keresztvasában, s alatta a kígyós, országalmás Garai-címer. Most, hogy eszmecseréjüket

megzavarták, Újlaki dühödten megszorongatta a kard markolatát, mintha nyomban ki is akarná próbálni, jól vágja-e az éle a szemtelen kancelláriusok torkát. Cillei lefogta a kezét: a vörös gróf szürke tekintete hidegen siklott végig Vitéz köpenyén. Ha sejtenéd, morogta magában Vitéz, ha sejtenéd, barátom, hogy miféle hírt hozok! Ha sejtenéd, hogy drágalátos nénéd, a szajha királyné megint, még hazulról is bosszantja majd a királyt! – Elnézésteket kérem, jó urak, de híreim nem késlekedhetnek. Éppen ezért attól tartok, előttetek kell őfensége elé járulnom! Újlaki fenyegetőn közelebb lépett. – Mit nem képzelsz, pór? Tudod-e, mióta várunk bebocsátásra? – Sajnálom, nagyuram. Amint láthatod, az út porától mocskosan, étlen, szomjan kell uram elé járulnom. Már említettem, hogy… – Igen, a mocskot ruhádon látjuk jól – Cillei az orra elé emelte hímzett kendőjét, s fintorogva elfordult Vitéztől. – De van oly mocsok, amin a fürdő sem segít… A várószobában néhányan elmosolyodtak. Vitéz fellobbanó dühvel válaszolt: – Gondolkoztam, jó uram, hogy útközben megállhatnék Osterwitz várában, hogy fürdőt vegyek, de fájdalom, nem tehettem: az a fürdővíz már kihűlt, mire odaértem volna! Vitéz gyorsan parolázott, hátha ezzel valamelyest enyhíteni tudja a sértést, ami kiszaladt száján. De azzal már elkésett: Cillei kardjához kapott, de erre meg az alabárdos őrök moccantak felé idegesen. A király szobájának előterében csak ne kapkodjon senki a kardja után! – Hagyd csak! – sziszegte Újlaki, lefogva Ulrik karját. – Ne itt! Ne most! Vitéz belesápadt iménti oktalanságába. Bánta már nagyon, hogy kiszaladt a száján a megjegyzés. Cillei igen nagy úr, fényes dinasztia sarja: atyja édestestvére a királynénak, másik testvére Garai nádor asszonya, és Cillei lány volt a lengyel király közvetlen rokonságában is. Ráadásul Ulrik úr apósa a szerb despota, s rajta keresztül sógora a török szultán… Nem tartana soká eltaposni Cillei és Zagorje gőgös urainak egy ilyen jelentéktelen pondrót, mint Zrednai-Vitéz János, a kancellária szürke eminenciása… A királyi várószobában feszült csend támadt az osterwitzi fürdővíz emlegetésére. Cillei gyilkos indulattal méregette Vitézt, s Újlaki

tekintetéből sem sok jót tudott kiolvasni. Bárcsak itt volna Hunyadi, hogy megvédje! Jankó helyett azonban más mentőangyalt küldött az ég: kitárult a várószoba ajtaja, s megjelent benne egy sárga arcú, de fényes tekintetű ifjú ember, a király legfőbb bizalmasa, a német birodalmi kancellár uraság. Schlick Gáspár alacsony sorból származó írnokként kezdte, akárcsak Vitéz. Mindketten ugyanazon humanista szellemiségű oktatásban részesültek, s kezdettől fogva ösztönös bizalommal viseltettek egymás iránt. – Mi történik itt? – kérdezte Schlick, körbetekintve a várakozók között. Vitéz fejet hajtott, s a kancellárnak elég volt egyetlen pillantást vetnie a még mindig kardmarkolatát szorongató Cilleire, hogy tudja, honnan fúj a szél. – Megbocsájt, gróf uram… őfensége már nagyon várja a híreket Budáról! – Megragadta Vitéz karját, és bevonszolta magával a királyi fogadószobába. Cillei nagyot dobbantott, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó. – Ki ez a féreg? – Hunyadi jó pajtása – morogta maga elé Újlaki. – Jöttment kis senki ez is, az is! – Majd gondom lesz rá – Cillei Miklósra meredt. Koravén arcán a ráncok gyűrött hálójából csak úgy parázslottak szűk vágású, szürke szemei. – Azért csak vigyázzál vele! – Újlaki óvatosan körbekémlelt a várakozókon. – Egyre feljebb emelkedik a hivatalban. Egy nap még kancellár is lehet belőle, a királynak valamiért igen jó véleménye van róla. Zsigmond újabban ilyenekkel veszi körbe magát. Ez az Oláh Jankó is, jobbágyivadék senki… vagy ez a Schlick… Cillei megigazította cifra veronai gúnyáját, elrendezte kardját az övén, s immár nyugodt arckifejezéssel bámult Újlakira. – Mit is mondtál, Miklós? A királynak jó véleménye van róla? S barátja ennek a Hunyadinak? – Így igaz. – Ebben az esetben barátom nekem is – Cillei sejtelmesen hunyorgott a királyi szoba felé. – És persze neked is, kedves Miklósom.

Újlaki hosszan, értetlenül bámult a vörös grófra. Aztán lassan elvigyorodott. Éppen ez volt az, amiért kereste Cillei társaságát: a német mindig pontosan tudta, mi a teendő, s hogyan állítsa félre az elébe tülekvőket. Kardot csak nagyon ritkán használt, általában más módszereket tartott hasznosnak.

8.
Közvetlenül a gerendás mennyezetű belső szoba előtt két zord vértes állott őrt. Miközben az ajtóhoz léptek, Schlick egyfolytában sorolta tanácsait a megszeppent kancelláriusnak. – Őfensége nincsen jó hangulatban. Úgy tűnik, a husziták győzelme után nem kap meg semmit a birodalmi választófejedelem uraktól, amit kapni akart. Indulna már Bázelbe, a zsinatra, és még jobban indulna Itáliába, hogy a fejére tegyék a császári koronát, csakhogy… – Csakhogy? – kérdezte Vitéz értetlenül. – Csakhogy üres a kincstár – sóhajtotta Schlick. Görnyedt, vézna alakja mintha még jobban meghajolt volna a beismerésre. – Annyi sincsen, amivel kifizethetnénk a kíséret katonáit. Ilyen lyukas zsebű német-római császárt még nem látott a világ… Szóval, ha lehet, ne bosszantsad őfenségét. Jó híreket hoztál? – Nem mondhatnám – sóhajtotta Vitéz, ám ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és a szobából hátráló vörös képű német kalmár csaknem beléjük ütközött. – Elnézést… elnézést, jó urak! Már itt sem vagyok… Már itt sem vagyok… – Ulrich Ortlieb – suttogta a kancellár, amikor a kalmár kikotródott a várószobába. – Az ő vendégei vagyunk e házban. De mitől ilyen boldog? Beléptek a gerendamennyezetes szobába. Zsigmond az ablaknál, egy hatalmas láda előtt állt, és csillogó aranyguldeneket pörgetett az ujjai közt. Schlick elképedt. – Fenség… Ez… Ez honnan? A király jókedvűen beletúrt az aranyhalomba. – Derék ember ez az Ortlieb! Ezerötszáz guldent bocsájtott a rendelkezésünkre, kedves Casparom…

A kancellár gyanakodva a ládára meredt. – Mégis, minek a fejében, fenség? – Hogyan? – Csupán azt bátorkodtam megkérdezni, minek a fejében kapta fenséged ezt a tömérdek pénzt? Zsigmond vállat vont. – Nos, nem titok, kedves Caspar. Elzálogosítottam nála egy… egy ékszeremet. – Ékszerét, fenség? – Egy ékszert, igen… Schlick a szeme sarkából Vitézre sandított, aki hirtelenjében nem is tudta, hová nézzen zavarában. – Megkérdhetem, miféle ékszerről van szó, fenség? – Egy… tulajdonképpen egy… – Zsigmond hirtelen bűnbánó képpel lecsapta a láda fedelét. – Egy… koronáról. Egy koronát adtam zálogba. Vitéz elsápadt. – Melyik koronát, fenség? – szaladt ki száján a kérdés. A kancellár szeme villámokat szórt, miközben oldalba bökte pártfogoltját. – Nyugodj meg, fiam, nem a ti drágalátos Szent Koronátokat! Ha azt zálogba csapnám, otthon elevenen nyúznának meg magyarjaim. Nem… Én a német királyi koronát… Ezerötszáz gulden, Caspar! Ezerötszáz! A kancellár arca kővé merevedett. Nem hitt a fülének. Zsigmond, hogy megtörje a csendet, feszélyezetten köhintett egyet – Nos, mi hír otthonról? Miközben elterpeszkedett az ablak alá állított kényelmes székben, intett hogy az érkező belekezdhet mondókájába. Vitéz nagyot nyelt. Essünk hát túl rajta! Azzal belefogott.

Negyedik fejezet
A VÉR ÁTKA ALATT

1.
Jankó óvatosan araszolt előre a recsegő-ropogó állványon. Előtte, a templom magasának félhomályában kötelek csüngtek az ikertornyokból, köztük leheletfinom pókhálók fonadéka lebegett a mélyből jövő légáramlatban. Valahol itt kell lennie… Itt rejtezik… Újabb lépés előre, a deszka rosszat sejtetőn megreccsent. Nem messze az új gótikus templomhajó belső tere nyílt. A magasban friss meszelés szaga és korom bűze keveredett. Jankó megdermedt. Sejtelmes árnyak sorakoztak egymás mellett komor mozdulatlanságban. Kivonta tőrét, és megfeszülő izmokkal lépett még egyet előre. Az árnyak nem moccantak. Még egy lépés… Ott vártak rá, imára kulcsolt kézzel, tekintetüket a mennyre függesztve. Hunyadi felsóhajtott. A deszkák mellett embermagas szobrok vetették hátukat a dúsan faragott oszlopoknak. Időtlen kőarcok bámultak a semmibe, egyikük mintha Jankó felé nyújtotta volna esdeklőn kezét. A következő pillanatban valami elsuhant Hunyadi dereka mellett. A sápadt holdvilágban mezítelen penge villant. Jankó ösztönösen el akart hajolni előle, de a palló vészesen megremegett lába alatt. Odakapott hát, hogy kézzel hárítsa a döfést, de csak a levegőt markolta: a penge sziszegve hasította a levegőt, s immár a nyakánál villant. Hunyadi vére hevesen áramlott ereiben: még nem látott senkit, aki ilyen villámgyorsan támadott volna. Mire észbe kapott, már le is győzték. Az idegen vasmarokkal szorította hátra kezét, Jankó bőrén

érezte ujjainak jeges érintését. A tőr pengéje nyakának feszült – a legkisebb mozdulat, s elvágja a torkát. – Most megölhetnélek! – Mély, fagyos hang. – De nem akarlak bántani. Csak beszélni akarok veled, Iancula, Vajk fia. Hunyadi még levegőt venni is elfelejtett. A babonás félelem, amit ennek a szörnyetegnek a közelségében érzett, elenyészett a düh tüzében, amiért ilyen könnyedén fölé kerekedtek. Ez még soha nem fordult elő vele, s a szégyen, a kiszolgáltatottság íze felettébb keserű volt. Persze csak magát okolhatta. Az imént alig néhány rőfnyi közelségben araszolt el mellette. Nem vette észre az árnyat, nem észlelte a lélegzetét, ösztönei nem fújtak riadót, pedig a sötétbe süppedve bármikor elérhette volna őt ha akarja, bármikor belédöfhette volna pengéjét. Honnan van ennek ilyen pokoli ereje? – Most elengedlek, Iancula… De vigyázz! Egy rossz mozdulat, és véged! A jeges szorítás enyhült, a bilincsbe verő ujjak eleresztették karját. Jankó a pallón egyensúlyozva megfordult. A hatalmas ablakrózsa előtt Vlad herceg tornyosult. Fekete köpenye kiterjesztett szárnyként lebegett háta mögött a felfelé áramló levegőben. A cirkalmas kővirág színes üvegtáblái mögött hatalmas telihold ragyogott, élesen kiemelve a herceg robusztus körvonalait. Hunyadi értetlenül bámult rá. Ő lenne az valóban? Ez a Vlad herceg nem ugyanaz a Vlad herceg volt, akit apja a mélybe rántott az újlaki hasadéknál. Egyedül világtalan, pupilla nélküli szemei fehérlettek ugyanúgy a holdfényben, mint rég. Minden másban megfiatalodott. Görnyedtségének nyoma sem maradt, a gonosz vénember helyett délceg, daliás férfi állt Hunyadi előtt. A millió ránc is eltűnt sápatag, beesett arcáról, mégis ugyanaz az alattomos, világtalan tekintet nézett vissza rá, kétségtelenné téve, hogy bármilyen praktika is alakította át külsejét, legbelül ugyanaz a szörnyeteg lapul. Vlad vékony ajkai fölött dús bajusz sötétlett, s kopasz koponyáját csigákban vállára omló, hollófekete haj borította. Mellkasa és karjai izmoktól duzzadtak: mintha egész lénye megújult volna, évtizedeket ifjodva.

– Azon töröd a fejed, hogy mi történt velem, igaz? – kérdezte gúnyosan a herceg. – Hogy mi lehet a vérfrissítés titka… Egy napon elárulom majd, Iancula… – Azt hittem, meghaltál – Jankó hunyorogva próbálta megfejteni a holdgömb előtt vibráló figura arckifejezését. – Láttam! Láttam, ahogy Újlakon elnyelt a mélység! – A halandóknak csak egy élet adott – vont vállat Vlad. – De tudnod kell, kedves rokon, hogy a halál kapuja néha még az oda vágyakozók előtt is zárva marad. – Megölted apámat! – sziszegte Jankó. – Megöltem. Okom volt rá. A vér vért kíván. Régi bűnökért lakolunk életünk végezetéig, s lakolnak majd utódaink… – Akkor most te következel! – Jankó támadóállásba helyezkedett, tőrét elővonva, ám a mozdulattól a palló újra inogni kezdett. – Lassan a testtel! – Vlad alakját túlvilági derengés ölelte körül, ahogy előbbre lépve a fáklyák rőt fényébe ért. Magas homloka és fekete, dús szemöldöke alól fehér szemei villantak Jankóra. – Beszédem van veled. Itt, hol senki nem zavarhat minket… – Neked és nekem nincs mit beszélnünk egymással! – felelte Hunyadi. – Ha tudom, hogy túlélted azt a zuhanást, egyetlen nyugodt napom sem lett volna, míg holtan nem látlak! – Tudom, hogy fiad született! – mennydörögte Vlad, ügyet sem vetve Jankó szavaira. – Egészséges, szép fiad. Jankó szívét láthatatlan, fagyos kezek szorították vasmarokkal. – Honnét tudod? Mi közöd neked az én fiamhoz? – Ugyanazon a napon nekem is fiam született. Vlad. Vagyis László, akárcsak a tiéd. Hunyadi zihálva figyelte a gót rózsaablak elótt tornyosuló férfit. Legszívesebben torkára forrasztotta volna a szót, legszívesebben azonnal nekiugrott volna… – Egyikünk sem láthatta még a fiát – folytatta Vlad. – Nem tudhatjuk, melyikük örökölte a vér átkát. – Miről beszélsz, átkozott? – Átkozott vagyok, igen, ahogy az egész családunk az! A vér visszahull a gyilkosok fejére. Förtelmes bűnökért lakolunk hetedíziglen, ifjú Iancula… Az átok száz esztendeje sújtja a Basarab-dinasztiát.

Mondják, tán még régebbi annál is, visszanyúlik Róma és Atilla korába… – Egy szavad sem értem… – Jól figyelj! Apádnak meg kellett halnia, s ezzel a számla jó időre kiegyenlíttetett. A Danok és a Vladok vérbosszúja talán véget érhet. Annál is inkább… Elhallgatott, s egy pillanatra kibámult a csipkés paloták fölött trónoló holdra. – Annál is inkább, mert nem tudhatjuk, melyikünk vérvonalát sújtja ezután az átok… Hunyadi óvatosan hátrált egy lépést. Úgy számította, ha Vlad előrerugaszkodik, egyetlen döféssel letaszajthatja őt a mélybe. – Az átok nem mindig apáról fiúra száll… – folytatta a herceg. – Néhány nemzedékkel ezelőtt még a család másik ágát sújtotta. Atyám, Mircse fejedelem a te atyáddal és nagyatyáddal együtt harcoltak a fekete ember ellen. Mire azonban végeztek vele a Kárpátok mélyén, az átok visszahullott a mi családunkra… Én már a vér átka alatt születtem… Jankó kezében megremegett a tőr. Minden porcikája megfeszült a várakozástól. – Atyámnak meg kellett volna ölnie engem, amikor világra jöttem. Rajtam volt a jel. Látta. De nem végzett velem, nem volt ereje hozzá… így hát az lettem, ami lettem. A sötétség gyermeke. A vér átkától sújtott szörnyeteg… Hunyadi belesápadt a felismerésbe. – Azt akarod mondani… – Odahaza, Erdélyben, ugyanazon az éjszakán fiaink születtek, Iancula. A Basarab-vérvonal két új hajtása… Nem tudhatjuk, hogyan rendelte az Isten, vagy épp a Sátán… Melyikük örökli a sötét átkot… Mert egyikük biztosan… Egyikük biztosan az lett, ami én vagyok… De vajon melyikük? Nekem már van egy fiam. Mircea… Egészséges, nem sújtja a vér pestise… Érted, ugye, miről beszélek? Jankó lassan leengedte a tőrt. Lába rogyadozott, meg kellett kapaszkodnia egy embermagas angyalszobor kőszárnyaiban, hogy le ne szédüljön a templomi padok közé. – Ha a te László fiad örökölte a vér pestisét – folytatta Vlad akkor pontosan azt fogod érezni, amit apám érzett, amikor meglátta rajtam a

jelet. Talán te képes leszel arra, amire Öreg Mircse nem volt képes… Talán te megölöd majd a gyermeket, hogy megkíméld őt és a világot mindattól, ami rájuk vár… Hunyadi sápadtan hátrált egy lépést a pallón. – Gondolod, hogy képes leszel rá, Iancula? – vigyorodott el a herceg. – Gondolod, hogy képes leszel karót ütni a szívébe? Jankó szeme dühödten villant a hold fényében. – Az én ereimben erősebb a kun kenézek vére, mint az átkozott Basarab-vér! Megint az a fojtogató, szívet facsargató rossz érzés… – Honnét tudsz te az én fiam születéséről? – Mindenütt vannak kémeim, Iancula… Ha akarnám, már rég halott volnál te is, a gyermeked is, asszonyod is… Nekem messzire elér a kezem… Az éjszaka gyermekei a nap fényében is járják útjaikat… A herceg ujjai végigfutottak a nyakában csüngő ezüstláncon. Hunyadi ismerte a láncon csillogó jelvényt: a farkát saját nyakára tekerő sárkány jelét, hátán a kereszttel. – Meglepődtél, igaz? – Vlad felnevetett. – Őfensége néhány napja emelt a kiválasztottak közé… – De hiszen ez Isten szolgáinak rendje – sziszegte Jankó. – Nem a magadfajtáké! – Nem sokan vagyunk már… magamfajták. Az Úr nyája közé kell vegyülnünk, ifjú Iancula… Számunkra a létezés is fájdalom… Légy boldog, hogy nem ismered a vér pestisének kínjait… Légy boldog, amiért nem égeti bőröd a nap fénye, s amiért nem azt látod, amit nekem kell látnom ezekkel a beteg szemekkel… Légy boldog, amiért nem tartanak szörnyetegnek, rémnek, démonnak. Te nem tudod, milyen így élni… Te nem is sejted, milyen kínokat jelent még a lélegzetvétel is… Most menj. Nem akarlak megölni. Szükségem lesz még rád. Ha a fiad örökölte a vér pestisét, akkor te döntesz a sorsáról. Öld meg, ha akarod, s megkíméled őt az én sorsomtól, megszabadítod a sötétség ösvényétől. De én úgy hiszem, nem tudod megölni őt. Ha rajta is van a jel, mégiscsak egy gyermek, igaz? Egy ártatlan kisgyermek… S abban a pillanatban, ahogy lehanyatlik a karod, a szövetségesemmé teszed magad… és fiad! Hunyadi babonás félelmét leküzdve belebámult Vlad világtalan tekintetébe.

– Biztos vagy benne, hogy az én fiam az, ugye? Bizonyos vagy benne, hogy ezúttal az én vérvonalamra száll át a vér pestise, igaz? És ha tévedsz? Ha ezúttal apáról fiúra öröklődött az átok? Ha a te fiad lett szörnyeteg? A herceg nem válaszolt, de megránduló ajkai és a szemei körül meggyűrődő ráncok arról tanúskodtak, hogy – bármit mondjon is –, valójában nem számolt ezzel a lehetőséggel. Hunyadi szája kiszáradt az izgalomtól. Talán megtalálta ellenfele gyenge pontját: Vlad éppúgy aggódott fiáért, mint ő Lackóért! – Meg kell győződnünk az igazságról – suttogta Vlad hosszas hallgatás után. – Ha a te fiad örökölte az átkot, akkor magamhoz veszem… Fiamként fogom szeretni, ígérem… Viszont ha… Hunyadi rettegett attól, ami következik, de tudta, hogy Vlad ki fogja mondani a kérlelhetetlen igazságot, mert nem tehet mást. – Viszont ha rajtunk marad a vér pestise… Akkor nem hagyhatom, hogy a fiad felnőjön… Hunyadi a fejét rázta. – Nem engedem őt neked! Ő a fiam. Vér a véremből, hús a húsomból. Ha Isten teremtménye, akkor is, ha a Sátáné, akkor is. Vlad arcáról leolvadt a mosoly. – Egy apa csak ragaszkodjon a fiához. Ez tetszik nekem. Visszalépett az árnyékba. Suhanás… Jankó meg mert volna esküdni rá, hogy a mélybe vetette magát. Odaugrott, ahol az előbb még Vlad állt, de nem talált ott semmit. A mélyben, a templom kapuján német zsoldosok rohantak be, alabárdjaikkal a magasba mutatva. Hunyadi János kába fejjel, bizonytalan léptekkel ereszkedett alá az állványon. Mire leért, nürnbergi császári katonák tucatjai vártak rá kivont karddal. Jankó zsibbadtan félretaszigálta őket, és fuldokolva kirontott a hirtelen támadt zuhogó esőbe. A hold ezüst hártyát feszített a főtéren gyűlő tócsák színére.

2.
HUNYADVÁR, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG

A. D. 1431 BÖJTMÁS HAVA∗ Minden nap egyforma. Minden nap végtelennek tetszik. Ahogy az éjszaka lomha civódással átengedi uralmát a mindig késő pirkadatnak, ahogy a nap komótosan felküzdi magát a Magura- és a Kudzsirihavasok hófödte csúcsaira, aztán végigvánszorog a fenyvesek ágain, átballag a Cserna, a Zalasd és a Sztrigy álmos csobogói fölött, déltájt megcsillan a hátszegi templom rézkeresztjén, hogy aztán odaszögezze magát az álmos, ónszürke égboltra. Vakítón fénylik a hómező mindenütt, örök télnek tetszik a világ, dermedt csöndességnek a vadon, zajló jégfolyamnak a Cserna, fagyott tündérkertnek a sok szelíd mező a hunyadi vár körül. Végtelennek tetszik a megannyi álmos délután is, ahogy a nap át-átbukdácsol a ruszkai havasok láncán, lassan maga után csalogatja a szürkületet, s hagyja, hogy a hideg alkony végre kioltsa fényét az önmagát alig vonszoló lángos égi szekérnek. Erzsébet százszor, ezerszer bámul ki a magas torony ablakából, várja, hogy múljon az idő, legalább csak kicsit vánszorogjon gyorsabban, legalább csak most, csak máma… Kibámul az ablakon, mikor még sötét van odakünn, kibámul pirkadatkor, reggelente, a hosszú délelőttökön is, kibámul ezerszer álmosan, fáradtan, karjában a csöppséggel, aki – legyen éj, vagy nappal –, enni kér, bömböl, akár éjjel van, akár nappal. Erzsébet ringatja, dédelgeti, szoptatja, mikor kell, hosszan sétál véle fel, s alá a hideg, rideg asszonyházban, ezerszer, százezerszer róva ugyanazt a néhány öles utat, unásig, ringatja, dédelgeti a kis legényt, aztán megint fel, s alá a hideg, rideg asszonyházban… Aztán újra meg újra az ablakhoz lép, a kicsi fejét takarva, hogy ne csípje a vékony ablakhártya alatt süvítő szél, s kibámul, felbukkan-e bármi új, bármi érdekes, mutatja-e magát legalább egy madár a csupasz égbolton. De odakünn nem moccan semmi, a várnak ezen részéről nem látni az utat, fák takarják, falak takarják. Innen minden változatlannak és álmosnak tűnik, bármikor nézzen ki az ablakon a vár ifjú úrnője. Minden nap egyforma. Minden nap végtelennek tűnik. Erzsébetnek elegendő ideje volt megtanulni összeszorított foggal számolni a perceket, az órákat, a napokat… hovatovább az éveket, de nem tanulta meg elfogadni,

megszokni az őrjítő ürességet, a csöndet, ami körbeveszi, s lassan magába szippantja. Alázatos cselédek lesték minden óhaját, sóhaját, mégis magányos volt, magányosabb, mint életében addig valaha. Csak a kisgyermek, csak az volt vele, éjjel és nappal, ágya mellett, a frissen eszkábált bölcsőben. Maga a vár üresnek tűnt, mióta a férfiak elmentek. Kit a halál ragadott magával, kit pedig a kötelesség. Erzsébet néha úgy érezte az idegőrlő csöndben, hogy nem maradt eleven lélek sem az ódon falak között, s néha lélegzet után kapkodva rohant ki a szobából, karján a csecsemővel, hogy megbizonyosodjék róla, csak képzelete játszik vele, s a csend nem jelenti azt, hogy magára hagyták itt, az isten háta mögött. Maradt még teremtett lélek Hunyad falai közt rajtuk, kettejükön kívül is. Maradt. Néhány szolga, agg cseléd, tucatnyi álmos őrkatona. Más senki se. A ház korábbi úrnője, Morzsinai Erzse asszony hetekre elutazott, távoli rokonságát látogatta végig. Jankó húgai: Erzsébet, Klára, Mária évekkel ezelőtt férjhez mentek, ki erre, ki arra, szerte Erdélyországban élték világukat. Klárát egyszer látta Szilágyi Erzsébet, a másik két lánnyal még csak nem is találkozott. Aztán tavaly Jankóval elmentek a víg legények is, az örök hangoskodók, elment a kis Iván is, a vén Matkó, elment a mindig gáláns Kamonyai, s elment velük az élet. Aki maradt, lélegzetét is visszafojtotta, csak hogy ne zavarja a magányos úrnő nyugalmát. Erzsébet napokon át csak étket felszolgáló cselédekkel találkozott. A kis Lászlót magára hagyni, dajkára bízni nem merte, hiába noszogatta még indulás előtt Erzse asszony, hogy keressen a kicsinek szoptatós dajkát a faluban. Nem keresett. Így múlt el a tél, vánszorogva jött a tavasz, előbb kinyíltak a rét virágai, zöldültek az erdők a Cserna partján, s élettel teltek meg a dombok a vár körül. Aztán – Erzsébet számára úgy tűnt, csak esztendők múlva –, beköszöntött a nyár. De az asszonyház lakója számára maradtak a gyereksírástól hangos, kába éjszakák, a magányos hajnalok, a bágyasztó nappalok, álmos délutánok, gyertyafényes, nyomasztó esték.

Vigaszt egyedül a kis László jelentett. Az első hónapok rettentő bizonytalanságát felváltották a megszokás egyhangú hetei. Erzsébet megtanulta, mikor, miért sír a kicsi, megtanulta, hogyan szoptassa, hogyan öltöztesse, hogyan játsszon vele. Egymásnak voltak, a nap minden órájában, csak egymásnak. Azon a forró nyáron, mikor Jankó valahol a német birodalomban kísérte egyik városból a másikba a királyt, Erzsébet hosszú sétákat tett a vár melletti erdőben a kis Lászlóval a karján. De ott meg minden fa, minden bokor a messze járó férfiról mesélt, és Erzsébet úgy érezte, megszakad a szíve. Hangosan beszélt Jankóhoz, hozzá beszélt, miközben a kis Lászlót szoptatta, mikor vörös szemmel, sírva ölelte magához a beteg, étvágytalan kicsit, hozzá beszélt, mikor a gyermek először mosolyodott el, amikor először ragadta meg az ujját. Hozzá beszélt, mikor odakünn hóvihar tombolt, hozzá beszélt, mikor hétágra tűzött a nap, s mikor szakadt az eső. Tőle kérdezte, hol jár éppen, mit gondol éppen, kivel tölti idejét. Mindennap gyötörte a vágy a férfi után, akivel az együtt eltöltött hónapok már-már álomnak tűntek. Jankó mosolya, Ölelése, magabiztos pillantása, nyugtató, szelíd szava elkísérte a végtelen napok minden percében. De a vágynál jobban kínozta a féltékenység. Lassan egy esztendeje, hogy Jankó útnak indult a király parancsára. Erzsébet nem áltatta magát, tudta, de legalábbis sejtette, hogy férje ennyi időt, megannyi hosszú éjszakát nem tölt, biztosan nem tölthet magányosan. Ezerszer próbálta elképzelni a zord katonaszállást, ahol Jankó német, cseh cafkákat ölel, s arra gondolt, ilyenkor eszébe jut-e vajon, gondol-e őreá? Amikor pedig a vágy s a féltékenység kihunyt magányos lelkében, eljött a félelem, s hatalmába kerítette őt. Amikor sötét éj és mély, dermesztő csend ereszkedett a vidékre, Erzsébet úgy vélte, még a szokásos, halk neszeket sem hallja: a cselédek távoli perlekedését a konyha felől, az őrök csoszogó lépteit a bástya deszkájáról, a hollós lobogó csattogását. Sőt még maga a nyargaló szél is rettenve csitult ezekben a különös órákban, s a szobára ilyenkor teljes, dermesztő némaság zuhant, megfagyasztva a vért a csecsemőt szívére szorító asszonyban.

Erzsébetet úgy nevelték harcias szülei, hogy soha ne féljen, semmitől és senkitől. Nem is félt emberfiától, ám ezeken a végtelen hunyadvári éjszakákon megtanult rettegni a megfoghatatlantól, az ismeretlentől, ami odakünn lapult az éjszakában, és őt figyelte az ablakon keresztül, őt leste, őt, és a bölcsőben kapálózó csöppséget. Egyre gyakrabban tört rá ez a fojtogató rettegés, és a vágyakozáson, féltő szenvedésen túl ez viselte meg leginkább. Minden nap egyforma? Nem. Minden perc, minden óra, minden nap más és más érzelmekkel, aggodalmakkal és félelmekkel töltötték el Erzsébet lelkét. Lassan a második magányos esztendőt kezdte ebben a kísértet kastélyban, s nem sejtette még, mikor látják viszont egymást Jankóval. De mindennap azzal a reménnyel ébredt, hogy a vár csendjét hirtelen ismerős léptek dübörgése zavarja fel, s az ajtó váratlanul felszakad, s ott áll majd ő egészségesen, pirospozsgásan, fölényes mosollyal az ajkán, és… De minden újabb és újabb nap úgy vánszorgott tovább, hogy nem zavarta fel a vár csendjét ismerős léptek dübörgése, nem szakadt fel az ajtó váratlanul, s bukkant fel benne az ismerős alak… Maradt a csend, a ballagó idő és maradtak a lomha napok, a hetek, hónapok. Erzsébet összeszorított foggal számolta tovább a perceket, az órákat, a napokat… heteket, hónapokat. Minden nap egyforma. Minden nap végtelennek tűnik…

3.
Amikor Jankó belépett a csapszékbe, valósággal mellbe vágta a füst, a bűz és az izzadt, borgőzben vergődő testek kipárolgása. Zord fintorral vette tudomásul a felé villanó gyanakvó tekinteteket, de ahogy jobbja kardjának markolatára csusszant, némi elégtétellel nyugtázta a hirtelen meghunyászkodó, zavartan elforduló arcok színeváltozását. – Ide! Ide, Jankó! Két részeg német katonát félrelökve törtetett a csapszék hátsó részébe, ahol durván faragott asztal körül vidám társaság ücsörgött;

szemmel láthatóan több órája már. Az asztalon fakupák és boroskancsók sorakoztak, középre tolva kiürült tálak, benne a csillogóra rágcsált csontok halma. – Már azt hittük, találtál magadnak valami csinos német némbert, és felénk se nézel, te pernahajder! – harsogta az asztal főhelyén terpeszkedő megtermett férfiú. Pirospozsgás arca, vaskos szája mellett lecsüngő, zsíros bajsza egyértelműen tanúskodtak arról, hogy őfensége magyar seregének tisztje, ahogy a körülötte vedelők is egytől egyig azok voltak. – Ülj le, komám! Igyál! Csupor Ákos volt Jankó tán legszívélyesebb pártfogója az udvari vitézek között, az első perctől fogva. – Merre kóboroltál, te anyaszomorító? Mióta várunk itt rád! Hunyadi felemelt egy boroskancsót az asztalról, és egyetlen húzásra kiitta. A borgyöngyök végiggördültek arcán, ahogy keze fejével letörölte bajuszát. – Vitézt nem láttátok? – Hát mink nem vagyunk jók neked? – méltatlankodott Kamonyai Simon, a Hunyadi-ház legmegbízhatóbb familiárisa. – Fene az ízlésedet! Amúgy meg a királynál van még a drágalátos cimborád. De úgy is tudja, hol talál, ha sürgős neki. – Sürgős nekem. – No hát, ha sürgős, igyál még egyet. Abból baj nem lehet. Jankó engedelmeskedett, és a következő boroskancsót is egy szuszra kiürítette. Az asztal körül ülő férfiak elismerően hurrogtak – Hunyadi legtöbbüket biccentéssel köszöntötte, ám amikor megpillantotta az iddogálók között öccsét, képe egyszeriben megnyúlt. – Iván! Hányszor mondtam már neked, hogy semmi keresnivalód az ilyen korhelyek között! Azonnal indulsz a szállásra! Az ifjú Hunyadi arcára kétségbeesés ült ki, előbb cimboráira, aztán végső elkeseredésében Csuporra pislogott. – Hadnagy uram engedte! Mondja meg neki! – Iván! – kiáltotta Jankó bőszen. – Lódulj, az anyád szentségit! – Ne légy ilyen szőrösszívű, komám! – csitította Csupor, Jankó hátát lapogatva. – Amikor te ennyi idős voltál, tán a kápolnában zsolozsmáztál esténként? Ugye, nem?

– Csak egy kicsinykét hadd maradhassak, bátya! – kérlelte Iván, azt a kifejezést öltve arcára, ami, jól tudta, megolvasztja bátyja szigorúságát egy csapásra. – Egy órát csupán, bátya! – Egy órát – morogta Jankó enyhültebben. – Egy órát… jól van. De egy korty bort se többet! Kölök vagy még! – Azzal kiragadta Iván kezéből a kancsót, és annak tartalmát is legurította a torkán. – Neked aztán valóban sürgős, fiam! – jegyezte meg Csupor hadnagy, s intett a német fogadósnénak, hogy hozza a következő kancsóval. – Tán kísértetet láttál, hogy ily hevesen öntözöd a gégéd? – Kísértetet bizony. Rám fér a bor… Hol késik már Vitéz? – Éppen azt beszéltem a cimboráknak, mint rúgta össze a port a te Vitéz barátod a vörös gróffal! – nevetett Csupor Ákos, hogy a gyertyafényben egyszerre villantak meg hibátlan, hófehér fogai. – Cilleivel? – kérdezte bosszúsan Jankó. – Hallgasd, csak komám! Azzal töviről hegyire elbeszélte a királyi fogadószobában esett szóváltást. A végszóra, mikor az osterwitzi fürdővizet emlegette, belépett a csapszékbe Vitéz is, és a füsttől, bűztől fuldokolva botorkált hátra a magyarok asztala felé. Kirítt a zsoldosok, királyi lovagok közül. Finom, de egyszerű öltözéke, s szelíd arckifejezése láttán többen belekötöttek volna rögvest, ha Jankó fel nem pattan, s megelőzve a kötözködő németeket, az asztalukhoz nem cibálja a kancelláristát. – Erzsébetem? – csak ennyit tudott suttogva kérdezni, mielőtt a többiek nevetve kiragadták a karjából. – Vitéz! Az anyád úristenit! – harsogta Csupor. – Ki se néztem belőled, hogy ilyen férfi vagy! Jól megadtad a beste vörös grófjának! Igyál! Ma este az én vendégem vagy! Vitéz sápadtan mentegetőzött. – Nem, nem… Nem nagy dicsőség, amit mondtam… Ostoba sértés volt, nem egyéb. Nem ünnepelni való semmiképp… – Mit mondott? Mit mondott? – Iván és a fiatalabb katonák izgatottan faggatták egymást, sejtelmük sem volt, miről beszélnek az idősebb tisztek. Csupor végül megszánta őket, és magyarázni kezdte: – Ami azt a bizonyos fürdővizet illeti, Vitéz barátom bizony bűzlő sebet szaggatott fel vele. Mindenki tudja az egész országban, mi a

legsötétebb szégyenfoltja ennek a fényes-kényes Cillei famíliának. Ulrik úr atyja, a féktelen Frigyes álnokul megmérgezte feleségét, Frangepán Erzsébet asszonyt, csak hogy együtt lehessen a szajhájával, Desenicei Veronikával. Mi több, ki sem hűlt még Ulrik úr anyjának teteme, Frigyes úr máris oltár elé vezette azt a kurvát! Az még hagyján, hogy felhorkant erre püspök, nádor, s a fél ország, de még Herman úr is éktelen haragra gerjedett saját fia iránt. Micsoda? Nem ismeritek Herman urat se? Miféle ostoba kölkök vagytok ti, az úristeneteket? Nem hallottátok hírét Cillei Herman úrnak, ki Nikápolynál megmentette Zsigmond királyunk életét? Annak a Herman úrnak, aki pár évvel később kiszabadította őt Siklós várából, hová a lázadó urak zárták? – Ne felejtse ki a lajstromból azt se kegyelmed – vetette közbe rosszkedvűen Vitéz –, hogy Herman úr volt az is, ki saját lányát, Barbarát rátukmálta őfenségére. – Hát hogy felejteném azt el? – nevetett Csupor. – Hol is tartottam? Igen, persze… Herman úr, hallva, hogyan végzett Frigyes fia a törvényes feleségével, és hogyan emelte maga mellé a szajháját, hirtelenjében a fia ellen fordult. Bosszúja elébb a szajhát érte utol. Desenicei Veronikát Herman úr pribékjei Osterwitz várában saját fürdővizébe fojtották bele. Értitek mán? A fürdővízbe! No, ezek után Frigyes úr térden állva könyörögjön kegyelemért az atyja előtt… Iván elképedve bámult Vitézre. – A mindenségit! Bizony, volt bátorsága kegyelmednek, azt az osterwitzi fürdővizet felemlegetni! Vitézt csak jobban felbosszantotta az elismerő hang. – Mondtam már, hogy ostobaság volt – morogta. – Annyi év az udvarnál, és még mindig elragad a vérem, mint valami eszetlen parasztot… Hogy az ég szakadna rám! Ne erről vegyetek példát, fiúk! Ne énrólam! Jankó eddig bírta türtőztetni magát, megragadta Vitéz gallérját, és a többiek méltatlankodása közepette magával penderítette a fogadó oldalába, egy kisebb asztalhoz. Rámordult az ott gubbasztó nürnbergi céhlegényekre, akik fülüket-farkukat behúzva kotródtak odébb. – Ne kínozz, barátom! – hadarta, miközben lenyomta az egyik székre Vitézt. – Mit üzen Erzsébetem? Jól van? Újra láttad a fiamat? Egészséges? Ép-e? Hasonlít-e rám?

– Csak lassan a testtel, Jankó! – somolygott Vitéz. – Ülj le, hadd kezdjem az elején! Hunyadi remegett a várakozástól, de azért engedelmeskedett: széles kezét az asztallapra tette, és fekete tekintetét Vitézébe mélyesztette. – Jól van. Hallgatlak! – Erzsébeted jól van – kezdte mosolyogva Vitéz. – Ahogy már legutóbb elbeszéltem, ott voltam Hunyadon, amikor László fiad megszületett, s ott voltam alig egy hónapja is. Erzsébet a legnagyobb egészségnek örvend, Lackó szépen cseperedik. Gyönyörű fiad van, Jankó! – Milyen? Rám ütött-e? – Erős kis kölyök. – Nem láttál rajta valami különöset? Vitéz értetlenül hunyorgott vissza Jankóra. – Különöset? Mire gondolsz? Hunyadi keze megremegett az asztallapon. Elmondja neki? Megossza vele a meg nem oszthatót, a félelmet, a gyanút? – Csak azt mondd, milyennek láttad? Bármi furcsát láttál-e rajta? – Betegségre gondolsz? – Bármire… Bármire, ami… – Ejh, nem értelek téged… László fiad egészséges… Mokány kölyök, meglásd, épp olyan lesz egy napon, mint te vagy. A szeme tán Erzsébeté… gyönyörű szeme van annak a gyermeknek… Nincsen mért aggódnod, Jankó! Hunyadi megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy hosszú pillanatig elgondolkodva bámulta a fogadó füstös mennyezetét, aztán még halkabbra fogta, közelebb hajolva Vitézhez, szinte suttogta: – Emlékezel te Vlad hercegre… igaz-e? A kancellárista megborzongott a név említésére. – Hogyan feledhetném azt a démont? Csaknem elragadta Erzsébetet Újlakról… – No hát… Azon a napon… ott, Újlakon… Tudom, hogy emlékezel rá… Míg te Gerharddal végeztél a bástyán, mi űzőbe vettük Vladot és embereit. Azóta erről nem beszéltünk, barátom… Vitéz szemében különös fény gyúlt: a gyanakvás és a rossz emlékek parázstüze. Azon az éjszakán hagyta magára őt Jankó. Azon az éjszakán úgy tűnt, barátságuk örökre véget ért….

– Azt hittem, Vlad elpusztult. De él! – Persze hogy él! – vont vállat Vitéz. – Egy évet Bizáncban töltött a császár udvarában. Aztán Zsigmond segítségével hazatért Havaselvére, és elűzte Dan fejedelmet. – Budán hírét se hallottam ennek… – suttogta maga elé Jankó elképedve. – Pedig akár hallhattad is volna. Merthogy nem nyugodott sokáig Havaselvén: a török elűzte, és helyébe megtette Radult, Dan fiát. Vlad futott vissza, Zsigmond oltalmába. De már egyenest ide futott, Nürnbergbe. Néhány napja, hogy a király a Sárkányos rend tagjai közé emelte… – Hát éppen ez az! Figyelj rám, János! Elmondok neked valamit, de ígérjed meg, hogy megtartod magadnak, még akkor is, ha az életed az ára a hallgatásnak! Vitéz meghökkent. Elég volt egy pillantást vetnie Hunyadira, hogy lássa, Jankó nagyon is komolyan beszél. – Hallgatlak, barátom… Jankó igyekezett tömören összefoglalni a Vladdal történt találkozásának részleteit. Elmondta, amit megtudott tőle a Szent Lőrinctemplom állványzatán. Amikor elhallgatott, Vitéz hosszan bámult maga elé. – Vlad herceg holnap indul haza… Erdélybe – suttogta aztán alig hallhatóan. – Akkor nem maradhatok itt én sem. Tudom, biztosan tudom, hogy Hunyad felé vezet majd az útja. A várat alig védi néhány emberem… Erzsébet élete, a fiam élete is veszedelemben van… nem maradhatok… Azonnal indulnom kell haza… meg kell előznöm Vladot… Előbb kell odaérnem… Vitéz elsápadt. – Mi az? – rezzent össze Jankó. – Tudsz valamit, amit én nem tudok? – Jankó… figyelj rám! – A kancellárista megragadta Hunyadi kezét.– Kérlek, ne cselekedj elhamarkodottan! Hallgass végig, azután kifundáljuk, mit kell tennünk! Nem mehetsz vissza Magyarországra… Még nem… – Miről beszélsz?

– Őfensége néhány napon belül útnak indul a svájci kantonok felé, aztán Itáliába. Te leszel a királyi kíséret katonai parancsnoka. – Az éppenséggel lehet más is. Zsigmond haza fog engedni, ha kérem. – Nem fog elengedni. Azt a hírt hoztam Budáról, hogy Barbara királyné szeretne a király után jőni ide, s mindenhová, ahová Zsigmond megy. Viszket a segge odahaza Buda várában. Zsigmond nem akar botrányt. Engedni fogja… Hunyadi dühödt mozdulattal félbeszakította Vitézt. – Ejh, mit érdekel engem a szajha királyné? – Várj! Zsigmond úgy döntött, holnap kíséret indul haza, hogy elhozza Barbarát… – Ez az! – derült fel Hunyadi arca. – Ez nekem kapóra jön, Vitéz! Hadd legyek én a kíséret parancsnoka! – Zsigmond először éppen reád gondolt, Jankó! De… – De? – De aztán Újlaki… Újlaki meggyőzte, hogy rád nagyobb szükség van itt. – Hogyan? – Hosszan dicsért téged. Aztán felajánlotta, hogy inkább ő megy a királynőért. És nekem is vele kell mennem… Hunyadi hátradőlt a faragott széken, kemény, katonás vonásaira ritka vendég, a kétségbeesés ült ki néhány pillanatra. – Nem lehet… Mennem kell, Vitéz! Nekem kell mennem! Erzsébet és a fiam veszélyben vannak! Hát nem értetted, mit mondtam? Nem érted-e, mire készül Vlad? – Érteni értem – suttogta a kancellárius. – De akkor sem tehetünk semmit, Jankó. Hunyadi megrázta a fejét. – Olyan nincsen. Ha kell, még ma éjjel megszököm. Semmi sem fontosabb, mint Erzsébet és a fiam… – Várj! Várj, Jankó! Ne cselekedj meggondolatlanul. Ha megszöksz, a király elbocsájt szolgálatából, elkobozza mindened, és börtönbe vet! – Inkább, mint hogy odahagyjam szeretteimet Vlad bosszújának! – Bízd rám a dolgot! – Rád?

– Ne feledd, hogy nekem is Újlakival kell mennem Budára. Mire Barbara királynő összekészülődik a királyi palotában, én addig gyors lovakkal megjárom oda-vissza Hunyadot! Gondoskodom róluk, Jankó! – Te? – Jankó arcára keserű kifejezés ült ki, amit látva Vitéz lelkesedése azonnal lelohadt. – Ha nem is tartasz sokra, Jankó, azért vagyok valaki, érek valamit. Meg tudom védeni őket… Engedd, hogy segítsek! – Nem bántani akarlak… De nekem kell ott lennem! Én vagyok Erzsébet férje, nem te… Én vagyok László apja, nem te… Vitéz elvörösödött. Néhány hosszú pillanatra mindketten hallgattak, a fogadót betöltötte a részegek kurjongatása. Jankóék asztalánál megjelent a fogadósné, hatalmas keblű matróna, és széles vigyorral egyegy kancsó bort tett elébük. Csupor hadnagy odaintett: a vendégeim vagytok! Vitéz visszaintett, aztán fogai közt szűrve folytatta Hunyadi győzködését. – Hallgass rám, Jankó! Mindent elronthatsz, ha meggondolatlanul cselekszel… Nem mehetsz sehová! Zsigmond bízik benned, itt a helyed a lovasaid élén! Hunyadi hátrarúgta a székét. – Ejh! Üres beszéd! Férfi vagyok! Férj vagyok! Apa vagyok! Tudom, mit kell tennem! Váratlanul megölelte Vitézt, aztán ellentmondást nem tűrve magához intette Iván öccsét a másik asztaltól. – Mennünk kell, fiúk! Megbocsássatok! Mulassatok jól! Mielőtt Csupor hadnagy tiltakozhatott volna, magával rángatta Ivánt, s már neki is lódult a dajdajozó németek közt a kijáratnak. – Hát ez meg? – dünnyögte kedveszegetten Csupor Ákos. – Mi az ördög lelte szegényt? Mit mondtál neki, te tintanyaló, te? Vitéz a boroskancsót szorongatva átült a magyar tisztekhez. Az agya lázasan járt. Az első pohár bor után tudta, mit kell tennie. – Hadnagy uram! Kedveli ezt a Jankót? – Oláh Jankót? – meredt rá értetlenül Csupor. – Hát már hogy a fészkes fenébe ne kedvelném? Mintha a tulajdon fiam volna! Jó gyerek ez! Mért kérdezed, te?

A többiek is szaporán bólogattak egyetértésük jeleként: mind Hunyadi csapatából való, harcedzett tisztek voltak, tűzbe tették volna érte a kezüket. – No, ha kedvelik kegyelmetek az én Jankó barátomat, akkor hallgassanak most ide! Segítenünk kell neki. – Csak nem valami nőügy? – szaladt fel a szemöldöke Csupornak. – Gyereket csinált egy német asszonynak? – Rosszabb – vigyorodott el Vitéz. – Sokkal rosszabb. Ígérjék meg kegyelmetek, hogy úgy tesznek, ahogy én mondom! A tisztek a homlokukat ráncolták, de Csupor az asztalra csapott. – Aki a vörös gróf képébe vágta az igazat, az számíthat ránk! No, ki vele, Vitéz uram, mit kell tennünk? A kancellárius közelebb intette őket. – Figyelmezzenek kegyelmetek! Melyikük tud legerősebbet ütni? Csupor Ákos hadnagy elvigyorodott. De mikor megtudta, kit kell ütni, menten leolvadt a vigyor az arcáról.

4.
Másnap reggel, miután a birodalmi gyűlés küldöttei végleg elutasították Zsigmond kérését, a király felpattant trónusáról, és utasította szolgáit, hogy azonnal csomagoljanak. A német rendek egy árva katonát sem adtak uralkodójuknak. Menjen csak egyedül Itáliába, ha a husziták megregulázása helyett a császári koronáról álmodozik, azért kuncsorog az olasz hercegecskék és papok közt! Még illő kíséretet sem adtak a királynak. Zsigmond erre magából kikelve fakadt ki: – Nem adtok kíséretet, kutyák? Kell is nekem a ti szánalmas kíséretetek! Százezer német lovagot vertek szét a csehek Tausnál! Hát ennyit érnek a ti katonáitok! Ennyit értek ti mind! Elég nekem ezer magyar, többet ér az, mint belőletek százezer! – üvöltött Zsigmond, hogy a választófejedelmek és tartományurak belesápadtak a dühkitörésbe. A németek királya búcsúzóul Landfriedet, két évre szóló birodalmi békét kiáltott ki az egymással örökké civódó tartományok és hercegségek között: átok arra, ki megszegi! Délután már indult is a büszke menet kifelé a birodalmi fővárosból, a német-római császárok székhelyéből egyenest a svájci kantonok

irányába, ahol őfensége legalább abban bízhatott, hogy a derék svájciak nem fukarkodnak uralkodójuk és kísérete eltartásában. Zsigmond menetét órákkal megelőzve azonban két másik, népes csapat is elhagyta Nürnberget a díszes városkapun át. Először, még pirkadat órájában sárkányos Vlad, Havaselve száműzött fejedelme robogott ki a felvonóhídon, egyenest keletnek tartva, Erdély felé. Nem sokkal később, ugyancsak keletnek fordítva lovaikat Újlaki Miklós báró vágtatott ki a városkapun embereivel. A magyarok Budának tartottak, hogy elhozzák a király asszonyát, Barbara királynőt. E menet végén Vitéz János, őfensége kancelláriusa sarkantyúzta lovát. Indulás előtt maga Zsigmond látta el titkos parancsokkal. A királyi menet volt természetesen a legnépesebb. A magyar lovagok oszlopa után a király és a zászlósurak lovagoltak, majd a menet elengedhetetlen részét képező társzekerek következtek. Az egyik társzekéren, a csomagok közé hajítva Hunyadi Jankó hevert, eszméletlenül zötykölődve. Amikor őfensége Johannesét kereste a kíséretben, Csupor hadnagy röstelkedve jelentette, hogy Oláh Jankó biz' alaposan felöntött este a garatra. Zsigmond bosszúsan bólintott, és visszaugratott Garai nádor és Cillei báró mellé. Majd csak kijózanodik az az Oláh Jankó! S ha majd kijózanodik, beszél a fejével! Azt persze nem tudta őfensége, hogy Hunyadi koponyáján púp éktelenkedett, mégpedig akkora, amekkorát csak egy bivalyt is álló napra letaglózó ütés növeszt az ember feje búbjára. Így aztán, mire másnap, nem sokkal dél előtt Hunyadi János hasogató fővel ébredezni kezdett, már messze jártak Nürnberg városától, s még messzebb a váltott lovakkal kelet felé száguldó Vlad hercegtől.

5.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, MINDSZENT HAVA

Dénes pirkadat előtt ébredt. Nehezen eszmélt, mintha az előző este nehéz bort ivott volna, s az még most is a szalmára szegezné. Felkönyökölt. Ott hevert a cella padlóján, a cellában, ahová hajnal előtt nem sokkal húzódott be, hogy egyedül lehessen. A szalma beletapadt csuhájába és a hajába. Minden ízében vacogott. Ősz derekán járt az idő, fogcsikorgatón hideg szél süvített az elhagyatott épület folyosóin, s besettenkedett ide is a tölgyfa ajtó alatti résen. Dénes reszketve felült. A szép öregember majd' egész éjjel mesélt, s a monostor vendégei szájtátva hallgatták, legalább néhány órára megfeledkezve minden gondjukról, bajukról. Velük együtt Dénes is keveset aludt, s most szédelegve tekintett körbe. Első gondolata a lány volt. A lány, aki az egész éjszakát odalenn töltötte megint, egyedül, a pincébe zárva. Dénes feltápászkodott, s megigazította kopott csuháját. Arra gondolt, legjobb lesz, ha lelopódzik az apát úr pincéjébe, hogy beszéljen a kedvesével, még mielőtt a többiek is felébrednek. Mert lehet ugyan, hogy szerencsétlen megszokta már a hordók közti vackot, de ahogy az ősz egyre harapósabb arcát mutogatja, neki sem lesz elég az a rozzant, féregrágta bivalybőr, amit pár napja vetett oda neki Dénes. Szegény leány! Ahogy az ajtóhoz lépett, hogy kiosonjon a folyosóra, az váratlanul kitárult előtte. Dénes felkiáltott rémületében. Ketten álltak odakinn, a sötét árkádok alatt. Mindketten besurrantak Dénes mellett, egyikük becsapta a háta mögött a vasalt ajtót. – Hát… Hát ti vagytok? A mindenségit… Halálra rémítitek az embert! A két leány remegve vetette hátát a tölgyfa deszkáknak. – Egyedül vagy? – néztek rá nagy, csodálkozó szemekkel. – Egyedül hát… Ki lenne itt? Dénes közelebb hajolt. Megcsapta orrát a jövevényekből áradó édes, meleg illat. Arcukon azonban most nyoma sem volt az esti incselkedésnek, a dévaj mosolynak: tágra nyílt, rémült szemüket le sem tudták venni a fiúról, kislányos kebleik zihálva emelkedtek és süllyedtek, ahogy még mindig levegő után kapkodtak.

– Odakinn… a folyosón… Követett minket… Dénes nagyot nyelt. – Kicsoda? – Az a hájas disznó! Egész este bámult! Arra ébredtünk, hogy odakúszik hozzánk, és simogatni kezd minket… – A többiek nem ébredtek fel? – Úgy alusznak, mint a bunda. Elfutottunk. Ide… hozzád… Dénes bólintott, aztán gyengéden félretolta a leányokat az ajtóból, hogy kilessen a folyosóra. Arcát rögvest megcsapta a jeges szél. Sötét volt még odakinn, mégis, amott, a lefelé vezető, rozzant lépcsőnél mintha egy alak moccant volna. Mintha leskelődésből kapta volna vissza üstökét a még sűrűbb árnyak közé. Dénes szíve hevesen zakatolt, miközben becsukta az ajtót. – Maradjatok kicsit, mielőtt együtt visszamegyünk… A leányok reszketve egymáshoz bújtak. Dénes megszánta őket, és egy tétova mozdulattal magához húzta mindkettőt. Csakhogy erre mindkettejük teste megfeszült, mintha kígyó marta volna meg őket. Dénes zavartan hátrált egy lépést. – Jól van… Itt igazán nincs mitől félnetek… Üljetek le… A leányok bizonytalanul elmosolyodtak, aztán egyikük, a mézszőke hajú gyorsan lehuppant a szalmára, görcsösen maga után húzva Dénest is. – Összerezzenünk mi a legkisebb neszre is… Nem kell ránk haragudni ezért… Mostanában… sok rosszat megéltünk. Ha a nagyasszony nem vesz maga mellé, akkor… akkor mi már halottak lennénk… Dénes bólintott, s tartózkodott bármiféle hirtelen mozdulattól. – Ahonnan mi jövünk, ott most a halál arat – suttogta a barna hajú, miközben a kőfalhoz lépett, hogy annak vetve hátát szembenézzen a szerzetessel. – Urunk elfutott, hátrahagyva mindenét… Minket is… – Uratok? A lányok tekintete egy pillanatra egymásba fonódott. – Hideg van itt… A fiú nem válaszolt, körbekémlelt, egy koszlott báránybőrön kívül mit adhatna oda nekik.

– Melléd bújhatunk-e? – kérdezte a szőke leány komoran. – Csak egy kicsit, míg átmelegszünk… Nem zavarunk tovább, ígérem… Dénes meghökkent. – Hozok nektek takarót… Az apát úr szobájában bizonyára… – Kérlek, ne hagyj minket egyedül… Mi is a neved, te fiú? – Dénes… A két leány, mintha összebeszélt volna, odabújt szorosan hozzá, a szalmába. Oly görcsösen szorongatták, hogy felszisszent fájdalmában. – Jó meleg a tested, Dénes – suttogta a mézszőke hajú, s puha ujjai becsusszantak a csuha szövete alá, hogy megcirógassák mellkasát. Dénes a mennyezetet bámulta, s szeme majd kiguvadt, mintha bármi érdekes is volna odafenn. Kínjában megpróbált valami magasztosra gondolni, de a gondolatok csúful cserbenhagyták. Ahogy megérezte a leányok testének gömbölydedségét a vékony ruhán keresztül, még forróbb hullámok öntötték el. – Megvédesz minket tőle? – suttogták. – Kitől? A barna hajú Dénesre kúszott, s egy gyors mozdulattal leoldotta válláról ruhája pántját. – Odakünn valaki les ránk… Védj meg minket, Dénes! – Én… én… A másik leány eközben a csuha alatt matatott, majd halkan felsóhajtott, amikor megtalálta, amit keresett. – Az urunk, aki vigyázott ránk… csak ezért tartott minket – suttogta a barna hajú, miközben Dénes kezét meredő mellbimbójára húzta. – Mi így szolgáltuk őt… – De… ez… ez itt… Isten háza… – próbálkozott a szerzetes, nem túl meggyőzően. A lánynak már nem kellett tartania a kezét, Dénes ujjai pontosan tudták, mi a teendőjük. – Na és? Az urunk is Isten szolgája volt. Püspök. Tízen szolgáltuk őt a püspöki palotában… Egyszerre mindig csak kettőnket szólított… Dénes felcsuklott meglepetésében, no nem amiatt, amit hallott, hanem amiatt, amit a mézszőke hajú művelt odalenn. Forró ajkak érintését érezte, s oly mennyei gyönyört, amit még sohasem. – Ugye megvédesz minket, Dénes? – Ugye megvédesz minket?

Néhány pillanat alatt nyoma sem maradt a süvítő hidegnek. A cella megtelt sóhajokkal és forró zihálással.

6.
Fertályórával később a leányok vihogva felöltözködtek és kilestek a folyosóra. A refektórium felől beszélgetés hangjai szűrődtek ki. A vendégek már ébredeztek. A leányok köszönésképpen megcirógatták Dénes még mindig lángoló arcát, és egymás kezét fogva lerohantak a lépcsőn. A fiú ott maradt a folyosón, remegő térdekkel. Képtelen lett volna még követni őket, úgy döntött, előbb kiszellőzteti fejét a szabadban, hátha bűnösebbnél bűnösebb gondolatai is elillannak a friss reggeli széllel. A szél meg is tett mindent, ami tőle tellett. Az apátság udvarán szomorú, veresbarna kupacokat emelt a lehullott avarból a kőfal mentén végig. Az ónszürke ég alján gomolygó felhőket kergetett, abba az irányba, ahol a Duna hömpölygött. A bűnös gondolatokat azonban nem tudta kisöpörni a fiú koponyájából, a lángoló képeket nem győzte elhessegetni lelki szemei elől, ellenkezőleg, egyre csak odaodaterelgette a hajnali, tompa napsugárban fürdő mezítelen testek villanásait, a mézszőke és gesztenyebarna hajzuhatag esőjét, a mohó ajkak és ujjak érintésének emlékfoszlányait. Az ifjú vacogva bámulta az égboltot, aztán a kapu melletti őrtoronyhoz lépett. Remegő térdekkel kapaszkodott felfelé. Odakinn, az apátság falain túl minden csöndes volt, nem moccant semmi. A látóhatár peremén nádas, mellette erdő fái hajladoztak. Kihalt minden. Dénes a hideg szélbe tartotta az arcát. Teste még lázban égett, lelke rég nem ismert gyötrelmek gyötrelmét élte át az iménti gyönyör után. Mit tett? Hová süllyedett? Hisz szinte még gyermekek ezek a leányok! És Krisztus sebeire… Igaz, amit mondtak? Egy püspök szajhái? Mit tett? Itt, a szent falak között? Itt, ahol a pincében remegő, kiszolgáltatott szerelme várt rá egész éjjel. Úgy érezte, ennél mélyebbre már nem rántja a bűn, aminek újra képtelennek mutatkozott ellenállni. A szél megcibálta a fák kopaszodó ágait. A lehullott leveleket suhogva söpörte a domboldalnak.

Valahol a láthatáron túl förgeteg közeleg, és elmos, elsöpör itt mindent… Dénes lelki szemei előtt egyszeriben török lovasok ezrei bontakoztak ki széles karéjban a horizonton. Mintha már ott robogtak volna a messzeségben, egyenest a védtelen apátságnak, hogy feldúlják, lerombolják, a falak közt megbúvó szerencsétleneket pedig egy szálig felkoncolják. A fiú megrázkódott. Jönni fognak. Már biztosan úton vannak. Erre tartanak, egyenest erre… És ő megbűnhődik azért, amit tett… Lekecmergett a toronyból, s szinte futva tette meg az utat vissza, az apátság főépületéig. A pincébe tartott, szerette volna vezeklésként magához ölelni kedvesét, mielőtt a többiek kijőnek az udvarra. Szerencsétlen leány! Odalenn a sötétben, a hidegben… egyedül… Míg ő a szalmában hempereg mindenféle püspöki szajhákkal… Dénes háborgó lelkiismerettel lépett a pincelejáróhoz, s körbekémlelt, nem figyeli-e valaki. Megdermedt. Nem volt egyedül. A templom bejáratánál az ősz öregember állt, és szomorúan őt figyelte. – Nincsen már itt – mondta halkan. – Még az éjjel elszökhetett. Dénes megszédült. – Elment? Egyes-egyedül, éjnek évadján? Az nem lehet! – Talán csak élelemért indult – vont vállat a szép öregember. – Tudja, hogy ennyi éhes szájnak már kevés, ami az éléstárban maradt. Dénes a pincelejáró elé roskadt. – Mit tettem…? Édes istenem, mit tettem? – Azt nem tudom. De azt igen, hogy mit fogsz tenni. Menj, keríts egy vastagabb köpönyeget, Dénes fiam, aztán elindulunk vadászni. Húsra van szükségünk, különben… A fiú sápadtan bólintott. Ha még most nekierednek, tán megtalálják a kedvese nyomait. Micsoda esztelenség! Egyedül nekivágni a környéknek, miközben ki tudja, tán a török sem portyáz már messze innen… – Csak ne aggódj miatta! – mondta halkan Deér-Sólyom István. – Erős, egészséges parasztjány az! Elébb kopik fel a te állad, mint hogy őt valami baj érné…

Dénes összeszorított szájjal indult, hogy köpenyt kerítsen magának. Nagyon remélte, hogy nem botlik bele egyik menekültbe se, mert nem akart látni senkit és semmit. Néhány perccel később a szép öregember és a szerzetes kisurrantak az apátság résnyire nyitott kapuján. Dénes a Töttös-ház pincéjében talált régi íjat szorongatta, amivel még a vén Racsai templomszolga ejtett el néhanap egy-egy nyulat, őzet, míg élt szegény. Három nyílvesszőt is lelt, de abban már nem volt biztos, hogy a szúrágta íj nem reccsen-e darabokra az első feszítésnél. Fázósan, vacogva indultak a közeli erdő lángvörös, rozsdabarna sávja felé.

7.
LOMBARDIA, ITÁLIA, A. D. 1431 OKTÓBERE A királyi menet tikkadtan állapodott meg az Adda patakká szelídülő ezüst szalagja mellett, nem messze a régi, római kőhídtól, melyen immár a hercegi tartomány tekergő kígyós címere díszelgett. Ebből tudták, hogy közel járnak céljukhoz. Mögöttük a zöldellő, virágoktól illatozó svájci mezők, Graubünden tartomány havas hágói, előttük a napfényben fürdő, gazdag Lombardia a Bergamói-Alpok hegyláncaival, s köztük takaros, rendezett szántókkal, elszórtan sorakozó falvak viskóival, és az elfeledett korokat idéző, valaha oly pompás, mára azonban üressé szikkadt római villákkal, melyek itt-ott mérföldenként szegték az álmosan kanyargó országutat. Mennyire más volt ez az illatfelhőben úszó, lélekemelő ragyogás, mely arany párát feszített a hajnali harmattól gőzölgő dombok fölé, s az álmosan nyújtózkodó, dús völgyekre, mennyire más volt, mennyire felszabadítóbb, boldogítóbb, mint Germánia esőverte szürkesége, ami hosszú hónapokon át fojtogatta, szorongatta mindannyiuk lelkét. Németföldről ugyan elébb Svájcba vezetett az útjuk, Graunbünden kanton csinos falvain át egész Chur váráig, ahol néhány hétre megpihentek. Aztán újra felkerekedtek, s átküzdötték magukat a Septimer-hágón, hogy Chiavenna közelében ereszkedjenek alá a

Comói-tó keleti oldalán. De most itt voltak végre, s a majd ezerfős menet minden tagja, beleértve őfenségét, a királyt, a nagyurakat, a páncélos egységek parancsnokait, a zsoldosokat, a kísérőket, a kun és székely legényeket, mindenki megkönnyebbülten szívta be tüdejébe a friss harmat és a könnyű, nyári szél illatát. Új reménykedés támadt bennük, mintha csak megsejtették volna, milyen jó híreket kapott őfensége, Zsigmond, a magyarok, németek és csehek királya, ki magában eltökélte, hogy addig nem hagyja el ezt a megszentelt földet, míg fejét nem ékíti a római császárok koronája. Zsigmond megfiatalodva, hálóköntösben reggelizett a királyi sátor előterében, mikor Cillei két küldönce penderült elé. Mielőtt Schlick megakadályozhatta volna őket, máris megzavarták őfensége áhítatos gondolatait. – A fogoly kihallgatást kér, fenség! Hozhatjuk-e? – A fogoly? Miféle fogoly? – ráncolta homlokát a király. – Nem ér rá ez később? De a sátor vastag, aranyrojtokkal díszített oldala mögül már taszajtották is a napsütötte tisztásra a megkötözött férfit, ki még így, gúzsba verve is majd szétfeszült a benne tomboló erőtől. Zsigmond elképedve bámulta a vad tekintetet, ami a dús, fekete szemöldök alól villámlott reá. – Johannes! Az isten szerelmére, fiam! Te? Mintha csak erre várt volna, a sátor mellől Cillei Ulrik úr lépett elő szabadkozó, bocsánatért esedező kézmozdulatokkal. Veres palástja és vérszín velencei posztóból készült ruhája mintha csak rőt hajának bodrait szándékoztak volna kiemelni. Életteli öltözetének azonban élesen ellentmondott halottsápadt arca, s korán ráncosodó, akarattól gyűrött képe. – Fenség! Kívántam volna hajnalban végrehajtani a szükséges, s ilyenkor elkerülhetetlen ítéletet, de Schlick úr parancsba adta, hogy elébb feltétlen színed elé kell bocsátanom a foglyot! – A gróf megvető pillantást vetett a kancellárra, miközben cirkalmas gráciát lengetett karjával. Schlick megköszörülte a torkát. – Cillei és Zagorje grófja elhamarkodottan akarta végrehajtani az ítéletet, fenség! Az ifjú Hunyadi, bizton állíthatom, nem bűnös.

– Bűnös? – Zsigmond elképedve emelkedett fel kecskelábú, faragott székéről. – Miről beszéltek ti itt? Johannes, fiam? Mi ez az egész? Jankó megrándult Cillei felé, s a széles izomkötegeit gúzsba kötő kötél megfeszült a mozdulatra. – Eresszen el, fenség, hadd szorítsam ki a szuszt ebből a féregből! – Az ifjú Hunyadi megszegte királyának tett esküjét, elhagyta posztját, és szökést kísérelt meg az éjjel – sóhajtotta széttárt karral, szánakozó arckifejezéssel Cillei, mintha maga is mélyen bánná, hogy ily méltatlan ügyben kell királya elé járulnia. – Én pedig, mint fenséged seregének megbízott parancsnoka, nem tűrhetem, hogy a parancsmegtagadás rút pestise üsse fel fejét az emberek között. Csupán azt teszem, amit tennem kell, királyi fenség. Zsigmond sápadtan bólintott. – Úgy! Hát szökés a vád… Igaz ez? – fordult a kancellár felé, s a reggeli itáliai napfény is képtelen volt e pillanatban kisimítani vénséges ráncait. – Igaz-e ez? – Fenség… – Schlick a kezét tördelve lépett közelebb, mert szeme sarkából látta, hogy Monoszlai Csupor Ákos hadnagy és Kamonyai Simon igyekeznek a sátor felé a tábor végéből. – Nem tisztázott még, mi történt pontosan. Úgy vélem, fenség, Cillei és Zagorje grófja valami egyéni sérelem okán kívánta az éjjel sebtiben kivégeztetni Johannes Hunyadit… – Nem tisztázott? – kerekedett el Zsigmond áttetszően zöld szeme. – Úgy vélem, fenség, Johannes Hunyadi csupán éjszakai felderítésre indult, esze ágában sem volt megszökni fenséged táborából… A király homloka felderült, de azért kiejtette kezéből a ropogósra sült libacombot. – Ami azt illeti, urak, magam is úgy vélem, Hunyadi soha nem szökne meg! Nem is értem, hogy juthatott az eszedbe ilyen képtelenség, Cillei! – De fenség… – Én szökni akartam! – hördült fel Jankó dühödten. – De még mennyire, hogy szökni… – Megőrültél? – sziszegte Schlick. – Nos, láthatja, fenség, hogy a vád igaznak bizonyult. Hunyadi maga sem tagadja, hogy megszegte esküjét, elhagyta őrhelyét…

– Johannes! – Zsigmond egészen közel lépett Jankóhoz, majd miután zsíros kezét brokátpalástjába törölte, hevesen megragadta a férfi erőtől duzzadó vállait. – Johannesem! Miről beszélsz te itt? Hunyadi kihívón vad tekintete egy pillanatra megtört, fejét lehorgasztotta, csak úgy suttogta maga elé: – Haza kell térnem, fenség… A családom, lehet, veszélyben van… Nem késlekedhetek… Csak rám számíthatnak, senki másra… Eddigre ért a királyi sátorhoz Csupor Ákos és Kamonyai izgalomtól kipirosodott képpel. A hadnagy félrelökte a Cillei-fogdmegeket, és tőrének egyetlen villanásával elvágta Jankó köteleit. – Mit képzeltek, ti ostoba fajankók? Gúzsba verni a király emberét? Hisz én magam küldtem éjszakai őrjáratra Hunyadit! Még hogy szökni akart! Micsoda képtelenség ez! Zsigmond nem tudta palástolni somolygását: hálásan Csupor hadnagyra pillantott, aztán intett Schlick felé. – Személyesen hallgatom ki a vádlottat. A sátramba! Az őrök betaszították a vászonpalota tágas, hátsó fertályába a foglyot, de amikor Cillei is követni akarta, a király intésére keresztbe fektetett alabárdjukkal állták útját. – Négyszemközt! – szűrte bosszúsan a fogai közt Zsigmond, majd, hogy gyorsan ellentmondjon önmagának, intett a kancellárnak, hogy azért jöjjön csak ő is. Odabenn a reggeli itáliai napfény már kezdte átmelengetni a vászonmennyezetet: csillámló porszemek táncoltak a hasadékon beszűrődő fénycsíkokban. Zsigmond két pohárba bort töltött, az egyiket Hunyadinak nyújtotta, a másikat gyorsan felhajtotta maga. – No, halljuk! Mi ez az őrültség, fiam? Jankó lesütötte szemét. – Igaz, amit Cillei állít, fenség. Megszegtem eskümet. Elhagytam őrhelyem. Szökni akartam. Haza. – Jó, jó, de miféle veszedelemről hadartál az elébb? Teljesen elment az eszed? Jankó kelletlenül felhajtotta a bort, aztán röviden, akadozó hangon elbeszélte találkozását Vladdal a nürnbergi templom félhomályában. A herceg alig burkolt fenyegetését nem indokolta különösebben, nem

tudta volna megmagyarázni azt, amit maga is legfeljebb csak sejtett, mintsem tudott. Zsigmond a homlokát ráncolva hallgatta, de mikor Hunyadi befejezte, még mindig értetlenül bámult maga elé. – Kutya legyek, ha értem, fiam… De ha azt mondod, asszonyod félted, azért akartál szökni… – És a fiamat, fenség, akit még nem is láthattam… Kérlek, uram, engedd, hogy Vlad után menjek! Amíg ő él, a családom nincs biztonságban… – Vlad herceget Nürnbergben Havaselve fejedelmévé neveztem ki – morogta a király. – Nagy terveim vannak vele, fiam. Ő veszi át a tartományt, ő lesz ott megbízható hívünk és alattvalónk. – Megbízható, fenség? Vlad soha nem lesz megbízható… – A Sárkányos rend tagja immár! – csattant fel Zsigmond. – A szent kereszt védelmezője! Egy ujjal se merészelj hozzáérni! Engem nem érdekel, mi dolgotok egymással. Ti oláhok… – Nem vagyok oláh – vetette ellen Jankó. – Tudom én azt. Nagyon jól tudom, csakhogy nem is ez a lényeg most, fiam… – Zsigmond ingerülten járkált fel s alá Jankó és a kancellár előtt, kezét háta megett összekulcsolva. – Mit tegyek én most veled? A szökés az szökés… Hunyadi komoran bámult maga elé. Schlick tapintatosan megköszörülte torkát, és közel hajolt Zsigmondhoz, hogy valamit hosszan a fülébe súghasson. Az öregember arca felderült. – Igazad van, Caspar! De még mennyire igazad van! Intett az ajtóban várakozó írnoknak. – Sebesen fiam, írószerszámot, de gyorsan! No, ide hallgass, te jómadár! Belekarolt Hunyadiba, és maga mellé ültette az egyik dúsan faragott székbe. – Vitéz még Nürnbergben duruzsolt valamit a te ügyedről. Erről a… veszedelemről… Megbíztam, hogy tegyen belátása szerint. No, mit szólsz hozzá? Jankó megrázta fejét. – Nekem kell mennem, fenség! Az én családom…

– Nem hagyhatom, hogy egyik leghűbb lovagom gondolatait felesleges gondok zavarják össze. Senki sem bánthatja védtelen szeretteid, fiam! Erről én gondoskodom! – Csak késő ne legyen, fenség… Vlad előttünk indult útnak. Azóta tán már Erdélyben jár… Ha készül valamire, katonáid nem érnek oda időben… – Ugyan! Vladnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ilyesmin törje a fejét. Sereget gyűjt, hogy visszafoglalja Havaselve trónját… Brassó mellett Csáki vajda kétezer lovasa várja, hogy hatalomba segítse. Vlad a szövetségesem, Johannes! – Jankó közbe akart volna vágni, de a király nem engedte. – Visszatérve a te ügyedre, fiam… Való, hogy elhagytad az őrhelyedet. Az a kutya Csupor a tűzbe menne ugyan teérted, de ez se változtat a lényegen… Büntetést érdemelsz… – Állok elébe, fenség… – Néhány nap múlva megérkezünk Milánóba, fiam. A patakon túl Lombardia, baráti tartomány… Filippo Maria Visconti herceg levélben biztosított, hogy segedelmével nemsokára megkoronáznak Lombardia királyává, ami leghőbb vágyam, hisz ez elengedhetetlenül szükséges lépés a császári cím elnyeréséhez… Visconti azonban semmit sem ád ingyen… Ő fogja eltartani udvaromat és egész kíséretemet, ami… nos, igen komoly összeg lesz, és ezt tudja ő is. Emellett támogat mindenben, amíg Itália földjén járok. Azt kérte csupán, hogy néhány évre… nos, valóban nem sok időről volna szó… Szóval… Néhány évre ötszáz magyar lovast kér éntőlem a herceg… Közös ellenségünk, Velence ellen… Hunyadi rosszat sejtve meredt a királyra, s nem mert megnyikkanni. – Te leszel ennek az ötszáz lovasnak a parancsnoka, édes fiam. Jankóval megfordult a világ. Néhány évre? Milánó? Ötszáz lovas parancsnoka? – Nem kérdem, vállalod-e, mert nincsen más választásod… – tárta szét a karját Zsigmond. – De ne feledjed, nagy megtiszteltetés ez! Visconti dúsgazdag! A zsoldodat ő fizeti majd, amíg néki szolgálsz! Sokan irigyleni fognak ezért. – Irigylem, fenség? Azt sem tudom, mikor láttam utoljára a családomat… – A családodat! Elég ebből! A király lovagja vagy… Azt teszed, amit parancsolok! Vagy inkább mennél Cillei karjai közé? Egy

szavadba kerül, fiam! Odakinn várja, hogy mikor teheti a nyakadba a kötelet! Hunyadi szeme ismét felparázslott. – Előbb lesz ő halott, fenség… Előreküldöm a másvilágba, hogy szolgám legyen… – Mégis, mit képzelsz te magadról? Lemészárolnád hű havaselvi hívünket, Vladot, aztán lemészárolnád a Cillei-ház urát… Tán elfeleded, hogy királynéd is a Cillei-házból való? – Fenséged tán elfedi, hogy a Cillei-ház micsoda szajhát adott fenséged ágyába, és Magyarország trónusára? Fenséged ezt elfeledheti, de mi, hívei nem. Emlékezem, mikoron atyámat azért küldte Váradra éjnek évadján, hogy vágja el a torkát a szajha királynőnek… Schlick rémülten felcsuklott, de Zsigmond csak fáradtan legyintett az elképesztő szemtelenség hallatán. – Szeretem én az őszinteséget, édes fiam, de azért csak azt mondom: vigyázz! Fejed könnyen a porba hullhat, ha egy napon rossz hangulatban találnak szavaid fullánkjai. Egyszer már megmentettem a bőrödet, mikor a bakó kezére kellett volna adjalak Szentlászló váránál… Azt elfelejtetted tán? Mert én nem. Most is azt kéne tennem: engedni, hogy Cillei fellógasson az első fára. De nem engedem. Több vagy nekem, mint egyszerű szolga, több, mint hű katonám. Ezt te is jól tudod, fiam! Zsigmond mélyen Jankó szemébe nézett, de Hunyadi nem állta a tekintetét, leszegte fejét. – Bocsásson meg, fenség… – Hallottad, mi akaratom. Nem a lábunkat lógatni indultunk tavaly Budáról, hanem elvégezni küldetésünk. A java még hátra van. Addig el nem hagyom Itáliát, míg fejemre császári korona nem kerül. Megértetted, fiam? A császári koronához pedig előbb a lombard vaskoronát kell fejemre illeszteni. Ahhoz pedig Visconti herceg kell. Neki meg ötszáz lovas kell. Ilyen egyszerű ez. Részese vagy annak a masinériának, amit én irányítok, fiam. Elvárom, hogy megtedd kötelességed! Jankó elfordította fejét. A király katonája ő, igen. De férj is. És immáron apa is. Schlick udvarias főhajtással jelezte, hogy az audiencia véget ért. Hunyadi feltápászkodott, térdet hajtott Zsigmond előtt, aki jobbját a

férfi fejére tette. Annyi szeretet, annyi ragaszkodás volt ebben a mozdulatban, amennyit a kancellár még soha nem látott a király részéről megnyilvánulni, még tulajdon lánya felé sem. Jankó kihátrált a sátorból. Egyenest Cillei karjai közé. A báró sejthette, hogy itt ma már nem lesz akasztás, dühödten ellökte magától Hunyadit: – Másodszor ment meg téged, te mocskos fattyú! Harmadszor nem lesz ilyen szerencséd! Mielőtt Hunyadi rávethette volna magát, acélos karok ragadták meg két oldalról: Csupor Ákos hadnagy és Kamonyai Simon úgy fogták, hogy Jankónak belésajdult a válla. – Lassan a testtel, fiacskám! – nevetett a hadnagy. – Mára elég egy bitófa alól kirángatni téged, tartogasd az erődet, mert szükség lesz még rá! Hunyadi észrevette, hogy egy magas, finom öltözetű férfi tör utat magának a sátor körül ácsorgó katonák sorfalán. Épp akkor ért oda eléjük, amikor Zsigmond és Schlick is kiléptek a sátorból. – Jó uram! – Cillei kurta biccentéssel fogadta, aztán megvető pillantást vetve Jankóra visszasietett a saját embereihez. – Sarebbe lui?∗ – kérdezte a jövevény, és megállt Jankó előtt. Kamonyai és Csupor csak most engedték el, ott állt, szédelegve, még dühtől habzó szájjal. A jövevény elmosolyodott. Finom olasz csipke szegte hímzett köpenye szélét, ám alatta vakítóan csillogó mellvértet viselt: szattyánbőr csizmája oly finom anyagból készült, amilyet Jankó még soha életében nem látott. Kétségkívül katona volt, de arisztokratikus mozdulatai, szelíd tekintete alapján Jankó bizonyosra vélte, hogy nagyúrféle lehet. Talán maga a herceg? – Signore Principe, il mio nome é János Hunyadi. Sono il cavaliere di Sua Altezzal∗ – mondta Jankó kissé rozsdás olaszsággal, és szögletesre sikeredett meghajlással toldotta meg a köszöntést. A király elképedve fordult felé. – Elég legyen mára a meglepetésekből, Johannes! Hát te beszélsz olaszul?

– Ozorai apródja voltam, fenség – felelte Hunyadi. – Pipó úr részegen csak olaszul volt hajlandó beszélni, s mivel igen gyakorta megesett, hogy részegre itta magát, muszáj volt megtanulnom… A jövevény felvonta szemöldökét, és figyelmesen végigmérte Hunyadit. – Köszöntlek Lombardiában, barátom. Én azonban sajnálatos módon nem a herceg vagyok. A nevem Francesco Sforza. Milánó condottiere kapitánya volnék, a herceg úr szolgálatában. Jankó komolyan bólintott. Te fogsz hát parancsolni nekem ezentúl, gondolta. Ki tudja, meddig… – Amennyiben lehetséges, fenség, megtekinteném a herceg rendelkezésére bocsátott lovasokat! Zsigmond egykedvűen biccentett. – Johannes, mutasd meg őket a condottierének! Válaszolj mindenre, amit tudni akar. A többit majd Milánóban disputa alá vetjük. Addig is, állj mindenben Signore Sforza rendelkezésére! Eriggy! Az olasz barátságosan Jankóra mosolygott, úgyhogy Hunyadi is igyekezett kisimítani zord vonásait. – Erre, kapitány! Kamonyaival és Csupor hadnaggyal elindultak a táborozó magyar lovasok felé.

8.
BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1431, MINDSZENT HAVA A távolban már feltűntek Buda tornyai, amikor Vitéz összeszedte minden bátorságát, és Újlaki mellé léptetett lovával. – Nagyuram… egy szóra. – Mit akarsz? – förmedt rá Miklós, akit gondolataiból ébresztett a kancellárius hangja. – Engedelmet, nagyuram… Ma este… a kihallgatás után… engedelmével, néhány napra… – Bökd már ki, kutya, te! Mit akarsz?

– Néhány napra elkívánkoznék… Csak néhány napra, és visszatérek aztán. – Hová mennél? Vitéz elvörösödött, amikor kibökte: – Váradra, nagyuram! Újlaki megérezhetett valamit a hangjában, mert most először ráemelte szürke tekintetét. – Hazudsz, te pap! – Csak néhány nap kell nekem – folytatta Vitéz. – Családi ügyek… A királyné készülődése úgysem lesz meg hamar. Beletelik egy hétbe is, míg megrakják úti batárjait a szükséges holmival… Én pedig csak három napot kérek! – Nem mész te sehová! – Újlaki a fűbe köpött. – Ott a helyed mellettem! – De nagyuram! – Amit mondtam, megmondtam! – rivallt rá Miklós, úgyhogy Vitéz jobbnak látta visszasomfordálni a királyi menet végibe, ahonnét az imént kisorolt. Iván izgatottan várta ott. – Na? Mit mondott? – Nem enged – dörmögte a pap. – Kurvafattya! Kimiskárolom! A torkát elvágom! – Úgy látom, a bátyád öccse vagy! – Nekem egy ilyen kurafi nem parancsol! Még az éjjel indulok Hunyadra, Vitéz! Ha Erzsébet és anyám veszélyben vannak, akkor odahaza a helyem! Nincs az az isten, ami visszatartson! – Legyen már eszed, Iván! A király katonája vagy! Bajt hozol a fejemre, János bátyád fejére, és mindenkire, aki fontos neked! Újlaki csak erre vár! Nem esne nehezére poroszlókkal utánad kajtatni, csak hogy láncra verve vitessen vissza Budára! – Akkor nem tehetünk semmit? – fakadt ki a fiú. – Az nem lehet! – De bizony tehetünk. Csakhogy ésszel él az ember! – morogta Vitéz. – Valamit majd kitalálunk, Iván fiam! Valamit majd kitalálunk, ne féljél! Az ifjú azonban oly kétségbeesetten nézett rá, hogy a papnak belésajdult a szíve. Hunyadi Iván sokat emberesedett, mióta tavaly nekiindultak Zsigmonddal erre a hosszú külföldi útra. Karja

megvastagodott, izmosodott, mellkasa szépen dülledett már a sok gyakorlástól, kardforgatástól, arca is cserzettbarnába hajlott a régi sápadásból. Szeme ugyanolyan élénken csillogott, akár János bátyjáé. Vitéz nagyon megszerette őt, már csak azért is, mert Iván erősen érdeklődött a tudományok iránt, jóval erősebben, mint Hunyadi János. Vitéz hamar felfigyelt rá, s elszánta magát, hogy királyi főembert farag a fiatalabb Hunyadi porontyból. – Este fogad minket a királyné – jegyezte meg halkan, nehogy a közelben poroszkáló királyi lovasok bármelyike meghallja. – Mire leszáll az éj, meglelem a megoldást. Éjfél előtt indulunk Hunyadra! Isten rá a tanúm, Iván fiam, még idejében érkezünk! A fiú felsóhajtott. János elbeszélte neki találkozásának minden részletét Vlad herceggel. A régi családi viszályról pedig még atyjuktól, Vajktól hallott ezt-azt. Sejtette hát, mi történhet, ha nem érkeznek időben haza. Vlad előnye még mindig félnapos volt velük szemben, ez a határon is bebizonyosodott. Vitéz azzal próbálta biztatni a fiút, hogy útban Erdély felé a Sárkányos rend frissen avatott lovagja Budán napokig ül majd, még akkor is ott lesz, mikor Újlaki küldöttsége beéri. Csakhogy nem sokkal azután, hogy a királyi menet áthaladt a városkapun, és Vitéz Újlaki kíséretében felsietett a palotába, leforrázta a hír: Vlad, Havaselve jövendőbeli vazallus fejedelme meg sem állott Budán, lóhalálában vágtatott tovább Erdély felé, mint akit hét ördög űz.

9.
LOMBARDIA, ITÁLIA, A. D. 1431 OKTÓBERE Franceso Sforza, a milánói hadak parancsnoka elégedetten lépdelt Hunyadi mellett. Avatott szeme végigmérte az éppen nyergelő magyar legények ruházatát, fegyverzetét, s elismerőn csillant, amikor megpillantotta a pompás magyar harci méneket. – Úgy látom, Giovanni, jó lovak ezek! De miféle fickók a lovasaik?

– Egy része a saját katonám: erdélyi magyarok, székelyek. Azok a sötét képű legények kunok mind: atyámfiai. Azokkal ne próbálj tréfálkozni, mert azt nem szeretik. Lobbanékonyak és veszedelmesek. Sforza arcán átsuhant valami borzongásféle, ahogy elhaladtak a némán készülődő kun bandérium mellett: talán a római ősök borzongása volt ez a keleti nomád lovasok láttán, ugyanaz, amit elei érezhettek, mikor Atilla hunjait vagy Árpád magyarjait először megpillantották a porfelhőből kibontakozni. – No és a fegyelem? Hunyadi vállat vont. – Azt teszik, amit parancsolok. – És te vajon azt teszed-e, amit neked parancsolnak, Giovanni? Jankó elkomorult: hallott tán valamit ez az olasz? Csak tán nem a kutya Cillei sugdosott a fülébe? – Meglátjuk… meglátjuk. A herceg úr parancsait rajtam keresztül kapod majd – folytatta Sforza vállat vonva. – Hosszú idő óta folyik már ez az átkozott csetepaté Velencével, meglátod, más világ ez, mint a te hazádban, a pusztákon. Itt a gyiloktőr és az arannyal tömött erszény általában hatásosabb fegyver a kardnál és az ágyúnál. A tábor végére értek, Hunyadi mutatta az utat a tiszti sátrak felé. – Légy a vendégem, kapitány, egy kupa borra. Megtisztelnél vele. – Köszönöm, nem, barátom. Még sok a dolgunk. Biztosítanom kell királyod útját Milánóig. – De hisz elegen vagyunk ahhoz! Nincsen dolgod vele. Sforza kegyesen elmosolyodott. – Nemrég jelentették, Giovanni, hogy a velenceiek egy serege a közelben ólálkodik. Alattomos fickók, majd megismered őket. A nyár elején megütköztünk velük, és szétvertük egy csapatukat, csak az a baj, hogy a vezérük igen keményfejű ember. Nagyon érti a dolgát. Bátor és ügyes katona, kiváló condottiere. Jankó magában elismerően bólintott: micsoda katona az, aki az ellenségről ily elismerőn képes beszélni! – Nemrég persze még a mi emberünk volt – tette hozzá aztán Sforza, félreértve a Hunyadi arcára kiülő csodálkozást. – A ti emberetek? Hát árulóvá lett? Elárulta városát és hercegét? – Jankó keze ökölbe szorult.

– Áruló? – a condottiere először nem tudta mire vélni a magyar hirtelen indulatát. – Dehogy! Csupán arról van szó, hogy Velence többet fizetett neki, mint Milánó. Megveregette Hunyadi vállát, mintha csak azt mondaná: van még mit tanulnod a civilizált Itáliában, barbár barátom! Aztán rátarti léptekkel elindult a királyi sátor felé. Meg kellett még beszélnie Schlick kamarással a milánói bevonulás pénzügyi részleteit. Minden más ráér azután is.

10.
Amint a magyar király menete álmosan felcihelődött, s zörögve, zötykölődve áthaladt a patak kőhídján, Csupor a lovát táncoltatva odaférkőzött Hunyadi fehér ménje mellé. – Beszélni akarok a fejeddel, Jankó! – Tudom, mit akar kegyelmed… ne fáradjon. Igaza van… – Nekem mindig igazam van. Te viszont még nem tudsz semmit! Keményfejű kun vagy, az anyád hétszentségit, nem ismersz se Istent, se embert. Nem tudom, lesz-e valaha jó katona belőled! Jankó bosszús pillantást vetett patrónusára. – De már ilyet ne mondjon, hadnagy uram! Hát mikor csalódott kegyelmed énbennem? Budán senki nem teljesítette különbül a parancsait, mint én! – Mert Budán ott ültél Erzsébeted szoknyáján! Néhány hétnél tovább soha nem kellett elmozdulnod az asszony mellől. De most… – Monoszlai Csupor Ákos, a palotaőrség hadnagya legyintett egyet a langy, délelőtti levegőbe. – Akad még valami, amit meg kell tanulnod, drága fiam! A katona minden csepp erejével, minden gondolatával királyát szolgálja. Ott nincsen helye másnak. – Ne oktasson már kegyelmed is! – förmedt rá türelmetlenül Jankó. – Elég volt abból mára! – Mégse kezded pedzeni, te! – A hadnagy közelebb hajolt hozzá a nyeregben. – Ide figyelj hát! A jó katona akkor is rezzenéstelenül teszi a dolgát, ha odahaza lángban áll a háza. Ti, ifjak, még nem tudjátok, milyen az, mikor ellenség tiporja a haza földjét, mikor idegenek gyújtják lángra a házainkat, idegenek tesznek csúfságot asszonyainkon, lányainkon, hányják kardélre gyenge fiainkat… Azt hiszed, tehet mást

akkor a katona, mint fegyelmezetten engedelmeskedik? Hát nem tehet, édes fiam. Nem hajíthatja el a kardot, nem rohanhat haza siránkozva, könnyekkel a szemében, hogy lássa, mi történt. – Miféle ember az, aki nem családján segít legelébb? – Katonaember. Mondtam: a katona áll rezzenéstelen arccal, és a Jóisten kegyelmét kéri szeretteire. Mert tudod, a katonának csak két barátja van, Jankó… A kardja, meg a Jóisten. – Ha az enyéim veszedelemben vannak, én nem tudnék… – De igen… tudnál. Széthullana a világ, ha mindenki arra rohanna, amerre az esze vagy a szíve diktálja… A katona imádkozzék, édes fiam, és minden felgyülemkedett dühét tartogassa az ellenségre. Így éltem én eleddig… és így is fejezem be, ami még hátramaradt… Van, amin úgysem tudsz változtatni… Vagy emberöltővel ezelőtt, heteken át Moldvában várakoztunk a haddal, miközben odahaza török pusztította falvainkat. Az enyéimet is leölték mind. Hazaszaladtunk tán? Nem. Élesre fentük a pallosainkat, fiam, és alig vártuk, hogy valaki az utunkba kerüljön… Amikor parancs jött, hogy nyergelj, rá az ellenségre, akkor aztán rászabadítottuk minden dühünket minden elkeseredésünket… Hunyadi elgondolkodva bámulta a gyönyörű itáliai ligeteket. Forrón tűzött a lombardiai nap, a levegőben citrusfák és idegen, bódító virágok illata úszott. – Fegyelem… Jankó fiam. Ha nem tanulod meg, soha nem lesz belőled igaz vitéz! Csupor hadnagy megveregette Jankó vállát, és már tovább is ugratott előre, a menetoszlop élére, hogy utánanézzen, minden rendben van-e Zsigmond társzekere körül. Hunyadi egyedül maradt a sorban, csak a vén Kamonyai Simon poroszkált mögötte kitartóan. Még a néhai Vajk vitéz hagyta rá, hogy vigyázza Jankót, amíg csak él – most sem vette le bágyadt tekintetét Hunyadi hátáról. Jankó rásandított, és hirtelen derengeni kezdett valami a fejében. Kamonyai… A jó öreg Kamonyai. Atyja hű cselédje… katonája… Ő se a saját kölkeiért siránkozik, nem beteg asszonyáért remeg… Pedig bizonyosan húzza a szíve haza őt is… Biztosan volna kiért aggodalmaskodnia helyette is…

Hogy nem vette eddig észre ezt? Hogy nem vette észre ezt a különös, nehezen megfogható, életet nehezítő parancsolatot? Kötelesség… Ő, Hunyadi János, Vajk fia, kun kenézek vére, a király lovagja… A király katonája… Zsigmond bízik benne… Kötelessége van, tennie kell, amit parancsolnak. Ahogy a vén Kamonyai is teszi, amit egy rég halott embernek esküdött. Itt kocog a nyomában, kíséri mindenhová, akárhová veti a sors, vagy a királyi parancs. Követi, mert az a kötelessége, hogy vigyázza az ő lépteit. Vigyáz rá, mintha árnyéka volna. Hunyadi ökölbe szorított kezéből szinte vér sarjadt a gyeplőre. Hej… Kutya nehéz kötelesség alatt élni… Ujjai kardja markolatára fonódtak, és szinte öntudatlanul mormolni kezdte a kun miatyánkot, ahogy atyja tanította rég. Erzsébetért mondott imát, és a kis Lászlóért.

Ötödik fejezet
IL CORVO

1.
HUNYAD, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG, A. D. 1431, MINDSZENT HAVA Minden nap egyforma. Minden nap végtelennek tűnik. Erzsébet százszor, ezerszer bámul ki a magas torony ablakából, várja, hogy múljon az idő, legalább csak kicsit vánszorogjon gyorsabban, legalább csak most, csak máma… Ringatja, dédelgeti a lassan cseperedő csöppséget, hosszan sétál véle fel s alá a pállott levegőjű asszonyházban, ezerszer, százezerszer róva ugyanazt a néhány öles utat, unásig, ringatja, dédelgeti a kis legényt, aztán megint fel, s alá… Aztán újra meg újra az ablakhoz lép, a kicsi fejét takarva, hogy ne tűzze a még erős őszi nap, s kibámul, felbukkan-e bármi új, bármi érdekes, mutatja-e magát legalább egy madár a csupasz égbolton. De odakünn nem moccan semmi, a várnak ezen részéről nem látni az utat, fák takarják, falak takarják. Innen minden változatlannak és álmosnak tűnik, bármikor nézzen ki az ablakon a vár ifjú úrnője. Minden nap egyforma. Minden nap végtelennek tűnik.

2.
Az a nap is álmosan köszöntött rájuk. Bágyadt októberi reggel volt, odalenn, a várudvaron két lovász táncoltatta az új pejkót, amit Szilágyi Mihály hozott ajándékba húgának. A konyha felől kacagott egy leány, a bástyákon egymással civódtak az unatkozó strázsák. Csaknem üres Hunyad vára… Az úrnő, Morzsinai Erzse asszony megint látogatóban valahol, azt beszélik, a szomszéd birtokos Csolnokosi uramnál. Egyre gyakrabban jár oda „látogatóba”… Beszélik, nem véletlenül: Csolnokosi is

özvegyember, ha már nem is dalia, de azért szép férfi. A családját a török irtotta ki néhány éve. Erzse asszony is özvegy, ha nem is harmatos szépség, de azért szemrevaló asszony még mindég. Nem csoda hát, ha szívesen keresik egymás társaságát… De ettől a magány még magány marad… Szilágyi Erzsébet hónapok óta ki se nagyon mozdult a várból. A vár körüli mezőkön, a Cserna partján tett sétákon kívül nem volt hova menni. Ha lett volna, se jutnak messzire. Hol a kis László betegedett meg, csúnyán köhögve, átüvöltve megannyi éjszakát, hol a hideg, szeles tavasz szorította be a kőfalak mögé mindkettejüket. Lassan elmúlt a nyár is, őszbe csavarodott. Erzsébet tehát várt, továbbra is csak várt, egyre a látóhatárt kémlelve, lesve, epedve, mikor tér már haza a vár ura. Azon a reggelen is a kis Lászlót ringatva állt az ablakban, és a sárguló levelű erdőket bámulta. Forró nap lesz a mai is, gondolta – a kicsi nehezen viselte a hőséget. De délutánra tán jő egy kis enyhülés: még kitartott a vénasszonyok nyara Erdélyben. Emberemlékezet óta nem tudott senki ilyen meleg októberről. László egyelőre elégedetten szuszogott a karjában. Már igen nehéz: nemrég múlott félesztendős. Azt már tudja mondani, hogy anya… De azt a szót még nem ismeri, hogy… apa. Kopogtak az ajtón. Erzsébet összerezzent ijedtében. – Igen? – Futár jött, nagyasszonyom! Futár? Hát mégse a lovászok táncoltatták a pejt az udvaron? Erzsébet szíve hevesebben kezdett verni, elrohant az értetlen cseléd mellett, ki a kerengőre, ahonnét lekiáltott a köveken pihegő lovasnak. – Az uramtól jössz-e? Ő küldött-e téged, mondd hamar! A futár illedelmesen lekapta süvegjét, s azt gyűrögetve hajtott fejet. – Engem Bágyoni intéző uram menesztett a vulcsesdi uradalomból! Izeni nagyasszonyomnak, hogy lovasok közelednek a zárni úton! Az illyei révnél keltek át hajnalban a Maroson, s délre Dévára érnek! – Lovasok? – minden eddiginél nagyobbat dobbant Erzsébet szíve. – Külországból jöttek, csak ennyit tudunk, nagyasszonyom! Mondják, őfensége zászlaja alatt közelednek, Németföldről haza… – Haza… Erzsébet boldogan magához szorította a kis Lászlót.

– Édes kisfiam… édes kicsi Lacikám… Estére itthon lesz! Este meglát tégedet! A karjában tart… Elcsuklott a hangja, s hogy ne lássák a cselédek, hogy zokogásba fúl, magához húzta a gyermeket. Mikor meg tudott szólalni újra, illőn fordult a konyhából elősiető cselédekhez. – Gondoskodj róla, hogy kapjon enni, inni a hírnök. A vulcsesdi tiszttartónak pedig azonnal küldjél öt ezüstpénzt! Hazajön! Hazajön! Szinte tánclépésben tette meg az utat a roskatag bástyáig, ahonnét az északi utat is jól beláthatta. A Cserna álmosan csillogott az októberi napsütésben, a komor hunyadi erdők felett vibrált a levegő. Hazajön! Hirtelen azt sem tudta, hová kapjon. Jankó nem találhatja elhanyagolt állapotjában a házat, a várat! Takarítani, de azonnal! Söprögetni az udvart, csutakolni a lovakat, fényesíteni a háznép gombjait, vasalni a gyűrött abroszt… Ó, mit is még!? Sebtiben menesztett valakit a castellanusért ∗, de aztán meggondolta magát, s inkább a szakácsnét hívatta elébb. Gyorsan! Gyorsan! Mi is legyen az ebéd? Dehogy ebéd! Estebéd lesz az, mire Déva felől beporoszkálnak a fáradt lovasok! Ki tudja, hány napja, hogy meg se pihentek… Mit is főzessen, mit süttessen… bazsalikomos fürjet mindenképp, zsenge, gyenge madárhúst sáfrányos szószban, az jó lesz, azt szereti Jankó… Gyorsan, elő a pincéből az újlaki bort, amit éppen erre az alkalomra hozatott Mihály bátyám! Édes jó istenem! Hazajön! Jankó! János! Én Jánosom! Erzsébet felrohant a szobába, s letette Lászlót a párnákkal kibélelt ringó bölcsőbe, abba, amit még Vajk faragott okos előrelátással, mintha tudván tudta volna, hogy nem sokkal a halála után abba a ringó bölcsőbe csecsemőt tesznek majd… Jaj, Istenem!

Hová kapjak? Mit csináljak? Erzsébet futott fel s alá a szobában, aztán két kezét halántékára szorította, szinte kényszerítette magát, hogy lehiggadjon. Jaj, Istenem! János! Jánosom! Testét forróság öntötte el, olyasmit érzett, mint még soha: a férje utáni kínzó vágy szinte fájt, marcangolta húsát. Elvörösödve, röstelkedve kapta magát azon, hogy nem is a hazatérés első perceire gondol, nem az első szavakra, a forró csókokra, amik bizonnyal csak tovább korbácsolják fortyogó vágyait, hanem bizony a pillanatra, mikor végre felcipeli őt férje a szobába, s kettesben maradnak, amikor letépi róla a ruhát, s magához öleli, jó másfél év után először, megannyi el nem hált éjszaka szenvedélyével, amikor… Édes Istenem! János! Jánosom! Csak siess! Csak meg ne állj! Át az illyei réven, át a Maros menti erdőn, Déván meg se állj, édes Jánosom, csak jöjj, repülj! Délutánra itt legyél! Hazatérj! Hozzám! Lackó – mintha csak kikérné magának a felé áradó figyelem lankadását –, dühösen rugdosni kezdett. – Jól van, jól van, téged se feledlek! Túláradó örömmel felkapta a fiúcskát, s a magasba emelte, hogy a délelőtti napfény megcsillant a tágra nyílt, mit sem értő égszínkék szemekben. – Ma végre láthat téged atyád! – nevetett Erzsébet, és táncot lejtett a kölyökkel. – Ma végre láthatod atyádat! Hosszú percekbe telt, mire csitult a kedélye. Maga sem hitte volna, hogy ennyi életöröm lakozik még a lelkében, s az is meglepte, hogy forró öle ily megbotránkoztató szenvedéllyel és vágyakozással lüktet egyre. A másfél évnyi magányosság, a másfél évnyi bizonytalanság, az idegen számkivetettség ebben a rideg várkastélyban – mind a múlté volt immár.

Csak a jelen létezett. Az öröm, a boldog remegés – az éjszaka ígéretes forrósága. Az ebédet görcsös feszültség közepette kezdte elkölteni, de befejezni nem tudta. Két falat után nem volt képes többet magába erőltetni, s mintha a kis László is megérezte volna, hogy valami készül, mert sírva, nyekeregve tolta el magától a kiskanált. Erzsébet felvitte akkor a bástyára a kis Lászlót, onnan jól beláthatta az északi országutat, s elhatározta, hogy addig innen el nem mozdul, míg meg nem pillantja az erdő kanyarulatából kiburjánzó porfelleget, a hazatérők első hírnökét. Néhány órával később a porfelhő fel is bukkant a fák között. A lovasok vágtatva közeledtek Hunyad falai felé.

3.
BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1431, MINDSZENT HAVA Újlaki Miklós, Magyarország bárója, a Délvidék tán leggazdagabb nagyura peckes léptekkel haladt a küldöttség élén a királynői trónus felé. Ünnepi palástjáért küldöncöt menesztett a Kerékgyártó utcai házába, s azt kanyarította ezüstgombokkal díszített, aranyozott szövésű, veres dolmánya fölé. Atyja színarany markolatú, skurbuntulusokkal és egyiptomi gyémántokkal kirakott kardját kötötte oldalára, sárga, germán mód szabott szattyánbőr csizmája, s a ráaggatott sarkantyú érces csengéssel csattogott a királyi palota márványkövein, ahogy rendületlenül közeledett Barbara királynő trónusa felé. Két oldalról fürkész tekintetek vizslatták. Élvezte az irigy, elismerő pillantásokat, ugyanakkor magában meg kellett állapítania, hogy a budai palota jóval szürkébbnek és unalmasabbnak tűnt, mint amikor a teljes udvar itt lebzselt. Hol voltak már a bárók, az adományokat leső, behízelgő modorú nagyurak, a zord tekintetű délvidéki bánok, a hadsereg vezérei, a pökhendi, ájtatos püspökök, érsekek? Miklós most alig látott a trónus közelében ismerőst: tán csak Pálóczi Mátyus országbíró, meg a mindig gyanakvó tekintetű Rozgonyi István temesi

ispán biccentett vissza rá. Amott az esztergomi érsek, Pálóczi György bámult ki az ablakon, ügyet sem vetve az érkezőre. No, s persze a királyné… Cillei Barbara egy érett nő tökéletes szépségével mosolygott rá a trónusról. Haja pompázatos kontyba kötve, keblei ezúttal is kihívóan domborodtak a kivágása mentén gyöngyökkel szegett, aranysárga köntös alól, ám hatalmas, sötét szemei alatt már finom ráncok hálózták a hófehér bőrt. Ahogy a báróra mosolygott, e hálók hirtelen megszaporodtak. Mindazonáltal Barbara éppoly kívánatosnak tűnt Miklós szemében, mint régente: a hatalom és a visszanyert magabiztosság oly ellenállhatatlan aurával lengte körül a nagyasszonyt, aminek Újlaki nem tudott, s nem is akart ellenállani. Most azonban mégsem a királyné volt az, aki leginkább megigézte. Bár Barbara mellett ott állott az udvarhölgyek között Borbála is, Miklós asszonya, kíváncsian pipiskedve, ura arcát lesve, vajh mit olvashat le róla, de Újlaki pillantásra sem méltatta őt. Barbara királyné mellett, a kisebb trónuson ugyanis ott tündökölt egy alig húszesztendős szépség, a király leánya! Luxemburgi Erzsébet kíváncsian nyújtogatta a nyakát, s mikor tekintete találkozott Újlakiéval, elmosolyodott, apró gyöngyfogai megcsillantak a mécsesek fényében. Honnan tanulják ezek ezt a férfiigéző mosolyt? – tűnődött Miklós, mikor térdet hajtott a nagyasszonyok előtt. Erzsébet királylány! Mily sokat nőiesedett, mióta utoljára látta! Tisztára az anyja! Gyönyörű telt keblek, szép orca, és az a tekintet! Kivirult! Nő lett a kiskirálylány! Holott, gondolta magában Miklós, Erzsébet mindig is az udvar szürke egerének számított. Újlaki emlékezetében is úgy élt, ahogy a váradi fogságból szajha anyjával együtt hazaszekerezték Budára. Vékony, beesett arcú, sápatag fruska volt kopott darócruhában, amit tán az irgalmas váradi nővérektől kapott, nyurga testén sebek és kelések vereslettek. Aki csak akkoriban pillantást vetett rá, beléborzongott, s keresztet vetve imádkozott, hogy legalább a következő karácsonyt érje meg a nyomorult! Évekig senki ügyet sem vetett rá, tulajdon anyja sem, akivel Zsigmond összezáratta a váradi száműzetés alatt. Német és cseh nevelőnők pallérozták elméjét nem túl nagy meggyőződéssel, hisz a

királyi udvarban mindenki arra várt, hogy Zsigmond majd csak nemz egy fiút Barbara királynénak. Arra ugyan várhattak! A trón örököse pedig megmaradt a szürke, beteges leány, ki most tündöklő, pirospozsgás nőként ragyogott anyja mellől az érkező követre. Tiszta anyja… Átható, leplezetlenül kihívó női pillantás… Miklós finom szájrezdüléssel viszonozta Erzsébet mosolyát, szándékai szerint azzal az eleganciával, amit az itáliai és német nagyuraktól lesett el Zsigmond mellett. Tetszett Erzsébetnek a gesztus, ahogy szemmel láthatóan tetszett neki a varkocsos, fekete szakállú, izmos férfi is tetőtől talpig aranyban, ezüstben. Mostanság nem sok ilyen forgott Budavár falai közt! Erzsébet valamit anyja fülébe súgott, mire Barbara engedékenyen bólintott. – Kedves báróm! Isten hozott Budán! – Fenség… Az ön tündöklő fényében vigaszt talál a bolyongó, ki eleddig csak a kötelesség fáradalmainak s a királyi fenség szolgálatának szentelte méltatlan életét. Az ön látása kárpótol mindenért… – Térjünk a tárgyra – vágott közbe türelmetlenül Barbara, s hangjából hirtelen oly hideg sötétség csendült ki, amibe Miklós beléborzadt. – Mit üzen az én drága jó uram? – Őfensége epedve várja, hogy fenséged csatlakozzék hozzá Itáliában. Reményeink szerint most már csupán hetek, hónapok kérdése, hogy Eugenius őszentsége készen álljon a császári koronázásra. – Azért küldött, hogy Itáliába kísérj minket? – csillant fel Barbara szeme, mintha nem is számított volna ily szerencsés fordulatra. – Pontosan azért, fenség – Miklós széles mozdulattal parolázott. Jó hírt hozni mindig megtérülő befektetésnek számított Budán. – Csodálatos! – Barbara felpattant a trónusról, s a háta megett sorakozó udvarhölgyek felé fordult. – Gyorsan! Csomagoljatok! Reggel indulunk! – Reggel, fenség? – Újlaki hitetlenkedve bámulta királynőjét. – Attól tartok, az túlontúl hamar lesz… – Későn is! A ruhák javát már összekészíttettem hetekkel ezelőtt, kedves báró! Bíztam a Mindenható kegyelmében és az én drága uram irántam való szeretetében, bíztam benne, hogy őfenségének szüksége

van rám, méltatlan szolgájára. Olaszországban túlontúl sok veszedelem fenyegeti. Fekete és barna veszedelmek. Széttárt lábú veszedelmek… Újlaki elképedt. Nem számított ilyen szándékolt sietségre és ilyen szókimondó indoklásra sem. Ami azt illeti, akadt volna még tennivalója Budán. Végtére is, itt volt a tán soha vissza nem térő alkalom, hogy Zsigmond szinte a teljes királyi udvarral Itáliában táboroz. Reggel… Már reggel indulni el… – Te kísérsz minket őfenségéhez… – Barbara Újlaki felé fordult, mintha csak elfeledett volna valamit. – Hálás vagyok ezért… Hosszú az út Itáliáig, bizonyos vagyok benne, hogy megtalálod a módját, hogyan szórakoztass el egy… magányos asszonyt… Újlaki tar halántékán kövér verejtékcseppek sorjáztak a gyertyafényben. Barbara szavai kígyóként martak. Elszórakoztatni egy magányos asszonyt? Mintha nem pár esztendeje lett volna, hogy Zsigmond megbocsájtott ennek a Cillei-szajhának a számolatlan paráználkodásokért és üzekedésekért, amit távollétében világ szégyenére űzött a királyi palotában. Hol van már Walmerode lovag? Hol vannak a királynő névtelen suhanc kis szeretői? Többségük teste ott rohad valahol a közeli erdőkben… Míg Barbara Miklóst igézte sokat ígérő mosolyával, Erzsébet királylány lelkesülten anyjához hajolt, és ismét a fülébe súgott valamit. Barbara megvetően elfintorodott. – Nem! Az út veszedelmes lehet egy magadfajta gyermeknek, kedvesem! Szó sem lehet róla… Maradsz idehaza a férjeddel, és szorgalmasan imádkozol, hogy királyi atyád római császárként térjen haza… Erzsébet dacosan fújtatott, s pillantásával Újlaki tekintetét kereste. Miklós jobbnak látta elfordítani a fejét. Elég lesz neki egy szajhával is megbirkóznia úgy, hogy Zsigmond ne küldje bakó elé rögvest, amint megérkeznek Milánóba! Erzsébet odarohant hozza, és megragadta a karját. Miklós érezte a leány dús kebleinek feszességét, s egy pillanatra elöntötte a forróság. – Magam is úgy vélem, fenség, hogy imádkozni… Sokat kell majd imádkozni…

– Ebből elég! – Barbara intett, a kihallgatás véget ért. – Eriggy, leányom, segíts összekészíteni a maradék holmit! Tedd hasznossá magad! Újlaki mélyet parolázott, s hátrálni kezdett az ajtó felé. Szeme sarkából figyelte a kétoldalt állók kárörvendő arckifejezését – a gúnyos pillantások kereszttüzében csoszogott ki a fogadóteremből. Odakinn csaknem belehátrált a feleségébe. Csáki Borbála csípőre tett kézzel állt előtte, domborodó hasát látványosan kidüllesztve, ezzel is külön hangsúlyt adva a méhében hordozott magzatnak. Arcán a jól ismert, dühtől remegő kifejezés lángolt. – Ha csak egy ujjal hozzáérsz, véged van! – sziszegte. – Én is örülök, hogy látlak, kedvesem – Újlaki felegyenesedett, s félretolta maga elől Borbálát. Az asszony sokat terebélyesedett, mióta teherbe esett, mellei megnehezültek, dereka megvastagodott. Miklós napok óta nem hált nővel, mégsem érzett különösebb indíttatást, hogy magához ölelje hitvesét. – A király meg fog ölni, ha megtudja, hogy meghágtad a feleségét… – Azt hiszed, én nem tudom? – morrant rá Miklós. – Ejh, törődj a magad dolgával, asszony! Borbála enyhülten, kezét tördelve baktatott le utána a lépcsőn. – Bocsáss meg, Miklós! De te nem ismered ezt a szukát! Minden férfiembert hergel, a szemével szinte vélük hál… Mindenki gyűlöli őt, mindenki! – Úgy érted, minden fehércseléd! – Újlaki öles léptekkel sietett a Friss Palota nagykapuja felé. – Lesz nekem elég bajom véle Itáliáíg! – Elkísérlek én! Ha ott vagyok, nem történhet semmi baj… – Dehogy kísérsz! – förmedt hátra Miklós. – Itthon maradsz a seggeden! Még csak az kéne, hogy terhesen ott tébláboljál nekem… megszülöd a fiamat, mégpedig odahaza, Újlakon! Értetted? Borbála elvörösödve ragadta meg a férfi vállát. – Figyelj rám, Miklós! Nem érdekel, kivel bujálkodsz messzi idegenben! De meg ne rontsd a szerencsénket, hallod-e? Atyád halott, a bátyád halott! Nemrégiben akkora vagyon esett az ölünkbe, amiről nem is álmodtunk! Sokra viheted még, a király mindent megbocsájt! De ha most Barbarát meghágod, arra nincsen bocsánat! Miklós megtorpant, s torkát köszörülve fordult Borbála felé.

– Ne aggódj, asszony! – enyhült meg a hangja. – Tudom, mire kell vigyáznom! Készen van már az én tervem, nem bukhatunk el holmi szajha miatt. Ne félts te engemet! Cilleivel összecimboráltam, segíteni fog. A császári koronázáskor nagy birtokok hullanak majd, csengő aranyakkal. Ott állok őfensége mellett, a java az én ölembe kell, hogy hulljon! Mindent kifundáltam én. Eltaposom, aki az utamba áll, eltaposom mindet! Az oláh Hunyadit legelébb a kancellárius papocskájával együtt. Borbála arcán kéjes, bosszúszomjas kifejezés terült szét: puha karjait férje nyaka köré fonta. – Csak vigyázz, Miklósom! Már így is sok ellenséged van a hirtelen vagyonnal! – Cillei mellettem. Garai mellettem… Ha megnyerem a királynő bizalmát senki se állhat az utamba, hallod? – Hát csak vigyázz azzal a szukával, meg a lányával is! Erzsébet nagyobb szajha lesz, mint anyja volt! Máris több a szeretője, mint Barbarának valaha. – Vagy mint neked, kedvesem? – Miklós gúnyosan viszonozta asszonya ölelését, vigyázva a domborodó hasára. – No nem, azt azért nem hinném. Ahhoz sokat kell igyekeznie még! Borbála nem botránkozott meg, szemöldöke megrebbent, ahogy ujjai kikutatták Miklós férfiasságát a vaskos szövetek közt. – Mi lenne, drága férjuram, ha ma este… Ahogy régen, emlékszel? Újlaki megmarkolta a nő mellét, de oly hevesen, hogy az felszisszent fájdalmában. – Nem lesz arra nekem időm, kedvesem! Különben sem kívánlak. Undorító vagy, kövér, mint egy disznó! Majd ha megszülted a fiamat! Akkor majd meglátjuk! Most mennem kell! Borbála fújtatott a dühtől. Miklós ügyet sem vetett rá, megigazította öltözékét, s a kapuban rezzenéstelen arccal vigyázó strázsák mellett kilépett a palota udvarára. Sürgősen utána kellett járnia, hogyan tehetné diszkréten tiszteletét Erzsébet királyleánynál…

4.

Arra ébredt, hogy valaki lerántja róluk a meleg dunyhát. Miklós felmordult, s vaksin a ciha után kapott, hogy visszahúzza magukra. A kandallóban már kialudt a tűz, s hajnali hűvösség libabőrözte mezítelen bőrét. – Ki merészeli…? Szédelegve felült. Először nem értette, hol van, keze tétován kitapogatta a mellette ájult álomban heverő leány hátát. – Te meg ki vagy? Üveges szemmel körbepillantott. Hímzett, Luxemburg- és magyar királyi címeres baldachin szegélyezte a kilátást: finom faragványok, fával borított falak, szőttesek mindenütt. A királyi palota egyik szobájában volt. Egy női szobában… Egy női ágyban… – Már reggel van? – Erzsébet királyleány ásítva nyújtózkodott mellette. – Ilona… éhes vagyok! Hozz ennem! – Előbb szabaduljunk meg ettől a… férfitől. Nemsokára megérkezik az őrségváltás a folyosóra, kincsem! A baldachinos ágy előtt pirospozsgás, főkötős komorna állt, és vidáman hajtogatta a dunyhát. – Kellemesen telt az éjszakád, kincsem? Erzsébet a mellette ücsörgő Újlakira pislogott. – Háááát… Volt már jobb is. Dobd ki, dadus, jó? Büdös a szája! – Gyerünk! Tűnjön el innen, báró úr, mielőtt az őrség megérkezik! A komorna odalépett Újlakihoz, és lerántotta róla a maradék takarót Miklós felháborodottan tátogott, de szóhoz már nem jutott. Sokat hallott már erről a német némberről, rettegte a fél királyi udvar. Wolfram Ilona mindenkiről mindent tudott, s volt elég esze ahhoz, hogy éljen ezzel a tudásával. A nyelve alaposan fel volt vágva, s nem ismert eszközt, amit be ne vetett volna céljai elérése érdekében. Úgy védte a királyleányt, mint valami anyatigris. – Hol… hol a ruhám? – Újlaki igyekezett eltakarni magát, mert a komorna szemérmetlenül végigmérte. – Az ajtó elé dobtam – felelte Wolfram Ilona. – Ha lehet, odakinn öltözzön, báró úr. Igyekezzen már, az istenért! Mindjárt felkel a nap! Miklós reménykedve a királyleányra pillantott, de Erzsébet már kikászálódott az ágyból, és a rózsakeretes velencei tükörhöz tipegett.

Végigmérte magát benne, kissé megemelte telt kebleit, s rosszkedvűen elfintorodott. Újlaki dideregve az ajtóhoz lépett. Nem tudta, mit tegyen, mit mondjon, így hát csak intett Erzsébet felé. A komorna intett vissza. Amikor kilépett a kamarából, jeges fuvallat remegtette meg. A folyosó egyelőre még üres volt, de a lépcsők aljából már az őrség álmos röhögése hallatszott. Újlaki szentségelve rángatta magára ruháját. Még csak az hiányzik, hogy rajtakapják! Albert herceg, a királyleány férje ugyan valahol a Vértesben vadászgatott cimboráival, de ha valaki mégis észreveszi itt, akkor vége van! A legjobb lesz eltűnni innen sebesen! Már lódult volna a cselédek lépcsője felé, amikor a résnyire nyílt ajtóban megjelent Erzsébet dühödt arca. – Ide figyelj, Újlaki! Ha teherbe estem tőled, kiheréltetlek! Ugye, tudod? Miklós kínosan hátravigyorodott. – Értesz te ahhoz, hogy ne essél teherbe, kedvesem. Ha mégis, legalább a férjed örülni fog. Erzsébet gyermeki arcán düh árnyéka suhant át. – Albert? Az a szerencsétlen? Csak nem képzeled? Újlaki nagyot sóhajtott. No, igen… Az udvarban jó ideje pusmogták, hogy Habsburg Albert, akihez Zsigmond tíz éve hozzáadta gyermekleányát, nem igazán jeleskedett a gyermeknemzésben. A beesett mellkasú, pipaszárlábú osztrák herceg a kardot se nagyon bírta emelni. Ha hinni lehetett Wolfram Ionának, ki persze gondoskodott róla, hogy Buda- és Visegrád-szerte mindenki időben értesüljön a legapróbb részletekről, szóval a szóbeszéd szerint Erzsébet csak néhanap tudta kínnal, izzadsággal Albert herceg férfiasságát olyan állapotba hozni, amivel férji kötelességének eleget tudott tenni, s akkor is mindössze sóhajtásnyi időre. Wolfram Ilona asszony azt is gazdagon részletezve adta ország-világ tudomására, mi mindennel kísérletezett már szerencsétlen Erzsébet, a legcédább utcalányi praktikákat is mind bevetve, időt, fáradságot nem kímélve, hogy a löttyedt szerszámból használhatót varázsoljon. Mindhiába. A nászt már nyolc esztendeje elhálták, s azóta semmi! Úgy tűnt, Zsigmondhoz hasonlóan Albert sem volt képes fiút nemzeni, de Zsigmondnak legalább egy leányra tellett.

Újlaki elsurrant a folyosó sötétségbe vesző vége felé. Mi tagadás, a leány mindent tudott! Hogy kitől, honnan tanulnak ezek a kis szajhák? Erzsébet tapasztaltabbnak és ügyesebbnek bizonyult, mint a legtöbb utcalány, akivel Miklósnak dolga akadt. Csaknem oly ügyes volt, mint a felesége… Újlaki fáradtan lépett ki a Kelenföldi-kapun, ahol az Anjou-kút mellett türelmetlenül toporogtak már hű emberei. Györgyi Bodó Gergely és Gutori Nagy László tartották a gyeplőjét, mindketten régi, hétpróbás cselédei az Újlaki-háznak. Miklós gyors utasításokkal látta el őket. – Délben indulunk vissza Itáliába, addigra álljon minden készen. A királyné kísérete a Zsidó-kapunál gyülekezik, ti kíséritek őket a visegrádi útnak. Hol van az a nyomorult pap? – Vitéz? – Az, az… Gutori-Nagy összeszűkült szemmel sandított komájára. – Az bizony órákkal elébb elporzott Pestnek. Újlaki megdermedt. – Elporzott? Úgy érted, megszökött? – Nem szökött az. Vacsora előtt ért be minket a király futárja. Még Nürnbergéből menesztette ránk őfensége, parancsot hozott a kancellárius úrnak. – Miféle parancsot, te kutya? – Azt mi nem tudhassuk. De igen megörült neki a pap. A kis Hunyadival rögvest nyergeltek is, és már hírük-hamvuk se volt. Újlaki úgy érezte, megüti a guta. – Pestnek tartottak-e? – Átvitették magukat a királyi sajkásokkal. Úgy hiszem, Hunyadnak mennek azok. – Hunyadnak… Miklós a kút kőkávájára csapott. Nem messze tőlük a Budát és a pesti partot összekötő roppant zárólánc ívelt által a Dunán. A pirkadó derengésben ködpára lebegett a víz színén, de még nem kelt fel a nap a pesti síkság mögül, hogy melegével szétoszlassa. – Ej, de szívén viseli őfensége ennek az oláh fattyúnak a sorát! No, sebaj! Eljön még annak is az ideje! A házhoz, legények!

Megindultak a kihalt, bűzös budai utcákon. Jó nagyot kellett kerülniük a Szent Pál-patak mentén végig, a várkertek alján, egész a Szombati-kapuig, s onnét kutyagolhattak tovább a Kerékgyártók utcájába. Újlaki azt a házat vette meg tavaly, amelyikben korábban Hunyadi lakott. Kimondott kívánsága volt ez Borbálának, mintha Jankó hirtelen felemelkedése azon múlott volna, hol fészkel a királyi palota közelében. Újlaki gyűlölte azt a házat. Egyrészt mert úgy vélte, nem méltó hajlék az egy magyar báróhoz, másrészt mert amúgy is gyűlölt mindent, ami Hunyadihoz bármiképpen is kötődött. Ahogy szótlanul baktatott emberei kíséretében, mégis meggondolta magát: mégsem megy haza. Borbála biztosan ébren virraszt, és úgy hiszi, az a néhány óra, ami délig hátramaradt, tartogat számára néhány izgalmas percet. Azt ugyan várhatja! Kinek kell egy terhes asszony? – Éhes vagyok! – morogta maga elé. – Tudtok jó helyet, fiúk, ahol jót ehet a fáradt vándor? – De még olyat is, nagyuram, ahol forró ölű kurvák várják a fáradt vándort. – Elég szajhával volt már ma dolgom – legyintett Miklós. – Egy bőséges reggeli megteszi. Legényei kajánul egymásra somolyogtak. Hja, aki bejáratos a királyi palotába, annak valóban nincsen szüksége kurvák szolgálatára…

5.
HUNYAD, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG, A. D. 1431, MINDSZENT HAVA Szilágyi Erzsébet szívszorongva várta, hogy a lovasok berobogjanak a vár udvarára. Kik ezek? Mert hogy nem azok, akiket repesve várt, az bizonyos… Már odaföntről, a bástyáról is látni vélte, de nem akart hinni a szemének. Amikor a fekete köpenyes alakokat kivehette a körülöttük kavargó porfelhőből, Erzsébet önkéntelenül is hátrált egy lépést, szíve kihagyott néhány dobbanást. Nem! Nem lehet!

Sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Magához szorította a kis Lászlót, de túlságosan is erősen – a fiúcska dühösen kalimpált levegő után. – A kapu! A kapu! – tátogta Erzsébet, de a fekete lovasok ekkor már átdübörögtek a Cserna vizéből iderekesztett várárok feletti hídon, s máris ott forgolódtak a várudvar porában. Annyi ideje maradt csak, hogy Lászlót a komornák gondjára bízza, s alaposan a lelkükre kösse, hogy senki emberfiának ne nyissanak ajtót, csak neki. Elbocsátotta őket, azzal lerohant a nagyterembe, hogy még a kapunál megállítsa a jövevényeket. Vlad herceg ott állt a küszöbön, csípőre tett kézzel, és vaksin szaglászott befelé, mintha félne belépni az ellenség fészkébe. Mellette tömzsi, lógó tokájú férfi zihált. Nagy, vizenyős szemével kíváncsian pislogott befelé. Láncinget viselt, oldalán hatalmas pallost, s csak a nyakában függő püspöki kereszt utalt egyedül arra, hogy főpapi méltóságot visel, s nem holmi rablóvezér. Erzsébet ismerte őt. Lépes György, Erdély püspöke mégiscsak Isten embere volt. Talán még sincs minden veszve… Vlad és a püspök nem egyedül jöttek. Megtermett havaselvi testőrök és a püspök lándzsásai kísérték őket egész a küszöbig. A levegőben feszültség vibrált: a hunyadi legények rosszat sejtve sereglettek elő a vár zugaiból, de nyomban hátra is hőköltek a püspök és a herceg embereinek túlerejét látva. Náluk ugyanis alig akadt fegyver, a várőrség mostanában kéttucatnyi főt tett ki, azok is odakünn lehettek valahol a Cserna túlpartján. – Mit akarsz itt? – zihálta Erzsébet a lépcsőről. – Ki hívott ide téged? Vlad herceg elmosolyodott. Fekete szakálla és dús bajusza jórészt eltakarta ugyan, de fehér szemei körül árulkodó ráncok gyűrődtek, karvalyorra árnyékában megrándultak a pengevékony ajkak. Csak világtalan szemei meredtek továbbra is a nagyterem félhomályába, mintha még mindig tartana valamitől. Az üvegablakokon beáramló őszi fény színes foltokat festett ábrázatára. – Rokoni látogatásra jöttem… – sóhajtotta kissé csalódottan. – S mégis, mily komor a fogadtatás… Hát illik ez? – Takarodj innen! – Szilágyi Erzsébet remegett, ahogy a lépcsőn még egy lépést ereszkedett alá. Jobbjával kitapogatta a falra akasztott

nehéz pallosok egyikét, s levette onnan. A fegyver azonnal lerántotta karját, és csörögve, zörögve bucskázott le a lépcsőn, egyenest Vlad és a püspök lábai elé. – Fegyverrel fogadod a kedves rokont? – a herceg megcsóválta fejét. Dús, csigás fürtjei táncoltak a levegőben. – Hát nem szívesen látott vendég vagyok én ebben a házban? Erzsébet vére hevesen forrott. Még hogy nem szívesen látott vendég… Hát ki zárta őt koporsóba Újlaknál? Ki rántotta a mélybe Jankó atyját? – Takarodj innen, sátánfajzat! Lépes püspök felháborodottan hányta magára a kereszteket. – Sátánfajzat, én? – Vlad hirtelen felemelte poros köpönyegét, melyen a király Sárkányos rendjének dísze vöröslött, rajta a fehér kereszttel. – Hát nem látod e jelt, leányom? Havasalföld fejedelmével beszélsz! Térdre előttem! Erzsébet foga megcsikordult. – Soha! Ez itt Hunyadi János háza, s én asszonya vagyok… Mit akarsz te itt? Vlad intett testőreinek, hogy maradjanak veszteg, mert egyik-másik már iramodott volna a nő felé, hogy erőszakkal kényszerítsék térdre. – Ahogy említettem, leányom, csupán rokoni látogatásra tértem be Hunyadra… hazafelé tartok épp Segesvárra… Őfensége megbízásából számos tennivalóm lészen, amint hazatérek Havaselvére… De előtte még látni kívántam… Nos… Úgy hallottam, gyermekáldásban részesült az én kedves rokonom… Erzsébet szíve minden eddiginél hevesebben dobbant. Éppen ettől tartott… Tudta, érezte, hogy a veszedelem a kis Lászlót fenyegeti… – Mi közöd neked hozzá? – Csaknem térdre roskadt a lépcsőn félelmében. – Ajándékot hoztam a kisdednek – mosolygott rendületlenül Vlad, s vakfehér szemei megcsillantak a vörös ablaküvegen átszűrődő fényben. – Barátsággal jöttem… Telve szeretettel az én kedves rokonaim iránt… Mondd csak… leányom… láthatnám a gyermeket? Erzsébet feje kitisztult, tudta, hogy nincsen immár vesztenivalója. Szeme villámokat szórt, ahogy újra a falhoz tapogatott: ezúttal egy jókora buzogányt emelt le onnan, amit még tán a néhai Vajk forgatott vérgőzös csatákban.

– A fiamat akarod látni? Vlad intett, s a háta mögül két hajlongó szolga sündörgött elő, kezükben aranyozott ládikákat nyújtva előre. A herceg bólintott, mire felpattintották a ládikák fedelét. Erzsébet dermedten látta, hogy azokban vagyont érő arany és gyémánt ékszerek ragyognak. – Ezek téged illetnek, leányom… – dorombolta Vlad hosszú, csontos ujjait tördelve. – Engesztelésül azért a kellemetlen félreértésért Újlakon… Tudd meg, a te urad, Iancula üdvözletét küldi neked énáltalam… beszéltem vele Nürnberg városában. Az a kívánsága, hogy én tartsam keresztvíz alá a kis csöppséget! Együtt kereszteljük az én fiammal, már hozzák szolgáim Segesvárról. Ide. A püspök úr celebrálja a szertartást. Erzsébet fenyegetőn maga elé emelte a buzogányt. – Az én Lackóm már meg van keresztelve. A bátyám tartotta keresztvíz alá… Elkéstél, Karós Vlad… A herceg egy cseppet sem tűnt csalódottnak. Intett, mire a két ékszerrel teli ládikát a földre helyezték a szolgák, s lesütött szemmel kihátráltak a teremből. – Ó, be kár… Pedig szívesen lettem volna keresztatyja a kis vitéznek… Te is örülhettél volna, hogy a kis Vladislav vérbeli fejedelem védelmét élvezi… – A fiam neve László, nem Vladislav! – sziszegte Erzsébet, de a herceget ez sem hozta ki a sodrából. – Nos tehát, leányom… Akkor csak az én fiamnak lesz itt keresztelője. Ha már a püspök urat idekérettem! Ugye, nem akarod azt mondani, hogy nem látsz vendégül minket? Igen nagy udvariatlanság volna az… A szertartás holnap lesz, a hunyadi kápolnában. Addig is… megelégszem azzal is, hogy futó pillantást vetek a kisdedre. Látnom kell, mielőtt… – Most nem láthatod… – vetette oda feszülten Erzsébet. – Jöjj vissza később Néhány nap múlva talán. Most beteg… – Ó, ezt sajnálattal hallom… – Vlad az ékszerekkel megrakott ládikákat felrúgva megindult a lépcső felé. – S mi baja a kis ártatlannak? Talán segíthetnék! – Takarodj innét! – Látnom kell…

Vlad, a nyomában lépdelő testőrökkel elérte az első lépcsőfokot. Erzsébet megsuhintotta a buzogányt – a levegő zúgását hallva a herceg elvigyorodott, kivillantva sárgás, hegyes fogait. – Máris árvaságra kárhoztatod azt a szerencsétlen gyermeket? Hát van neked szíved? Mutasd meg! Hozd ide, elém! – De hisz te nem látsz, pokolfajzat! – Erzsébet botladozva hátrált, időnként előresuhintva a buzogánnyal. – Minek akarod látni őt? – Amit látni akarok őrajta, azt látni is fogom – felelte komoran a herceg. – Essünk túl ezen, leányom… Nem akarok vérontást itt, a püspök úr színe előtt… Hirtelen zaj támadt kintről, a várudvarról. Valaki fájdalmasan felkiáltott, fém csörgött a hideg kövön… Erzsébet reszketve vetette pillantását a nagyterem ajtajára. Léptek dobogtak odakintről, dühödt ordítás kélt, aztán… Az ajtón mint valami szélvész, egy megtermett matróna robbant be. Morzsinai Erzse asszony, nyomában szablyákkal, lándzsákkal felfegyverkezett férfiakkal, csizmás, bajszos nemesekkel, bocskoros oláh parasztokkal. – Egy lépést se tovább! – kiáltotta Erzse asszony, és fenyegetőn megindult a havaselviek felé. – Mit képzelsz, féreg? Ide mersz jönni, e házba? Lépes György püspök rettenve hátrált a falnak. A testőrök egymásra sandítottak. A matróna kezében akkora erdőirtó szekerce villant, amekkorát még sohasem láttak, s elég fenyegetőnek tűnt a parasztok kezében villódzó kasza, meg a sok kard és szablya vasa is. – Magányos asszonyokra törsz, te sátán szolgája? – Vajk özvegye fúriaként rontott a testőrök falának. Vlad intett nekik, hogy ne bántsák az asszonyt. Havasalföld frissen kinevezett fejedelme nem kezdheti rögvest vérengzéssel megbízása idejét Erdély földjén, főképp nem Krisztus felszentelt püspöke szeme láttára. – Én csupán rokoni látogatásra… – Leányom, fékezd magad! – sápítozott Lépes György kappanhangon.– Hát így fogadják errefelé a jóakaratú embereket?

– Takarodjatok innen mind a ketten! – harsant újra Erzse asszony türelmetlenül. – Vlad! Elragadtad az én uramat! Az unokámat nem fogod! Takarodj! Az oláh fegyveresek lassan, fenyegetőn megindultak feléjük. Vlad nem zavartatta magát, visszafordult Szilágyi Erzsébet felé. – Odakünn várok… asszony. Éjfélig adok időt. Semmi mást nem akarok… csupán, hogy hozd elém a kisdedet. Látni akarom, rajta van-e a jel. Nem kell aggódnod… gazdagon megjutalmazlak, és a fiad örök védelmemet élvezi majd. Ha igazam van, és rajta a jel, akkor úgysem akarod majd megtartani. Higgy nekem. Eldobod majd magadtól… Én vigyáznék rá! Felnevelném… Ha keresztvíz alá nem is tarthatom, úgy tekintem majd, mintha a saját fiam volna… Holnap megérkeznek embereim az én kicsi gyermekemmel. Nem vagyok szörnyeteg, még ha annak is látszom. Jót akarok. Higgy nekem! Azzal meghajolt, és elindult vissza, az ajtó felé. Az Erzse asszonnyal érkezett felmentőcsapat férfiai csak most látták a Sárkányos rend jelvényét köpenyén: zavartan összesúgtak egymás közt, ám Erzse nem enyhült. Amint Vlad lassan ellépdelt mellette, rásziszegte: – Ha még egyszer ideeszik a sátán, te pokolfajzat, nem véd meg téged semmiféle kereszt, sárkány, de még a király pecsétje sem! Megértetted? Vlad megtorpant egy pillanatra, és az asszonyság arcába bámult világtalan szemeivel. – A te urad azt üzeni általam, hogy ne merd eldobni az özvegyi fátyolt… – suttogta, majd faképnél hagyta Erzsét, és kisietett a fegyveres férfiak szétnyíló sorfala közt. Testőrei markolaton nyugvó kezekkel követték. – És velem mi lesz? – sápítozott Lépes püspök. – Csak nem akarsz éjnek évadjára a vadonba zavarni, leányom? Engem? Erdély püspökét? Morzsinai Erzse megtanulta urától, hogy a magyarok földjén a vendég az szent. – Maradhat, püspök úr, ha akar… Ellátjuk embereit étellel, itallal. Holnap viszont mennie kell. Nem hívta ide senki. A püspök felháborodottan kirohant Vlad után. – Jól vagy, leányom? – Morzsinai Erzse végre felrohant a lépcsőre roskadó Erzsébethez, és a szekercét elhajítva karjaiba zárta a lányt. – Nem esett-e bajod, mondd?

– Nincsen semmi baj… Csak az ijedelem… – Soha többé nem hagyunk magadra – csóválta a fejét a nagyasszony. – Megerősítjük a vár védelmét, míg a fiam hazatér… Hol van Lackó? Együtt siettek fel, s szinte egyszerre kaptak a bölcsőben szendergő gyermek felé. – Lackó! Drága, kicsi kincsem! Apró termetű, dülledett szemű férfi somfordált be a szobába, kezében szablyával. Amint meglátta az asszonyokat és az ijedt cselédeket, lekapta fejéről süvegjét. – Bezárattam a kapukat! – motyogta illedelmesen. Már menesztettem a Székelyek és a Gerébek udvarházaiba, hogy küldjenek még embert! – Köszönöm, Jariszló! – Morzsinai Erzse megfogta a férfi kezét, és közelebb húzta a kisdedhez. – Lássa, Jariszló, a mi szemünk fényét! Ő a mi Lackónk! Szilágyi Erzsébet önkéntelenül is félrehúzta a kicsit, amint a jövevény felé nyújtózott volna. Hiába, még mindig reszketett a félelemtől. Odakünn az udvaron dühödt oláh kiáltások harsantak, aztán lódobogás kélt: a havasalföldiek éppen most dübörögtek át a felvonóhídon. – Nincsen semmi baj – nevetett Erzse asszony. – Jariszlótól nem kell félned, édes lányom. Nincs mit titkolnunk. Hozzámegyek feleségül. Erzsébet nem tudott most foglalkozni Csolnokosi urammal, sem a hirtelen összeverbuvált atyafi segítőhaddal. Engedelmet kért, hogy egyedül maradhasson Lackóval. – Átfésüljük a környező erdőket – fogadkozott Csolnokosi. – Hátha ezek a kutyafattyak csakugyan itt ólálkodnak még valahol. – Nem mennek el – suttogta maga elé Erzsébet, s a szeme könnybe lábadt. – Nem mennek el addig, amíg az a sátán nem látja a kicsit! Erzse a fejét rázta. – Azt ugyan lesheti! No, eriggy, Jariszló! Állíts azonnal őrséget a falakra! A püspök nem hagyhatja el a várat éjszakára. Az embereitől vegyétek el a fegyvereket. Legyen gondod rá, hogy szemmel tartsák őket! A köpcös, zsíros mentés ember alázatos hajlongások közepette kihátrált, s már harsant is a folyosóról pattogó parancsolatja.

– Tudom, tudom én, nem éppen olyan férfi, mint az én drága jó Vajkom volt… – ejtette ölébe a kezét Erzse asszony. – De hát mit tehetünk, leányom… A magánynál nincsen rosszabb a világon. Erzsébet igyekezett visszafojtani újabb könnyeit. Éppen ő ne tudná? – Az utolsó pillanatban érkeztek, anyám… Az utolsó pillanatban… Erzse megsimította az arcát. – Már az illyei révnél riasztották a Geréb atyafiakat, mikor látták, miféle „vendégek” közelednek Hunyad felé… No, ne ríj! Nem lesz semmi baj, leányom… Most már itt vagyunk… És itt is maradunk… Erzsébet megemberelte magát, és letörölte arcáról forró könnyeit. Az ölében ringatott gyermekre pillantott. Tudta, hogy hosszú éjszaka vár rájuk: akárhány markos legény védi is a rozzant hunyadi falakat, akárhány fejszés móc paraszt gubbaszt is az őrtüzek körül, ha odakünn, valahol a sötétben Karós Vlad ólálkodik, nem lehet biztonságban senki idebenn. Éjfél… Éjfélig van idő… – suttogta magában Erzsébet. Aztán a fekete ember elindul ide, és nem állja útját emberfia…

6.
LOMBARDIA, ITÁLIA, A. D. 1431 OKTÓBERE Ahogy közeledtek Milánó városához, a nap úgy ostorozta mind hevesebben a páncélvértes menetet. A magyar lovasok kókadoztak, bóbiskoltak a nyeregben, hiába cirógatta végig az Adda völgyét az őszi szél. A levegőben citrusillat úszott, s jobbról is, balról is élénk, szemkápráztató színek vakítottak a germán szürkeségből érkezők szemébe. Úgy érezték, az édenkertbe csöppentek. Hátuk megett a Bergamói-Alpok zord sziklatömbje magasodott, nem messze tőlük a Comói-tó égszínkék tükre ragyogott az októberi napsütésben. Előttük virágoktól tarkálló mezők, kenderföldek terültek el álmosan. A poros utak mentén fenyők hajladoztak: a színek lángoltak, szikráztak körülöttük – aranysárga, égszínkék, haragoszöld, pipacsvörös.

A magyar lovagok a látványtól elvarázsolva pillogtak sisakjaik alól. Egyedül Francesco Sforza forgolódott aggodalmasan, miközben lassan ereszkedtek alá az Adda alsó völgye felé. – Mi baj, kapitány? – kérdezte Hunyadi, amikor a condottiere mellé léptetett. – Úgy lesi azokat a fákat, mintha mindegyik mögött egy-egy haramia lapulna. Sforza megtörölte verejtékező homlokát a veres condottieresapka alatt. – Nem tetszik ez nekem, Giovanni. Az embereimnek az Adda felső folyásánál, Sondrio mellett kellett volna várni minket. Ne feledd, az én felelősségem, hogy őfensége épségben elérje Milánót… – Nem értem én ezt – vont vállat Jankó. – Miféle veszedelemtől tartasz? Ennél békésebb vidéket még életemben nem láttam. – Az én hibám, Giovanni. A tó másik oldalán kellett volna aláereszkednünk. Ez az oldal a tó sarkáig még a herceg uralma alatt áll ugyan, de egy kisebb szakaszon, Lecco mellett közel kerülünk a velenceiek által megszállt területhez. Diablo! Az embereimnek már rég itt kellene lenniük! – Te csak ne aggódjál, kapitány! Zsigmond biztonsága az én feladatom is. A palotás őrség parancsnoka vagyok. Ötszáz lovassal… – Te ezt nem értheted! Carmagnola bosszúért liheg! Veszedelmes! Megfogadta, hogy elégtételt vesz a legutóbbi megaláztatásért… – Carmagnola? – Hunyadi az emlékei közt kutatott. Hallotta már ezt a nevet, csak azt nem tudta, hogy mikor és hol. – A velencei seregek parancsnoka – morogta Sforza bosszúsan. – Parasztnak született, de felvitte az isten a dolgát! – Fővezér? Condottiere, mint te? – vigyorodott el Jankó. – Akkor csak tudhat valamit, ha paraszt, ha nem… – Kitanulta a fegyverforgatás minden csínját-bínját az átkozott! Tudod, hogy kezdte, caro amico? Akkor még Bussonének hívták. Lovászfiú volt. Egyszerű lovászfiú Facino Cane rablóbandájában! De te róla se hallottál, igaz? Pedig ez a Cane aztán nevezetes egy haramia volt a környéken… Amikor kimúlt a világból, a vagyona vetekedett a pápáéval! A haramiacsapatát az időközben lovastisztté emelkedett parasztfiú örökölte, a bandatagok őt választották vezérüknek. Cane asszonyát meg – Sforza itt halkabbra fogta a hangját, hogy biztosan ne hallhassa senki más, csak Jankó –, az én jó hercegem, Visconti úr

„örökölte” a vagyonnal együtt. A pénznek nincsen szaga, ezt a fene nagy bölcsességet csak hallottad, Giovanni, nem? Így lett haramiavezér ebből a parasztból, az amúgy se földönfutó Viscontiból meg Itália leggazdagabb hercege… A haramiavezér „öröksége” volt az is, hogy Bussonét a herceg megtette condottierének. S meg kell vallanom, caro amico, kiváló hadvezér volt! Visconti neki adományozta Carmagnola grófi címét, s kinevezte helytartónak a meghódított Genovába. Errefelé könnyű karriert csinálni, majd látni fogod. Akkoriban én is az ő seregében szolgáltam, mint fiatal tiszt, s mondhatom, ha a herceget el is kápráztatta pillanatnyi sikereivel, én átláttam a szitán. Nem bíztam Carmagnolában. Nem kis munkámba került, míg a herceg végre megértette, hogy kígyót melenget a keblén: elfogatóparancsot adott ki ellene, mert titokban lepaktált az ellenséggel! Hunyadi egykedvűen figyelte a környéket, szinte megbabonázta a Comói-tó tükrén csillámló fényszikramiriád. Próbált figyelni a condottiere szavaira, de gondolatai minduntalan elkalandoztak, hol nyugtalanul haza, Hunyadra, hol meg izgatottan a jövőbe, Milánóba. Amikor Sforza elhallgatott, Jankó megköszörülte torkát. – Mi történt aztán? Mi lett Carmagnolával? A condottiere elmosolyodott. – Azért beszélek ennyit Carmagnoláról, barátom, mert ő a legnagyobb ellenségünk. Ismerned kell, hisz ellene forgatod majd a kardodat, miatta viszed vásárra a bőrödet. De kérlek, szólj, ha untatlak! Hunyadi jobbnak látta bevallani az igazat. – Jó, ha a felét értem annak, amit mondasz, kapitány. Régen tanultam én az olasz nyelvet, és abból a kevésből is sokat feledtem már. – Ne aggódj, néhány hét múlva úgy beszélsz, mintha született itáliai volnál… – fecsegett tovább könnyedén Sforza. – Nekem elhiheted: a herceg seregében szolgál német, francia, vallon, spanyol, még angol is. Mifelénk annyiféle kóbor lovag próbál szerencsét, hogy számon se tudjuk tartani, hányféle országból jöttek ide. Hallottad tán hírét a neves Giovanni Acutónak? No várj csak, hisz ő valójában angol volt, John Hawkwood. Velence zsoldjában harcolt a Chioggia-háborúban, de aztán Firenze szolgálatába állt. No és Werner von Urslingenről? Albert Sterzről? A németek kemény verekedők, sokan itt ragadnak Itáliában. Az inkvizítor, Capistrano atyja is német zsoldos volt. No de várj csak, Giovanni! Hisz te nem is német vagy, igaz-e?

– Magyar volnék – felelte Jankó. – Hát persze! Bocsáss meg! Hisz a leghíresebbek közt is a leghíresebb a Magna Societas Hungarorum… – Deákul még annyit se értek, mint olaszul, kapitány… – A Nagy Magyar Csapat… Jézus Krisztus sebeire, micsoda zsoldossereg volt az! Még Anjou Lajos hadjárata után ragadtak itt, Itáliában, kóbor magyar lovagok, akik szabadcsapatba szerveződtek. Aki megfogadta őket, bizonyos lehetett a győzelemben. Hogy is hívták a vitéz kapitányukat? Hogy is? Várj csak Giovanni, megvan: Toldi Miklós! Ez az! – Sosem hallottam róla – vont vállat Hunyadi. – Rajtad múlik, Giovanni, a te neved hallják-e majd az utódok, vagy sem. Hidd el nekem, a világon élni csak hősként érdemes! Ez a háború Velencével bőséges lehetőséget ád a vitézségre. De akad más módja is… Ott van a tenger… Láttad már a tengert? – Soha. – No hát, majd látni fogod. A tenger az igazi kaland. Távoli partok, idegen, felfedezendő tájak… Ha látni fogod a tengert, megragadja a te lelked is, barátom! – Nem hinném. – Dehogynem! Minden férfiember lelkét megragadja a végtelen. A messzeség, Giovanni! Jankó legyintett. – Én akkor érzem biztonságban magam, ha földet érzek a talpam alatt… – Amikor meglátod a tengert, tudni fogod, miről beszélek. Addig felesleges minden szó. De akkor tudni fogod… Hunyadi összevonta szemöldökét, és a látóhatáron egy fenyőfacsoportot bámult aggodalmasan. Sforza észrevette, s maga is fürkészni kezdte a látóhatárt. – Mi baj, Giovanni? Látsz talán valamit? – Igazad lehet, kapitány: valami készül. Nézd! Mennyi madár rebbent fel azokról a fákról! Mintha megrémültek volna valamitől! Sforza elsápadt. Azonnal magához intette mögötte poroszkáló vértes tisztjét. – Ludovico! A fák mögött! Küldj ki gyorsan egy legényt, derítse fel…

– Arra már nincsen idő – suttogta Jankó. – Ha csapda, akkor nem kerülhetjük ki. Simon bátyám! Kamonyai felélénkülten léptetett Hunyadi mellé. – Simon bátyám! A legények sorakozzanak fel a menet előtt. Lest gyanítok a fák mögül, készüljenek rohamra! Az öreg hunyorgott. – Meglesz, uram! – A király kocsiját kettős gyűrűbe! – rendelkezett Hunyadi, s csak most ébredt rá, hogy szíve mily hevesen ver. Hosszú hónapok tétlensége után azt se bánta volna, ha az egész velencei ármádiával kell megvívnia itt, ezen a paradicsomi tájon. Csak harcolhasson végre! – Az átkozottak! – Sforza a lovát nyugtatgatta, melyre azonnal átragadt a feszültség. – Tudtam, hogy a tó túloldalán kellett volna… – Kapitány uram! Erre most nincs idő! Hátuk megett, az álmos országúton megtorpant a menet. Zsigmond utazóbatárja köré azonnal kettős védőgyűrűt vontak Garai vértesei és a palotás tisztek. A királyi védősereg beérkező egységei a többi kocsit vette körbe, a nagyurakét, főpapokét. Az erdélyi könnyűlovasok, kunok, székelyek ezalatt felsorakoztak a zöldellő mezőn. Hunyadi tagjait bizsergető erő árasztotta el, ahogy kivonta kardját. Nemsokára nemcsak a pipacsok vöröslenek a fűben, de a velenceiek kiontott vére is bőséggel öntözi majd e zsíros földet. Oldalt máris előreszáguldott két kun felderítő. Sforza elképedve bámulta, milyen szélsebesen vágtatnak, szinte úsznak a levegőben. Hunyadi gyakorlott mozdulattal intett a parancsnokoknak, akik szinte szeme villanásából is tudták már, mi a teendőjük. – Mi van a fákon túl, kapitány? Sforza zsibbadtan bámult rá. – A fákon túl? Egy völgy nyílik Bergamo felé. Az Adda völgye… – Akkor nekünk kell hamarabb elérni a magaslatot! Jankó a kengyelben felegyenesedve kémlelte a fák vonalát. Fekete köpenyébe belekapott a szél, s kibontotta, mint valami roppant denevérszárnyat. – No, legények! Utánam! Megsarkantyúzta Sárkányt, s kivont kardjával a fák felé mutatva csapata elé ugratott. A többiek szélvészként követték. Mire Sforza észbe kapott, már ott porzottak a fenyők előtt.

Lihegve érte be őket: a magyarok – megtartva széles karéjukat – felsorakoztak a fákkal szegélyezett peremen. A folyó kanyargó völgyében rémisztő látvány tárult a szemük elé. Az Adda jobb partján vagy kétezer, csillogó páncélzatú lovas közeledett sűrű, tömött sorokban, mint valami roppant acélhernyó. Mellettük, a port nyelve vagy ezer pikás, alabárdos gyalogos. – Velenceiek! – hördült fel Sforza halálra váltan. – Jézus Krisztusra! Csapda! Rémülten villantotta tekintetét Hunyadira, de Jankó higgadtan nézett vissza rá. A távolban még legalább öt-hatszáz gyalogos közeledett, leszakadva a főseregtől, s a messzeségből fehérlő porfelhő alapján arra lehetett következtetni, hogy a menet még korántsem ért véget, a kanyarulaton túl újabb egységek közelednek, feltehetően ágyúkkal. – Sokan vannak… Vissza kell fordulnunk! – ragadta meg Jankó karját a condottiere. – Vissza a hegyek felé! – Ugyan minek? A főcsapat lovasai hamar beérnének minket. Inkább mondd meg, kapitány, mi az isten csudája az ott? Sforza bosszúsan figyelte a velencei sereg közepén zötykölődő különös alkotmányt. Szekérféle volt, nyolc pár ökör húzta a göröngyös úton. A szekér közepéből jókora árboc meredezett az ég felé, csúcsán a szárnyas oroszlános velencei lobogóval. A szekér katonákkal megrakottan billegett egyenest a cédrusfák irányába. – Caroccio… Velencei harci szekér… – Nem látok puskásokat… – Hátramaradhattak… Siettek, hogy elvágják az utunkat… Nézd, Giovanni! Látod azt a tollas kalpagos lovagot a caroccio mellett? Colleoni az, Carmagnola alvezére! Zsigmondot akarja kézre keríteni! Hunyadi elvigyorodott. – Úgyse árt egy kis testmozgás, condottiere kapitány! Lássa csak maga is, mit kap Milánó a csengő aranyakért! Ekkor robogott be a királyi batár irányából Jankó mellé Csupor Ákos egy Cillei-vértessel. – Megugrasztjuk őket, hadnagy uram, ha nincsen kifogása ellene! Csupor villámgyorsan felmérte a helyzetet, s látta, nincs más választásuk, csak egy gyors roham zilálhatja szét a nyilvánvaló számbeli fölényben lévő velenceiek sorait.

– Ne kíméljétek őket, Jankó fiam! Mutassátok meg a nyomorult velencéseknek, mit tud a magyar! Hunyadi magasba emelte kardját. A királyi lobogók elcsomagolva pihentek a szekereken, arra nem maradt idő, hogy egyet is kibontsanak az Árpádok vörös-fehér sávos zászlaiból, de nem is volt rá szükség. Hunyadi kardjának villanása lelkesítőbb jel volt minden harci lobogónál. Persze az ellenség is észrevette a készülődést a magaslaton. Az országútról csak Hunyadit és a mellette forgolódó tiszteket láthatták, de ez is elég volt ahhoz, hogy sietősen támadóalakzatba rendezzék tollkalpagos lovagjaikat és nehéz vértben izzadó, düledező lovasaikat. Az árbocos harci kocsin vad kürtszó harsant, majd szívdermesztően hangos dobok dübörögtek fel. – Na, ezek is muzsikálnak a harchoz, akár a törökök – jegyezte meg Hunyadi. – Sebaj! Új táncot tanítunk nekik a muzsikához! Legények! Kiáltása oly bőszen szállt a szélben, hogy tán még Bergamóban is meghallották: a székely, kun és magyar lovas egységek meglepő fegyelmezettséggel igazították paripáikat a lejtő szélére. – Giovanni! – Sforza még mindig ott sürgölődött Jankó mögött, pedig józan esze azt diktálta, azonnal vágtasson vissza Zsigmond batárjához, és indítsa visszafelé az eljövendő császárt a tó mentén északnak. – Giovanni! Legalább négyszer annyian vannak, mint ti! Elment az eszed, fiú? Hunyadi utoljára még hátrasandított az olaszra. – Condottiere… Ha a magyar mindig azt számolná, mennyivel több az ellensége, soha nem harcolna, csak számolgatna napestig! Legények! Rajta! Azzal fülsiketítő rikkantást hallatva megsarkantyúzta Sárkányt, és bőszen lerontott a fák vonalától, le a lejtőről, egyenest neki a hangyaként futkosó, soraikat rendező velenceieknek. A kunok, székelyek, magyarok lüktető hullámokban utánazúdultak, s még menet közben megeresztettek az alant elterülő vasszörnyeteg felé egy-egy nyíllövést. A vesszők többsége ártalmatlanul pattogott le a kiváló velencei vértekről, csak néhány ló nyerített fel panaszosan, s néhány óvatlan gyalogos kapott sebzett lábához, karjához. De a nyílzápornak épp csak annyi szerepe volt, hogy néhány pillanatra elvonja az ellenség

figyelmét. A velencések hozzászoktak a komótos, nehéz hadmozdulatokhoz, a megfontolt, tudományosan megtervezett műveletekhez. De ehhez aztán nem! Mire felpillantottak, elképedve látták, hogy a lovasok már ott loholnak az orruk előtt, mi több, menten át is gázolnak rajtuk szörnyű lendülettel. A kabadiont∗ viselő szőrmekucsmás, harci szekercét, lándzsát és szablyát villogtató keleti ördögök velőtrázó üvöltéssel vetették magukat reájuk. Dárdák roppantak a csillogó vérteknek, fokosok, nehéz buzogányok zúgtak a levegőben és sújtottak le elemi erővel. Ahol a magyar ék beléroppant a velencei fémfalba, véres permet fröccsent szerteszét, s csak úgy dőltek kétoldalt a pajzsuk mögé kushadó lovagok. Hujjjj! Hujjjj! Hajrá! Üsd! Üsd! A görbe szablyák pokoli erővel sújtottak újra és újra le, az elébük erdőként meredező lándzsák nyelét nyesve, bele-belehasítva az eleven húsba, embert, állatot szabdalva. A carocción tucatnyi halálra vált velencei fiú püfölte a harci dobokat, s az árbocba kapaszkodva két kürtös zúgta a velencei harci indulót. De még a kürtöket, s a dobokat is túlharsogta a magyar lovak patáinak dübörgése, s a székely, kun harcosok üvöltése. Attól az üvöltéstől meghűlt a velenceiek ereiben a vér. Az az üvöltés a halál hírhozója volt. Hunyadi, aki az első sorban vágtatott be az acélpáncélos, strucctoll kalpagos sokaságba, végre újra érezte az elszabaduló indulatok mámorát, a szabadjára eresztett gyilkos vágy bódító örömét. Úgy rontott az ellenségnek, mintha bizonyos volna abban, hogy nem fogja fegyver. Nehéz csatapallos vasa zúgott el a feje mellett, de ő meg sem rezzent: lándzsák döfködtek felé, de a kezében csillogó kard boszorkányos ügyességgel ütötte félre valamennyit. Aztán lesújtott, s újra lesújtott, s minden csapására vér zubogott fel a megnyitott sebek kútjaiból. Hol kardja markolatával reccsentette be az elé sodródó velencei lovas rémült ábrázatát – orra véres masszává zúzódva süppedett szemei közé hol éles pengéje szelte ketté a következő díszes sisakját, egy pillanatra látni engedve a lüktető agyvelőt a fém- és csontzúzalék közt. Jankó arca véres volt már, de nem a saját vérétől, hanem a velenceiekétől. Szeme sarkából látta, hogy a kunok tartják vele a vonalat, mi több, baloldalt üvöltve mélyedtek be az ellenséges

gyalogosok összekavarodott soraiba. A velencei lovasok ekkor kezdtek megfutamodni. Az egész roham néhány percig tartott csupán, de Colleoni válogatott harcosai számára örökkévalóságnak tűnt. Nem maradt idejük a megszokott, kényelmes módon vonalakba felfejlődni, sem a puskákat villáikra helyezni és sorozatot lőni a vad lovasok közé. A magyarok tömény húsfalként beléjük csapódtak, s haragos fenevadakként gyilkolták őket, ahol érték. Ezt a vérszomjú kegyetlenséget nem ismerték. Jankó azon kapta magát, hogy miután könnyedén szétzilálták az ellenség lovasainak első sorait, és mélyen benyomultak a gyalogosok tömegébe, a székely, kun legényekkel együtt immár a caroccio felé közelednek. Az árbocos harci szekér nem tudott megfordulni a zűrzavarban: a velencei gyalogosok útját elzárták a vértes lovasok, így sok százan nekiszorultak a kocsi oldalának. A vontató ökrök megrémültek, és taposni kezdték a portól fuldokló, fegyvereiket pánikszerűen elszóró férfiakat. A nehéz kerekek koponyákat loccsantottak össze, emberhalmokon gázoltak át, mire végre a hajtóknak nagy nehezen sikerült féloldalt fordítania a caroccio orrát. Csakhogy a kunok nem engedték őket továbbzötykölődni. Kurjongatva, fokosaik sújtásait osztogatva megtisztították az utat a roppant szekérig, ott elkapták az ökrök szíjait, a caroccio hajtóinak koponyáját szekercékkel behasítva magukhoz ragadták a kocsi irányítását. A velencei lovasok ekkor tettek még egy utolsó, tétova kísérletet arra, hogy visszaszerezzék a szárnyas oroszlános zászlót. A vértesek, élükön a tollas kalpagos, borotvált arcú vezérrel megrohamozták a kunokat. Nyilván azt szerették volna, hogy néhány pillanatra visszatántorítsák a fenevadakat, és a serenissima zászlaját kimenekítve visszavonuljanak a dombok mögé. Jankó azonban észrevette a szándékot, és hunyadvári legényeivel játszi könnyedséggel visszaverték a támadást. A velenceiek nem jutottak el a harci szekérig, a szablyák tánca útjukat állta. Ekkor hallgattak el a caroccion a harci dobok és a kürtök: a muzsikusok hangszereiket eldobálva vetették magukat a kavargó forgatagba, ahol eltűntek a segítségért nyújtózó karok tengerében.

– Ott van! A vezér! – kiáltotta Jankó mögött Kamonyai. Hunyadi forgolódva kereste: Colleoni valóban ott vagdalkozott a harci szekér túloldalán. Körülötte alig féltucatnyi velencei lovag maradt életben. – Zárjátok el az útját! – Hunyadi megsarkantyúzta lovát, s mielőtt Kamonyai Simon megakadályozhatta volna benne, felugratott a caroccio deszkáira. Útjából alig győztek félreugrálni a velencések. Sárkány patái bezúzták némelyikük koponyáját, mielőtt Jankó a túloldalon a magasból ugratott Colleoni elé. Az alvezér felhördült meglepetésében, s minden erejével egyszerre igyekezett hátratáncoltatni lovát, s maga elé emelni kardját. Díszes markolatú velencei penge volt, de apró szilánkokra törött, amikor Jankó felágaskodott a kengyelben, és elemi erővel lesújtott rá. Colleoni megszédült, hátradőlt a nyeregben, s Hunyadinak már alig kellett taszítani rajta, hogy a porba zuhanjon. Mintha csak jeladás lett volna, a velenceiek ezt látva rémülten rohantak vissza az Adda völgyében a dombok felé. Hunyadi zihálva maga mellé intette Kamonyait, aki csak mostanra kerülte meg a harci szekeret. – Simon bátyám! Addig űzzétek őket, amíg csak tudjátok! Minél többet levágtok belőlük, annál jobb! Kamonyai elvigyorodott, s arca elé emelt kardjával tisztelgett. – Abban nem lesz hiba, Jankó úrfi! A magyar lovasok pillanatnyi szusszanás után újra vonalba rendeződtek, s a hadnagyok intésére megindultak a fegyvereiket elhajigáló, vértdarabjaikat szerteszét hányó velenceiek után. Nem volt nehéz dolguk, a ló nyakán előrehajolva vágták le őket. Ellenállást már senki se tanúsított, valószínűleg abban bíztak, hogy legalább néhányan elérhetik élve Bergamo falait. Volt, akinek sikerült. Nem soknak. Hunyadi nem tartott a legényekkel, levette sisakját, megtörölte homlokát, s visszafordult az emelkedő felé. A lemenő naptól hunyorogva észrevette a király lovasait, akik dermedten figyelték a mind távolabbra húzódó mészárlást. Intett nekik. Kisvártatva Sforza ereszkedett le az iménti csatatérre. Még mindig nem jutott szóhoz. Nézte, egyre csak nézte a halottakkal, vinnyogó, jajgató sebesültekkel teleszórt völgyet, a fűben csillogó páncélokat,

pajzsokat, kardokat. A caroccio ott állt, nem messze tőlük, ahol a hullahegy a legmagasabbra halmozódott. Az ökrök békésen legelészték azt a kevés füvet, amit a tetemek közt még elértek, az árbocon pedig ott kornyadozott a serenissima hadilobogója. Sforza megilletődötten átugrott a harci szekérre, és levonta a lobogót. – Giovanni… Drága barátom… Ez Colleoni hadijelvénye… Velence alvezérének zászlaja… – Összehajtotta, és úgy szorította a mellkasához, mintha arannyal dúsan szőtt vászon lett volna. Aztán felpillantott Hunyadira, és kelletlenül, bizonytalanul felé nyújtotta a lobogót. – Téged illet ez, barátom! Győzelmet arattál… Velence reggelre már a te neved fogja harsogni… – Ugyan… Honnan tudnák azt… – Tudni fogják, ne aggódj, Giovanni. Kiváló kémeik vannak… Azt is Megtudták, lássad, hogy merre jő királyod. Tudni fogják azt is, hogy ki szórta szét Colleoni gyülevész seregét! A velencei alvezért három milánói zsoldos hozta megkötözve. Colleoni húsos, piros arca portól szürkéllett, csak vizenyős szeme villogott sértetten a koszból. – Ez is mind a tiéd, Giovanni – mutatott vigyorogva Sforza a harci szekérre és az elhányt fegyverekre. – Minden a tiéd, drága barátom! Rászolgáltál! A herceg még meg is jutalmaz, meglásd! Jankó egykedvűen bólintott. A legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, mennyi lehet az értéke a fegyvereknek, az összeszedhető páncéloknak. Ahogy véget ért a harc, ahogy elillant fejéből a küzdelem vad mámora, úgy zökkent vissza zord gondolatai közé. Kardja vasáról még sűrű vércseppek csöpögtek a fűre, de lelki szemei előtt már ismét Hunyad falait látta, a nagyteremben lobogó tüzet… Elszorult a szíve. Igaza volt Kamonyainak, igaza volt Csupor hadnagynak: a katona minden felgyülemlett dühét az ellenségen tölti ki… De mit tegyen már, ha nincsen ellenség a közelben? Kire öntse akkor haragja maradékát? Jankó noszogatni kezdte Sárkányt, hogy visszainduljon az emelkedőn, Zsigmond menetéhez, de Sforza megragadta a karját. – Engedelmeddel, barátom, Colleonit megtartanám magamnak. Persze csak ha nem bánod…

Hunyadi nem volt ostoba, sejtette, hogy az alvezérért járó váltságdíj legalább a százszorosa lehet annak, amit a csatatéren összekapirgálhatnak maguknak a magyar legények. Ugyanakkor nem akarta hamarjában az elején összerúgni a port jövendő parancsnokával. Így aztán csak vállat vont. – Tégy vele belátásod szerint, condottiere! Küldd vissza Carmagnolához, ha akarod! Sforza megkönnyebbülten felsóhajtott. – Nemes lélek vagy, Giovanni! Igaz lovagja királyodnak! Pillantása a Jankó pajzsán sötétlő hollóra siklott. – Mi is a neved, fekete lovag? – Hunyadi. – Hunia… Sforza képtelennek tűnt kiejteni a keleties, barbár nevet. Aztán csak legyintett. – Az embereim úgy emlegetnek máris, hogy a Hollós! II Corvo! Il Cavaliere Nero!∗ – Hívj, ahogy tetszik. – Jankó megsarkantyúzta Sárkányt, és felügetett az emelkedőre. Odafönn Zsigmond és Cillei vártak rá dühtől pirosló orcával. – Mi volt ez? – tajtékzott Cillei, hogy a képe majd oly vörössé vált mérgében, mint csigákban omló fürtjei. – Ki adott parancsot a támadásra? Úgy tudom, fenség – fordult a király felé –, én vagyok a kíséret katonai parancsnoka! Zsigmond kérdőn fordult Jankó felé. – Valóban nem emlékezem, Johannes, hogy bárki utasított volna… – Fenséges úr! – vágott közbe Hunyadi. – Nem volt idő mérlegelésre. A velenceiek megneszelték, hogy merre halad a menetünk. Csapdát állítottak élve, vagy holtan akarták kézre keríteni fenségedet. A legényekkel megugrasztottuk őket, uram, utólagos engedelmével! Ha várunk, már gúzsba kötve zötykölődne Velence felé. Zsigmond elsápadt. Szerencsére Csupor hadnagy és a kíséret néhány tisztje, köztük Cillei kapitányai is, visszaértek az emelkedő tetejére. Mind helyeslőn bólogattak Jankó szavaira. Cillei Ulrik – ha lehet –, még vörösebbre vált, a ráncok arcán nevetséges grimaszba torzultak.

– Ebben az esetben köszönöm, Johannes, hogy megmentettél minket – mosolyodott el Zsigmond, mintha az első pillanattól kezdve sejtette volna, hogy Jankót nem érheti méltatlan vád. – A hátralévő úton a vendégem vagy, fiam, a condottiere kapitánnyal egyetemben! Hunyadi komoran bólintott. A megtiszteltetés, amiben hozzá hasonló palotás vitéz aligha részesült korábban, a legkevésbé sem érdekelte. Egyedül az vigasztalta, hogy látta Cillei ábrázatát megnyúlni. – Ahogy kívánja, fenség!

7.
A tágas batár, melynek padlóját szőnyeg borította, s melynek végében kényelmes alvóalkalmatosságot leplezett a selyem függöny, akár tíz ember utazását is kiszolgálhatta volna. Milánó felé közeledve azonban mindössze heten ültek a kecskelábú székeken, kezükben ezüstserlegekkel, melyekben jófajta hazai bor gyöngyözött. Odakünn sorra maradoztak el mellettük Monza házai, majd az igézően szép lombard falvak, a napsütötte mezők, apró, fehér falú kunyhók, és a magyar lovasokat megbámuló itáliai parasztok. – Jó urak! – emelte serlegét magasba Garai nádor, fürkész tekintetét végighordozva a dülöngélő vendégeken. – Ürítsük poharunkat őfensége újabb szerzeményére, Lombardiára, melynek ősi koronája, annyi másik után nemsoká őfensége homlokát ékíti majd! – Vivát! – kiáltotta Cillei, s oly hirtelen emelte kupáját, hogy a bor ezüsttel dúsan hímzett köpenyére fröccsent. – Soká éljen Lombardia királya! – Urak, urak! – csitította őket elnéző mosollyal Zsigmond. – Jól tudjátok, hogy mily talmi e cím… Visconti csupán azért engedi a fejemre tétetni a lombard koronát, hogy megnyerjen magának Velence ellen. – Korona, vagy sem? – tárta szét karját színlelt felháborodással Cillei. – Hogyne volna az, ha vasból van is! S mind tudjuk, mi lesz a következő koronád, fenség! Soká éljen a császár! Éljen a Római Birodalom ura! Ave Ceasar!

Erre már Zsigmond is szívesen ivott. Reggel óta nem ez volt az első kupa, mit örömmel ürített, de úgy sejtette, amint Barbara királyné megérkezik, ritkábban nyílik lehetősége ezen élvezetre is. – Johannes fiam! Mogorva vagy, napok óta! Te tán nem örülsz királyod sikerének? Hunyadi zavartan fejet hajtott. – Fenség, életem a tiéd. De ha zord gondolatok kísértik szolgád, bocsásd meg neki! – Félre a zord gondolatokkal! – A király maga löttyintette tele Jankó félig üres kupáját. – Itt vagyunk a napfényes Itáliában, fiam! Itt víg az élet, szépek a nők, és bársonyosak az éjszakák! Meglásd, élvezni fogod! Hunyadi udvariasan biccentett, és felhajtotta a kupa tartalmát. Aztán kifinomult, szinte tökéletes olaszsággal fordult a condottiere felé. – Megszámlálták-e már, mennyi volt a zsákmány, Sforza uram? – Hogy mennyi? – A kapitány gyors fejszámolást végzett. – A fegyverek, az összeszedett vértek értéke nagyjából negyven velencei aranydukát. A lovak, úri gúnyák megérnek vagy ötvenet. Az aprósággal együtt összesen majd' száz aranydukát, uram. – Jó napod volt hát, condottiere! – Ó, nem! Ez mind Giovanni barátomat illeti! – mosolygott elégedetten Sforza. – Jó kereset ez az első napon… Cillei ezt hallva elsápadt. – Sokba kerül ez a háború Velencének! – jegyezte meg a zavart csendben Schlick főkancellár, ki eddig rendre visszautasított minden kínálást – valószínűleg ő volt az egyetlen józan ember aznap a magyar király díszes menetében. – Ami azt illeti – vigyorgott elégedetten Sforza –, megbánhatták már ezerszer, hogy ujjat húztak Milánóval. Velence gazdag… de nincsen tapasztalata a szárazföldi háborúskodásban. Mocenigo dózse nemhiába őrködött hosszú évtizedeken át az itáliai béke felett. „Óvakodjatok a háborútól!”, mondogatta a forrófejű velenceieknek, „Mert háborúban kockára kell vetni a vagyont, a hitelt és a jó hírnevet!” – A jelek szerint nem hallgattak sokáig rá – jegyezte meg erre Schlick. – Mocenigo bölcs férfiú volt. Míg élt, béke honolt. Ő még tudta, mit kockáztat Velence.

– Mennyit is pontosan? – csillant fel Zsigmond szeme, akit mindig érdekeltek a hadjáratok, háborúk pénzügyi részletei. – Lássuk csak, fenség! Velencének a Milánóval folytatott kereskedelemből heti tizenhét-tizennyolcezer aranydukát haszna származott a háború előtt. Egy évben ez nem kevesebb, mint kilencszázezer aranydukát! A király elképedt ekkora összeg hallatán. – Ez még nem minden, fenség. Monza városával a békés kereskedelem évi ötvenkétezer, Comóval száznégyezer, Bergamóval hetvennyolcezer aranyat fialt Velencének. Parma még újabb százezer aranydukátot. Schlick is egészen felserkent e számok hallatán. Izgatottan számolt magában. – Azt akarod mondani, condottiere, hogy másfél millió aranydukátot hajított ki az ablakon Velence ezzel az ostoba háborúval? – Egészen pontosan egymillió-hatszázötvennégyezer dukát nyereséget. Ennyit hozott a serenissimának a lombard városokkal folytatott kereskedés. Nekünk is jó kémeink vannak, uram, a velencei bankházak és kereskedőházak üzleti könyvei elérhetőek számukra. Hadat üzenni Milánónak? Nyilvánvaló ostobaság volt… – Ahogy Velence haszna elmarad, úgy Milánóé is – jegyezte meg epésen Jankó. – Azt is ilyen pedánsan kiszámoltátok, condottiere? Sforza arcán kelletlen grimasz futott át. – Hm. Igazad van, Giovanni. Nekünk sem jött jól a háború… Tagadhatatlan. – Teljesen megszűnt tehát a kereskedés a két város közt? – kérdezte Schlick. – Teljesen. Ez pedig évente huszonnyolcmillió dukát forgalmat jelentett, kamarás uram! Nem beszélve az évente kétmillió dukát értékben szállított keleti fűszerekről, cukorról, szappanról, festőanyagokról, nyers gyapotról, rabszolgákról. Ezek a milliók is hiányoznak mostan Velence kasszájából. Ehhez jön még persze az állami sóárusítás bevétele és haszna, plusz a vámok, ez évi negyedmillió dukát. És ez még nem minden! Velence hajói szállítottak korábban szinte mindent Lombardiának! Szíriából, Szicíliából, Flandriából, Ciprusról… Csak fuvardíjként az áru értékének két és fél, három százaléka ütötte a velenceiek markát. Kereskedők, tengerészek,

alkuszok, rakodómunkások ezrei éltek Lombardia kereskedelméből. Ezek most mind éheznek! – Van fogalmatok róla, urak, hogy mennyi pénz ez? – tette fel a kérdést Sforza, élvezve, hogy Zsigmond és Schlick szájtátva lesik minden szavát. – Velence leggazdagabb patríciusainak alig haladja meg a jövedelme az évi ezer-kétezer aranydukátot. Ezek alapján láthatjátok, nagy jó urak, hogy minél tovább húzzuk a háborút, annál hamarabb juttatjuk koldusbotra a büszke Velencét! Zsigmond elismerően összecsapta a tenyerét. – Bravó! Bravó! Végre egy katona, aki tud kettőig számolni! Urak! – fordult Cillei és Garai felé. – Látjátok ezt? Odahaza tudtok mutatni akár csak egy katonát is, aki ilyen tájékozott? Dehogy tudtok! A magyarok kettőig se képesek elszámolni! A nádor és Cillei elfordították tekintetüket: odakünn, a távolban mintha feltünedeztek volna Milánó külvárosának falai. – Volt nekem ilyen kiváló vezérem – folytatta Zsigmond, most már Schlick felé fordulva. – Ozorai! Olasznak született ő is, Firenzében… Micsoda hű katonám volt Spanó! Jankó szeme felcsillant néhai patrónusa nevét hallva. Zsigmond észrevette ezt, s egészen kioktató hangon folytatta: – Tudod-e Johannes fiam, hogyan figyeltem fel Ozoraira? Harminc éve is megvan tán, épp Esztergomba hívtam az urakat. Azt terveztük, megtisztítjuk Rácországot a töröktől… Akkor még lehetségesnek tűnt az. Ott volt mindenki, aki számított, nagyurak, bárók, bánok… Amikor felvetettem, hogy tizenkétezer lovasból álló sereg éppen elegendő lenne a hadjárathoz, a díszes urak mind azt kezdték számolgatni, mennyi aranyba kerülne azok ellátása, élelmezése és zsoldja négy hónapon át. Azt hiszed, Johannes, akadt köztük akár egy is, aki képes lett volna eredményre jutni? Dehogy akadt! Csakhogy ott állott a háttérben egy csillogó szemű ifjú, valami apródfélének néztem én, Kanizsai érsek segédjének. Olasz volt, Filippónak hívták. Engedelmet kért a gazdájától, tollat hozatott, s egy papiroson gyorsan kiszámolta valamennyi szükséges költséget, s azt is, honnan, milyen adókból kellene lecsippenteni, hogy két hónap alatt felállíthassuk ama fényes sereget. Azonnal szolgálatomba fogadtam. A többit már ismered, Johannes! Ozorai Pipó számadóm lett, majd aranybáryáim felügyelője.

Aztán… Délvidék ura, seregek parancsolója, s egyúttal az egyik legvitézebb harcos, akit Magyarföld látott… Zsigmond elérzékenyülten bámult ki a batárból. Hunyadi előretartotta kupáját. – Engedelmével, fenség, igyunk Pipó uram emlékére! A nádor és Cillei alig leplezve utálkozásukat ürítették a kupákat. Sforza megköszörülte a torkát, és aggodalmasan kilesett az utazóbatár ablakán. – Úgy látom, nemsokára megérkezünk, fenség. Engedelmével, előrelovagolnék, hogy a városkapunál méltó fogadtatásban részesülj! Zsigmond negédes mosollyal bólintott. – Eriggy vele, Johannes. Lásd, hol élsz ezentúl! Hunyadinak arcizma sem rándult. Agyában egyre ott visszhangoztak Csupor hadnagy szavai: A katona nem kérdez. Nem tiltakozik, nem lázad. Teszi, amit parancsolnak néki. Jankó megemberelte magát. Ha törik, ha szakad, engedelmeskedni fog. Katona lesz, de még micsoda katona! Csodájára járhatnak a világ hét szegletéből! Megtanulja, amit meg kell tanulnia, s ha már mindent tud, hazatér, hogy felvértezve védhesse meg azokat, akiket szeret. Ki tudja… Egy napon tán az egész országot…

8.
Kora este volt már, mire őfensége, Luxemburgi Zsigmond, a magyarok, csehek, németek királya elérte Milánó kapuját. Az ötszáz magyar könnyűlovas odakünn maradt, a városfalon túl, ezt ugyanis feltételként kötötte ki Visconti herceg, amikor követei útján megállapodott Zsigmonddal a fogadtatás minden apró részletéről. Ez még augusztus első napján történt, amikor a város ura a Szent Ambrusbazilikában, a szószék alatti római szarkofágnál tette le az esküt, hogy elismeri urának, császárának a luxemburgit. Brunoro della Scala volt városúr, Tamási László udvarmester, Hédervári Lőrinc és Mátyás alkancellár ezután minden részletre tekintettel megállapodtak véle, hogyan vonul be Zsigmond Milánóba, hol szállásolják el, mennyi költségből tartja fenn udvartartását, míg a városban időzik, hogyan,

milyen körülmények között koronázzák meg Lombardia királyává, s mindezek alatt hány magyar katonája lépheti át a város határát. A kapun most valóban csak a király, a nagyurak utazóbatárjai, a kíséret szekerei, és a testőrség páncélos lovasai düböröghettek be. Milánó népe akkor már a kapu túloldalán tolongott, Hunyadi embereinek úgy kellett utat vágniuk a hömpölygő embertömegben. Az ódon kőfalakra aggatott fáklyák fényében gazdag patríciusok arannyal, ezüsttel ékes talárjai, a köznép tarka szőttesei, a bámészkodók szürke rongyai keveredtek hihetetlen összevisszaságban. Mindenki ide csődült, aki élt és mozgott Visconti városában, hogy alaposan megnézhesse magának az eljövendő császárt. Jankót leginkább a hangzavar lepte meg: az olaszok mintha még a mellettük állóknak is csak kiabálva lettek volna képesek bármit elmagyarázni. Amint a királyi batár átrobogott a kapu íves árkádja alatt, a milánóiak fülsiketítő üdvrivalgásban törtek ki. Jankó önkéntelenül is összerezzent, jobbja már lendült is kardja markolata után, de aztán látta, hogy a lelkes üdvözlés hangzavara ez, nem a gyűlölködésé. Az itáliaiak úgy vivátozták Zsigmondot, mintha nem az átkos emlékű német-római császárok leszármazottja volna, hanem egyenest Róma dicső cézárjainak utódja. Egy német! A kocsi ablakából Schlick bosszús arccal szórta ki a tömegbe azokat az aranyakat, amiket alig néhány órája hozattak kölcsönbe Visconti futárjai. Micsoda pazarlás… Aranyakat a csürhének! Csakhogy a csürhe elvárta, hogy az eljövendő császár emlékezetessé tegye milánói bevonulásának estéjét. Miközben a batár tovagördült a kőkockás úton, Hunyadi idegei pattanásig feszültek. A tömeg egyre csak nyomakodott, egyre tódult a szekerek felé. Jankó arra eszmélt, hogy kardja megcsillan a fáklyák vörös ragyogásában, de senki nem foglalkozott vele, s hamarosan kiderült, nincs is szükség a fegyverekre. Szemből, a katedrális felől Sforza díszes lovasai bukkantak fel, különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül taszítva el az útba szédelgett csavargókat. A condottiere arcán széles mosoly ült, miközben Hunyadi mellé táncoltatta a lovát. – Egyenest a palotába vezetem őfenségét! Maradj mindig mellettem, Giovanni!

– Nem! – rázta a fejét Jankó. – Innentől te kíséred őfenségét! Jobb lesz, ha az embereim után nézek! Sforza színlelt felháborodással tárta szét karját. – Nem, azt nem lehet, caro amico! Valaki nagyon szeretne már beszélni veled! Elmondtam mindenkinek, akit csak illet, hogyan szórtad szét Colleoni seregét az Adda völgyében. Magunk közt szólva, néhányan izgatottabban várnak téged, mint királyodat… – Az embereim mellett a helyem. Ha a lovasaim odakünn rostokolnak a mezőn, nekem is ott kell lennem velük. Sforza talányosan elmosolyodott. – Furcsa egy szerzet vagy te, Giovanni! No de sebaj! Érted jövök! A herceg lakomán vendégeli Zsigmondot, bár ő sajnálatos módon nem tud személyesen megjelenni, ugyanis tegnap hirtelen megbetegedett, és visszavonult abbiatei kastélyába. Én leszek hát őfensége vendéglátója a palotában. Kezdetét veszi majd a mulatság, s én ígérem, az első adandó alkalommal kilovagolok érted a táborodba. Nem, ne is tiltakozz! Ez parancs! Ne feledd, mostantól én vagyok kapitányod! Hunyadi biccentett, de már fordította is vissza a lovát a városkapu felé. Könnyedén eljutott a római árkádig, senki ügyet se vetett rá. A tömeg zajongva, a kiszórt aranyakon marakodva követte a díszes menetet a Castello di Porta Giovia felé. Valahol a távolban reggelig tartó mulatság kezdődött.

9.
A székely és kun lovasok tábortüzei oszlopszerű lánggal lobogtak a városfalakon túl, összevisszaságban szerte a mezőn. A legények fáradtan gubbasztottak a tüzek körül, várták, hogy a milánói szekerek megérkezzenek a beígért hússal, friss cipóval és borral. Hunyadi végre fellélegzett közöttük. Napsütés, gyönyörű táj, izgalmas tömeg, káprázatos paloták ide vagy oda, minden idegennek tetszett ebben az országban. Ahogy lehuppant a földre, a vén Matkó mellé, a honvágy oly elemi erővel mart a szívébe, mint még soha eleddig. A közelben székely harcosok énekeltek halkan, csak úgy maguknak. A dalt Jankó is ismerte kölyökkora óta, de még eddig nem is figyelt fel a bús sorok tartalmára. A jól ismert, üres szavak hirtelen tartalommal,

színekkel, képekkel teltek meg. Az otthonról szóltak, a távoli, hegyektől, erdőktől övezett hazáról. Jankó a tűzbe meredt, és látta maga előtt a Cserna lusta vizét, a haragoszöld rengeteget, a Hunyadi-havasok hófödte bérceit, az otthoni mezőket, ahol még a frissen kaszált széna illata is sokkal édesebb, mint itt. Elment a kedve az evéstől. Amikor a szekerek megérkeztek a sült hússal és a cipóval, meg a hordó borokkal, rá se hederített. A legények bezzeg ujjongva, rikoltozva vetették magukat rá. – Mi baj, uram? – kérdezte Matkó, aki egyedül maradt a tűznél Jankóval. – Hazavágyom – mondta lassan Hunyadi, mert megszokta, hogy Matkó röviden kérdez, s elvárja a rövid válaszolást. Az öreg beleszagolt a füstszagú itáliai éjszakába, aztán egykedvűen kijelentette: – Soká lesz, mire újra látjuk Magyarországot, uram. Jankó nem felelt. Kezdte maga is érezni, hogy úgy lesz. S a gondolatra legszívesebben elsírta volna magát. Ekkor azonban Matkó valami olyasmit mondott, ami nagyon szíven ütötte. – Van, mikor nem tehetünk mást – kezdte a vén kun – csak hogy bízunk a barátainkban. – A barátainkban? – Barátok nélkül semmi az ember. Hunyadi belebámult a tűzbe. – De vajon ki a barát, Matkó? Honnan lehet azt tudni? A kun csak hosszú percek múlva válaszolt, amikor Jankó már nem is számított feleletre. – A barát az, aki meghal értünk, ha kell.

10.
Sforza megtartotta a szavát. Jó két óra múlva megjelent lovasai élén, s Jankót kereste a tábortüzektől fényes mezőn. Hunyadi nem sok kedvet érzett, hogy otthagyja embereit, de nem tiltakozott – a parancs az parancs… A csaknem sötét milánói utcákon lovagoltak végig, fáklyák már csak a jelesebb paloták falán lobogtak. Néhol kapatos helybéliek üdvözölték őket, kíváncsian méregetve a jól ismert, rettegett

condottierét és a mellette ügető idegen, barna képű harcost, aki villámló tekintettel viszonozta pillantásaikat. A városkapu után tekervényes utcák következtek, aztán újra sötét, bűzös sikátorok, hol kísértetiesen csattogtak lovaik patái. A Visconti-palota bezzeg fényárban úszott! Jankónak a lélegzete is elakadt, amikor a félig kész katedrálistól nem messze kibontakozott az éjszakai félhomályból a csipkézett oromzatú épület. A várkastélyt erdő és gondosan kialakított vizesárkok egész rendszere vette körül. – Ide hívatlanul aztán ne gyere, barátom! – mutatta Sforza a sűrű fákat a vár körül. – A herceg vadállatokat hozatott Afrikából, hogy illetéktelen be ne hatolhasson a falakon túlra. Aki megpróbálja, tigrisek és oroszlánok tépik szét. Régebben itt szántók és házak voltak, de a herceg erdőt telepíttetett a helyükbe. Az egész város az övé… A visegrádi, budai pompához szokott Hunyadi elképedve bámulta a selyemmel, festett vásznakkal és faragványokkal gazdagon díszített falakat, a hófehér márvány szökőkutakat, melyekből szemet gyönyörködtető, egymást keresztező ívekben szökött a víz s a bor, a színpompás kis kerteket melyek a hazaiakkal ellentétben maguk is megannyi aprócska műalkotásnak tetszettek. A várkapu fölött Hunyadi megpillantotta a Viscontiak címerét, melyen egy tekergő kígyó épp egy gyermeket nyelt el. Meghökkent a vésett képen. – De hisz ez éppen olyan, mint Garai címere! Sforza csak nevetett. – Nem egészen, barátom. Garai kígyaja almába harap, méghozzá országalmába. Visconti kígyaja pedig gyermeket fal! Ez a Biscione, immár Milánó címere is… A Castello di Porta Giovia udvarán, a folyosókon, a termek ajtajaiban sűrűn álldogáltak az alabárdos, rezzenéstelen tekintetű őrök, mintha legalább a pápa őszentségét vigyázták volna, nem holmi északitáliai hercegecskét. Jankónak feltűnt fegyelmezettségük, és gyakorlott mozdulataik, ahogyan Sforzának tisztelegtek. – Erre, barátom, erre! A király és a kísérete odabenn mulatnak – magyarázta suttogva a condottiere. – Elrendeztem mindent, bár kicsit nehezen indult az este. Della Scala és Schlick kamarás álló órán át marakodtak azon, ki mit ígért, s mit tartott be a megállapodásból. Politika, Giovanni, politika!

– Beszélnem kell őfenségével. – Ugyan minek? Hadd mulassanak csak az urak! Veled valaki más akar találkozni. – Ugyan ki? – hökkent meg Hunyadi. – Meglátod mindjárt! Türelem! Erre! Erre! Jankó megvetette a lábát. – Előbb mutasd, hol van Zsigmond! Látni akarom, hogy minden rendben van-e. Sforza elmosolyodott. – Gyanakvó ember vagy, caro amico! De sebaj! Kövess! Komor, vaskos falú toronyba léptek be. – Ez a Torre Castellana! – mutatott körbe Sforza. – Valaha itt húzódott a régi városkapu. Innen a palota neve is. A mögött a rácsozat mögött van a Sala del Tesoro, a hercegi kincstár. Ezt őrizzük legjobban. No, gyere csak, a nagyteremben megtalálod a királyt. Odabenn oly fényár fogadta az érkezőket, mintha ragyogó nappal lett volna. Ezer és ezer karvastagságú gyertya fényében mulatoztak a vendégek. Jankó kíváncsian belesett: Zsigmond és a magyar urak a milánói patríciusokkal keveredve már a lakoma vége felé tartottak. Schlick és della Scala kivételével nem akadt odabenn már józan ember, még Zsigmond is kapatosan, nagy hangon magyarázott valamit asztalszomszédjának, olaszul. – Jól van. Mehetünk – jegyezte meg Hunyadi. Sforza mutatta az utat: kihalt termeken haladtak végig, tekervényes folyosókon, míg végül egy sötét, rózsaillatú helyiségbe értek, melynek közepén, hatalmas kandallóban lángnyelvek lobogtak. A kandalló előtt ütött-kopott széken egy idősebb férfi gubbasztott. Sforza mélyen meghajolt, majd megköszörülte torkát: – Meghoztam őt, hercegem! Itt van Il Corvo! Hercegem? Hunyadi értetlenül bámult Sforzára, de ő csak mosolyogva széttárta karját. – Hadd mutassam be Filippo Maria Visconti herceget, Milánó urát! Mostantól ő a te kenyéradó gazdád, Giovanni! Az öregember a székben óvatosan előrehajolt, hogy jobban lássa az érkezőt. A kandallóban lobogó lángok most megvilágították csúf, mármár torz vonásait. Visconti csaknem kopasz volt, csontvázszerű arcából

beesett, savószín szemei parázslottak a jövevényre. E szemek félénken rezzentek, ahogy Jankó gyors mozdulattal utánozta Sforza meghajlását. – Üdvözöllek, herceg! – hangja szinte visszhangzott a teremben. – Hunyadi János vagyok, szolgálatodra! Visconti bosszúsan legyintett, feje tetején meglebbentek maradék hajszálai. – Ejh… Te volnál az, aki megfutamította Colleonit, he? – Én vagyok, uram. – El ne kezdj itt dicsekedni, te magyar! Sforza már elmondott mindent. Szerencséd volt, ennyi az egész! Visconti hangja reszelősen karistolta a levegőt, Jankó önkéntelenül is megborzongott a hallatán. – Nevezhetjük szerencsének is, uram. Visconti felhorkant. – Csak azt ne hidd, fickó, hogy ettől a kis csínytől több zsoldot fizetek neked! Hunyadi arca megkeményedett, szeme vészesen felszikrázott a tűzfényben. Visconti akaratlanul összehúzta magát. – Micsoda vad fickó ez a magyar! Épp ilyenre van szükségem! Hogy? Mit akarsz? Sforza megköszörülte a torkát, s közel hajolt Visconti füléhez. – Hogy mit? Ja, igen… essünk túl a nehezén, igazad van, fiam. – Megint Hunyadihoz fordult, és szigorúan végigmérte. – Komoly összeget fizettem a lovasaidért annak a német kutyának, úgyhogy elvárom, hogy kapjak valamit a pénzemért! Hunyadi felszisszent a sértésen, végtére is felkent királyát gyalázták. – Mostantól azt teszed, amit én parancsolok! – harsogta Visconti. – Azt ölöd meg, akit én akarok halva látni, azt fosztod ki, akit én akarok koldusként tudni. Semmit nem teszel, amíg én utasítást nem adok rá! Magyar kutyáid nem tehetik be a lábukat a városba, ezért te felelsz! Odakünn, a falakon túl istállókat építtetek a lovaitoknak. Az embereid sátrakban alszanak majd. Megértetted? Hunyadi egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy kardja egyetlen suhintásával végez ezzel a torzszülöttel, megszabadítva Milánót rettegett urától, de aztán erőt vett magán, s továbbra is csak szúrós tekintettel méregette Viscontit.

– Élelmet és bort minden harmadnap a város szállíttat nektek. Nem lesz hiányotok semmiben, nem kell fosztogatnotok, lopnotok. Szajhákat is kaptok, vén riherongyokat, akik idebenn már senkinek se kellenek. Azt csináltok velük, amit akartok, de ha egyetlen milánói leánynak, asszonynak csak a haja szála is meggörbül, takarodhattok vissza innen, ahonnét jöttetek! Te felelsz ezért is, megértetted, magyar? – A nevem Hunyadi – morogta Jankó. – Mit bánom én, hogy hívnak! – Visconti nyála fröccsent, ahogy fogatlan szájához emelte borral teli kupáját. – Neked csak az a dolgod, hogy a velenceiek megbánják a napot, amikor ujjat mertek húzni Milánó urával! Vissza kell szerezned a megszállt területeimet, falvaimat, városaimat! De vigyázz, magyar! Polgáraimnak, parasztjaimnak nem eshet bántódása! Ez civilizált ország, itt nem vadállatok hadakoznak, hanem úriemberek. – Futni legalábbis úriember módjára tudnak! Sforza zavartan felnevetett, de a herceg egyáltalán nem találta mulatságosnak Jankó megjegyzését. Közelebb hajolt, s mélyen ülő szemeit fenyegetőn Hunyadira szegezte. – A velenceiekkel úgy kegyetlenkedtek, ahogy akartok. Ahhoz értetek! Azt akarom, hogy Carmagnola ki se merje dugni az orrát abból a tengeráztatta patkányfészekből! Sforza újra megköszörülte a torkát. – Ó, igen… – A herceg úgy nézett rá, mintha a condottiere kést mártogatott volna a szívébe. – A fizetség… A fizetség… Az embereid természetesen egy vasat sem kapnak. Kapott Zsigmond eleget a zsebébe tőlem… Voltaképpen neked se járna semmi! De azt akarom, hogy lásd, én nem holmi koszlott kis ország királya vagyok, hanem Milánó hercege! Napi fél arany a jussod, magyar! Fél arany! Annyi pénzt még soha nem láttál, igaz? De csak akkor kapod meg, ha a lelket is kihajtod ezekből a kutyákból, s ha megtanítod rettegni Velencét! Hunyadi fagyosan elmosolyodott. – Mielőtt folytatnád, nemes herceg… – szólt halkan. – Egy apróság, csupán. Ha még egyszer kutyának nevezel minket, megöllek! Hirtelen nagy csend támadt a rózsaillatú sötétségben, még Sforza arcára is odafagyott a mosoly. – Ezt csak a miheztartás végett mondom, herceg uram! – folytatta könnyedén Jankó, mintha csak jelentéktelen semmiségekről fecsegne. –

Én és az embereim a bőrünket visszük vásárra teérted. Én és az embereim megvédelmezünk téged Velencéről. Én és az embereim visszaszerezzük elveszített falvaidat, városaidat. Én és az embereim meghalunk teérted, ha úgy kívánja a becsület. De! Ha még egyszer kutyának nevezel bennünket, ígérem, Milánót lángokba borítom, ezt a palotát pedig a földdel teszem egyenlővé. Ha még egyszer kutyának nevezel bennünket, ígérem, minden eleven lelket kardélre hányunk, asszonyaitokat meggyalázzuk, s oly romhalmazt hagyunk e város helyén, hogy Velence undorodva fordul vissza innét. Visconti tátogott, ráncoktól barázdált képe elsápadt. Válaszolni akart, s magáról megfeledkezve felemelkedett a székről, de Hunyadi megszorította csenevész vállát, és erélyesen visszanyomta, baljával figyelmeztetően Sforzát tartva távol. – Ha a lovasaim csak egy napon is hús és bor nélkül maradnak, lángba borítom a várost. Ha csak egyszer is valami mocskos riherongyot küldesz az embereimnek harmatos leányok helyett, lángba borítom a várost. Ha csak egyszer is gyiloktőrt döfetsz bármely emberem bordái közé, mérget kevertetsz bármely emberem borába, lángba borítom a várost. Ha csak egyszer is becsapsz, átversz engem, lángba borítom a várost. Ha csak egyszer is rossz szóval illetsz engem vagy magyarjaimat, lángba borítom a várost. Kimaradt valami? Tán nem: ezek az én feltételeim, herceg! Amennyiben hű maradsz szavadhoz, én távol tartom a szárnyas oroszlánt Milánótól. Egy tapodtat földet sem hódítanak meg többé mától kezdve. Megértetted-e? Visconti remegett a dühtől. – Ó, és még valami! – tette hozzá Hunyadi. – Az én áram nem fél arany. Napi három arany a fizetség, amiért olyan embert szolgál a kardom, mint amilyen te vagy. Előre fogsz fizetni, herceg. Ha egy nappal is elmarad a zsoldom… de azt már tudod, mi történik akkor. Sforza hátrált egy lépést, és remegő kézzel kardja markolata után tapogatózott. – Azt csak hagyd hüvelyében, condottiere kapitány! – mosolygott Jankó. – Nem lesz arra szükség. Okos ember a te herceged, ért a szóból. Különben is úgy látom, e földön kalmárok teremnek, nem harcosok. Hát alkudni én is tudok! Igaz, az alku véget is ért. Hallottátok az ajánlatomat. Kezet rá!

Kinyújtotta hatalmas jobbját Visconti felé, aki még mindig dühödten bámulta. Aztán Sforzára sandított, s végül enyhülten elvigyorodott. – A mindenit! Ez igen! Mi is a neved, mit mondtál? – Hunyadi. Tanuld csak meg, herceg! Visconti bólogatott, ráncai undok maszkká torzították arcát. – Máris megtanultam! Jól van hát, Signore Hunyadi! Az ilyen veszedelmes fickókat általában eltétetem az útból. De te még a hasznomra válhatsz faragatlan fiú. Mert ami a lényeg: úgy látom, Velence miatt nem kell többé aggódnom! Azzal puhány, nyirkos kezével belecsapott Hunyadi vasmarkába. – Megegyeztünk! Jankó megtörölte a kezét saját ruhájában. – Zsigmond tudja, hogy itt vagy a palotában? – Nem, és nem is tudhatja meg. A város hemzseg a velencei kémektől, jobb, ha mindenki úgy hiszi, abbiatei kastélyomban lábadozom. Ami a lényeget illeti, már dűlőre jutottam királyoddal. Remélem, mihamarabb eltakarodik a városomból, mert igen sokba kerül a csőcseléke eltartása. Hunyadi befejezettnek tekintette a tárgyalást, és elindult az ajtó felé. Sforza mélyen meghajolt a herceg előtt, aztán sietősen követte. Odakinn, a hűvös folyosón aztán nekiesett felháborodásában. – Te megőrültél, Giovanni? Így nem beszélhetsz a herceggel! Fogalmad sincs, milyen hatalmas ember ő! – El tudom képzelni – vont vállat Jankó, miközben öles léptekkel megindult kifelé. – De az én uram a magyar király, senki más. – A magyar királytól felkopna a te állad – dohogott Sforza. – Itt vagyonos ember lehetsz! Itt megcsinálhatod a szerencsédet, te eszement! Amikor újra elhaladtak a nagyterem előtt, Hunyadi belesett az ajtórésen. A magyar urak féktelen jókedvükben az asztalon táncoltak, a milánói patríciusok rémülten bámulták őket. A kijáratnál egy ázott ürgére emlékeztető, papforma ifjú toporgott. – Hát ez meg kicsoda? – kérdezte Hunyadi. – A deákod lesz mától – felelte Sforza. – Bár beszéled a nyelvünket, Giovanni barátom, latinul, úgy vettem észre, nem nagyon értesz. Szükséged lesz egy íródeákra, aki intézi az elszámolást, levelet ír neked, ha úgy akarod, s aki érti a környékbeli nyelvjárásokat is.

– Ki fia-borja vagy? – állt meg csípőre tett kézzel Jankó a csenevész fickó előtt. Annak egyszeriben felderült az arca a magyar szó hallatán. – Filipesi Albert deák vagyok, kapitány uram! Az apám olasz, anyám magyar. Őszinte örömömre szolgál, hogy önt szolgálhatom! Jankó legyintett. – Már csak te hiányoztál, fiam. Vívni tudsz? Albert deák elsápadt. – Vívni, nagyuram? Azt éppen nem. – Sebaj, majd megtanulsz. Énnekem olyan deák nem kell, aki nem tudja forgatni a kardot!

11.
Francesco Sforza elkísérte őket az egyre csendesülő milánói utcákon, egészen Hunyadi ideiglenesen kijelölt szállásáig. Nem volt épp messze, csak a piactér szomszédságában. A condottiere a kezét tördelte, amikor megálltak a kopottnak, elhanyagoltnak tetsző kőház kapujában. – Tudom, tudom, caro amico, nem méltó ez a lak tehozzád! A Canobio-palota… kissé romos, mióta a herceg száműzte az utolsó Canobiót. De tudod, egyelőre minden csinos házba Zsigmond udvartartása költözött! Amint királyod továbbvonul Róma felé… – Megteszi ez is – vont vállat Jankó. Beléptek. A romos, kétszintes palotában mindenütt az enyészet bűze terjengett. A falakról mállott a vakolat, az ajtók, ablakszárnyak sarkukból kifordulva hirdették a mulandóság győzelmét minden szépség felett. A palota alsó szintjén, egy nyirkos, bűzös teremben hatalmas kandalló állt, eléhordva tűzifa. – Holnap szolgákat küldetek, Giovanni, akik kitakarítják majd a házat. Meglátod, napfénynél sokkal kedélyesebbnek tetszik. Valaha a Canobiók gazdag kereskedők voltak, de a vagyonuk már a herceg úré. – Régóta uralkodik itt a te herceged? – kérdezte fáradtan Jankó. – Majd húsz esztendeje. A világ leggazdagabb embere, Giovanni. – Ügyes ember… – Tudod, hogyan szerezte vagyona magját? Még fiatalon alkut kötött Bajazid szultánnal, és elárulta neki a keresztesek terveit. Ez régen történt. Bajazid így még időben visszatérhetett Ázsiából, és valami Nikopol nevű váracskánál tönkreverte a felfuvalkodott franciákat.

Hunyadi megtorpant. – Mit mondtál? Nikopol? – Ha jól emlékszem. Valami rozzant akol lehet a Balkánon. – Tudom, hol van. Ott ölték meg nagyapámat – morogta Hunyadi. – Szóval a te drágalátos hercegednek köszönhetjük, hogy elveszítettük a nikápolyi csatát? Sforza elsápadt. – Túl sokat fecsegek, igaz? Felejtsd el! Csak a feladatodra figyelj, Giovanni! A herceg betegesen fél mindentől és mindenkitől, s legfőképp a hatalmát félti. Aki az útjában áll, azt elteszi láb alól, hogy nyoma sem marad. Azt hiszem, téged megkedvelt. Nem szoktak úgy beszélni vele, ahogy te ma este… – Ezt már mondtad, condottiere – legyintett Jankó. – Fáradt vagyok. Akad itt legalább valami derékalj? – Majd én hozatok – ajánlkozott Albert deák a hátuk mögött. – Hát te mit keresel itt? Filipesi Albert rémülten nézett vissza rá. – Nekem azt parancsolta a herceg úr, hogy legyek melletted, uram, éjjel, nappal… Én csak… Hunyadi lehuppant a csupasz kőpadlóra a kandalló elé, és elnyúlt a porban. – Elébb rakj tüzet, te deák! Fázom. Sforza motyogva elköszönt, s magukra hagyta őket. Amíg Albert megrakta a kandallót, majd elsietett valami derékaljért, Jankó egykedvűen bámulta a plafon ázott foltjait. Nem is oly rég tán freskó díszítette a falakat, de mostanra csak málló, vizes foszlányok maradtak a valaha oly élénk pingálmányokból. Jankó egy angyalt látott a penészvirágok közt. Egy pufók, kiterjesztett szárnyú angyalt, aki áhítatosan emeli tekintetét valahova, a mennyek felé. Érezte, hogy a tűz egyre barátságosabban lobog, végre kezdett átmelegedni. Hunyadi feltápászkodott, hogy keressen egy helyet, ahol a dolgát végezheti. Kitámolygott az udvarra, s egyszeriben megdermedt a látványtól. A palota belső udvarát íves, árkádos kerengő vette körül. Középütt a mozaikos kövekből fehér márványkút nőtt ki, melynek

rácsos boltozatát vadrózsa nőtte be. A magasban a hold trónolt, és ezüst derengésbe öltöztetett mindent. Jankó szíve elszorult. Néhány órája, hogy megérkeztek ebbe az idegen városba, s annyi, de annyi csodát, szépséget látott, amivel egy életre betelhetett volna. Mégis, ennek a romos háznak a szépsége ragadta meg leginkább, a holdfényben fürdő udvarral, az elhagyatott kúttal és a túlvirágzott rózsák illatával. Felpillantott az égre: a kövérre hízott hold körül csillagok szikráztak. Idegen csillagok.

Hatodik fejezet
A KÍGYÓ VÁROSÁBAN

1.
HUNYAD – ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1431, MINDSZENT HAVA Ugyanaz a hold ragyogott a Kárpátok bércei felett, jó pár nappal elébb is, mint ami varázsfénybe burkolta Milánó városát Hunyadi érkezése éjszakáján. Az ezüst fényháló emitt, sok száz mérföldre Itáliától a behavazott hegytetőkre, a komor fenyvesekre hullott, és sejtelmesen megcsillant a hunyadi vár tornyának mázas cserepein. Kihalt volt a környék, csak a Cserna és a Zalasd vize zúgott monoton csobolygással a fák takarásában. A vár és a falu köré áthatolhatatlannak tűnő védfalat vont a rengeteg, ami az idők kezdete óta itt volt már, s amit csak az utóbbi évtizedekben kezdett irtani a környékbeli jobbágyok fejszéje. Nem világított fény a falu egy kunyhójában sem, a parasztok, Hunyadi népe az igazak álmát aludták azon az éjszakán. Csak azok a jobbágyok virrasztottak lankadatlanul, kiket a várba rendelt Erzse úrnő és Csolnokosi uram parancsoló szava. Ha lenn, a faluban sötétség honolt is, odafönn, a vár termeiben lángok lobogtak minden helyiségben. Mintha nem akarna nyugovóra térni senki a várnépből, mintha valami ártó szellemtől óvnák a rettegőket odabenn. Ártó szellemtől, valóban. A falakon didergő fegyveresek lesték az erdőket, a Cserna völgyét, s a közeli országutakat, nem bukkan-e fel valaki a sötétségből. A cinteremben alaposan megrakták a kandallókat, mintha már télhó jege dermesztené a falakat, s nem avarbarnító ősz dere lengené be az éjszakát. A tűz előtt kardokat, szekercéket szorongató, marcona

férfiemberek gubbasztottak, s hallgatták a fahasábok recsegésropogását. Nyugtalan volt az éjszaka. Az erdő sóhajai természetellenesen visszhangoztak, s minduntalan suttogás kélt a vadon mélyéből, s repdesett elhalkulva szerteszét, akár a meredek várfalak közt cikázó denevérszárnyak rezzenése. A virrasztók között, a cinterem közepén az úrnő őrködött, cifra faragványú székében kornyadozva. Vigyázták az álmát a kisdednek, ki a közel lopakodó veszedelemről mit sem sejtve aludta az igazak álmát Erzsébet asszonyházában, a nagytorony felső emeletjén. Az előtt a szoba előtt tíz fegyveres legény hevert a lépcsőkön, s még tíz a hideg, széljárta folyosón, medvebundákba burkolózva. Morzsinai Erzse asszony, Erdély valaha híresen gyönyörű asszonya elgondolkodva figyelte a prémeken ücsörgő kurtanemeseket, az áttelepült oláhok kenézeit, kiket Csolnokosi uram csődített ide, Hunyadra, a nagy veszedelem hírére. Derék férfiak mind, kipróbált, hű emberei a néhai Vajk vitéznek, s a nagyon is eleven Csolnokosi Jariszlónak, de azért elég egy pillantást vetni rájuk, hogy lássa az ember, majd elemészti őket a babonás félelem. A kintről beszűrődő neszek, a vén bagoly huhogása az erdő mélye felől, a fák megmagyarázhatatlan reccsenései, a balsejtelem nyögései a sötétben… Valami járkált odakünn, s be akart kerülni a vár falai közé. Tudták, hisz látták, a saját szemükkel Karós Vlad herceget, Segesvár városának gyűlölt lakóját, kinek híre hetedhét határon túlról jutott Hunyadra. Különös szóbeszéd járta erről a pupilla nélküli száműzöttről. Azt rebesgették a kereskedők, kik a Maros mentén szekereztek búzát a szászok városaiba, hogy Vlad örökös perben állott a segesvári patríciusokkal, s ha igazán megharagították, el-eltűnt a városból néhány hangos ellenfele. Volt, kinek testét mezítelenre vetkőztetve találták meg odakünn, a városon kívül, valami gödörbe félig elkaparva, másokat karóba húzva leltek, a Nagy-Küküllő saras partjába állítva, megint mások ezer vagdalt sebtől elvérezett porhüvelyére a segesvári erdőben bukkantak, miután a Kárpátokból idáig merészkedő farkasok széjjeltépték a maradékot is. Beszélték továbbá, hogy felesége, kit soha, senki nem láthatott, mert bezárva tartott, beleőrült Vlad kegyetlenkedéseibe. Ezekről csak a vaskos szász házfalakon is

átszüremlő sikolyok és a gyakorta cserélődő cselédek hideglelős félmondatai tanúskodtak igazán. Ez a Vlad, ez a mindenkit karóba húzatással fenyegető havaselvi farkas, most itt bolyong a hunyadi erőkben. Itt bolyong és vár. Várja, hogy jöjjön az éjfél. Tudta ezt mind a felfegyverzett férfiember, tudta a ház úrnője, s tudta az asszonytoronyba zárkózott Szilágyi Erzsébet, aki gyermeke álmát vigyázva lassan számolta a múló perceket. Mikor jő az éjfél? S mily messze még a hajnal? Erzsébet még soha nem érezte ily távolinak a napkelte ígéretét. Tudta, hogy Vlad könyörtelenül betartja fenyegetését, rémálmaiban gyakorta kísértett az emlék, midőn Újlakon elsőként pillantotta meg a karós úr rettenetes ábrázatát, és a fehér, világtalan szemeket, melyek őt keresték egyre… Erzsébet kezét tördelve a bölcsőhöz lépett. László édes nyugalommal aludt, jóllakottan, elégedetten. Megcirógatta a kicsi homlokát; Lackó bőre puha volt és meleg. Ebben a pillanatban odakünn nagyot reccsent valami az erődben, idáig hallatszott rémes visszhangja. Egy rövid pengéjű szablya volt az asztalkára kikészítve, azt Erzsébet mindig magánál tartotta. Most felragadta, s úgy lépeti a tömör tölgyfa ajtóhoz, hogy kihallgatózzon a folyosóra. Csend. Tán még a fegyveres férfiak is elszunnyadtak ezen a nehéz, vacogtató éjszakán? Hogyan tehették? Hogy voltak rá képesek? Erzsébet hirtelen megmerevedett. Mintha… Igen, mintha a torony csigás lépcsőin léptek közeledtek volna felfelé. Erőt vett magán, összeszedte minden bátorságát, és kinyitotta az ajtót. A folyosó falára fáklyákat aggattak, azok pisla fényénél látta, hogy eltűntek az őriző férfiak, a kucsmás jobbágyok, a testes kurtanemesek, eltűnt mindenki, akit Csolnokosi uram a kisded és anyja védelmére rendelt. Hol vannak? Jézusom, hova lettek?

A léptek eközben kitartóan közeledtek fel és egyre fel, s Erzsébet most már a lépcsőkanyar falára tapadó, mind magasabbra emelkedő árnyat is megpillantotta. A nyurga árny sietősen közeledett az ajtó felé. Erzsébet kalapáló szívvel csapta be, hátát a hideg vasalatnak szegve. Itt jő… Itt van már… A szablyát erősen megmarkolva szembenézett az ajtóval. A léptek már az ajtó előtt kopogtak. Aztán egyszeriben csönd lett. A jövevény ott állott az ajtó túloldalán. Erzsébet hallotta nehéz lélegzését. Tulajdon szájára kellett tapasztania kezét, hogy ne sikoltson fel kétségbeesésében. Az ajtó kitárult, s a küszöbön megpillantotta Lépes György püspök ájtatos, tokás pofáját. – Mit akar itt? – förmedt rá. Nagy kő gördült ugyan le a szívéről, de az mégiscsak nyugtalanító volt, hogy a folyosóról eltűntek az őrzésére rendelt jobbágyok. – Azért jöttem, hogy jobb belátásra bírjalak, leányom – kezdte óvatosan a püspök, s vizsla tekintetét a bölcsőben ringó gyermekre vetette. – Vlad herceg csupán egy ember. S higgyed el, jó ember. Talán erélyesebb a kelleténél, de hívő katolikus, és nemes lélek. Ismerem jól. A király szövetségese. Nem óhajt mást, kedves leányom, mint hogy együtt keresztelhessem meg a te fiad, s az ő fiát. Hát miért oly nagy kérés ez? – Megmondtam: az én fiam már meg van keresztelve! – Mit számít az? Csak egy szertartás! Jól jöhet még, ha a fiad patrónusa maga a havaselvi fejedelem! Miért kell ez ellen úgy tiltakozni? Erzsébet még mindig görcsösen szorongatta a szablya markolatát. – Maga nem ismeri ezt a szörnyeteget, püspök úr! Nem tud semmit! Menjen innen, kérem! Ne avatkozzon bele! Lépes György megköszörülte a torkát. – Vlad herceg… felettébb dühös tud lenni, ha ellentmondanak neki… Kérlek, leányom! Gondold meg! Mindjárt éjfél! Engedd, hogy jelezzek az ablakból, hogy beleegyeztél a keresztelőbe! Akkor nem lehet baj!

– Takarodjon innét! A püspök arcán baljós mosoly terült szét. Aztán lassan becsukta háta mögött az ajtót, és elindult Erzsébet felé.

2.
A falu átellenes oldalán rét húzódott a Hátszeg felé vezető országút mellett. Arról a rétről jól lehetett látni a hunyadi várat, s környékét. Annak a rétnek a széléhez kúszva kémlelt ki Iván, hogy lássa, mely tornyokon, mely falszakaszokon áll éppen strázsa. Azt nem csodálta, hogy így őrzik a házat. Tudta, miért van az. Hogy a fűben hasalt, minden porcikája sajgott a többnapi kimerítő lovaglástól. Pihenni csak egy-egy kurta órára torpantak meg zsombosok partján, erdők mélyén, falvak szélén. Alig ettek, patakvizet ittak, csak hogy idejében megérkezzenek Hunyadra. Budát elhagyva éjt nappallá téve vágtattak kelet felé, s így elérték, hogy az illyei révnél megelőzték Vlad herceg és a Dévánál hozzá csatlakozott Lépes püspök lovasait. Vitéz mégsem tartotta fontosnak, hogy azonnal Hunyadra siessen. Már hajnalodott, s a végigszáguldott éjszaka után Iván nyöszörögve kérte, hogy pihenjenek meg egy órácskára, az előnyük így is behozhatatlan már Vladdal szemben. De Vitéz nem engedett, még szusszanásnyi időt sem hagyott. Kora délelőtt aztán magára is hagyta, s elnyargalt keletnek, a Maros mentén. Annyit rikkantott Ivánnak hátra, hogy folytassa útját Hunyadra, s addig ő segítséget hoz Gyulafehérvárról. De a várba ne menjen be! Rejtőzzön el a közelben, az erdőben, bárhol, ahol szemmel tudja tartani a várat! Iván tehát ott lapult most a rét szélén, vacogott az őszi éjszakában, s magában azon tanakodott, miért is ne szegje meg Vitéz egyértelmű parancsát. Odabenn, a várban végtére is jóleső meleg várta volna, odabenn virrasztott Hunyad népe, bizonnyal tárt karokkal fogadnák a ház legifjabb fiát, tán édesanyja, s Erzsébet is odabent vannak most. Ott a helye! Miért is kellene itt őrködnie, ezen a kísérteties éjszakán? Több oka is volt, hogy a saját feje után menjen, ne Vitéznek engedelmeskedjen. Gyomra vészesen korgott, szomjúságát is csak a Cserna hideg vizével csillapíthatta. Legjobban azonban a félelem viselte

meg, az marcangolta a lelkét. Igyekezett ugyan úrrá lenni keze, s lába remegésén, de mégiscsak egyedül volt, s a babonás félelem most jobban hatalmába kerítette, mint gyermekkorában valaha, mikor a vár kihalt katakombái, csontoktól fehérlő kriptái, s denevértanyaként szolgáló pincéi önmagukban is halálra rémisztették, mikor kóborlásai e helyekre vezették. De most! Most másvalamitől rettegett. Hunyadi Iván tudta, hogy az éjszakában másféle rettenet lapul. S ki nappal oly rettentő vitéz, halállal is dacoló hős, az az éjszaka árnyai közt csak reszkető lélek. Iván arra gondolt, vajon Jankó félne-e itt, a kihalt tisztás szélén, a lidércfények közt osonva? Talán igen… Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valami elsurran odaát, a vizesárok túloldalán, a fal mellett. Egy árnyék. Egy nyurga, alig észrevehető árnyék. Aztán még egy… Iván szíve hevesebben kezdett dobogni. Ki jár ott? Jóban nem settenkedhet, az bizonyos! Megmarkolta kardja markolatját, s most minden eddiginél hevesebb vágyat érzett arra, hogy odarohanjon a függőhídhoz, s dörömbölni kezdjen: Engedjenek be! Odabenn a helyem! Mégsem tette. Valami azt súgta, Vitéz pontosan látta előre, mi fog történni. Bizonyos, hogy neki sem véletlenül kell itt rostokolnia… Megerőltette tehát a szemét. Az éjszakában acélpengéken csillant a hold fénye. Valahogy figyelmeztetni kéne a várbelieket! Tudják, miféle veszedelem fenyegeti őket! A következő pillanatban a várárok mellett egy köpenybe burkolózó alak bukkant fel. Cipelt valamit, fél kézzel a várfalnak támaszkodva osont a csapóhíd felé, melynek lábánál, derékig a Cserna éjfekete vizébe merülve néhány árny várta már. Iván dermedten bámulta a távolból. A görnyedt alak már odaért a csapóhídhoz, és eltűnt az árnyak közt. Valami felnyöszörgött a sötétben. Iván megdörzsölte a szemét. Jól látta?

A következő pillanatban éles sikoly harsant odabentről.

3.
Erzsébet rémes álomból riadt. A bölcső melletti széken gubbasztott, ott nyomhatta el a fáradtság. Szemét dörzsölve körbepillantott. Az asztalkára állított gyertyából csupán kétujjnyi maradt: fénye rebbenve áradt szét a sötétségbe. Édes Istenem! Erzsébet a bölcső szélére tette kezét. Ez a mozdulat mindig megnyugtatta. Micsoda rémálom… S bár az álmok ébredés után hamar szétfoszlanak, mint a kriptába helyezett holtak még oly díszes ruhái az enyészetben – Erzsébet erre a rémálomra most mégis oly élénken emlékezett, mintha megtörtént volna. Emlékezett, ahogy álmában megcirógatta kisfia homlokát; Lackó bőre puha volt és meleg. Emlékezett, ahogy hirtelen megreccsent valami odakünn. Emlékezett, ahogy a rövid pengéjű szablyát az asztalról felragadva a tömör tölgyfa ajtóhoz lépett, hogy kihallgatózzon a folyosóra. És emlékezett a léptekre… A torony csigás lépcsőin léptek közeledtek felfelé, s mikor kinyitotta az ajtót, megpillantotta a lépcsőkanyar falára tapadó, mind magasabbra emelkedő árnyat, ami sietősen közeledett az ajtó felé. Kalapáló szívvel csapta be, hátát a hideg vasalatnak szegve. A szablyát erősen megmarkolva szembenézett az ajtóval. A léptek hirtelen elhallgattak. A jövevény ott állott immár az ajtó túloldalán, Erzsébet hallotta nehéz lélegzését… Édes Jézus, mikor ér már véget ez az éjszaka? Mennyi idő lehet? Éjfélre járhat… Erzsébet megtörölte homlokát. Baljós csend ereszkedett most a várra. Néhány óra még, s lassan virradni kezd. Nem lesz semmi baj! Véget érnek a rémálmok… Ringatni kezdte a bölcsőt, hogy a kis Lackó fel ne riadjon. Aludnia kell, pihennie…

Erzsébet hallgatózott, nem konganak-e a rémálomban hallott léptek odakünn, a lépcsőkön. Csend. Lackó mélyen aludt, még a szuszogását sem lehetett hallani. Erzsébet a gyertya fényébe meredt, s a félelem ekkor elemi erővel kezdte szorongatni a szívét. Ez a csend… Ez a különös, üres csend… Miért nem szuszog a gyermek? Miért nem…? Édes Jézus, ne hagyj el! Keze remegni kezdett. Nem mert odafordulni, nem merte feltépni a bölcső fátyolát. Lehunyta szemét, s eszelős hangon rebegni kezdte a miatyánkot. Édes Jézus, ne engedd, hogy… Aztán remegve kinyúlt, és félrehajtotta a fátylat. A baba nem szuszogott. Közel tartotta remegő ujjait, de nem érezte bőrén a jól ismert, meleg lélegzést. Erzsébet felsikoltott. A bölcső fölé hajolt. De a bölcső üres volt.

4.
Iván felpattant a helyéről, s futni kezdett a vár felé. Nem volt túl messze, de mire a sötétben botladozva odaért a várárokhoz, a nyurga árnyak már eltűntek a fal tövéből. Átgázoltak a vizesárkon, vagy felkapaszkodtak a csapóhíd deszkáin, s belevetették magukat az éjszakába. Most mit tegyen? A vár falán sorra fények lobogtak fel, a szolgák izgatottan tódultak a gyilokjárókra. Megelevenedett Hunyad, odabentről rémült kiáltások, fegyvercsörgés, lábdobogás kélt. Iván most már bizonyos volt benne, hogy Vitéz azért nem engedte, hogy idejekorán bemenjen, mert tudni akarta, milyen irányba menekülnek az árnyak a fal alól. Abban tehát bizonyos volt, hogy

nincsen földi hatalom, ami megakadályozhatná Vlad herceget terve véghezvitelében. A terv… Vitéz tudta! Mindvégig tudta, mire készül a sárkányos úr! Vitéz és Jankó számít rá. Most ő a férfi, akinek meg kell védenie a családot. Megrázta magát. Keletnek! Vlad fészke Segesváron… Csak arra tarthatnak… Viszik magukkal azt, ami a legdrágább e házban… Iván megremegett. Ami a legdrágább… Kivont karddal, botorkálva indult vissza a lovához. Vitéz előre tudta! Tudta, mi fog történni… A várnép kiáltásait, a rémült lábdobogást túlharsogva, valahol az éjszakában, nem is messze onnét felsírt egy kisgyermek. Iván megszaporázta a lépteit. Szakadt az eső. Az erdélyi püspök szekere a hepehupás úton hánykolódva közeledett a falu felé, tengelyig érő pocsolyákon zöttyenve át. A ponyva alatt minden zöttyenésre felnyögött a gyermek. Először élvezte a hánykolódást de mostanra megunta. Kíváncsian bámulta a vásznon átszűrődő fáklyafényeket, s hallgatta a meg-megdördülő mennydörgést. Félt. Szemét le sem vette a mellette zötykölődő két frajláról. Tetőtől talpig feketében voltak, nyakukban vaskos kereszttel, s folyton csak őt bámulták. Parancsba kapták, hogy ha sírni próbálna, száját tömjék tele pályinkába áztatott kenyérbéllel. De ő nem sírt. Utoljára reggel etették meg, frissen fejt tehéntejjel, beleszórt kenyérhéjjal. Lackó nem ilyesmihez szokott, de éhes volt, befalta, amit elébe tettek. Amikor aztán reggeli után a szekér vászonfedelét félrehajtva megpillantotta azt az embert, az embert, aki elragadta otthonából, felöklendezte az egészet. A hájas ember tömpe ujjain aranygyűrűk csillogtak. Rengő tokája vörös volt. A szeme vizenyős. Amikor látta, hogy a fiúcska kihányja a reggelit, megvetően elvigyorodott: húsos ajkai közt podvás fogak sárgállottak fel – akár a csorba fűrészfogak. A püspök integetett neki. – Nem ízlett a reggeli, úrfi? Ejnye! Ki tudja, mikor kapsz megint!

Lackó félt ettől az embertől. Félt, mégsem sírt. Összeszorította száját, és várt. Nyikkani se mert. Hosszan, remegve bámulta a frajlák fekete ruhájának csipkéit, s a nyakukból csüngő kereszteket. Azok szépen ragyogtak, napfényben, fáklyavilágnál egyaránt. Beesteledett. A szekér ponyváját eső verte. Megálltak, odakünn egész sor fáklya fénye vöröslött. Kiáltások harsantak. Lackó összerezzent. A frajlák készen álltak rá, hogy befogják a száját, ha kiáltani vagy sírni próbálna. A közelből lovak patája dübörgött.

6.
Lépes György püspök a csapkodó eső függönyén át a közeledő lovasokat figyelte. Mióta elszekereztek az igazak álmát alvó Keresztény-sziget mellett, emberei jelezték, hogy figyelik őket az erdőből. A püspök jól tudta, kik azok. Nem aggódott: alig várta, hogy megszabaduljon a gyermektől. A csűri országút kihalt volt egész idáig, a halott faluig, melynek létezésről néhány napja még mit sem tudott. Valahol északon Vízakna tárnáit rejtette a sötétség, de itt, a vad aljnövényzettel és csipkebokrokkal sűrűn benőtt vidéken mintha soha nem élt volna ember. A püspök keresztet vetett. A közeledő lovasok elhaladtak a repkénnyel benőtt romok mellett. Igen… Itt valaha falu állott. És a falu alatt… Lépes György megborzongott. A lovasok közel értek. Vezetőjük gúnyosan mosolygott, ahogy megpillantotta a reszkető püspöki zsoldosokat. – Laudetur, Jesus Christus – mennydörögte a csuklyás herceg. Fehér szeme mintha egyenesen a püspök lelkébe hatolt volna. – In Aeternum, amen…

– Itt van? Lépes György bólintott, majd vonakodva hozzátette: – Ugye, nem esik bántódása? Vlad arcán sértett kifejezés suhant át. – Minek nézel engem, püspök uram? Csak azt akarom, hogy homlokát szenteltvíz érintse, az anyaszentegyház törvénye szerint. Meg fogod őt keresztelni a fiammal együtt. Nemsokára meghozzák… A püspök csak habogott. Nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. – Én… Én már így is… messzire mentem, Vlad. Nem lett volna szabad… Ez gyermekrablás… Ha Hunyadi itthon volna… – Nocsak! Talán meggondoltad magad? – Én nem megyek le oda, herceg… Vlad mosolygott: szemei és fekete bajusza alatt a fogai vörösen csillogtak a rőt fáklyafényben. – Mitől félsz? Ismerem azt a helyet. Száz év óta teremtett lélek se járt odalenn rajtam kívül… Lépes György megrázta fejét. – Nem Isten szolgájának való hely az… Vidd a kölköt… Itt fenn megvárlak… Aztán ha végeztél… visszaviszem az anyjának. Ha látni fogja, hogy nem esett baja, talán… Vlad Tepes komoran nemet intett. – Majd én visszaviszem Hunyadra. Neked nincs több teendőd itt, püspök uram! Lépes György még jobban elsápadt. – Nem ezt ígérted, Vlad! – Meggondoltam magam! A herceg katonái fenyegetőn közelebb húzódtak. – Ide a gyereket! A püspök intett, mire a két fekete ruhás frajla már nyújtotta is ki a ponyva alól Lackót. Vlad átvette, és mély áhítattal magához ölelte. – Itt vagy hát… Mutasd magad! Ebben a pillanatban kiáltások harsantak a közeli erdőből. A göcsörtös faágak és sűrű árnyak közt fáklyafény villódzott a távolban. Vlad vicsorgott. – Tűnjetek el innét! Mind! Hagyjatok magamra vele!

A püspök és katonái már fordították is vissza a szekeret a csűri út felé. Talán ha igyekeznek, még időben kereket oldhatnak a környékről, s akkor Szászsebesen át hamar Gyulafehérvárra érhetnek, biztos menedékbe. Alighogy eltűntek az esőben, Vlad intett a lovasainak. Néhány perc múlva egyedül maradt, karjaiban a gyermekkel. Lackó sírni kezdett.

7.
A zuhogó esőben a Segesvár felől közeledő lovascsapat alig vette észre az országút szélén vacogó alakot. A fiú a sárban ücsörgött, mögötte az árokba csúszva lova dögteteme hevert, félig a gyülemlő pocsolyába csúszva. Tátott szájából elszürkült nyelve belelógott a vízbe. A fiú lehorgasztott fővel bámult maga elé. Csapzott haja mélyen homlokába hullott, baljával kardjára támaszkodott, hogy a sár bele ne mossa őt is az árokba. Láthatóan jártányi ereje sem maradt, alig pihegett. – Iván! Iván! – kiáltott rá messziről a lovascsapat vezetője. A kíséret királyi zászló alatt közeledett. A fiú reményvesztetten felpillantott, s szemében épp csak a felismerés szikrája parázslott fel, ahogy megpillantotta a nyergéből lecsusszanó Vitézt. – Iván! Hol vannak? Merre mentek? Felelj, te fiú! Iván szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. A kancellárius letérdelt hát mellé a sárba, s ölelőn magához szorította. – Jól van! Nincs semmi baj! De most felelj! Merre mentek? Hol vannak? – Másfél napja… követtem a nyomukat… – rebegte elhaló hangon Iván. – Nem mertem közel menni… észrevettek volna… Vitéz János intett a királyi lovasoknak: egyikük már rohant is hozzájuk a borostömlővel. – Igyál csak, drága fiam! El ne ájulj itt nekem! Iván mohón nyeldekelte a tömlő tartalmát. A veres lé lecsorgott álláról, s elkeveredett a szakadó eső hideg cseppjeivel. – A közelben van egy… bánya… – folytatta kissé erőre kapva. – Azt hiszem, sóbánya volt… Itt, Vízakna környékén… számos

felhagyott akna van. Még a rómaiak használták… de már zárva, kimerült rég…. A környékbeliek kerülik… Iván heves köhögésben tört ki, amikor folytatta, egész teste rázkódott a zuhogó esőben. – Láttam, ahogy Vlad emberei… felszedik a deszkákat a lejáratról… a kútról… Aztán ellovagoltak az éjszakában… – És Vlad? – Lemászott a mélybe… A gyermeket magához szorította… Levitte, Vitéz, érted? Le a mélybe… meg akarja ölni, igaz? Abban a sóbányában… Miért ott, Vitéz? A lovasok a kancellárius háta mögött keresztet vetettek. Vitéz intett a gyulafehérvári várőrség hadnagyának, jobb lesz, ha hátrahúzódnak tőlük. Az erdélyi vajda katonái így nem hallhatták, mit sutyorognak azok ketten. Amikor végeztek, Vitéz, ki a király pecsétes levelét felmutatva riasztotta őket, az árokparton vacogó Ivánra mutatott. – Két ember vigye ezt a fiút Gyulafehérvárra, tüstént! Napok óta nem aludt, nem evett, nem pihent! Vigyázzanak rá, mert nem más ő, mint a Hunyadi János úr édes testvéröccse! – Vigyázni fognak rá, mint a szemük fényére – felelte a hadnagy. – No és kegyelmed? Kegyelmed se sokat pihent az elmúlt napokban. Mindjárt összeroskad, úgy látom… – Nem, nem pihenhetek még… – Vitéz az esőbe tartotta az arcát. – Ismeri a környéket, hadnagy uram? Merre van az a bánya? – Ott, a fák mögött, vagy ötszáz ölre… De jó uram… Én a helyében nem mennék le oda. Két falu volt itt a közelben, de mind a kettő elnéptelenedett… Azt beszélik a parasztok, a mélyből időnként szörnyetegek merészkednek elő, és felfalják a gyermekeket! – Mesebeszéd! – legyintett Vitéz bosszúsan. – Nincsenek szörnyetegek, hadnagy uram… Csak egy elhagyatott sóbánya az, semmi egyéb. – Valóban, uram? – A vajda tisztje vállat vont. – De ne mondja majd, hogy én nem figyelmeztettem. És arra se számítson az úr, hogy magával megy bármelyikünk is. – Nem is kell. Elég, ha itt maradnak a közelben, s ügyelnek, nehogy Vlad emberei rajtam üssenek… – Valóban le akar menni oda?

– Le kell mennem! Nincs más választásom. Hunyadi rám bízta, hogy védjem meg az övéit… – Ahogy akarja, jó uram! – Akkor csak az maradt hátra, hogy idehozza őt, hadnagy… A lovasok parancsnoka meghökkent. – Ugye nem akarja azt mondani, hogy őt is le akarja oda vinni? Vitéz nem felelt. Tudta, hogy egyetlen esélye a kis Lackó megmentésére, ha nem egyedül megy oda. És azt is tudta, hogy széles e világon egyetlen lélek akad, aki segíthet túlélni mindazt, amivel szembe kell néznie a mélységben…

8.
A Maros menti falvakban még esztendőkkel később is sűrűn emlegették azt az éjszakát. Sötét, viharos eső verte a földet, sáros erecskék kanyarogtak a zsombékos parton. Több falu népe emlékezett egy kibomlott hajú, fehér asszonyra, aki halott-sápadtan száguldott deres lova nyergében, egyes-egyedül az éjszakában. Azt mondták a vének, halott volt az, ki nem lelt nyugalmat, s őrült fúriaként vágtatott, nem nézett se Istent, se embert. Hosszú, fehér selyem lobogott utána a viharban. Halotti szemfedője lehetett az, amiben kikélt sírjából. Aki látta kunyhója ablakán kikémlelve, keresztet vetett, s elrebegett magában egy miatyánkot. Volt, ki arra is emlékezett később, az éjszakai asszony szeme vörösen izzott a sötétben, s kezében mezítelen kardot szorongatott. Mások a kardra jól emlékeztek ugyan, de rőt izzást nem, csak könnycseppeket láttak a szemében, de az is lehet, hogy a szakadó eső függönye tévesztette meg őket. Azt viszont senki nem tudta, vajon mit kergetett a viharban az a halott asszony.

9.
Vitéz tetőtől talpig sárosan, átázva érte el a sóbánya lejáratát. A kút deszkáit már széthányták előtte Vlad emberei, azok most

összetöredezve hevertek a sűrű aljnövényzetben. A környék áthatolhatatlanul sötét volt. Nem messze a bozótostól vályogviskók romjaiba botlott. Az égbolton átcikázó villámok fényében egész sor ilyen romház derengett fel egy-egy pillanatra. A sótartó tiszt faluja lehetett valaha… Nem messze a romházaktól, végigtapogatózva a tövises bokrokat, a tócsákban tapicskolva egy kőív maradéka alatt végül megtalálta a sóbánya befalazott kapuját. Egyedül a kútaknát hagyták meg, de jótét kezek azt is bedeszkázták, ki tudja, mily régen. Most, hogy a szétszórt deszkákon tapodva lebámult a mélybe, újra megborzongott. Odalenn távoli fáklyafény rőt tüze fénylett. Azt Vlad gyújtotta meg nemrég. Vitéz kicsapta a szeméből az esőcseppeket, és keresni kezdte a lajtorját, vagy bármit, amivel aláereszkedhet. Követnie kellett a sárkányos urat. A kútakna mélyedése elég széles lett volna akár tíz ember számára is. Óvatosan ereszkedett alá, hogy meg ne csússzon, s bele ne zuhanjon a dermesztő hideget árasztó, kriptabűzű kürtőbe. Látni vélte a már rég elkorhadt dohos fagerendák maradékát. Remegő lábbal végigtapogatta a falat: hatalmasra nőtt, nyálkás százlábúak és meztelen csigák másztak szerteszét. Fáklyát gyújtott, és a magával hozott, izgő-mozgó csomagot óvatosan letette a perem kőpadozatára. Odalépett a csörlőfához. Régi jószág volt, biztosan elkorhadt, elrohadt már, de vaspántokkal oly sokszor átkerítették, széles szögecsekkel oly sokszor megcsipkézték, hogy szilárdan tartotta még most is a ráerősített köteleket. A bányateknő, amivel a sótárnákba le lehetett ereszkedni, természetesen odalenn volt, valamely feltárószinten, ha épp nem a bánya legmélyén. Fel kellett először tekerni. Vitéz nekigyürkőzött, és maradék erejét összeszedve elkezdte visszacsörlőzni a kötelet a nyirkorgó-csikorgó hengerre. Az ellensúly valószínűleg egy szikladarab lehetett, mindenesetre megizzadt, mire a rozsdás teknőt megpillantotta. Először a csomagot helyezte el az alján, majd maga is bemászott mellé. A már meggyújtott fáklyát a teknő oldalára erősítette. Mielőtt kioldotta a kötél biztosítékát, meggyőződött róla, hogy tőre az övébe tűzve, keze ügyében lesz, amikor leérnek. Aztán nyögve engedett néhány hüvelyket a kötélből. Érezte, hogy a régi kender

felhorzsolja tenyerét, de nem törődött most az égető fájdalommal és kiserkenő vérével. A sóbánya alsó szintjéhez közeledve meg kellett pihennie. A kürtőből több folyosó is nyílt, de a fáklya végig odalenn vöröslött. Vlad… S vele a kis László… Amikor a teknő alja csikorogva leért a bűzös pocsolyába, Vitéz még elrebegett egy imát a kisded életéért. Soha nem hitt a babonákban, de most, itt a mélyben minden ízében remegni kezdett. – No jöjj, megérkeztünk – mondta a kis csomagnak, s kikászálódva a teknőből, magához szorította.

10.
Vlad herceg, a Sárkányos rend lovagja, Havaselve újonnan kinevezett vajdája az ősi kőoltár előtt térdepelt, és magányos imáját mormolta Jézus Krisztushoz. Sokan úgy hitték, sötét démonokat imád, de Vlad egész életében csak Istenben hitt, az egyetlen, igaz Istenben, akinek fia megváltotta a világot bűneitől. Hitt benne, még akkor is, ha az egy, igaz Isten átokkal sújtotta őt. És hitte, hogy neki is meg kell váltania valakit az örök kárhozattól. Talán épp ezt a fiút, aki örökölte az átkot. Akik az oltárt sok-sok esztendeje, az első keresztények idején emelték, rabszolgaként születtek, rabszolgaként tengették nyomorú életüket, s most itt porladtak mind, szerteszórva a roppant csarnokban, betöltve annak minden szegletét koponyáikkal, csontjaikkal. Vlad herceg befejezte az imát, s világtalan tekintetét a magasba emelte: a sóbánya tárnája végtelen templomhajóként ívelt felette. Érezte a megnyíló tér szédítő ürességét, s hallotta a földmélyből korokon át felé suttogó túlvilági hangokat. Az ő rejteke volt e hely hosszú idő óta. Itt talált menedéket, itt gyűjtötte erejét az újabb feladatokhoz… Itt érezte magát közel az Istenhez, akit megtalálni vélt, s akit szolgálni kívánt egész életen át. Szentül hitt a küldetésében. Meg kell mentenie hazáját a veszedelemtől. Ő a kiválasztott. Az eszköz, a módszer nem számít! Az élet kegyetlen, neki is annak kell lennie, ha felül akar kerekedni ellenségein.

A kisgyermek halkan felnyöszörgött a kőoltáron. Vlad elmosolyodott, és Lackó fölé hajolt. – Igen, tudom… – mormolta átható, mély hangján, s a végtelen tér dermesztő visszhanggal verte vissza szavait. A gyermek most újra sírt. – Jobb lesz neked így. Ha rajtad a jel, akkor is szolgálnod kell az Urat. Átokkal sújtottak vagyunk, de nem lehetünk a sátán szolgái… Ha nincsen rajtad a jel… – pillanatnyi szünetei tartott, világtalan szemei valahová a sötétbe révedtek. – Ha nincsen rajtad a jel, akkor megszabadítlak e világ fájdalmától, fiam… A magasba emelte Lackót. A gyermek rúgkapált, bömbölt, de nem tudott szabadulni Vlad acélos szorításából. A herceg alig egyhüvelyknyire tartotta arca elé, mintha csak közelről akarná látni őt. Fehér, pupilla nélküli szemei szélesre nyíltak, s valami különös örvénylés indult meg bennük. Hirtelen megrándult. Arcán súlyos ráncok mélyedtek, pengevékony szája szűkölve összeszorult. A fiúcska abbahagyta a rúgkapálást, és dacosan szembenézett a herceggel. – Nem… Nem te vagy az… – suttogta Vlad. – Nem te vagy… Édes Istenem… Hát újra engem sújt az átok? Újra engem büntet az Isten… Engem tesz próbára… Letette a kicsit az oltárra, aztán hirtelen összegörnyedt, mintha testét átdöfte volna valami. Fájdalmasan felüvöltött. A tárna beleremegett a százszorosan visszhangzó sikolyba. – Neeeeeeeeem! Neeeeeeeeeeeeeeeeem! A kisded sírt. Amikor Vlad kiegyenesedett, minden ízében remegett. – Jobb lesz neked itt lent… Ártatlan gyermek… Nem ölhetlek meg… Nem onthatom véredet. De nem láthatod többé a napvilágot, nem nőhetsz fel soha… Gyilkosom lennél… és fiam gyilkosa… Ne sírj! Nem tart soká, lesz, ki segít neked… akik a mélyt lakják… Nem tart soká, megígérem… Megcirógatta a kisded arcát, s lassan megfordult.

11.

Vitéz a távolból hallotta az üvöltést. A bányateknőből kiszállva meggyújtott még egy fáklyát. Szűk kamrában találta magát, amiből járatok ágaztak el több irányba. Az egyik végében fény világlott. Alig fért el benne, a csomagot magához szorítva, négykézláb kúszott előre, ahogy a rabszolgák, kik valaha a sót termelték ki a sótömzs legmélyebben fekvő rétegéből. A járat végén egy irdatlan csarnokban találta magát, annak is egy magasan húzódó galériáján, melyet roskadozó gerendák tartottak. A csarnok felfelé szűkült, lefelé öblösödött, de hogy hol vesztek bele fehér falai a semmibe, azt nem lehetett az egyetlen fáklya fényében kivenni. Vitéz körbepillantott a roppant csarnokban, s beleborzadt a látványba. A terem alja szintén fehéren csillogott, de nem a sókristályoktól, hanem emberi csontok ezreitől. Mindenfelé koponyák, lábszárcsontok, egymásra hányt bordázatok hevertek, pokoli összevisszaságban. S csarnok végében pedig egy kőből emelt oltár állt, rajta egy rúgkapáló gyermekkel. Az oltár előtt a fekete ember térdepelt. Imádkozott.

12.
Vlad pontosan tudta, hogy immár nincsen kettesben a kicsivel. Hallotta a jövevény szapora lélegzését, érezte a delejes félelmet, ami belőle áradt. – Ki vagy, ki ide mersz követni engem, halandó? A fáklya fénye megcsillant a Vitéz nyakában csüngő kereszten. – Add ide a gyermeket! – mondta remegő hangon. Vlad elvigyorodott. – Bátor vagy… bárki légy is… – Miért félnék tőled? – kérdezte nem túl meggyőző magabiztossággal Vitéz. – Miért? Talán mert sejted, hogy ki vagyok… hogy mi vagyok valójában… Csend támadt. Vitéz a tőr markolatára csúsztatta a kezét. – Nem félek tőled, Vlad, mert nem hiszek a kísértetekben. Nem félek tőled, mert tudom, hogy nem démon vagy.

– Valóban? Akkor mi vagyok? – Egy nyomorult, istenverte lélek – felelte Vitéz eltökélten. – Valaki, akit a teremtő átokkal sújtott… – A vér pestise – mondta a herceg. – Én így nevezem… – Nevezd, aminek akarod, Vlad! Nincsen hatalmad felettem, ahogy nincsen hatalmad semmi és senki felett sem. Félnek tőled, mert szörnyetegnek tartanak. Félnek tőled, mert félnek mindentől, amit nem ismernek. De én tudom, hogy csak egy torzszülött vagy, nem más. Add ide a gyermeket! – Nem tehetem, te pap. A gyermekre már várnak a mélyben lakók… Vitéz elmosolyodott. – Megígértem a barátomnak, hogy vigyázok a fiára. Nem tehetek mást, Vlad! Az életemet is odaadnám, hogy megmentsem… – Nincs a világon semmi, amivel megmentheted! – ingatta a fejét keserűen a herceg. – A te nyomorult kis életed ehhez nem elegendő! Vitéz nézte egy darabig, aztán kivette a csomagban ficergő gyermeket, és a magasba emelte. A herceg meglepetésében felkiáltott. – Nálad van egy gyermek, Vlad! – kiáltotta Vitéz. – Nálam is van egy. A kezében tartott fiúcska csúf, nyöszörgő hangon felsírt. Lackó erre szintén rákezdte. Vlad megremegett. – Még soha nem tartottam őt a kezemben… – Ahogy Hunyadi sem az ő fiát… Nem kell senkinek sem meghalnia. – Honnét tudjam, hogy ez valóban az én fiam? – recsegte Vlad gúnyosan. – Lehet ez egy paraszt kölke is… Vitéz még magasabbra emelte a gyermeket. – Akkor nézd meg jól! A fáklyát közel tartotta a rúgkapáló kis testhez. Tudta, hogy Vlad lát, legalábbis bizonyos dolgokat lát. Bizonyos jeleket… A kicsi hörögve kapkodott levegő után, amikor Vitéz elhajította a fáklyát, hogy aztán tőre hegyét a gyermek torkának szegezze. Vlad nem mozdult, de arcát a gyűlölet maszkja torzította el.

– Olyasmibe ártod magad, amihez semmi közöd! Mit tudsz te arról, mi vár a fiamra… Talán könnyebb lesz neki, ha most azonnal végzel vele! Vitéz mindent egy lapra tett fel: a tőrt remegő kézzel beljebb nyomta a nyögdécselő kisgyermek torkába. A hártyavékony bőrből fekete vér buggyant elő – legalábbis a fáklya fényében feketének tűnt. – Várj! – kiáltotta Vlad, s hangja egyre kétségbeesettebben visszhangzott a tárna távoli falai között. – Várj! Várj! Várj! A herceg hátrálni kezdett az oltártól – ahogy ő hátrált, Vitéz úgy tett előre egy-egy lépést. Akkor érte el az oltárt, amikor Vlad a tárna falához hátrált. A sötétségből csak fehér szemei szikráztak. Vitéz óvatosan letette a sivalkodó gyermeket, és magához ölelte Hunyadi fiát. Eddig minden úgy ment, ahogy eltervezte, de tudta, mostantól, hogy Vlad ivadéka már nincs a kezében, bármi megtörténhet. – Te semmit sem tudsz a vér pestiséről – mormolta Vlad a tárna falának vetve hátát. – Ha ismernéd az ezeréves átkot, nem merészkedtél volna a közelembe. Vitéz biztos volt benne, hogy Vlad fenyegetése nem üres beszéd. Eddig is sok ellensége volt, s ezek sora most mindeniknél hatalmasabbal bővült. Vlad ellökte magát a sófaltól. Vitéz rohanni kezdett vissza, a sótárna galériája felé, s közben magában fohászkodott, hogy a herceg először az oltárhoz fusson. Igen, először a fiát fogja magához ölelni… Vitéz elérte a galériaácsolatra vezető vészesen ingó, korhadt lépcsőt. Ösztönösen lelassított, mert félő volt, hogy az alkotmány a legkisebb lendülettől összeroskad. Örökkévalóság lesz, mire felér a galériára. Szinte lépésenként hátra-hátrasandított válla felett. Vlad néhány pillanatig még ott állt az oltár előtt, s a földre hajított fáklya halovány fényébe burkolózva szorította magához ivadékát. A kis Vlad bömbölt, süvöltése fülsiketítően visszhangzott a tárnában. Aztán atyja gyengéden letette az oltár elé, s felegyenesedett. – Jézus… – zihálta Vitéz, mert tudta, hogy mi következik. A galéria még mindig távolinak tűnt. – Hová sietsz? – sziszegte Vlad, s nekilódult, hogy utolérje. Vitéz magában imát mormolt.

– Ne sírj! – suttogta aztán Lackónak. – Kiviszlek innen, ne félj! Most már mindkét gyermek sivalkodott. – Gyerünk! Gyerünk! Gyorsabban! Vitéz nem volt bizonyos benne, hogy térdei recsegnek hangosabban, vagy a rozoga lajtorja a lába alatt. Vlad úgy kúszott fölfelé a nyomában, mintha denevérszárnyakon suhanna, mintha nem is lenne súlya. A menekülő nem mert hátranézni, csak kapaszkodott tovább. A fiút görcsösen szorította magához. Minden ízében remegett. Végre elérte a galériát, és botladozva futott tovább, a járat felé. A fagyos folyosóra érve térdre rogyott, és keserves igyekezettel nyomakodott a bányateknő aknájához. A következő pillanatban megütötte fülét a galéria lépcsőjének rettenetes robaja. Vajon Vlad felért az emelvény tetejére? Vagy maguk alá temették a korhadó deszkák? Remélte, hogy így történt. De amikor elérte az aknát, meghallotta a herceg lihegését a háta megett. Nem mert megfordulni. Tudta, hogy puszta erővel kell majd felhúznia magát a roskatag csörlővel, ha valamilyen csoda folytán sikerül hamarabb odaérnie. Ha nem… Végre maga előtt látta a fémteknőt, melynek oldalára erősítve még ott pislákolt a fáklya. Csak még néhány perc! Csak még addig tartson ki a fény! Remegve átvetette magát a fémteknő oldalán, az üvöltő Lackót szinte belehajította a teknő aljába. Hol a kötél? Hol az az átkozott kötél? Egy árny dülöngélt elő a sötétségből, a felkavarodó, csillámló porból. Zihálás… Lackó sikoltva bömbölt. – Gyerünk már… gyerünk… Megragadta a kötelet, és minden erejével húzni kezdte magukat felfelé.

Ebben a pillanatban valami nekicsapódott a teknő oldalának. A fáklya halványuló, de még fel-felparázsló fényében egy démoni alak körvonalazódott közvetlenül előttük. Egy üresen világló szempár, s egy üvöltésre nyíló száj… Vitéz a gyermek fölé hajolt, hogy védje. Az árnyalak gondolkodás nélkül belemélyesztette karmait a vállába. Felüvöltött. Mintha lángoló méreg ömlött volna szét ereiben. Dacolva a fájdalommal megpróbálta ellökni magától Vladot, de a herceg úgy kapaszkodott belé karmaival, mintha soha többé nem akarná elereszteni. Másik kezével a teknő alját kapargászta, hogy elérje a gyermeket. Körmei iszonytató csikordulással karistolták a rozsdás fémlapot, s immár ott kaszáltak Lackó feje mellett. – Takarodj vissza a sötétségbe! – kiáltotta Vitéz, miközben ujjaival végre kitapogatta az övébe rejtett tőr markolatát. Vlad észrevette, miben mesterkedik, és vad vicsorgással belemélyesztette fogait a kancellárius kezébe. Vitéz előredöfött, de már későn. Megállítani nem tudta. Néhány pillanatig azt hitte, itt a vég. Baljában a fekete vértől fénylő tőr, jobbjára rátekeredve a kötél. Vladnak ekkor sikerült egyik csizmás lábát a teknőbe emelni, félrerúgva útjából a gyermeket. – Nem viheted el őt innen! Felemelte a lábát, hogy beletaposson a fiúcska koponyájába, de ekkor újra megvillant Vitéz tőre, és a penge recsegve beledöfött a herceg arcába. Vlad megrándult a döfés erejétől. Most elég volt Vitéz egyetlen, újabb rántása a kötélen, hogy hátratántorodjon. A kancellárius tudta, hogy ez az utolsó esélye, megkockáztatva, hogy mindannyian kizuhannak a teknőből, vagy a kötél szakad el, s mind visszazuhannak az akna szintjére. Mégsem tehetett mást. Egy újabb rándítás a kötélen, aztán egy erőteljes rúgás. Vlad mindkét kezét az arcára szorította, a sebéből előbugyogó fekete vér elöntötte mellkasát, s vastag sugárban ömlött Lackóra. A következő rúgás még jobban hátratántorította. Vaksin a kötél felé kapott, hogy megkapaszkodjon, de elvétette, s a következő pillanatban üvöltve kizuhant a teknőből. Az alkotmány vészesen inogni kezdett, mintha megint az oldalának csapódott volna

valami. Lackó süvöltve átgurult a teknő másik végébe, Vitéz a tőrt elhajítva kapott utána, hogy ne zuhanjon a herceg után. Aztán önkívületben rángatta a kötelet, hogy feljebb és feljebb húzza magukat. Odalenn, a tárna felől robaj hallatszott. Vitéz zokogva térdre rogyott, s csak akkor kapott észbe, amikor a kötél tekeredni kezdett lefelé a karjáról. A háncs véres csíkot hasított bőrébe, amikor utánakapott. Ekkor aludt ki végleg a fáklya a teknő oldalán. A sötétség éhesen ölelte körül őket. Csak a kötél nyekergése és az akna falának ütődő fémteknő kongása hallatszott néhány pillanatig. Lackó szipogva hallgatott, kis kezét Vitéz nyaka köré fonta. Aztán… A magasban hirtelen fény lobbant fel. Vitéz szűkölve, Lackót magához húzva bámult felfelé. Egy sápadt női arc nézett vissza rá.

13.
– Jézus Krisztus szent nevére… Erzsébet… Vitéz megkönnyebbülten lélegzett fel, s elterült a teknő alján. Alig egy karnyújtásnyira voltak az akna kürtőjétől. Az asszony kísértetként tornyosult fölötte, esőáztatta, kusza haja az arcába tapadt. – Erzsébet… Sikerült… Szilágyi Erzsébet arca rezzenéstelen maradt. Mintha nem őt nézte volna, s nem is a gyermeket. Mintha valahová mögéjük, a mélybe bámult volna. Vitéz rogyadozó lábbal feltápászkodott. A fémteknő megint megingott alattuk, s furcsán oldalra dőlt. Amikor Vitéz a kezéből és karjából felbugyogó véres sebekre pillantott, a teknő oldala felett váratlanul egy árnyalak vetette át magát. – Vlad! Vitéz erőtlenül hátratántorodott. Immár fegyvere sem volt. A herceg, aki eddig a fémteknő oldalába kapaszkodott, most elérkezettnek látta az időt…

Mindkét kezével megragadta a kancelláriust torkánál fogva, és teljes erővel a teknő fémfalába verte a fejét. A világ elsötétült Vitéz előtt. Az utolsó, ami még eljutott tudatáig, az volt, hogy ujjai közül végleg kicsúszik a kötél. Azt már nem látta, hogy Vlad kinyújtja kezét Lackó felé. Azt sem láthatta, hogy a magasból Erzsébet a herceg felé sújt a szablyával, amit mindvégig kezében szorongatott. A penge suhogva csapott Vlad tarkójába. – Hagyd békén a fiam! – sziszegte az asszony, és alávetette magát a fémteknőbe. Vlad üres szemei vakítón fehérlettek a fáklyafényben. Tarkójából fekete vér patakzott Erzsébet hófehér ruhájára. Aztán, hogy visszanyerte egyensúlyát, Vlad lassan elmosolyodott. Elérkezett a pillanat. Le kell zárnia ezt a régi történetet. A vér átka az ő családján maradt. A másik ág örök időkre az ellensége lesz… Pusztuljanak! Kinyújtotta kezét Lackó felé, de addigra Erzsébet már felkapta a teknő aljáról a fiút. – Itt az idő… – hörögte Vlad. Szilágyi Erzsébet eltökélten szorította magához gyermekét. – Igen, pokol hercege! Itt van! A szablya sziszegve szelte a levegőt. Vlad felhördült. A két kötél közül a penge elvágta az egyiket. A másik… Vlad értetlenül kereste a másikat. De az már ott volt Erzsébet kardot tartó karjára tekerve… A herceg még megpróbálta rávetni magát, hogy megkapaszkodhasson, de már későn. A bányateknő zuhanni kezdett. Erzsébet és a karjában tartott Lackó megrándultak, ahogy a kötél másik végét a magasba rántotta az alábukó teknő ellensúlya. Vlad és Vitéz a teknővel együtt eltűntek a szeme elől. A kötél iszonytató rángással állapodott meg, és Szilágyi Erzsébet felsikoltott fájdalmában. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia az akna peremében. Még hallotta a mélyben a fémteknő csikorgó puffanását, ahogy a két testtel földet ért. Aztán hideg eső csapott az arcába. A sötétségből kezek nyúltak felé, hogy felhúzzák Lackóval együtt.

14.
Villám hasítja az égboltot. Dörej dübörög a mélyben. Dörej dübörög a magasban. Sötétség. Hideg eső az arcon. Fájdalom… Szavak, suttogások, kiáltások… Lobogó fáklyafények… – Lackó… Lackó… Kicsim, drága gyermekem… Lackó szívdobogása. Nyugtató szavak. Hűvös érintések. Egy ismerős arc. Erzsébet levegő után kapkod, alig tudja kinyögni: – Odalenn… lezuhant… menjenek le érte… Odalenn van… Talán még él… Hozzák fel őt… Megmentette a fiamat! Szörnyülködő kiáltások. Fogadkozás. Villám hasítja az égboltot. Dörej dübörög a mélyben. Dörej dübörög a magasban. Sötétség. Hideg eső az arcon. Fájdalom… A mélyben már rég elhaltak a morajok. Csak a csend maradt. És a sötétség. Évmilliókkal ezelőtt itt őstenger hullámzott, rég kihalt szörnyetegek úsztak lomha árnyakként. De az idő múltával a mélyben csak a halott só maradt: fehéren szikrázó tömbök a sötétségben. A fekete ember ott áll a kőoltár romjainál, és magához öleli gyermekét. A fiúcska él. Lélegzik. Álmodik. Hallja szíve dobbanását. Hallja ereiben a vér áramlását. A vér pestise, az átok ott van benne. A testében örökszik tovább. Vlad a szívére szorítja a gyermeket. Fehér szeme a legsötétebb éjszakában is látja, mit rejt a bőr, a hús. Mi lakozik ebben a kicsiny testben. A gyermek ragyogó, tisztafehér szeme őt fürkészi most. Neki sem kell fény. Látja, amit látnia kell. Ő az…

A teremtő Isten úgy gondolta, bűnhődnie kell fiának is, ahogy neki is bűnhődnie kell egy életen át. Vlad bólintott. Ha így kell lennie, hát legyen így! Isten azokat teszi próbára, akiket szeret. Lám, a próbatételek nem értek véget… A gyermek nyugodt most. Hallgatja apja lassú lélegzését. Tudja, hogy biztonságban van. Vlad még vár. Hallgatja a mélység csendjét. Hallgatja fia szívverését, a beteg vér áramlását az erekben. Hallgatja az elmúlt évezredek sóhaját. A mélyben járatok visznek ezer irányba. Lesz köztük, amely elvezeti őket a felszínre. Emiatt cseppet sem aggódik. – Készen állsz? – sóhajtotta, amikor úgy érezte, összeszedte már minden maradék erejét. A gyermek átölelte nyakát. Készen állt. A világ várt reá.

15.
A szekér tengelyig érő tócsákban zötykölődött a felázott országúton, Hunyad felé. Az erdélyi vajda katonái parancsot kaptak, hogy senkit ne engedjenek a közelébe, míg a várhoz nem érnek. Kapitányuk – immár sokadszor, mióta elindultak –, előrehajolt nyergében s kíváncsian belesett a szekér belsejébe. A három utas álomba merülve hevert a dohos szalmán. Az ágak szaggatta, véráztatta selyem alig takarta már az asszony gyönyörű testét. Az alélt gyermek a karjaiban. Az asszony álmában ösztönösen meleget keresve bújt a sebektől borított, megtört Vitézhez. Szép kis pár, gondolta a kapitány. A férfi, ki Zsigmond pecsétes levelével érkezett minap Gyulafehérvárra, oly féltőn ölelte most magához az asszonyt, ahogy csak szerelmes férfiak ölelik szívük választottját. A boldogság még álmában is az arcán ragyogott. – Kik ezek, uram? – kérdezte egyik embere, aki már órák óta gyűjtötte a bátorságát, hogy megszólítsa a kapitányt.

– Tudom is én! – vont vállat a lovas, és gyorsan visszahajtotta a szekér vásznát. – Az a pap valami fontos ember lehet, az bizonyos. A nő nyilván az asszonya… Úgy bújnak ezek egymáshoz. Biztos rég bújtak össze már… A katonák felröhögtek. – Ide hallgassatok! – emelte fel hangját a kapitány – Ami annál az aknánál történt, arról senkinek nem beszéltek egy árva szót sem! Megértettétek? Nem érkezett felelet. A legények elkomorultak, s tán mindnek eszébe jutott a reggel, amikor az országúton Szilágyi Mihállyal és lovasaival találkoztak. No, azzal nem szívesen húzott volna ujjat egyikük sem! Szilágyi kifaggatta a kancelláriust, de már dühödten vágtatott is tova, épp abba az irányba, amerről ők érkeztek. Az erdélyi vajda kapitánya borostömlője után nyúlt. Való igaz, jobb lesz elfelejteni az egészet, mihamarabb. Amióta a kancellárius belovagolt Gyulafehérvárra, alig pihentek hunyásnyit. Elébb vele vágtattak Segesvárra, ahol valami szász doktorral susmorogtak, aztán egy iszonyú bűzös kőházhoz mentek, honnét egy gyolcsba csomagolt gyermekkel vágtattak el. Aztán az a kísértetjárta sóbánya… Az asszony, meg a gyermeke… Amikor leeresztettek egy legényt kötélen az aknába, hogy hozza fel Vitéz testét, nem remélték, hogy életben lesz még. Életben volt… Akadt még valami, ami nem hagyta nyugodni a kapitányt. Nem mert volna megesküdni rá, de úgy tűnt, nem ugyanazzal a gyermekkel tértek vissza, mint amivel a pap leereszkedett a mélybe… Persze jobb nem tudni, mit művelt az odalenn… Az ilyesmiből csak baj lehet… A kapitány alig várta, hogy megszabaduljon ettől a furcsa férfitől és nőtől, meg a drágalátos porontyuktól. Azt már csak napokkal később hallotta, hogy Szilágyi Mihály uram, ki féktelen vadállat hírében állott Erdély-szerte, azokban a napokban tucatot gyilkolt le Vlad herceg kísérő csatlósai közül, akik mind a környéken bolyongtak. De hogy a régi sóbányát miért kellett beomlasztaniuk, azt a kapitány végképp nem értette. Napokkal később kapták a hírt: Vlad, havaselvi fejedelem újszülött fiával és háborodott asszonyával felkerekedett Segesvárról, elhagyta

Erdélyt, hogy hazatérjen Tirgovistébe. Átvenni készült atyja örökségét, országát… Nem búcsúzott szó nélkül Segesvártól. A város határában karóba húzva találták a szász orvosdoktort, akinek nevét a kapitány addigra már elfelejtette. Mint ahogy igyekezett a többit is kiverni a fejéből. A sors azonban nem engedte ezt: néhány hónap múlva, amikor Erdély lángba borult, s mindenki Karós Vlad nevét átkozta, eszébe jutott az a viharos éjszaka, a romos sóbánya és a szekéren egymáshoz búvó férfi, s nő.

16.
MILÁNÓ, LOMBARDIA, A. D. 1431 NOVEMBERE – Ébredjen, jó uram! Ébredjen! Hunyadi szeme azonnal felpattant, majd rögvest le is csukódott, ahogy a ragyogó lombardiai nap sugarai lándzsadöfésként megszórták szaruhártyáját. A szoba fényárban úszott a késő őszi napsütésben. Mintha nem is november lett volna, hanem kora tavasz: Hunyadi teleszívta tüdejét, s kinyújtózott. Filipesi Albert, a deákja szolgálatkészen állt fekhelye mellett, kezében a szokásos kristálypohárral, benne az áttetsző folyadékkal. Lacrima Christi… Krisztus könnyei… Jankó kihúzta derekát, s úgy hajtotta fel egy kortyintásra az isteni nedűt. Mindig így kezdődött a reggel, szertartássá vált. Az italt magától Visconti hercegtől kapta ajándékba – minden cseppje aranyat ért, s mióta ezzel kezdte napjait, Jankó sokkal jobban érezte magát. A párlat végigperzselte nyelőcsövét, de feje máris kitisztult tőle, gondolatai sebesen áramlottak. – No, deák… Máma szép nap vár ránk! – Szép bizony! – bólogatott boldogan Filipesi. – De bármilyen szép is, nem hiszem, hogy őfensége ilyen jókedvűen ébredett, mint kegyelmed, Hunyadi uram! Jankó felnevetett.

– Ej, te deák! Hogy mondhatsz ilyet? Mikor őfensége repesve várja már, hogy viszontláthassa hitvesét! Ezen mindketten nevettek. Zsigmond az elmúlt heteket úgy élte meg, mint második fiatalkorát Visconti nagyvonalúan gondoskodott róla, hogy minden éjjel újabb és újabb válogatott szépségek melegítsék az ágyát, s a hatvanhárom éves öregember az itáliai napsütésnek, no meg a telt keblű és kalandra éhes milánói asszonyoknak köszönhetően valósággal kivirult. Germániában összegyűlt ráncai kisimultak, tartása megdaliásodott, s ahogy maga telekürtölte vele a várost férfiassága is varázsütésre úgy kezdett működni, mintha csak negyvenesztendős lett volna. A napsütésnél és a ragyogó szemű olasz nőknél Zsigmond csak a barbár római istenektől való borokat és a herceg szakácsának remekműveit becsülte többre. Ittléte hetei alatt majd minden estét fényűző lakomákkal múlatta, hol a Palazzo di Porta Gioviában, hol a városi előkelők meghívásának engedve azok rezidenciáin, hol meg abban a palotában, amit Visconti rendelkezésére bocsátott milánói tartózkodása idejére. Ahogy teltek a napok, úgy számolta egyre szűkölve, mikor jő meg Újlaki kíséretében Barbara királyasszony Budáról. Mert akkor vége lesz ám az arany életnek! Hiába volt nevezetes szajha Barbara maga is, az mégsem járta volna, hogy míg az eljövendő német-római császár világ csúfjára hentereg mindenféle leányokkal, asszonyokkal, addig bizonyosan asszonya is ugyanezt teszi kísérete magyar, német lovagjaival. S amitől tartani lehetett, ím, bekövetkezett! A király emberei előző nap már jelentették, hogy Friaulon keresztül közeleg a díszes menet, s máma biztosan megjő a gyönyörű királyné. Ennek egyedül Schlick főkancellár örvendezett valóban, szívéből, mivel úgy hitte, így legalább egy időre vége lesz a féktelen herdálásnak, a számolatlanul kifizetett aranyaknak, amin a jóféle étkeket és isteni borokat mérték a lombard kalmárok, nem is beszélve a borsos árú aranygyűrűkről, melyeket Zsigmond – szokásához híven –, minden ágyasának oly nagylelkűen adományozott hajnalhasadtával. Hanem Schlick nagyot tévedett, s ez ki is derült néhány napon belül, amikortól már nem csak Zsigmond szórta ki az ablakon a kölcsön aranyakat, de legalább oly lelkesen, ha nem lelkesebben, maga a királyné is. Barbara nem kívánt és nem is tudott elmaradni férjurától.

Ezen a reggelen azonban ezt még kevesen sejtették. – Jól aludt, nagyuram? – kérdezte Filipesi deák, miközben Hunyadira rángatta csizmáját. – Mint a bunda – felelte Jankó. Úgy is volt: nyitott ablaknál, oly édesen és mélyen aludt, ahogy csak a gyermekek tudnak. Kölyökkora óta megvolt az a jó katonatulajdonsága, hogy bárhol, bármikor képes volt őt elnyomni az álom, s bárhol, bármikor éberen ébredt, ha kellett. – Matkó felnyergelte már Sárkányt? – Készen állnak, nagyuram! Hunyadi feltápászkodott, s megnézte magát az asztalkára helyezett tükörben. Elégedett volt azzal, amit látott. Az itáliai nap barnábbra cserzette bőrét, fekete bajusza dúsan fénylett telt ajkai felett. Zord vonású, kemény arcát vállára omló haja keretezte. Az ő vonásai is kisimultak, de őt nem a Lombardiát fürösztő nap tette higgadtabbá, hanem az a gyűrött pergamen, amit Vitéztől kapott majd egy héttel ezelőtt. Azóta Albert deáknak azt a levelet vagy százszor fel kellett olvasnia, noha kívülről tudta már Jankó minden egyes sorát. Erzsébet és a kis Lackó biztonságban vannak! Az a fránya Vitéz ugyan nem részletezte, miképp alakultak a dolgok odahaza, Hunyadban, tudván tudva, hogy avatatlan kezek közé is kerülhet a levél, de azt egyértelművé tette, hogy Vlad többé bizonyosan nem keseríti az otthoniak életét, lévén hogy hazatért Havaselvére. – Giulietta készen van a reggelivel, nagyuram! Jankó lesietett a palota udvarára. Nyoma sem volt már a romoknak, az enyészetnek: Visconti néhány nap alatt elegáns, kedélyes otthont varázsoltatott szolgáival a Canobio-házból. Szőnyegek, szőttesek, kárpitok, bútorok sokasága szolgálta a zsoldoskapitány kényelmét. A kert is újjászületett néhány hét alatt, de ez már nem a herceg szolgáinak, sokkal inkább Giuliettának volt az érdeme. Giulietta… Jankó elmosolyodott, amikor megpillantotta a leányt. Szolgálónak hozta Francesco Sforza a palotába az alig tizenhat éves formás mantovai szüzet. Anyátlan, apátlan árva volt, szegről-végről tán rokona is a condottierének, de hogy miképpen is, azt Jankó sem értette egészen. Az volt Giulietta dolga, hogy mindenben kiszolgálja Hunyadit, és

Sforza kaján tekintete nem hagyott kétséget afelől, mi mindent ért bele ebbe a mindenbe. – Bongiorno, Giulietta! – mennydörögte Jankó, kitrappolva a márvánnyal borított udvarra. A leány elvörösödött. – Bongiorno, Signore! A kút, mely valaha szökőkút volt, már várta Hunyadit. Giulietta dolga volt reggelente, hogy előkészítse a fürdéshez. Ma is szépen odarakosgatta a márványkávára a kő dörzskavicsot, a puha szivacsot és a hófehér vásznakat törülközéshez. Jankó leoldotta magáról ingét, és a lánnyal mit sem törődve belelépett a kút jéghideg vizére. Igaz, egyre jobban zavarta Giulietta felettébb szemérmes, de legalább annyira kíváncsi tekintete, amivel mezítelen testét végigmérte. Az ember végtére is nem tud parancsolni a testének, különösen akkor, ha hónapok óta nem hált asszonnyal. Az élettől duzzadó, gyönyörű nőktől hemzsegő Milánóban is naponta százszor, ezerszer gondolt az asszonyi keblekre, csábos ölekre, de mégsem volt már a régi. Újabban mindig csak egy asszony kebleire, egy asszony ölelésére vágyott. S az az asszony nem volt itt, az az asszony messze, Erdélyországban várt rá. Úgyhogy a reggeli jeges fürdő arra is szükségesnek és alkalmatosnak bizonyult, hogy a bársonyos milánói éjszakák után lehűtse örökkön ágaskodó férfiasságát. Giulietta ki nem hagyta volna a reggeli szertartásnak ezt a részét, és nem tudta mire vélni a magyar zsoldoskapitány ájtatos tartózkodását. Mert bizony a palota vad külsejű, perzselő tekintetű ura szinte gyermekként kezelte őt, s ügyet sem vetett feltűnően kerek melleire, meredező, vásznat majd átdöfő mellbimbóira, és hófehér combjaira, melyeket pedig oly szívesen mutogatott neki, mímelve, hogy a fröccsenő víztől félti szoknyáját csupán, nem épp közszemlére téteti. – Brrrrrr! A hétszentségit, Albert! Ez egyre hidegebb! Hunyadi alámerült a kút vizébe. A deák bosszúsan figyelte őket a kerengőről. Őt ugyanis – urával ellentétben nagyon is érdekelte a kis Giulietta. Így bámulták egymást: Giulietta Jankót, a deák meg Giuliettát. Az úr meg ezalatt fürdött. Ahogy a márványmedencéből kikászálódva törölközni kezdett, Jankó megpaskolta a lány arcát.

– Jól aludtál, szentem? Giulietta hatalmas, szénfekete szemében felizzott a bosszús szenvedély. – Nem aludtam én egy percet sem, Il Corvo! – Beteg vagy tán? – Beteg bizony, jó uram! Jankó eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és immár öles léptekkel indult a palota fogadószobájába, ahol Giulietta asztalt terített. A lány elkeseredetten Filipesi deákra nézett. – Vak ez az ember? – kérdezte szűkölve. – Hidd el, tudom, mit érzel – suttogta Albert, s már inalt is gazdája után. Hunyadi nem sokkal később már felöltözve lépett a fogadóterembe – cifra veretes, ezüstözött páncélvértje fölé bíbor mellényt kanyarított. Szűk posztónadrágját olasz módra, majd térdig érő csizmába húzta. A csizmán ezüstsarkantyú csillogott a reggeli fényben. Fekete köpenyét egyelőre csak a vállára kanyarította; elég lesz felcsatolni, mikor kilépnek a palota elé. – Farkaséhes vagyok! Állva falta be a kikészített puha cipót és sült húst, s rá friss vizet ivott. – Te már ettél, Albert fiam? A deák csak legyintett. – Giulietta rám soha nem gondol, csak jó uramra… Jankó erre vigyorogva felé nyújtotta az egyik cipót. – Mulya vagy te! Csak álmodozol ahelyett, hogy tennéd a szépet neki. Én mutassam, hogy kell azt? Filipesi elvörösödött. Még csak az kéne! Elég volna, ha Hunyadi csak csettintene egyet, s Giulietta máris az ágyába szédülne. Hát még csak az kéne! – Tudom én azt majd, uram. Megtalálom a módját! A kapuban Jankó felvette a Sforzától a napokban kapott díszes sisakot. A condottiere nem volt hajlandó elárulni az árát, de azt elkottyantotta, hogy a nevezetes Tomaso Missaglia műhelyében készíttette, egyenest a magyar lovagnak. Márpedig a Missaglia-portéka csak a leggazdagabb fejedelmeknek dukált, egy-egy ilyen sisak zacskó aranydukátot ért. Bár egyszerűnek tűnt, csak közvetlen közelről látszott a hajszálvékony, finoman cizellált rajzolatok sora. A sisak tetején –

Sforza figyelmességének köszönhetően – egy kiterjesztett szárnyú, fekete holló gubbasztott, csőrében az aranyszín gyűrűvel. Ahogy Jankó kilépett a palota elé, a szikrázó napsütésbe, a fénysugarak táncot lejtettek a sisak oldalán. Jankó teleszívta tüdejét a tér levegőjével. Imádta ezeket az illatokat: a közelben egy egész piazza várta a zsivajgó vásárlókat szerte a városból, s Lombardia falvaiból. Annak a piacnak az illatai mind megcsapták a házból kilépőt. – Átvágunk? – kérdezte Albert deák, pedig bizonyos volt benne, hogy mi lesz a válasz. Hunyadi soha nem hagyott volna ki egyetlen alkalmat sem, hogy végigléptessen a számára varázslatos forgatagnak tűnő tömegen. A ház előtt a vén Matkó már várta őket a megnyergelt lovakkal: Sárkányra Hunyadi kapaszkodott fel, a másikra Albert. Gyakorlott mozdulattal helyezkedett el a nyeregben: köztudomású, hogy Hunyadi János mellett csak olyan deák maradhat meg, aki kiváló lovas! A bergamói kapun át kellett elhagyniuk a várost, s a király parancsára odakünn, a magyar csapatok mezejénél várniuk a királyné küldöttségét. Gót árkádok, márvány- és kőpaloták közt haladtak el, Milánó ősi utcáin. A paloták ormain római kövek, barbár szobrok sorakoztak: ízlés és szépség különös, vonzó keveréke áradt a házakból, az utcákból, az egész városból. Először csakugyan a piazzán vágtak át. Micsoda forgatag volt ott! A tér teljes szélességében kofák, árusok kínálgatták portékájukat, s olybá tűnt, fél Milánó apraja-nagyja ide csődült, hogy válogasson magának a káprázatos kínálatból. Különben is jeles napnak ígérkezett a mai, olyannak, amit hosszú nemzedékeken át mesélhetnek majd az utódok: a napról, amikor a németek királyát a lombard koronával is felékesítették! A herceg udvari emberei mindenesetre már itt nyüzsögtek a piacon, hogy mindent beszerezzenek az esti díszlakomához. A pékek asztalai felől frissen sült kenyerek, cipók illata csapta meg Jankó orrát. Emitt a hentesek ínycsiklandó húshalmai piroslottak a viaszkos vásznakon, vastepsikben még icergő tengeri rákok vöröslöttek, márványporral behintett deszkalapokra olyan fehér húsú halakat halmoztak egymásra, amilyeneket Hunyadi odahaza nem látott. Amott fonott kosarak tucatjaiban feketéllett az olajbogyó, gúlákba halmozva

sárga citromok, asztalon szétterítve zöldségek, zamatos gyümölcsök sokasága. Fenyőfa köpűkben friss vaj aranylott, a komor házakhoz közel ketrecekben élő állatok, csirkék, disznók, néhány vágómarha vártak a sorukra. Ez az egy hely volt Milánóban, ahol a csatornák gyomorforgató bűzét elnyomták az illatok. Amerre csak ellovagoltak, mindenütt megsüvegelték az idegen zsoldoskapitányt. Cavaliere Nero… Fekete lovag… Sötét köpenye, dús-sötét bajsza és villámló tekintete, s nem utolsósorban a pajzsán feketéllő holló miatt ezt a nevet kapta a környékbeliektől. A parasztok vigyorogva köszöntötték, a jómódú városi előkelők is meghajtották magukat a láttán, az asszonyok, s leányok pedig rendtől, rangtól függetlenül szívdobogva lesték, vajon nem villan-e rájuk az a fojtott szenvedélytől csillogó szempár a sisak alól. Jankó soha nem mulasztotta el alaposan megnézni magának a szép milánói asszonyokat – azt beszélték a nézéséről, hogy mélybe hatoló, vetkőztető. A városkapunál Visconti katonái tisztelegtek, s már nyitották is a csapóhidat nekik. Odakünn, a tágas mezőn, ahol a magyar lovasok táboroztak, kivonult Zsigmond és teljes udvartartása. Jankó elégedetten nézte a tarkálló lobogókat, a díszes királyi utazóbatárt, s az ünnepi öltözetbe bújtatott országnagyokat, lovagokat. Nagy nap ez a mai! Megérkezik Budáról Barbara királyné, aztán rögvest megkezdődik a koronázási szertartás. Mire leszáll az éj, Zsigmond immár Lombardia királya is lesz. Jankó odaléptetett a fogadócsapathoz, s illedelmesen kivárta, míg a király észreveszi. Nem kellett sokáig várnia. Zsigmond éppen Francesco Sforzával és a herceg udvari költőjével, Gasparino Barzizzával beszélgetett. Nem messze tőlük Garai nádor és Cillei Ulrik sutyorogtak, emitt, a magyar lovasokat bámulva Brunaro della Scala és Hédervári Lőrinc kedélyeskedtek egymással. Tamási udvarmester és János, veszprémi püspök a szakállukat simogatva sütkéreztek a délelőtti napsütésben, Kusalyi Jakcs Mihály meg éppen a palotás tisztekkel röhögött. Hunyadi úgy sejtette, asszonykalandjaikkal szórakoztatták egymást. Azokból soha ki nem fogytak…

Jankóra ezúttal is a mindenre figyelmező Schlick Gáspár figyelt fel. Intett neki, hogy jöjjön közelebb, amikor Barzizza mély meghajlással távozott. A király arca felderült. – Johannes! Drága fiam! Sforza nem győz dicsérni téged! – Francesco barátom túloz! – hajtott fejet Hunyadi illedelmesen. – Ó! Egyáltalán nem! Mióta Giovanni itt van nekünk, Carmagnolától végképp elpártolt a szerencse. Magyar lovasaid, mint az ördögök, fenség! Zsigmond szeme csillogott a büszkeségtől. Úgy nézett végig Hunyadin, mintha… Mintha valóban a fia volna, futott át a gondolat a háttérben várakozó Filipesi Albert agyán. Mint mindenki, ő is hallotta a szóbeszédet, bár nem tudta elképzelni, hogyan lehetne ennek a veres szakállú németnek ilyen kun szemű, vad kölke. – Hercegem komoly reményeket fűz ehhez az ötszáz lovashoz – folytatta komolyabbra fogva Sforza, s közben kíváncsian fürkészte Zsigmond arcát. – Giovanni d' Unnadi talán szerencsésebben vezérli majd harcosaidat, mint nemrégiben Ulrich von Cillei úr tette Friaulban! A király elkomorodott. Egyáltalán nem örült, hogy a condottiere arra a kudarcra emlékeztette. A vörös gróf ötezer magyar lovassal nem is oly rég megpróbált velencei területre törni, de a signoria csapatai Carmagnola vezetésével játszi könnyedséggel szorították őket vissza. – Cillei barátunkat egyelőre valóban nem sok szerencse kísérte – jegyezte meg Zsigmond türelmetlenül. – De Johannes bebizonyítja, hogy milyen sokat ér a magyar kard! – Nos, hercegem úgy véli – köszörülte a torkát Sforza –, hogy az általad ígért újabb ötezer lovas még nagyobb dicsőséget hozna a tieidre, fenség! Ne feledd, uram, hogy a havi ötezer arany útipénz sem kis summa! Visconti herceg elvárja, hogy kapjon valamit a pénzéért! Sforza mélyen meghajolt, mintha leplezetlenül sürgető szavaiért kérne utólag is elnézést. De Zsigmond csak legyintett; megszokta már az ilyesfajta utalásokat. Akinek nincs pénze, az csak ne kényeskedjen, még ha császári címre pályázik is. – Nem feledtem el ígéretemet. Amint tehetjük, elküldjük az ötezer lovast, ne aggódj, condottiere! Talán még idén… De tudnod kell, hogy

a heretikus huszita hordák ismét betörtek Magyarországba, és először őket kell kivernünk onnét! – Tudom, tudom fenség… Schlick rezzenéstelen arccal lépett közelebb, mert ebben a pillanatban felharsantak a kürtök az országút felől. – Jönnek! Jönnek! Hunyadi intett tisztjeinek, mire a lovasok villámgyorsan felsorakoztak az út két oldalán. – Jönnek! Jönnek! Sforza szemmel láthatóan boldog volt, hogy kötelességére hivatkozva otthagyhatta a királyt. Jankónak nem lett ilyen szerencséje, mert Zsigmond egyetlen kézmozdulattal maga mellé intette. Az út kanyarulatában feltünedeztek a királyné és Újlaki zászlai alatt közeledő lovas katonák. – Hogy hiányzott nekem az én kedves hitvesem! – sziszegte Zsigmond. – Sose házasodj meg, Johannes, én mondom neked! – Már megtettem – vont vállat Jankó. A gondolat fájdalommal mart volna bele, ha nem számíthatott volna arra, hogy ma végre hírt kap Erzsébetről is. Alig várta, hogy újra lássa Vitézt, mert bizonyos volt abban, hogy barátja levelet hoz Hunyadról. Levelet! Tőle! Először Újlaki léptetett a király elé. Sápadt volt és nyúzott – fejet hajtott, s kardjával tisztelgett. Zsigmond ügyet sem vetett rá, kötelességtudón a hatalmas utazóbatár ajtajához lépett, hogy köszöntse Barbara királynét. – Pokoli utam volt – suttogta Újlaki Jankó mellé sodródva, miközben a király belépett a batárba. – Az a nő egy… egy… – Tudom – vigyorgott Hunyadi, s különösképp ezen a vidám napon még Miklósnak is tudott örülni. – Ahogy elnézlek, te se lóháton tetted meg az utat idáig, hanem a királyné ölében… – Az a szajha… – ingatta a fejét Újlaki. – Az a szajha… Egy szégyentelen… közönséges… Hunyadi feddőn felvonta szemöldökét. – Hát csak vigyázz, Miklós! A legtöbben fej nélkül találták magukat, kiket rajtakaptak a királynéval! Újlaki megtörölte gyöngyöző feje búbját, s csak legyintett. – Hol van Vitéz? – nyújtogatta a nyakát Jankó. – Őt, remélem, békén hagyta a királyné asszony!

– Azt ugyan békén! Nem láttam, mióta megérkeztünk Budára… – Nincsen itt? – Hunyadi rosszat sejtve bámult Újlakira. – Hogy lehet az? – Azt neked jobban kellene tudni… A te asszonyodhoz rohant… – Miklós elvigyorodott. – Lehet, hogy ő is elfáradt ott abban a hunyadvári nászágyban, testvér, és nincsen kedve a szemed elé kerülni. Nagyon magányos a te kis feleséged ott, az Isten háta mögött, tán megvigasztalta kissé… Már régóta feni rá a fogát! Jankónak fékeznie kellett magát, mert az utazóbatár lépcsőjén ebben a pillanatban karján Barbarát vezetve lelépkedett a király, és sugárzó arccal szétnézett a fogadóbizottság tagjain. A királyné immár a Visconti által elküldött ajándék ruhát viselte: leheletfinom, hermelinnel szegett firenzei selyemköntöst ezüstövvel összefogva. A köntöst csakúgy, mint az alóla kibukó vörös selyemujjat gazdagon hímezték aranyszállal, úgyhogy a lombardiai napsütésben szinte szikrázott a fenséges asszony. Az urak lelkesen tapsoltak, talán csak Schlick kamarás arcán suhant át egy bosszús felhőcske. Mennyibe fog ez kerülni! De mennyibe! – Megérkezett az én gyönyörű hitvesem! Minden készen áll tehát a szertartásra! Zsigmond magához intette Sforzát. – Indulhatunk, barátom? – Máris, fenség. A herceg mindent előkészített. Monzában már várják fenségedet! Míg szót váltottak, Barbara kíváncsian körülpillantott a felsorakozó nagyurakon. Cillei Ulrik negédes mosollyal hajolt a földig. – Drága néném! Garai nádor sógornőjeként üdvözölte a királynét, ők mindketten rokonai voltak Barbarának. A többi nagyurak rezzenéstelen arccal, néhányan leplezetlen ellenszenvvel néztek el mellette, s bámulták inkább Milánó tornyait. Amikor azonban Barbara tekintete megakadt Hunyadin, szeme elkerekedett. Úgy bámulta Jankót, mint valami jelenést. Újlaki és Cillei figyelmét természetesen nem kerülte el ez a pillantás. – Indulhatunk, fenség! – táncoltatta lovát a királyi pár mellé Hunyadi. Barbara Zsigmond fülébe súgott. A király csak mosolygott.

– Igen, kedvesem… Ő az.

17.
A magyar király katonái élén lovagolt át a közeli Monzába, ahol az ősi törvény értelmében a lombard királyok vaskoronáját őrizték a templom kriptájában. A monzai papok meggyóntatták, majd engedték, hogy egyedül lemenjen a szentté avatott Theodolinda longobárd királynő sírboltjába elvégezni az előírt szertartásokat. Barbara ezalatt odakint várakozott a templom kereszthajójában, s fojtott hangon beszélgetett a kíséret tagjaival. Váltott néhány felületes szót a nádorral, hűvösen utasította Újlakit, hogy hozza be prémes vállvetőjét, mert fázik, s mellékesen megkérte Schlick kamarást, hogy a föld alól is szerezzen neki ötszáz aranyat. Aztán Hunyadihoz lépett, aki őrt állt a kripta lejáratánál. – Ismerős vagy nekem – mosolygott a férfire. – Találkoztunk már valahol? – Találkoztunk – szűrte a választ fogai közt Jankó. – Sejtettem. Hol történt? Mikor? Hunyadi habozott egy pillanatig. Elmondja neki? Végtére is, miért ne? – Hosszú évekkel ezelőtt, fenséges asszony! Te kisleányoddal Váradon raboskodtál a sok kurválkodásért. Azon az éjszakán két látogatód érkezett abba a zárdába… Emlékszel már? Barbara elsápadt. Vastagon festett arca alatt éles ráncok rándultak össze. – Pimasz, hogy merészeled? Várj… Csakugyan te voltál az a kölyök, aki… – hirtelen elmosolyodott. – De hisz akkor megmentetted az életemet azoktól a vademberektől! – Így van. – Hunyadi hunyorogva a templom kapuja felé, a beáradó fénybe bámult. – Akkor hálás vagyok neked. És én nem szeretek adósa maradni senkinek, úgy illő, hogy lerójam a hálámat azért, amit értem tettél – mondta erre a királyné. – így igaz-e? – Én nem ragaszkodnék hozzá, fenség. – De én igen!

Zsigmond hórihorgas alakja jelent meg a kripta kapujában. Köpenye pókhálós-poros volt, kezében a Theodolinda királynő koponyájáról lefeszegetett vaskoronát tartotta. A korona alja rothadástól és penésztől zöldellt. Barbara elfintorodott. – Ugye nem ezt akarod a fejedre tenni? Zsigmond gyilkos pillantást vetett rá, s már viharzott is a kijárat felé. – Indulhatunk vissza, Johannes!

18.
A német-római császárok ősi rituáléjának mindig is része volt a lombard koronázás. A hajdanvolt longobárd királyokra való emlékezés a germán uralkodók múltba vesző sóvárgását testesítette meg, no meg a rég kihunyt fanatikus vallási rajongást, a keresztes lovag-császárok előtti tisztelgést. A Monzában őrzött vaskorona a legenda szerint azt a szöget foglalta magába, mellyel Krisztust a keresztfára felszögezték. Hát ez a korona járt ki Lombardia királyainak! Zsigmond maga is a teuton császárok nyomdokain haladva érkezett a birodalom e hajdani tartományába, mely már csak névben őrizte kötődését a németek országával. Persze Zsigmond nem fegyverrel jött, mint ahogy legtöbb őse. Sokkal inkább hízelgéssel, meggyőzéssel, alkudozással. Nemhogy nagy serege nem volt, ahogy egy igazi császárnak kijárt volna, de pénze sem. Amikor üzenet érkezett Mantuából, miszerint az ottani herceg, Francesco Gonzaga nagy összegű segélyt adna egy jól hangzó őrgrófi címért, Schlick kamarás, birodalmi kancellár örömtáncot lejtett. Az útjukba eső városok, városállamok nemesei, szatócsai, kalmárai jó pénzt fizettek a fényes címekért, üres kiváltságokért, amiket Zsigmond szíves-örömest megadott, ha kérték. Schlick mindennek tudta és meg is kérte az árát. Zsigmond persze elsősorban nem ezért imádta Itáliát. Szerette Magyarországot is, és gyakran sóvárgott ifjúkora hazája, Csehország iránt, de igazán csak itt, Itáliában érezte jól magát. Itt, ahol a nehézfejű germán hivatalnokoktól, a lobbanékony magyar uraktól, és a csélcsap szívű, ostoba oláh, rác kiskirályoktól távol azok közt lehetett, akikre igazán fel tudott nézni. Művelt, kifinomult, humánus iskolán

nevelkedett férfiak vették körül: katonák, diplomaták, költők. Ezekkel volt közös az ízlése. Ő is inkább tárgyalni szeretett, mint harcolni. Inkább szeretkezni, mint gyűlölködni. Az olaszok pedig megérezték ezt a különös vonzódást, s ők is viszontszerették, hibái és nevetséges szertartásmániája ellenére is. Zsigmond jól beszélt olaszul, s mint kiderült, a Cillei sarj királyné is: Itália ezt hallva mindkettejüket szívébe zárta. Egy német császár, aki érti Dante és Petrarca nyelvét! Ki hallott még ilyet? Nem csoda hát, ha jóindulattal hagyták, hogy Zsigmond eljátssza körükben a fényes császárt, döntsön régi vitákban, nemesi címeket, rangokat osztogasson, egyen, igyon, amennyi beléfér, és gyönyörű asszonyokkal háljon, amikor csak akar. Kedvükre való embernek találták, tisztelték, megadtak mindent, amit kért. Zsigmond önsajnálattal gondolt ezekben a boldog hetekben, hónapokban arra, hogy bezzeg a magyar urak nem tisztelnek semmiféle rangot, tudást, tehetséget! Nincs odahaza kifinomult, pallérozott elme, nincs elegancia, nincs ez a könnyedség, mint itt, a napfényes Itáliában, a tudományok, a szépség és a szerelem hazájában! Azon a napon, 1431. november 28-án, Szent Katalin napján, amikor Isten kegyelméből szelíd, őszies napsütésben fürdött Milánó, a bazilikába tartó Zsigmond megérezte, mily boldog lenne, ha örökre itt maradhatna Itáliában. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és hallgatta a szüntelenül kongó harangokat, melyek egyedül csak őhozzá szóltak. A város határában Sforza és díszruhás milánói számszeríjászai fogadták a királyi menetet. Mivel Visconti herceg továbbra is súlyos betegnek mutatkozott, a condottiere feladata volt, hogy levezényelje a fényes szertartást. Azt már korábban eldöntötték, hogy a Szent Ambrusról elnevezett régi bazilikában lesz a ceremónia – a dóm, noha több évtizede épült, még félig sem volt készen. A néhai Gian Galeazzo Visconti halála óta szinte semmit nem tettek a félkészen is gigantikus építményhez, mely a milánóiak szerint a világ legnagyobb bazilikája lesz, ha egyszer elkészül. A városkaputól a Szent Ambrus-bazilikáig ezrek, tízezrek sorakoztak, hogy pillantást vessenek a veres-ősz szakállú, jóságos királyra, aki messze, barbár földről jött el közéjük.

A városi előkelők, a patríciusok, a szövetséges városok díszes öltözetű küldöttei, a kalmárok, a békés polgárok, a tolvajok, a katonák, a szajhák, a pékek, a céhmesterek, a legények, a koldusok, s a vándor prédikátorok mind ott álltak a poros úton, a paloták erkélyein, frissen ácsolt emelvényeken, mindenütt, ahol talpalatnyi helyet találtak maguknak. A bazilika előtti téren, amit Sforza alabárdosai csak üggyel-bajjal tudtak valamelyest megtisztítani, már ott várakoztak a magyar udvar tagjai, Milánó magisztrátusa, egyháznagyok, prelátusok, főurak. A zsibongó tömeg felett égi kegyként tiszta, kék égbolt ragyogott, amikor Zsigmond büszke arccal felpillantott a magasba. Jöjjön hát, aminek jönnie kell! A bazilikába csak „néhányan” mehettek be. Hunyadi Sforza embereivel karöltve taszigálta félre a kíváncsiskodókat, akik már a koronázás utáni aranyosztásra gyűltek a bejárat közelébe. Barbara királynét Cillei, Garai és Újlaki kísérték a fenséges úr után. Zsigmond megtorpant az ördög oszlopánál, melyben a két jól látható mélyedés állítólag a sátán szarvának nyoma volt, amit dühében döfött a korinthoszi oszlopba. Nem sikerült ugyanis megkísértenie a szent életű Ambrust. Zsigmond elérzékenyülten megsimította a mélyedéseket, és Hunyadira mosolygott. „Te bezzeg nehezen állasz ellen a kísértésnek ", gondolta Jankó kajánul. A hatalmas, nyitott átriumba értek, ahol a már korábban beözönlött nép tolongott az oszlopok mentén. Sforza katonái határozott mozdulatokkal lökdösték őket hátrébb, de nem sokra mentek vele: mindenki látni akarta a királyt, ki tán nemsoká Róma cézára lesz, s látni kívánta a messze földön híres-szép királynét. Cillei intett Hunyadinak, hogy a templomba belépve elfelejtette levenni sisakját. Vörös képpel kapta hóna alá a milánói fegyverkovácsok remekművét, és körbesandított, észrevette-e valaki más is az illetlenségét. Amúgy is aprónak, jelentéktelennek érezte magát e hatalmas árkádok, oszlopok közt, nem hiányzott, hogy barbár idegenként viselkedjen sokak szeme láttára. Körülötte mindenütt ősi római sírkövek sorakoztak: valaha ez volt a megkeresztelkedésre várók, a katekuméneszek csarnoka.

Jankó nagy levegőt vett. Az utóbbi időben mind többször kérte Isten segítségét, mind többet imádkozott hozzá, hogy őrizze meg Erzsébet és a kis Lackó életét, segítse őt haza, ha lehet, minél előbb. Tudta, hogy fiatal éveinek kicsapongásaira nincs és nem is létezhet megbocsájtás, de úgy vélte, ha mindent megtesz, hogy Istennek tetsző életet éljen, legalábbis önmagához képest, úgy a teremtőnek sem lehet panasza rá. Itt, a csarnokban gyönyörű fények ölelték körül. Hunyadi ezt most is Isten semmi mással össze nem téveszthető jelenlétének tudta be. Ahogy körbenézett, gyönyörű embereket látott mindenütt díszes ruhában, ünnepélyes, ragyogó arcokat. Felharsantak a király harsonái. A római szarkofágon nyugvó szószékre lomhán felkapaszkodott Capra érsek, hogy elmondja koronázási prédikációját. Az első szavaknál Barbara áhítatos arccal odalépett Zsigmond mellé, megfogta a kezét, s úgy nézett rá, mint egy tizenhat esztendős szerelmes fruska. Az öregember szemében könnycsepp csillant, s szenvedélytől hevült mozdulattal húzta ajkaihoz a szajha királyné kezét. Hunyadi elfintorodott. Micsoda képmutatás! Micsoda színjáték! Capra érsek kenetteljes hangon citálta a latin ceremóniaszöveget. Zsigmond mély átéléssel hallgatta, képes volt tökéletesen átadni magát imádott szertartásai hangulatának. Most, ahogy ott állt az isteni fényben, mintha maga is elhitte volna, hogy ő nem a bűnös, parázna, hazug király, hanem maga Krisztus szent katonája, akinek egyetlen küldetése beteljesíteni Isten akaratát e földön. Barbara ezzel szemben álmosan, le-leereszkedő szempillákkal unatkozott, tekintete ide-oda siklott a szószék lábánál sorakozó énekes fiúk arcán. A ceremóniának az a része következett, amikor a rothadástól zöld vaskoronát Zsigmond fejére teszik. Barbarának csupán a feje fölé tartották. Jankót csak egy dolog zavarta: Barbara végig őt bámulta, amikor épp nem ásítozott, leplezetlenül kihívó pillantásokkal. Valószínűleg már értesült férjura itáliai bujálkodásairól, s most ő maga is új zsákmányra éhezett. Jankó először zordan viszonozta a királyasszony pillantását, de aztán zavartan észlelte, hogy rég nem használt férfiassága a katedrális meghitt, szent hangulata ellenére is keményen duzzadni kezd. Megpróbált másfelé nézni, megpróbálta lehunyni szemét, és a karzaton angyali hangon éneklő kórus hangjaira összpontosítani, de hiába.

Cillei Barbara tekintete férfibabonázó volt, dévaj és sokat ígérő. Jankó, aki nem szeretett meghátrálni semmi elől, viszonozta a kihívó tekintetet. Barbara elmosolyodott, épp, amikor Capra érsek az áhítatos latin szavakat mormolta. – Vigyázz vele! – szűrte a fogai közt jóindulatúan Újlaki, amikor a királyi pár elindult kifelé, s maga is Hunyadi mellé sodródott. – Zsigmond most nem bocsátana meg egy kis botlást… A szajhának sem, de neked még kevésbé! – Majd vigyázok! – mormolta Jankó. Amikor büszke léptekkel kijöttek a bazilikából, a tömeg felujjongott. Lombardiának annyi idő után újra királya volt. Igaz, a királynak egy fillére sem maradt: miközben a Schlick által nagy nehezen kölcsönkért aranyakat szórta a tomboló nép közé, nagyon remélte, hogy Visconti este végre megadja a rég ígért újabb ötezer dukátot. Mire elérnek a palotába, úgyse marad egy árva vasa sem!

19.
Hunyadi kénytelen-kelletlen az urakkal ült egy asztalhoz, mert Zsigmond ráparancsolt, hogy maradjon végig a lakomán. Így aztán estéje nagyrészt azzal telt, hogy Újlakinak, és hangoskodó, kötekedő kísérőinek ecsetelte, milyen szép város is ez a Milánó, milyen finom a bor, s milyen készségesek az asszonyok. A lakoma különben morcos hangulatban kezdődött: a magyar urak nem a koronázás pompájáról beszélgettek, hanem fojtott hangon taglalták, mi újság odahaza. A hírek aggasztóak voltak: nem sokkal azután, hogy Cesarini bíboros meghívta a bázeli zsinatra tárgyalni a husziták vezetőit, két hatalmas cseh rablósereg tört FelsőMagyarországra, még ősz elején Holy Prokop és Jan Czapek vezetésével. Erről a förtelmes támadásról Újlaki tudott a legtöbbet. Míg egy napot és éjszakát Budán tartózkodott, sok mindent hallott a husziták vérengzéseiről. Prokop egészen Léva vidékéig perzselte a magyar falvakat, de eretnek seregei bevették Likava várát is, és a várőrséget egy szálig felkoncolták. Amerre harci szekereik megjelentek, a férfiakat, gyermekeket irgalom nélkül lekaszabolták, a papokat elevenen

megégették, a nőket, aki csak a kezük ügyébe került, megbecstelenítették, sokat rabszolgának szekereik után kötöztek, hogy aztán a katonák szabad prédái legyenek. Barbara feje nem sokat fájt a tömérdek vérontás miatt, noha királynéi birtokait is felprédálták a husziták. Azért a nagyurak nógatására csak elküldte vejét, a pipaszárlábú Albert herceget, tegyen rendet férfimódra, végtére is övé lészen az ország Zsigmond halála után, védje meg ő! De az ifjú Habsburg csak fontoskodva keringett a megszállt városok körül seregével egész addig, míg maguk a csehek is beleszédültek. Szerencsére a táboriták hamar kitakarodtak az országból, mert megneszelték, hogy erős magyar had indul Buda alól, válogatott székely-kun lovasokkal, a helytartó nagyurak magánbandériumaival megerősítve. Az árváknak nevezett husziták seregei viszont hetykén tovább fosztogatták a Vág völgyét. November elején végre Rozgonyi hada beérte szekereiket Galgóc és Illava közt, lecsapott rájuk és kegyetlenül megtorolta a magyarokon esett valamennyi sérelmet. A hétezres cseh hordából ötezret levágtak, a többit a csata után felakasztották, hogy alig pár száz tudott kimenekülni Morvába. Mikor Újlaki erről is beszámolt, a király rég úton levő kísérete harsány üvöltésben tört ki, a nagyurak életükre, s mindenre, mi szent, megesküdtek, hogy amint idejük engedi, és amint Zsigmond őfensége végre hazafelé veszi útját, véres bosszút állnak minden cseh disznón. Hunyadi undorodva hallgatta részeg fogadkozásukat, s figyelte, hogyan öblögetik mind sűrűbben torkukat a jóféle hegylevével. Már cseppet sem aggódott amiatt, hogy hiányolják-e a házigazdát a koronázási lakomáról. Nem hiányolta azt a kutya se. Amíg Visconti szakácsai kitettek magukért, márpedig alaposan kitettek, s amíg Visconti szolgái vég nélkül hordták az asztalokra a remek lombard borokat, addig nem kereste senki a herceget. Ha beteg, hát beteg, dögöljön meg ott, ahol van! Ha mulatni akar a magyar, mulat nélküle is! A házigazda távollétében Sforzára hárult a feladat, hogy szórakoztassa a vendégeket, de ő hamar rájött, hogy arra semmi szükség sincsen. Olaszul úgyse értett a cifra, láncokkal, fegyverekkel alaposan felékesített urak közül kettőnél több, a többiek meg elvoltak egymással,

s ahogy fogyott a bor, ürültek az alaposan megrakott tálak, úgy hágott mind magasabbra a hangulat is. Jankó arra figyelt fel, hogy a főasztal fejétől, ahol Zsigmond és hitvese ültek, valaki mereven őt bámulja. Barbara királyné, mikor Hunyadi viszonozta a pillantását, elmosolyodott. Jankó meg elfelejtette elkapni a szemét róla. Barbara a gyertyák fényében elbűvölő fiatal nőnek látszott, noha jócskán túljárt már negyvenedik esztendején. Így, gyertyafényben azonban nem tűnt fel a sok festék, a sok női praktika, csak az ügyesen kiemelt szem csillogása érvényesült, versengve az alabástromfehérségű nyakon sorakozó igazgyöngyök ragyogásával. Barbara, ha már megragadta a férfi pillantását, nem eresztette egykönnyen: kissé előrehajolt, látni engedve telt kebleit, melyekről különös mód lecsusszant a csipkézett selyem. Jankó elfordult tőle, s röstelkedve ismerte be magának, hogy megkívánta a királynét. De mi csoda van abban, gondolta rögtön azután, mentegetőzve. Több mint egy esztendeje önmegtartóztatással élt. Ő, ki előtte nem mulasztott napot szeretkezés nélkül… Még enni és inni és csak mértékletesen evett és ivott. Pokolba kívánta már az egész hercehurcát. Semmi másra nem vágyott, minthogy megpihenjen házában, és gondolatait végre az otthoniaknak szentelhesse. Miért nem jött Vitéz? Mi történt vele? Ott rostokol még Hunyadon? Hisz világosan megírta a levélben, hogy minden rendben van, Vlad eltűnt a környékről, nem látta hetek óta senki. Akkor mit ül még ott? Miért nem indul vissza Zsigmondhoz? Úgy lehet, ahogy az az átkozott Újlaki mondja? Hogy Erzsébetnek tetszeleg, azért húzza az időt? Jankó dermedten bámulta a táljában érintetlenül heverő sülteket. Lehet, hogy… Miért ne lehetne? Hisz Vitéz, még mikor Zrednainak hívták, nagyon is tette a szépet Erzsébetnek! Hisz be is vallotta! A vak is láthatta rajta, majd elepedt érte… Most meg ott ül Hunyadon, Erzsébet szoknyája mellett… S igaz, ami igaz, Erzsébet is több mint egy esztendeje él férfiember nélkül… Jankó a tenyerébe temette arcát, s magát átkozta, amiért ilyen ostoba képeket kerget az elméjében.

– No, mi a baj, Oláh Jankó? – csapott hatalmasat a vállára Újlaki. – Ne búslakodjál! Minden asszonyállat szajha! Jól jegyezd meg, ha még nem tudtad! Hunyadi csak rámorrant, semmi kedve nem volt engedni a kötekedésnek. Újlaki is megérezhette a kelletlenséget, mert vigyorgó arca egyszeriben elkomorult, és félrelökdösve a Jankó mellett ülő udvarnokot, maga telepedett Hunyadihoz, fülében megcsillantak az arany fülkarikák. – Ide figyelj, te Jankó!… Várj csak, hisz üres a kupád, te! – Színültig lódította az arany Visconti-címeres kancsóból Hunyadi poharát. – Kérdeznék valamit, Jankó, ha nem bánod! – A válasz csak újabb morranás volt, de Miklós ezt biztatásnak vette. – Előre kérlek, ne sértődj meg, mert tudom, olyan vagy, rögtön a kardod után kapkodsz, ha valaki csúnyán néz rád! Mondom, épp csak kérdeznék valamit… – Kérdezz! – Hát ide figyelj! – Újlaki egészen közel hajolt hozzá, hogy más véletlen se hallhassa szavait. – Tudod te is, mi mindent susmognak a rosszindulatú emberek terólad meg Zsigmondról. No, hisz tudod, a születésedről, meg arról, hogy nemzett téged anyádnak… Ne, mondtam, hogy ne háborogjál, nem bántani akarlak téged… Várd ki csak… No, így már mindjárt jobb. No, én azt kérdezném tetőled, Jankó, kedves barátom… Mondott-e bármi biztatót ezzel kapcsolatban a király urunk neked? – Biztatót? Nekem? – Hunyadi még mindig gyanakodva bámulta Miklós hízelkedő képét. – Mi biztatót mondott volna? – Hát, arra gondoltam… – Újlaki úgy forgatta kezében a kupáját, mintha csak meg akarná melengetni tenyerében a hideg bort. Aztán hímezve-hámozva csak kibökte: – Hát, lássad, te Jankó… Zsigmond már vénember. Bujálkodik, amikor még bír, de nem csinál az már gyereket a királynénak! Hunyadi maga elé meredt. – Barbara meg nem oly eszement fruska, hogy gyereket csináltatna magának valaki mástól… – Újlaki erre a gondolatra elkomorult, de aztán újult lelkesedéssel folytatta. – Arra gondolok no, csak, hogy mi lesz, ha áldott jó király urunk, éltesse sokáig a Jóisten, mégis meg találna halni. Ki lesz akkor az ország királya? Mi lesz akkor velünk, szegény magyarokkal? Északon a

husziták, délen a török! Mi lesz akkor, he? Gondoltál már erre, te Jankó? Hunyadi nem válaszolt, s nem csak azért nem, mert erre bizony még nem gondolt, hanem azért sem, mert észrevette, hogy Sforza észrevétlenül Zsigmond trónusnak beillő széke mögé somfordál, és suttog valamit a fülébe. – A királynak csak lánya van. Annak a vékony dongájú, satnya férjére, Albertre meg csak nem kéne ráhagyni az országot… Mondják, mikor meglátta a husziták szekértáborát, majd lefordult a nyergéből rémületében… Szóval, mi lesz akkor velünk, ha Zsigmond elpatkol, te Jankó? Hunyadi már nem is hallotta Újlakit; a királyt figyelte, aki vidáman elnézést kért asszonyától, kissé szédelegve a benyakalt bortól feltápászkodott az asztaltól, és kacarászva követte Sforzát. Hová mennek ezek? A nagyurak ügyet se vetettek rájuk, bizonnyal vizelni mennek, vélte, aki esetleg látta is, vagy tán már az esti kurválkodást beszélik meg az olasszal, ki tudja azt, kit érdekel az? Csakhogy Zsigmond egy alig észrevehető intésére Schlick kancellár is a tányérjába ejtette a combot, amit savanyú képpel rágcsált addig, és észrevehetetlenül ura után osont. – Szóval tán nem említett-e valami olyasmit a mi drága jó király urunk, éltesse soká a Jóisten, hogy ha már van egy fia, derék, szép szál legény, jól forgatja a kardot, szóval, hogy nem kellene-e tán… őreá hagyományozni… A szolgák zihálva hordták be a legújabb fogást, vörösre sült szárnyasokat dús mártásban forgatva, s mellé az újabb teli kancsónyi borokat. Érkeztüket heves üdvrivalgás fogadta. – Sokan vagyunk, te Jankó, kik úgy gondolkodunk, ideje lenne végre erős kézbe venni az ország gyeplőjét… Cillei maga is király a saját területjén… Garai se szűkölködik, a Szentgyörgyiek, mink Újlakiak… legyőzhetetlenek vagyunk, ha egyet akarunk. Mellettünk a fél ország is, vagy tán az egész… Mindenkinek elege van az utazgató vén kecskéből… Jankó villámló tekintetét Újlakira szórta, amitől Miklós egy hosszú pillanatra elhallgatott.

– No csak pedig gondolkodjál te is, Jankó barátom… Erőltessed az agyadat! Össze kéne tán fognunk… Mindig az az átkos széthúzás… Fátylat a múltra, én azt mondom… Egy nap, ki tudja, tán egymás mellett állunk majd te, meg én… – Ki tudja… – mormolta rosszkedvűen Jankó. Újlaki újabb lendülettel kezdett duruzsolni a fülébe, s Hunyadi csak most vette észre, hogy Cillei árgus szemekkel figyeli őket. Mikor pillantásuk találkozott, baráti mosollyal emelte kupáját Hunyadi egészségére. Jankó bosszúsan elfordult a másik irányba. Míg Újlaki éppen arról beszélt, hogy szerinte mennyire hasonlít Erzsébet királyleány Jankóra (végtére is valószínű, féltestvérek volnának, vagy mi…), végig azon járt az esze, hogy hová rángathatta Sforza a királyt. Lehet, hogy Zsigmond veszélyben van? Felpattant az asztaltól, s székét hátrarúgva lendült a kijárat felé. Újlaki méltatlankodva utánakiáltott, de Jankó már rohant is a folyosón, amit néhány hete Sforza mutatott neki. A Visconti-címeres strázsák egykedvűen bámultak rá, tudták, ki ő, s azt is, hogy szabad bejárása van a herceg belső termeibe. Jankó azt a termet kereste, ahol Visconti legutóbb titokban fogadta őt. Nem kellett csalatkoznia: még csak a folyosón járt a Rózsák terme előtt, amikor heves kiabálás ütötte meg a fülét. Zsigmond rekedten üvöltött olaszul: – Én nem tartom a szavam, te nyomorult torzszülött? Én? Ki holnap tán császárod leszek? – Császárom? Te koldus? – Ez viszont Visconti reszelős hangja volt. Hunyadi ezer közül is megismerte volna gunyoros, önhitt árnyalatából. – Koldusok koldusa vagy, nincstelen senki! Császárom, nekem? Hát tudod te, ki vagyok én? A föld leggazdagabb embere vagyok, te szerencsétlen! Ha akarom, még ma éjjel kihajítanak pereputtyoddal együtt az éjszakába! Mit képzelsz te? Ülj le! Még nem fejeztem be! Igenis, azt mondom, becsaptál, te német kutya! Hol az ötezer magyar lovasom? Hol vannak a fényes csapataid, amit ígértél? – No és hol az ötezer arany? Az egyezség úgy szólt… – Engem te ne oktass ki, mi volt az egyezség! Én átengedtem neked Genuát és Astit, amíg Itáliában hordod körbe magad, a császári korona után loholva! Én fizetem mindenedet! Én adok neked szállást! Én

etetlek, én itatlak! Én fizetem a szajháidat! Még az aranyakat is én adom, amit kegyesen az én alattvalóimnak hajigálsz! Még egyszer kérdezem, hol a megígért ötezer lovas? Hunyadi zsibbadtan lapult a falhoz. Milánó hercege magából kikelve üvöltött a magyarok, németek és csehek, s most már saját lombard királyával! S… Mit tegyen most? Eloldalogjon innen, mint egy kivert kutya? Vagy avatkozzon közbe azonnal? – Jönni fog az ötezer lovas, ne félj! Mintha épp azon múlna a sikered, te nyomorult szatócs! Megkapod az ötezer lovasodat, amint lehet! De amikor országomat a husziták pusztítják, délen meg… – Kit érdekelnek a husziták? Az üzlet az üzlet! Megállapodtunk! – De hisz itt hagyom neked Hunyadit ötszáz lovassal! – Ötszázzal? – hörögte Visconti az ajtó túloldalán. – Ötszázzal az ötezer helyett, te kutya? Hát akkor nesze neked, itt van ötszáz arany az ötezer helyett! A következő pillanatban csengő aranyak csilingeltek szerteszét odabent némelyik koppanva az ajtónak gurult. Jankó hallotta Schlick méltatlankodó horkanásait. Jobb lesz eltűnni innét! Már lódult volna, de ekkor kivágódott az ajtó, és megjelent a dúló-fúló Visconti. Alig ért Hunyadi mellkasáig, csúf képe vöröslött a dühtől. – Hát te mit hallgatózol itt? Eriggy, segíts a királyodnak! Azzal kacsázó léptekkel elviharzott a folyosón. Jankó dermedten bámulta, míg el nem nyelte a sötétség, aztán visszafordult a nyitott ajtó felé. Látta, ahogy Zsigmond király és Schlick birodalmi kancellár a kandalló előtt térden csúszva szedegetik össze a herceg szétgurult aranyait. Sforza távolabb állt tőlük, halálsápadtan, s meg sem mert moccanni Jankó úgy döntött, összeszedik nélküle is az ötszáz aranyat. Azt az ötszáz aranyat, amin saját királyától megvette őt és lovasait Milánó hercege.

20.
Még tartott az éjszaka, a kígyós város márványpalotái felett vad magyar kurjongatás harsogtatta a csillagfényes éjszakát. A Palazzo di Porta Giovia termeiben javában tombolt a fékevesztett mulatozás – a

magyar főurak csak nemrég kapták kézhez a herceg ajándékát, a negyven válogatott bresciai és monzai kurtizánt. Jankó ezt már nem várta meg, észrevétlenül elsomfordált, s a kihalt utcákon hazaballagott a házához. Filipesi Albert kapatosságtól hajlongva, s kissé csodálkozva fogadta a ház kapujában. Hát az ő ura nem mulat? Még csak nem is részeg, ahogy egy tisztességes embernek ilyenkor lennie kell? Mert bár Albert csak deák volt, nem nagyúr, de már akkoriban is szokása volt a deákoknak, hogy vetekedtek az ivászatban a nagyurakkal. Jankó rosszkedvűen félrelökte, s pillantást sem vetve a kezét tördelő Giuliettára, a palota zárt udvarára csörtetett. Ott hajigálta szét finom ruháit, vértjeit. Csizmáját a kert füvébe rúgta, míves Missaglia-sisakját a márványkút tövébe hajította. Sajgott a feje, s ami még nagyobb baj volt, hihetetlenül lüktetett az ágyéka. Pontosan tudta, hogy mire lenne szüksége, de még a gondolattól is lelkiismeret-furdalása támadt. Erzsébet! Erzsébetem! Ahogy megjelent előtte asszonya, hívogatón, áttetsző köntösben a nászi ágyon, ágyéka még jobban kezdett sajogni. A hétszentségit! Lehányta magáról maradék ruháit, és szitkozódva belevetette magát a márványkút jéghideg vizébe. Csakhogy mostan már nem bársonyosak voltak az éjszakák, bizony fagyosra fordult az idő. De éppen ez kellett Jankónak. A lüktető ágyékot, a szégyentelenül duzzadó, ágaskodó férfiasságot csak a jéghideg víz csillapítja! Az udvar sarkában Giulietta felkiáltott elragadtatásában. Ilyet még életében nem látott. – Menj innen, te lány, ha jót akarsz! – kiáltott rá Hunyadi bosszúsan. – Mert ha el nem tűnsz innét, nem állok jót magamért! Ezt meg Giulietta nem bánta volna, csakhogy e pillanatban meghallott valamit. Előbb csak meg kellene nézni, ki veri ily hevesen azt a kaput! Jankó végre egyedül maradt. Elnyúlt a jeges vízben, alámerült, hogy fejét is ellepje, s türelmetlenül várta, hogy csillapodjon végre a lüktetés. Azt ugyan várhatta!

Erzsébet! Drága Erzsébetem! A pajzánokat persze nyomban követték a gonosz gondolatok is… Miért maradt Hunyadon Vitéz? Mert bizonyos, hogy ott maradt! Teszi a szépet Erzsébetnek! Mindig szerette! Elvettem tőle, s most bosszút áll! Alig várta, hogy eljöjjön az ő ideje, s most ott van kettesben Erzsébettel! Kárhozat! Hunyadi lelki szemei előtt már meg is jelent, ahogy a hitvesi ágyba éjnek évadján Zrednai mászik be Erzsébet mellé. Erzsébet csak félig ébredez, mezítelenül elnyúlik a vastag dunyha alatt. János… Jánosom… Hát megjöttél? A hétszentségit!, csapott a vízbe tombolva Hunyadi. Elég ebből! Teljesen eszemet veszi a féltékenység! No, azt sem ismerte eddig még soha. Most megismerte… Fejében megszólalt a kaján hang, ami megint tudni vélte, mi a teendő ilyenkor. Túl sokat gondolkodol, testvér! Miért nem ereszted ki a bőszületet? Tudod, mi a teendőd, nem? Hívd a lányt! Kedvel téged… Látni rajta. Gyerek még, de ezek az olasz lányok hamar érnek… Ej, hívd hát! Hívd gyorsan… legalább aludni tudsz majd utána… Alámerült a vízbe, s mikor feljött, kinyitotta a szemét. Már rikkantott volna Giulietta után, csakhogy akkor már állt előtte valaki. Felcsuklott meglepetésében. Barbara királyné volt az, a magyarok, németek, csehek, s immár minden lombardok felszentelt királynéja. Vörös selyemköntösére vastag palástot kanyarított, szemmel láthatóan ő is fázott. – Fenség… – nyögte Hunyadi. – Mit… mit keresel itt… – Megtudtam, hol van a szállásod, Hunyadi János – felelte szinte duzzogva Barbara. Jankó nem tudott mit mondani erre. Ott ücsörgött a csillagok alatt, márványpalotája udvarán egy római kút jeges vizében, s ha kétakkora tenyere lett volna, sem tudja takargatni férfiasságát. – Zsigmond és a jó urak épp a hercegtől kapott szajhákat hajkurásszák – folytatta lehangoltan a királyné. – Az én uram hát arra kért a maga udvarias, királyi modorában, távozzak haladéktalanul szállásomra, ne késlekedjek, mert ami következik, az nem az én

szememnek való. Még csak nem is vele hálok! Még csak nem is egy palotában alszom vele! Te tudtad ezt, Hunyadi? – Nem – nyögte Jankó, pedig azt is nyöghette volna, hogy érdekli a fészkes fenét, hová küldi aludni Barbarát a király. – Hát nekem nem jár ki egy kis szórakozás? – A királyné közelebb lépett, és leült a kút kávájára. Most már nem nézelődött, csak azt nézte, ami majd kibökte a szemét. – Azt beszélik a palotában – rebegte átszellemült arccal –, hogy te voltaképpen a férjuram fia vagy… de ahogy elnézlek, ez kizárt. Hunyadi szűkölve hátrált volna, de nem volt hová. Meg aztán a kaján hang a fejében újult erővel zendített rá. A hétszentségit neki! No hát! Hisz épp erre vártál! Királynét hágsz ma éjjel, Jankó! A magyar királynét! Mégse valami olasz cseléd az! Illatos, finom asszony! Nézd csak a kebleit! Hunyadi agyát elöntötte a szenvedély, amivel már ő se bírt. Talpra szökkent, a hideg víz a királynéra fröccsent, de nem bánta az, megkönnyebbülten felkacagott. – Ölelj! Ölelj, te vadállat! Reccsent a finom firenzei selyem, s alóla kéredzkedőn buggyantak ki a királyné keblei. Hanem ebben a pillanatban bősz harci kiáltás harsant, s valahonnan a palotából megveszekedett fúriaként Giulietta rontott ki. Úgy rikácsolt, mint valami boszorkány, s egyenest Barbarának rohant. Nem sokat bíbelődött a formaságokkal, megragadta a királyné kibomlott haját, belemarkolt, úgy emberesen, és akkorát rántott rajta, hogy Barbara térde nekireccsent a kút kávájának. A nagyasszony kis híján belezuhant a kútba, Hunyadi mellé. Jankó elhűlten bámulta. Ezen az éjszakán fültanúja volt már, ahogy Milánó hercege megalázza királyát, szemtanúja volt annak, hogyan kapkodja a szétgurult aranyakat a padlóról Zsigmond, hogy még a nyelve is kilóg nagy igyekezetében, de mindezek eltörpültek ama meglepetéshez képest, amivel Giulietta szolgált e szempillantásban. Barbara nem tudott felocsúdni. Giulietta ide-oda rángatta a hajánál fogva nagyot lódított rajta, majd faron taszította, hogy a királyasszony nekiszédült egy római oszlopnak. – Hej, te, a keservedet! – kapott észbe Hunyadi, s erősen kellett igyekeznie, hogy a képére kiülő vigyort mihamarabb eltüntesse. Mégiscsak a magyarok királynéját püfölik a szeme láttára!

Kiugrott a márványkútból, ahogy volt, és Giulietta mögé ugorva lefogta a lányt. Barbarának így néhány pillanatnyi ideje jutott arra, hogy beiszkoljon a palotába – beleremegtek a falak bősz üvöltésébe. Ő németül szitkozódott, Giulietta meg valami olyan olasz tájszólásban, amiből Hunyadi egy kukkot sem értett. Ehhez járult rögvest Filipesi deák magyar jajveszékelése, ő valószínűleg csak most pillantotta meg a királynét szabadon libegő keblekkel, megtépve kifelé botladozni az éjszakába. – Hej, a kiskeservedet, te lány! Mi volt ez? Giulietta elernyedt. Hangja se volt több, kis öklei ütésre készen a levegőbe kaszáltak. Nem Hunyadi szavai némították el, hanem az, amit tomporának feszülve érzett. – Bocsáss meg! Bocsáss meg! Én csak nem akartam, hogy bajod essék, uram! – szipogta. Dús, éjfekete haja eltakarta az arcát, de egyszeriben akkorát fújtatott, hogy Hunyadi közelről láthatta kipirosodott képét, hatalmasra tágult, cigányos szemeit, és dühösen duzzadó, veres ajkait. – Nem akartad, hogy bajom essék! – Hunyadi felnevetett. – Hát aztán én nagy veszedelemben voltam, leányom! – Nem érted, Il Corvo? Te az enyém vagy! Nem lehetsz senki másé! – Giulietta kitépte magát Jankó szorításából, hogy szembefordulhasson vele, s a nyakába csimpaszkodhasson. – Te csak az enyém vagy, uram! Az enyém! Nem engedlek a német cafkának! Hunyadi most már teli tüdőből, harsogva nevetett. – Tudod, ki volt ez a német cafka, te lány? Az az én királyném volt! Giulietta rémülten kapta szája elé a kezét. – Jézus Krisztusra! Királyné? – De ellentmondva kétségbeesett hangjának, szemei huncut fénnyel ragyogtak. – Tényleg királyné volt? Hunyadi átölelte, aztán valósággal el is lökte magától. – No, ha már ilyen sárkány vagy, te lány, eriggy, hozz ennem, innom, de rögvest! Giulietta szája legörbült csalódottságában. – Enni, inni? – Inkább az ő szeme volt éhes, ahogy végigmérte a csillagfényben fürdő, izmos férfitestet. – Hát nem enni, inni volt az úr a herceg palotájában?

Jankó zavarában az elhajított sisakot kapta fel a márványlapokról, és férfiassága elé tartotta. A holló szemrehányón bámult a lányra, csőrében a gyűrű ernyedten fityegett. – Jól van, megyek már… Később esetleg visszajöhetek, és megmoshatom a hátad, jó uram! – Később aludni fogok! – vigyorgott Jankó. – Életem végéig hálás leszek neked, te lány, hogy megszabadítottál a kísértéstől! No, lódulj! Szobámba hozd az étket, italt! Giulietta reménykedve bólogatott. – A szobádba? Megyek, uram! Máris megyek! Repülök! S már ott sem volt. Jankó egyedül maradt, magában nevetgélt még egy darabig, míg összeszedte ruháit. Hosszú nap volt ez. A nap, amikor Luxemburgi Zsigmondot lombard királlyá koronázták! A nap, mikor csaknem végzetes hibát követett el… Aztán meghallotta Giulietta vidám ének-csicsergését a konyha felől. És csak a rég holt római istenek tudják, milyen messze még a hajnal!

21.
Barbara királyné németül üvöltözve rohant végig az éjszakai utcán; testőrei, komornái nem győzték kapkodni utána a lábukat. Nem volt nehéz kitalálni, mi történhetett ama márványpalota falai között, legalábbis a megszaggatott, vagyont érő ruha, és a vércsíkos arc, a megtépett hajkorona sokat elárultak. Katonái sápadtan kérdezgették, ki vetemedett erre a förtelmes bűncselekményre, de Barbara sorra félrelökdöste őket az útjából. Nem volt messze a kijelölt palota, ahol Visconti szállást biztosított számára. Az persze külön Zsigmond kérése volt, hogy ez a szállás lehetőleg a város átellenes pontján legyen az övével, és a Palazzo di Porta Gioviával, ahol épp tetőfokára hágott a magyar urak mulatsága. A szobákat már befűtötték, a szolgálók készen álltak a királyasszony fogadására, amikor Barbara dühöngve berontott a kapun. Csaknem beleütközött Cillei Ulrikba.

A vörös gróf elkerekedett szemekkel bámult rá: nem lehetett biztos benne, merre járt a királyné, de a végeredmény beszédesebb volt ezer bizonyítéknál. – Néném! – kiáltotta felháborodottan. – Az istenért! Mi történt? – Ki innen! – sivította Barbara. – Nem akarok látni senkit! Főképp nem téged! – Ki tette ezt? Ki merészelte? – Ulrik óvó mozdulattal magához akarta húzni a királynét, de az fújtatva ellökte magától. – Csak nem… Hunyadi? Cillei intett a komornáknak, hogy takarodjanak valahová, a testőrző vérteseknek meg, hogy mehetnek ki strázsálni a kapu elé. Amikor ketten maradtak, megigazította cifra gúnyáját, és hidegen így szólt: – Nénémnek teljesen elment az esze? Hát nem volt elég? Több bölcsességet várhatna az ember azok után, hogy… – Nem kértem a véleményed! – sziszegte a királyné, de Ulrik nem engedte továbblépni a lépcső felé. – Ha Zsigmond még egyszer kurválkodáson éri nénémet, az egész családunknak befellegzett! – Ehhh! Ulrik keményen elkapta Barbara karját, és megrázta a nőt. – Azon a napon, amikor a pápa Zsigmond fejére teszi a ceasari koronát, néném lesz a birodalom császárnője. A Cillei család pedig birodalmi hercegi címet kap… De ha néném nem bír a vérével, ha szétteszi a lábát mindenféle jöttmentnek, mindennek vége! Hát nem érti? – Te oktatsz erre, te kölyök? Eriggy vissza apádhoz, az én drágalátos öcsémhez, és mondd meg neki, hogy ne avatkozzon az én dolgaimba! Akad söprögetnivalója a saját háza táján is! Ulrik elgondolkodva bámulta Barbara vérrel pettyezett kebleit. – Néném… Megtámadta nénémet az a gazember? Ő tette? – Mi? Mit beszélsz, te barom? – Megtámadta nénémet? Erőszakoskodott? Vissza akart élni egy gyenge nő védtelenségével? Barbara felpofozta a vörös grófot. – Annyi eszed sincs, mint az apádnak! Ha egy szót is elfecsegsz valakinek, véged van! Megértetted?

Ulrik gróf még akkor is sokáig ott állt a lépcső aljánál, sima állát simogatva, mikor odafenn már rég elhaltak Barbara léptei. Gondolatai pörögtek. Talán itt az alkalom, amire egy ideje várt. Talán most leszámolhatna ezzel a felfuvalkodott kis féreggel! Csak vissza kell rohannia a Visconti-palotához, és felráznia a részeg kábulatba és buja mámorba merült urakat, s magát a királyt is. Gyalázat! Hunyadi meg akarta erőszakolni Barbarát! Ébresztő, urak! Király! A te kis védenced megbecsteleníté asszonyod! Fegyverbe mindenki! Gyalázat! Ulrik elvigyorodott, maga elé képzelve a kavarodást és a bódult felháborodást, amit szavai keltenének a földön fetrengő urak között. De aztán elkomorult. Van itt egy kis bökkenő! Mit keresett Hunyadi szállásán a szende királyasszony? Vajon mit? Hogy került oda? A hétszentségit! Cillei dühödten a levegőbe csapott. Hát, ez nem is olyan kis bökkenő! Itt megbicsaklik a nagyszerű tervezet! Hm… Pedig milyen szép lett volna… Milyen egyszerű… Cilli és Zagorje ura szitkozódva indult vissza a Palazzo di Porta Giovia felé. A végén még feltűnik valakinek, hogy eloldalgott a társaságtól… Milyen szép is lett volna, ha… Várjunk csak egy kicsit… A királyné maga ment oda, Hunyadi szállására… Miért is ne? Hisz szajha, vagy nem? Mindenki tudja… Valamit valamiért! Barbara becsületéért már úgysem nagy kár… Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megszabaduljon a felkapaszkodott Hunyaditól! Hát persze! Csakhogy, ha Barbara becsülete odavan, a Cilleiek örökre búcsút mondhatnak a szent német-római birodalmi grófi címnek is… Hogy az a…! Ulrik úr csak akkor nyerte vissza valamelyest derűlátását, mikor visszaérkezett a kivilágított Visconti-palotához. A cifra épület körüli vizesárokban felvirágzott bárkák úsztak, rajtuk hárfázó szajhákkal.

Egyik-másik bárkában Cillei felismerni vélte a király kíséretének főurait. Nem… Barbarának még maradnia kell a helyén… Már nem sokáig, de még maradnia kell… Hunyadival meg majd leszámol másként… máskor… lesz rá alkalom elég… Cillei bágyadtan mosolygott, amikor egy bárka mellésiklott, és a danaidáknak öltözött monzai szajhák kinyújtották felé csupasz karjukat. – Sajnálom… – suttogta Ulrik úr. – De nekem még tartogatnom kell az erőmet! Felpillantott a palotára: egy sötét ablakban meglibbent a függöny. Visconti herceg sokatmondó fejbiccentéssel köszöntötte Cilli és Zagorje urát. Ulrik úr tudta, mi a dolga.

Hetedik fejezet
SONCINO

1.
HUNYAD, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG, A. D. 1431, KARÁCSONY HAVA Leesett már az első hó a Hunyadi-havasokban, vaskos dunyhával terítve be a legelőket. A csípős szél halmokat emelt a befagyott Cserna árkainál, s a hegyekből, a Kárpátok túloldaláról újra farkasok merészkedtek a birtokra. A közelben élő jobbágyok nem mertek messze kóborolni a vártól, mert úgy hírlett, Hátszeg környékén több gyermeket is széttéptek a bestiák. Túl sok nyugtalanító esemény történt Erdélynek ebben a szegletében mostanság, és a mindenre rátelepedő téli csönd sem ígért semmi jót. Odafönn, a várban elcsendesedett a nagy vendégség, Csolnokosi uram és háznépei, rokonsága jobbágyostul hazaköltöztek, amint elmúlni látszott a nagy veszedelem. Erzse asszony ezúttal néhány hétre velük tartott. Készülni kellett a tavaszi menyegzőre. A néhai Vajk vitéz özvegyének fejét ismét pártába kötik Csolnokoson… Erzsébet csak ezekben a hideg napokban ébredt rá, hogy a vár, a birtok, a jobbágyok, a számadók, a várőrző katonák, minden, s mindenki gondja egy csapásra az ő nyakába szakadt. Sejtelme sem volt róla, hogy mit kell tennie, azt sem tudta pontosan, hány falu tartozik a família domíniumaihoz, s kiknek kell rendre elszámolni a parasztok adóival, s az egyéb jövedelmekkel. Annak az éjszakának az emléke sem hagyta egykönnyen nyugodni, amikor elragadták tőle Lackót. Újra és újra felriadt álmából, mert újra és újra átélte a lidérces éj minden apró részletét, egész a vízaknai sóbányáig. Azon az estén, amikor a rossz hírek megérkeztek a Kárpáton túlról, szokása szerint ott ült az asszonyházban, az ágy mellett. A bölcsőben

Lackó szendergett – szerencsére Vajk akkorát készített, amekkora kétéves koráig elég neki. Az ágyban meg Zrednai aludta sebláztól nyugtalan álmát. Maga kérette, hogy a kancelláriust itt helyezzék el, s nem törődött a cselédek és a várbéliek helytelenítő hümmögésével. Zrednai, vagy ahogy az emberei nevezték, Vitéz megmentette Lackó életét, miközben a sajátját tette kockára azon a rettenetes éjszakán. Erzsébet pontosan tudta, mivel tartozik a férfinak, és gyengéden ápolta a hazatérésük után hirtelen ágynak eső kancelláriust. Az az éjszaka a régi sóbányában… nem múlt el nyomok nélkül. Vitéz testén a sebek már gyógyultak ugyan, de környékükön nyugtalanító kelések vöröslöttek. Ajka kicserepesedett, szemei rőten izzottak, amikor nagy ritkán magához tért. A sokhetes gondos ápolás azonban lassan meghozta eredményét. Erzsébet ott aludt a sarokba hordott prémeken és medvebundákon. Éjjel háromszor-négyszer felkelt, ha Vitéz rémálmában nyögdécselni, kiáltozni kezdett, s kezének gyengéd érintésével megnyugvást, enyhet adott neki. Annak a napnak a reggelén úgy tűnt, Vitéz órákon belül magához tér. A kelések már alig látszottak a testén, hideglelése is sokat csitult, s mintha már szemét is nyitogatta volna, mikor nem sokkal napkelte után Erzsébet Lackót szoptatta. Mielőtt azonban eszméletére térült volna, odalentről a várudvarról vagy kéttucatnyi lovas dübörgése visszhangzott fel a toronyszobába. Erzsébet rémülten tette le a bölcsőbe Lackót, s miután futó pillantást vetett Vitézre, kirohant a folyosóra.

2.
Az ő kezét érezte lüktető homlokán, az ő nyugtató szavát hallotta hosszú éjszakákon és nappalokon keresztül. Ha tudata még a láz lángoló bugyraiban bolyongott is, de azt mégis érezte, hogy Erzsébet ott van és vigyáz rá. Őrangyala volt… Vagy tán több is annál. Az is elégnek tűnt, hogy itt van, hogy ujjai az ő ujjaira kulcsolódnak, hogy éjszakánként hallhatta nyugtalan álmán keresztül is

egyenletes légzését. Azt is tudta, hogy nincsenek egyedül, hogy valahol a szobában ott nyöszörög, sír néha a gyermek is, de egyáltalán nem zavarta. Békére lelt a rémálmok ellenére, mert tudata egyik része tisztában volt vele, hogy már csak az átélt rémségek kísértik, a valóság nyugalmas, a valóság biztonságot adó, és boldog, mert hisz itt van, Erzsébettel… A lázból ébredezve már ujjongott a lelke, ha még arcán nem is moccantak az izmok, örvendezett, mert harmóniát lelt ebben a békességben, a tudatban, hogy végre annyi szenvedés, annyi magányos esztendő után ő itt van vele. A rémálmok zaklatott képei szépen, fokozatosan felfoszlottak tudatából, s ő már készült az ébredésre. De az ébredés nem egészen úgy sikerült, mint ahogy remélte…

3.
A betegágy mellett egy megtermett, izmos férfi ült, és mereven őt bámulta. Torzonborz, fésűt tán sose látott haja, és hordónyi mellkasát verdeső, fekete szakálla ráomlott zsírfoltoktól tarkálló bőrmellényére. – No, csakhogy, pap uram! Már azt hittem, fel kell ráznom a szunyókálásból! Vitéz fejében kalapálni kezdett egy lángoló üllő e fülhasogató hang hallatán. – Halkabban… – suttogta. – Halkabban? – Szilágyi Mihály öblös röhögése megremegtette a falakat. – Te tréfálsz velem, kancellárius! Ébresztő! Hasadra süt a nap! – Megsérült… – hallotta Vitéz valahonnan a háttérből Erzsébet szemrehányó szavát. – Az már régen volt! – Szilágyi Mihály akkorát csapott az ágyban heverő Vitéz vállára, hogy az rémisztő hangon megreccsent. – Ébresztő, azt mondtam! Nincs idő henyélésre! – Henyélés…? Vitéz szédelegve, levegő után kapkodva csaknem visszasiklott az eszméletlenség sötét mocsarába. De aztán… Azok a puha ujjak… Az az édes, angyali hang…

– Félre innen, te tulok! Te nem voltál ott lenn, abban az iszonyatos bányában! Ó igen! Hagyd békén, bátyám! – Nem tehetem! – Szilágyi Mihály felpattant, s egy pillanatra Vitéz látómezejét egy hatalmas, térdig érő csizmapár töltötte be. Egy dobbantás… Beleremegett az emelet. – Erzsébet! Menj ki, kérlek! Beszédem van ezzel a pappal! Az angyal, kit most már végre megpillantott a mindent betöltő, széles hústömeg mögött, rámosolygott. – Jól vagy, János? Vitéz csak bólintani tudott. – No, kifelé, húgám! Komoly dolgokról kell beszélnem Vitézzel! Gyerünk, gyerünk! Erzsébet most egészen közelről mosolygott rá, s ez a mosoly mindenért kárpótolta: a durva ébredésért, a hangorkánért, a csontokat is megremegtető dübörgésért. – Mindjárt visszajövök, János! Hozok zsályafőzetet! Jót tesz! – Bort hozzál, férfiembernek bor való, nem zsálya! Nem igaz, Vitéz? A nemes úr lapátnyi tenyere már lendült is újra egy istenes vállon veregetésért, de Mihály ezúttal idejében észbe kapott, s visszafogta magát, mielőtt végzetes bajt csinált volna. – Ide hallgass! – húzta közelebb a széket, mikor Erzsébet becsukta maga mögött az ajtót. – Rossz híreim vannak… A kancellárius nagyot nyelt, szemét még mindig nem tudta folyamatosan nyitva tartani. Feje szédelgett, és úgy érezte, mintha karja és lába minden egyes csontját apró dirib-darabkákra törte volna egy óriás, míg ő aludt. – Rossz… hírek? – Betemettettem annak az átkozott bányának a bejáratát! – Mihály úr még közelebb húzta a széket (istenem, az a csikorgás a kövön… jaj, csak ne még egyszer!), kövér, szőrtengerből sárgálló képe egész az arcába nyomakodott. Vitéz megérezte a szájából áradó fokhagyma- és borbűzt. – Betemettettem, de az az átkozott démon nem veszett ott mégsem! Vitéz szíve kihagyott két dobbanást, de aztán oly hevesen kezdett kalapálni megint, mintha menten ki akarna ugrani a helyéből. – Nem ember az, te Vitéz! Sztrigoj! Vérivó démon!

– Él…? – préselte ki magából a kérdést Vitéz, s nem törődött már a közvetlen közelről a fülébe üvöltő hanggal, és a hagymabűzzel sem. – Vlad él…? – Él bizony a beste! Valahogy megtalálta a kiutat a tárnákból… Valamely faluba vezet egy titkos járat onnét, a mélyből… Ezt beszélik a környékbeli oláhok… ha én azt időben megtudom… De most már késő! – Honnét… tudod…? – Hogy honnét? Nekem jó embereim vannak mindenfelé. Nem árt, ha idejében értesülünk, mi készül ellenünk, más ellen… Jobb előre tudni, mint meglepődni… No mármost azt a hírt hozták havaselvi embereim, hogy néhány hete ismét felbukkant Vlad herceg… hazatért a fiaival Tirgovistébe… Az újszülöttet is vitte magával… – Hogy… hogyan? Mit beszélsz…? Megvesztél? – Bár megvesztem volna… De többen jelentették már ezt… Nem tévedés, Vlad visszatért… Él, és jobb színben van, mint valaha… Néhány hét alatt sereget szervezett, ne kérdezd honnét, tán a poklok fenekérül, mert hírét vette, hogy elholt Radul vajda, a rokona! Vitéz nyüszíteni tudott volna a fájdalomtól. – Sereget…? Sereget éppen Zsigmond adott neki…. Izent Csáki ispánnak… Hogy együtt űzzék el a törökkel cimboráló… Radult… – Hejj! A kurvahétszentségit! – Szilágyi eddig valószínűleg csak suttogott, mert most igazán megmutatta, milyen az, amikor kiereszti a hangját. – Nagy bolond ez a mi királyunk, az már biztos! – Bolond… – hebegte Vitéz. – De még mennyire, hogy az! – Bolond, mert abból a seregből bizonnyal már senki se él. Vlad, úgy hírlik, magának akarja kaparintani Havaselvét, csakhogy Alexandru Aldea, ki törvényesen következne a trónon, nem hagyja. Míg Vlad követeket menesztett a szultánhoz, Alexandru meg a brassói szászoktól kért segítséget… Vitéz kinyitotta a szemét. Nagyon rosszat sejtett, de valahol még mindig reménykedett, hátha nem azt fogja hallani, amitől rettegett, hogy hallani fog. – A szultánhoz…? – Vitéz! Már gyűjti a hadakat! Behódolt Murádnak! Elárult minket! – Az… az nem lehet… Most lett keresztes… Sárkányos lovag… A kereszt védelmezője… – Elárult minket, ha mondom!

– Ne üvölts, kérlek… – Elárult, ha mondom! – sziszegte most már Szilágyi. – Többen jelentették, hogy gyűlnek a török hadak a Duna túloldalán. A ruméliai lovasság egésze ott van már… Janicsárok tízezrei… Vlad megnyitja előttük oláhföldet! Érted, mit jelent ez, Vitéz? – És Alexandru? A szászok? – Itt van, nézzed! Ezt a levelet Brassóból hoztam el, hogy a saját szemeddel lásd! Olvasd csak! Vitéz remegő kézzel szétgörgette a ropogós pergament, és silabizálni kezdte a rossz latinsággal megfogalmazott szöveget, melynek alján a havasalföldi fejedelmek pecsétje vöröslött. Ez állott benne: „Tudjátok meg, hogy a törökök mindenhonnan özönlenek a Dunán és jönnek az országom ellen, hogy fosztogassanak és raboljanak és siessetek minél hamarabb, nappal és éjszaka, hogy segítségemre jöjjetek. Merthogy ha nekünk rossz lesz, nektek még rosszabb lesz majd, és siessetek, ahogy csak tudtok. Amennyi hadat összegyűjteni tudtok, hamarjában jöjjön, és amennyi még gyűlik, küldjétek utána. Gyorsan érkezzen. De ha nem akartok jönni, mondjátok meg, tudjam, s akként cselekedjek.” – Nem lehet… Nem lehet… Most kötöttek békét Zsigmonddal… Murád követe… Nürnbergben… – Hát, ha békét kötöttek, akkor Murád már akkor arra készült, hogy megszegje… Ide figyelj, te Vitéz! Ha ezek Vlad martalócaival együtt rázúdulnak Erdélyre, akkor itt mindent felprédálnak, egész Váradig! Zrednai nyögve megpróbált felkönyökölni, de visszaroskadt a párnák közé. – No csak erőlködjél, te pap, mert nyomban indulnod kell! – Mi…? Mi…? – Még ma indulsz vissza Hunyadi sógorhoz! Üzenem neki, hogy igyekezzék, mert ha a Zsil völgyében törnek be az átkozottak, akkor fél nap alatt elérik Hunyadot! Heteken belül itt lehetnek… Vitéz úgy érezte, a vér megfagy ereiben. Heteken belül? Ha nem roskadozna itt erőtlenül, akkor sem érne időben Milánóba… Hát még hogy érne vissza onnan Hunyadi?

– Most azonnal indulok az embereimmel a Kárpátok szorosai felé… Felderítőket küldök ki… Kémeket… Vlad arra készül, hogy behozza a törököt ide, ahol annyi éven át menedéket kapott… Az átkozott! Én mondom, démon az! Nem ember! Nyílt az ajtó, és Erzsébet lépett be, kezében tálkával, azon gőzölgő cserépedénnyel. Mintha csak megérezte volna, hogy megjött, a bölcsőben rúgkapáló Lackó felsírt. – Mondtam, hogy bort hozzál neki! Ezzel a zsályával nem jut messzire! Mindjárt indulnia kell! Szilágyi Erzsébet megtorpant, s úgy nézett bátyjára, mintha az megháborodott volna. – Zrednai nem megy sehova. Nem látod, milyen állapotban van? – Indulnom… kell… – zihálta Vitéz, és fájdalomtól eltorzuló arccal felült. – Mihálynak igaza van… Indulnom kell. Megírtad a levelet a férjednek, Erzsébet? Ha nem, írd meg gyorsan… mert én… egy órán belül indulok… – Szó sem lehet róla! – Erzsébet le akarta tenni a fatálkát a beteg lábára, de bátyja kiütötte a kezéből. – Értetlen asszonynép! Mindjárt kapsz bort, Vitéz, kitartás! Fél kézzel felnyalábolta a kancelláriust, és pehelyként a hátára vetette. – Mindjárt életet pofozok beléd, ne félj! Te meg, húgom, írd azt a levelet, ha azt akarod, hogy Jankód hírt kapjon felőled! Szilágyi Erzsébet jól ismerte bátyját. Tudta, kár vele vitatkozni, s bármennyire szánta is Vitézt, bizonyos volt benne, hogy ha a fene fenét eszik is,, bő egy óra múlva nyeregben ül majd a várudvaron sültekkel teletömve, borral alaposan megöntözve, útra felkészítve. Már rohant is írószerszámért, hogy sebtiben papírra vesse üzenetét.

4.
A TENGER, MASSA MELLETT, A. D. 1431 DECEMBERE Végtelen égkék óceán… Hosszan, mozdulatlanul bámulta a látóhatárt, s a lassan derengő égbolttal egybeolvadó víztükröt. Csend volt. A nap először fürösztötte aranyszín csillámokban a végtelent.

Hunyadi lehunyta a szemét. Itt van hát! A tenger! Tüdejét teleszívta a sós levegővel, s elméjében érezte a végtelen delejes vonzását. A Ligur-tenger! Sforzának igaza volt! De még mennyire, hogy igaza! Nincs szó, ami ezt leírhatná! Végtelen kékség, hideg és titokzatos messzeség… Hívogató, távoli partok sejtelme… Lovasai, akik a herceg parancsára elkísérték Carrara városába üzenettel, egykedvűen várakoztak rá odafenn, a Via Cassia mérföldkövénél, az apuai dombok oldalában. Onnan is beláthatta volna ezt a csodát, de Jankó közelebb akart lenni az izgató végtelenhez, s egyedül ereszkedett egész a víz széléig. A partvonal fölött sirályok rikoltoztak. Rajtuk kívül csak a fövenyt nyaldosó hullámok lüktető sistergése hallatszott. Ez hát a tenger! Hunyadi úgy érezte, élete csak most kezdődik el. Mit számít ehhez a csodához képest a szárazföld ezer titka! Mit számítanak a zord fenyvesek, a hegyek, s völgyek, a kiterjedt rónák! Mit számít a rög nyűge, amikor a tenger szabad és hívogat! A látvány megbizsergette lelkét. A tenger oly kalandokat ígért morajával, melyekről eddig nem is álmodott. Láthatáron túli partok felfedezését, távoli földrészeken megvívott csatákat, hódításokat ígért. Nézte a víztükröt, és ébren álmodott. Itália! Itt kell maradnia! Itt kell maradnia, s egy napon, igen, nem is soká, útra kell kelnie a végtelen felé! A herceg szolgálatában sok-sok aranyra tehet szert. Ha már elég gazdag lesz, maga is hajót bérelhet, akár elszegődhet egy pisai vagy genovai galleonra, és útnak indulhatna a messzeség felé… Igen… Mily szánalmas a szárazföldiek élete… S mily boldog ő, hogy láthatja a tengert. Most már tudja. Vissza fog ide jönni. Ide hozza szeretteit. Elhozza Erzsébetet, a kis Lackót. Nekik is tetszeni fog a tenger bizonyosan. Ez lesz új hazájuk… Vagy tán a messzeség.

Egy napon, talán nem is sokára visszajön ide, és útra kel az idegen partok felé. Jókedvűen kaptatott fel az országúthoz.

5.
MILÁNÓ, LOMBARDIA, A. D. 1431 DECEMBERE – Ébredjen, jó uram! Ébredjen! Hunyadi szeme azonnal felpattant, majd rögvest le is csukódott, ahogy a télközéptől bágyadt lombardiai nap sugarai megszórták szaruhártyáját. Filipesi deák sorban kitárogatta a hatalmas ablakok tábláit, vigyázva a márványpárkányokra sorakoztatott virágokra. Ha csak egynek is baja esett volna, Giulietta bizonnyal átharapja a torkát. Hunyadi teleszívta tüdejét, nyújtózva harapott a jeges levegőből. Albert már ott állott a fekhelye mellett, kezében a szokásos kristálypohárral, benne az áttetsző folyadék. Lacrima Christi… Krisztus könnyei… Még ki sem itta a poharat, Giulietta már hozta is a reggelit. Napokon át pörölt Jankóval, hogy ne állva falja be az étket, szánjon rá időt, és egyék bőségesen. De nem is lehetett ellenállni a tálon sorakozó finomságoknak. Volt azon minden: friss sajt, pirosra sült cipó, szardínia, amit Hunyadi különösképp megkedvelt, friss gyümölcs, aranysárgára köpült vaj, és nem maradhatott el az otthonról hozott kolbász maradéka – az utolsó szál. – Mi jó hírt hoztál, Albert fiam? – kérdezte Jankó, s épp eltüntetett egy fél cipót a szájában. – Matkó már lenn várja, nagyuram. Mindig napkeltekor jő, hiába mondom neki, hogy ráér később is… – Üzentél Kamonyainak? – Üzentem, uram. Mindjárt érkezik ő is. – Jöjjön csak. Kíváncsi vagyok, mit szól azokhoz a csodás pengékhez. Látnia kell valamennyit!

Miután felfalta a reggelit, a deák segítségével felöltözködött. Ezúttal ünnepi, Visconti kígyó-címeres vértjét öltötte magára, és fekete köpönyegét kanyarította hátára. Giulietta viruló arccal jött a tálért, s ahogy végigmérte a tetőtől talpig vasba, selyembe öltözött urát, arca sugárzott a büszkeségtől. – Mit kér vacsorára, Cavaliere Nero! Sült libát? Tengeri halat? Disznót? Jankó rámosolygott a lányra. – Rád bízom, Giulietta. Arany kezed van, bármit adsz is, jó lesz! A lány legszívesebben a nyakába ugrott volna, de türtőztette magát, mert Hunyadi nem szerette ez ilyesfajta bizalmaskodást, meg aztán Albert deák is rossz néven vette volna a túlzott lelkesedést. Mióta együtt hált Alberttel, az még Hunyadi pillantásától is féltette. – Akkor halat készítek! – A lány már penderült is, Jankó háta mögött pajkosan belecsippentve Filipesi ülepébe. Hunyadi csak mormogott. Ha tudta volna, hogy azt a halat ő soha nem eszi meg, tán aggodalmasabb képpel indul a fegyvergyártók utcájába.

6.
A céhesek füstös falú házai közt szennyes lé hömpölygött az utcán, de az érkezőket ez egyáltalán nem zavarta. Hunyadi és kísérete vidáman caplatott a tócsákon keresztül, az elébük szédülő milánóiak nem győztek utat nyitni nekik. Nem voltak sokan, de valóságos ármádiának tűntek: legelöl Jankó haladt öles léptekkel, nyomában Filipesi Albert deák, az egyetlen, aki nem viselt fegyvert az oldalán. Aztán Kamonyai Simon, az ősz Matkó, s néhányan Hunyadi legmegbízhatóbb hadnagyai közül: Kendeffy, Ohábai, Krazacz és Sipők Miksa. Csörömpölve, nagy hangon egymást heccelve érték el a fegyverkovácsok műhelyeit. Jankó csak nemrég fedezte fel, hogy egy egész utcányi páncélverő él Milánóban, s ráadásul nem is akármilyenek! Messze földön híres mesterek voltak, még az angol és a francia királyi udvar is tőlük rendelt pallost, páncélt, lószerszámot, tőrt, mindent, ami a hadakozáshoz kellett.

Természetesen ide is Sforza hozta el Jankót, hogy megmutassa, hol kovácsolják azokat a csodálatos vértlemezeket, melyeket Hunyadi minduntalan megcsodált a condottiere ünnepi öltözetén. Azóta, amikor csak tehette, eljött ide, ebbe a levegőtlen, kovácstüzektől fűtött utcácskába. Ezúttal elhozta az embereit is: hadd lássák, micsoda művészet elkészíteni e csodákat! – Látod ezt, Simon? – Az első műhelybe betérve Jankó megsuhintott egy pallost Kamonyai orra előtt. – Vastag a pengéje, mégis könnyű, mint a pehely… Simonnak arcára volt írva a kétkedés. Ő inkább a görbe szablyákban hitt. Ekkoriban tünedeztek fel a déli fronton ezek a törökös fegyverek, s hamar használatosabbak lettek, mint a régi, ólomnehéz csatapallosok. Minél könnyebb, annál jobb, szokta mondogatni Kamonyai, ám most, hogy kézbe kaparintotta Tomaso Missaglia mester kétkezes pallosát, tátva maradt a szája a csodálkozástól. – Ördöngös olaszai! Pehely ez, valóban! Hát hogy csinálták? – No, akkor ezt nézd meg, Simon! – Jankó már nyúlt is a céh falára aggatott harci szekercék legderekabbjához. – Forgasd csak meg, bátya! Simon oly szakértőként suhogtatta a szekercét, hogy az udvariasan vigyorgó céhlegény jobbnak látta hátrálni egy lépést előle, mielőtt a nagy bajuszú magyar metéltet csinál belőle. – Na és ezek a vértek? A falon csodálatos páncélok sorakoztak, némelyiknek a tetejébe sisakot is illesztettek a kampókra. A vérteket egytől egyig finom metszetekkel, leheletfinom rajzolatokkal díszítették. A sisakokon strucctoll, pávatoll libegett. – Na, ezek aztán nem tetszenek – dörmögte Kamonyai. – Ilyen képes vértre reácsap a velencei szablya, s már oda is a csudás kép! Hunyadi mosolya lekonyult. – Az már igaz… Kár lenne értük… Rajzolt páncélt csak olyan vegyen magára, aki parádézni akar, de csatában a had mögött forgolódik. – No, akkor éppen őfenségének való darab – jegyezte meg Albert deák, mire Jankó rosszallón rávillantotta tekintetét. – Éppen azért vagyunk mink, Albert fiam, hogy őfenségének ne kelljen az első sorban vagdalkozni.

– Én csak azt mondhatom, nagyuram – ágált Filipesi –, hogy a magyar nem ilyen királyhoz szokott. Az Árpád véréből sarjadó királyok nem restelltek az első sorban vitézkedni, de még a jó emlékű Lajos király is maga kaszabolta az ellenséget… – Ez már igaz – vélte Simon, s máris a következő pallost kapta kezébe. Jankó úgy tervezte, kiválogatnak néhány fegyvert, s kipróbálják a legényekkel a várost övező mezőkön. Mostanában sokat gyakorlatoztak, mert kezdtek berozsdásodni a sok semmittevésben. Elkélt a mozgás a még errefelé is szokatlan hideg miatt. Meg persze másért is. A székely és kun legények nem sokáig bírták az asszony nélküli tábori életet, s egyre több milánói leány és asszony hasa kezdett gömbölyödni az utóbbi hetekben. Jankónak nem kis fejtörést okozott mindez, hisz Visconti tombolt haragjában: a városi patríciusok, kereskedők, polgárok mind őhozzá mentek panaszra. Néhány napja maga elé hívatta Hunyadit, adjon magyarázatot a dologra, hogyan lehet, hogy sorra esnek teherbe még azok a férjes asszonyok is, akik köztudottan magtalan férfiakhoz mentek nőül. Jankó széttárta karját. A magyar legények nem tették a lábukat a városkapun belül, hát csak úgy eshetett meg a szégyen, hogy az asszonyok szökdöstek ki a mezőkre, a magyarok sátraiba. Visconti erre meghagyta a városfalon s a kapuknál őrködő alabárdosainak, hogy lessék, elhagyja-e valaki a várost éjnek évadján. Akkor derült ki, hogy csapatostul szöknek ki a fehérnépek a barna képű, izmos legényekhez, étket, bort visznek nekik, és ha már odakinn járnak, hát el-elszórakoztak hajnalhasadtáig. Jankó azzal igyekezett vigasztalni Sforzát, hogy tudomása szerint eleddig egyetlen milánói asszonyság sem panaszkodott a legények teljesítményére, úgyhogy ha a herceg véget akar vetni a kiszökdösésnek, tán még fel is lázadnak ellene, és keresnek maguknak engedékenyebb önkényurat. Ezt a véleményt Sforza nem osztotta meg Viscontival, viszont nem kis fáradsággal meggyőzte urát, hogy legalább annak örüljön, hogy a magyarok fosztogatni nem járnak be a városba. Mit számít majd az a pár fattyú, aki világra jő a városban, nem árt a vérfrissítés, különben meg Hunyadi is fattyú a hírek szerint, hátha születik ide is valami hozzá fogható dalia.

Mindenesetre Jankó jobbnak látta, ha naponta gyakorlatoztatja a legényeket. A székelyekkel hamar szót értett, de a kunok eleinte nemigen akarták azt cselekedni, amit parancsolt nekik. Csak akkor kezdtek figyelni a szavára, amikor teli tüdőből rájuk üvöltött, válogatott kun szitkokat szórva fejükre. Kezdetüket vették hát a véget érni nem akaró lovaglások, a lovasegységek különválásának, kanyarításainak, bekerítéseinek mozzanatai, a kürtszóra villámgyorsan irányt, sebességet változtató hadmozdulatok, az íjászgyakorlatok, a kopjavetések, a vívás, a birkózás. Hunyadi maga mutatta a példát. Félmeztelenre vetkőzve hívta ki a legderekabb birkózókat, s nemigen akadt legyőzője a táborban. Vívásban se sokan kerekedtek föléje, s mikor mind a két kezébe csatapallost kapott, legyőzhetetlenné vált. Rajta kívül nem akadt senki, aki fél kézzel tudta volna forgatni a nehéz fegyvert. Jankó úgy vélte, a bőséges hús- és cipószállítmányok, s a nem épp fukar marokkal mért borellátmányok eltunyítanák embereit, ezért kéthárom naponta úszni parancsolta őket a közeli patakok valamelyikébe. Most meg éppen azon tanakodott Kamonyaival, milyen fegyvereket kellene a lovasoknak venni, hogy a velenceiek ellen is alkalmasak legyenek a hosszas állóharcok megvívására. Merthogy éppen ez volt a legények gyenge pontja: villámgyorsan támadtak ugyan, lerohanták az akár háromszor-négyszer népesebb sereget is, de ha megtorpantak az ellenállásban, hamar véres fejjel kellett visszahúzódniuk. Egy hete esett, hogy Brescia mellett belébotlottak Carmagnola egyik gyakorlatozó seregébe, s immár nem volt elég a vad harci üvöltés, az elszánt lovasroham, kénytelenek voltak megfutni a nehéz vértesekkel, vasba öltözött, tömött négyzetekbe tömörülő gyalogosokkal és muskétásokkal szemben. – Nem fogják bírni a pallost… – vélte Kamonyai elgondolkodva. – Mert nekem ugyan könnyű ez, meg neked is, te Jankó, de a legényeknek… Nem folytathatta, mert egy Sforza-címert viselő fullajtár loholt be a Missaglia-céhbe. – Signore d'Unnadi! Jöjjön hamar! Nagyuram hívatja! Jankó felhúzott szemöldökkel meredt a fiúra. – Mi ilyen sürgős? – Élet-halál kérdése, nagyuram!

Mit volt mit tenni, Hunyadi elköszönt a mester céhlegényeitől, s már fordult is ki az utcára. Sforza egyenest a Pallazóba hívatta, ahol a díszes főteremben éppen Zsigmond király és Visconti dicsérgették egymást. Hunyadi belesett a nehéz brokátfüggöny hasítékán: odabenn vagy ötvenen mulattak. Jankó felismerte a király kíséretének nagyurait, Gatalóczit, Kusalyi Jakcsot és Hédervári Lőrincet, no meg Milánó patríciusai közül is néhányat: Confalonierit, Matteo della Gazzadát, Agostino Cioccát és Christophoro Mercantolót. A többi selyembe, ezüstbe öltözött öregemberről nem tudta, hogy kicsodák, de feltételezte, hogy a szövetséges városok előkelői. Amikor Sforza megpillantotta Jankót a függöny mögül pipiskedni, már rohant is ki hozzá. – Mi folyik itt? – kérdezte Hunyadi. – Nem érdekes… Szerződést írnak alá Monferrato hercegével és Savoya hercegének küldöttével. Tudod, Giovanni… tovább formálódik a szövetség Velence ellen… Hunyadi elképedve bámulta, amint a csúf, töpörödött Visconti lábujjhegyre ágaskodva lapogatja Zsigmond hátát. Éppen arról beszélt, hogy ők ketten nem csupán örök szövetségesek a gonosz elleni harcban, de igaz testvérek is egyben, akik ezután is mindig kiállanak majd az igazság és a keresztény hit szent ügye mellett. A vendég herceg és követ urak könnyes szemmel hallgatták mindezt. Jankó már eddig is tapasztalta, hogy mind magasabbra jut azon a bizonyos ranglétrán, annál hitványabb embereket talál maga körül – a szeme láttára kibontakozó jelenet mintha csak ennek igazolását szolgálta volna. – Giovanni… Nagy baj van, azért hívattalak – lihegte falfehéren Sforza, amint odakinn, a folyosón eltávolodtak a tülekedő milánói patríciusoktól. – A velenceiek! A velenceiek! – Mi van velük? – Jankó hűvösen összevonta szemöldökét. – Megtámadták tán Milánót? – Rosszabb! Sokkal rosszabb! Carmagnola kémei kiszimatolták, hogy Soncino védőserege a cremonaiakat kísérte Milánóba. Érted, mit jelent ez? Soncino erődje szinte üresen áll! A várost alig másfél tucatnyi zsoldosunk védi!

Hunyadi bólintott. Hallott már a soncinói erődről, mely arról volt újabban nevezetes, hogy onnan futamította meg először Sforza Carmagnola hadait valamikor az év derekán. – Na és, ha kiszimatolták? Odaküldesz kétezer vértes lovast, hogy Carmagnolának elvedd a kedvét a próbálkozástól is… – Nem lehet, Giovanni! Hát nem érted? Carmagnola már tegnap délután útnak indult Bresciából! Már tegnap tudta, hogy az erőd ma kiürül! – Kémek… Mindenütt kémek… Mondd csak, Francesco, milyen közel járnak az erődhöz? Meg tudjuk még előzni őket? Sforza hirtelen nem tudott megszólalni, csak hebegett, habogott, mintha túl gyorsan akarná megadni a választ. Hunyadi kezdett rosszat sejteni. – Egy pillanat! Van még valami más is, Francesco? Az istenért! Bökd már ki! Sforza egészen közel hajolt, és Jankó fülébe suttogta: – Carmagnola alig néhány mérföldre jár Soncinótól! A csapatai nemsokára elérik a falakat! De Giovanni… drága barátom… Tudnod kell, miért oly rettenetes ez a hír számomra… Soncinóban van az én… az én drága Biancám is! – Bianca? Hát az meg kicsoda? – Bianca a jegyesem… Életem értelme… A jövendőbelim… Jankó arca elkomorult. Szívbéli ügyről van hát szó? Az más! Akkor minden érthető! – Nincs tehát vesztegetni való időnk, Francesco! – Már riadóztattam a rendelkezésre álló zsoldosokat! Háromezer emberem indul menten Soncino felé, de… bizonyosan nem érnek időben oda, Giovanni! Egyedül te… Egyedül a te magyarjaid képesek rá… Hunyadi bólintott. A könnyű, bőrvértes székelyek és kunok talán valóban képesek odaszáuldani.. – De Soncino nincsen túl közel… Vagy harmincnegyven mérföld? Több? Kevesebb valamivel? – Azonnal indulunk! – bólintott zord arckifejezéssel. – Hány emberrel közeledik Carmagnola? Sforza kétségbeesetten emelte öklét a szájához, hogy elfojtsa zokogását.

– Tízezer gyalogos, Giovanni! Tízezer! Bosszút akar állani rajtam, amiért nyáron megszégyenítettem! – Ne aggódj, Francesco! Szólj azonnal a hercegnek, hogy indulunk! – Nem szólhatok, drága barátom! – Sforza szinte vinnyogott, miközben megragadta Jankó karját. – Miért nem? – Mert… – a condottiere szemében könnycseppek csillantak. – Mert Biancám… a jegyesem nem más, mint Visconti lánya… Érted már? A herceg nem tudhatja, hogy egyetlen gyermeke… életveszélyben van… – Miért ne tudhatná? Hisz az apja! – Nem tudhatja, mert Biancát én küldettem oda az abbiatei kastélyból… Én ostoba! Én eszement állat! De nem akartam rosszat! Csak azt akartam, hogy kimozduljon abból a börtönből, ahová az apja zárta… – Zárta? Küldetted? Úgy beszélsz róla, mint valami gyermekről… Sforza lehajtotta a fejét. – Mert az is. A jegyesem… Bianca… még csak hatesztendős… Hunyadi elnémult. Sforza, aki nagyjából egyidős lehetett vele, egy hatesztendős kislányt jegyezett el? Néhány pillanatig szótlanul bámultak egymásra. – Segíts, Giovanni! Könyörgöm, segíts! Ha Carmagnola elfoglalja Soncinót, ha elfogja a herceg egyetlen gyermekét, akkor nekem… Milánónak vége van, Velence megnyerte a háborút! Meg kell állítanod őket a falak előtt, Giovanni! Könyörgöm! Csak te vagy képes rá, meg a barbárjaid! Hunyadi magában mérlegelte a lehetőségeket. Ha Soncino elesik, akkor a háborúnak csakugyan vége szakad, Visconti megadja magát, és talán Zsigmond reménye is szertefoszlik a császári koronára… – Segítesz, Giovanni? Kérlek! Könyörgöm! Nem leszek hálátlan! Egy napon én leszek Milánó ura! Viscontinak nincs más örököse, csak Bianca… Tudod, mit jelent ez? Aki a barátom, az hatalmas úr lesz! Segíts, Giovanni! Segíts! – Hagyd abba! Azonnal indulnom kell, ha azt akarjuk, hogy még idejében… Te maradj, mentsd ki magad valamilyen indokkal a herceg előtt. Mondd, hogy a velenceiek megtámadtak néhány kalmárt az Adda völgyében, vagy mondj, amit akarsz! Visconti úgyis el lesz foglalva a vendégeivel, legfeljebb azt veszi majd észre, hogy a zsoldosai eltűnnek

az utcákról. Ahogy összeszedted a csapatokat, késedelem nélkül induljatok meg kelet felé, mert egyedül nem tudom sokáig feltartóztatni Carmagnolát! Mit mondtál, mennyi embere van? – T… tízezer… gyalogos… meg a lovasok… Tudja, hogy Bianca a városban van… Pontosan tudja… Hunyadi elvigyorodott. Tízezer gyalogos, meg ki tudja, hány velencei lovas ellen ötszáz legénnyel? Nem rossz arány… – Úgyis kezdtem berozsdásodni, barátom! Egy kis vágta majd felfrissít. Kiviharzott a palotából. Az odakünn várakozó Matkó nem is csodálkozott, amikor Jankó futtában adta ki a parancsot: – Azonnal a táborba! Aztán nyergelj, indulj! – Na és hová? – kérdezte Matkó ébredező reménykedéssel. – Hogy hová? Neki az ellenségnek! Jankó megpillantotta a sápatag Filipesit. – Te meg, deák, kivételesen hazamehetsz! Ahová most megyünk, nem kell követned! – De uram! – Albert megragadta Sárkány zabláját. – Vigyél engem magaddal! – Harcolni megyek, deák, nem levelet diktálni! – Tudom… Tudom… De mégsem mehetek haza… Giulietta lelkemre kötötte, hogy ahová te mégy uram, oda menjek én is! – Felőlem aztán jöhetsz! A kardod itt van? Filipesi remegve emelte magasba fegyverét. – Máma felavathatod, deák! No, hajrá!

7.
A székely, kun és magyar legények boszorkányos gyorsasággal termettek nyeregben. Most igazolódott be Hunyadi fegyelemszigorának helyessége: a fegyverek nemhiába állottak gúlákban a sátrak mellett, a lovak nemhiába várakoztak felnyergelve, most, amikor azonnali riadót harsogott a kürtös, pillanatok alatt lóra kapott és Hunyadi előtt felsorakozott mind az ötszáz. – Fiaim! – kiáltotta Hunyadi. – Hetek, hónapok óta nem akadt semmi dolgunk! De most itt az alkalom! Szégyent ne hozzatok rám!

Ahogy végigtekintett a napbarnított, délceg fiúkon, Jankó szíve repesett a boldogságtól. Csupa csatákban keményedett, dacos tekintet villant vissza rá, csupa visszafojtott várakozás. Érezte, hogy nemsokára hosszú idő feszültségét eresztheti szabadjára, nemsokára minden dühét és keserűségét ráömlesztheti Carmagnola zsoldosaira. – Kövessetek! Megsarkantyúzta Sárkányt, és már száguldott is előre, neki a bresciai országútnak. A legények ujjongva vágtattak a nyomában. A Visconti által a magyarok mellé rendelt provveditore∗ csak ekkorra kecmergett nyeregbe, s észveszejtve loholt a távolodó lovassereg után. Hunyadi élvezte a vágtát. A téli lombard tájon végigrobogva ismét elemében érezte magát. Bár mindennap edzette testét, úszott, amikor csak tehette sokat lovagolt, nehogy eltespedjen a milánói kényelem közepette, azért mégiscsak ez volt az igazi: szabadjára eresztett gyeplővel száguldani az igéző, mezőkkel és csillogó tükrű tavakkal szabdalt vidéken. Ahogy hátrasandított legényeire, látta, hogy a szilaj kurjongatások közepette egymással vetekedő fiúk arca ragyog a boldogságtól. Pedig mind tudták, hogy ütközetbe indulnak, lehet, közülük sokan nem térnek vissza többé Milánóba. De mit számított a veszedelem! Száguldani, rohanni, eszeveszetten, neki a domboldalnak, a mezőnek… Hajjjrááááá! Hajjjjráááááá! Jankó úgy számította, több mint két, de kevesebb mint három óra alatt elérik a veszélyben forgó városkát. Annyit tudott Soncinóról, hogy bástyái erősek, és Visconti valóságos erőddé fejlesztette a régi leromlott falszakaszokat. De vajon odaérnek-e időben? Jankó már azt is elégtételnek vette, hogy Sforza belátta: amikor gyors hadmozdulatra van szükség, az ő nehéz, páncélos lovassága használhatatlan. Pedig hogy odavolt tőlük! Nemegyszer éjszakába nyúlóan vitatkoztak azon, melyik nép hadtudománya hasznosabb, az itáliaié, vagy a magyaré. Jankó most végre bebizonyíthatja, hogy hiába a tudományosan megtervezett hadmozdulatok sora, hiába a térképbe berajzolt

manőverek kecses nyilai, amikor sürget az idő, mégiscsak a könnyűlovas, bőrzekés, fokossal, szablyával felszerelt magyar lovas a legkitűnőbb! Azt már keserűen megtapasztalta, mennyire más itt a harcmodor. Hosszú menetelések, tessék-lássék ostromok, stratégia stratégia hátán, óvatos, puhatolózó összecsapások… Mintha csak udvariaskodnának egymással hónapokon át! Ebből állt az itáliai hadművészet. Hunyadit leginkább az lepte meg, hogy a szemben álló condottierék gyűlölet nélkül tervezték manővereiket. Aki ma az egyik csapat vezére volt, holnap tán a másiké lesz. Carmagnola is milánói condottiereként kezdte, mielőtt az ellenséghez állt volna… Előbb Milánónak foglalta el Bresciát, aztán visszahódította Velencének. Aki átállt a másik oldalra, vitte a seregét is. Mert errefelé a sereg nem a városé volt, hanem a condottieréé. A zsoldot egy személyben a vezér kapta, ő osztotta szét egy részét, amennyit éppen jónak látott. Ha a condottiere holnap jobb ajánlatot kap, az egész sereg átsétál az ellenséghez, és azt szolgálja onnantól fogva. Bolond világ ez! Jankó nem szerette az ilyen hidegfejű, asztalnál megfontolt háborúskodást. Mennyire más ez otthon! Otthon a harc életre-halálra folyik, otthon az ellenség az ellenség, nem pillanatnyi ellenfél. Otthon a gyűlölet az gyűlölet, a hűség az hűség. Otthon nincsen kegyelem a harcban, mert a harc az harc. Megérkezésük óta eddig néhány kisebb összecsapásban vettek részt, és Sforza szinte mindegyik után felhívta Jankó figyelmét arra, hogy a magyarok indokolatlanul kegyetlenek voltak az ütközetben. Indokolatlanul? Kegyetlenek? Hunyadi ezt sehogy sem értette. Ide hallgass, Giovanni, oktatta akkor a condottiere. Minek levágni a foglyok fülét, kezét, orrát? Minek karóba húzni a tisztjeiket? Hisz holnap Milánót is szolgálhatnák! Nem kiirtani kell őket, hanem a mi oldalunkra állítani! Hunyadi nem kért az ilyesfajta háborúskodásból. Már azt sem értette, hogyan létezik az, hogy miközben a Comói-tó mellett összecsapott a velencei és a milánói had, a mezőkön, alig pár száz ölre a csatatértől a parasztok békésen szántottak-vetettek.

– Mit nem értesz ezen? – méltatlankodott Sforza. Nekik is megvan a dolguk, nekünk is. Ők szántanak, vetnek, mi pedig harcolunk. Miért, mit kellene velük csinálnunk? Irtsuk ki őket, mert zavarják a békés gyilkolászást? Jankó erre elmagyarázta, hogy odahaza, ha két szomszédos báró összekülönbözik, akkor leginkább egymás jobbágyain töltik ki a dühüket. Egész falvakat irtanak ki, ha úgy hozza úri kedvük, s különben is nagy kedvvel rabolgatják, fosztogatják a szomszéd birtokait. Legalább oly hétköznapi gyakorlat ez, mint hogy vadászni is eljárnak a másik földjeire. Sforza közvetlensége és barátságossága ellenére is gyakorta kioktatta Jankót. De most! Most végre bebizonyítják, hogy mire jó a szélvész-gyors, kegyetlen-vad magyar harcos! Kétszer pihentek meg, hogy a lovak kifújják magukat. A legények hamar kimelegedtek, de viszketett már a tenyerük, hogy szablyáikkal megkóstoltassák a velenceiek vérét. Mire látóközelbe értek Soncino falaihoz, köd ereszkedett alá. Az égen szürke hófelhők sodródtak lomhán. A magyar csapat zihálva sorakozott fel, széles karéjban. A habzó pofájú mének szapora lélegzete megannyi apró ködgomolyként burjánzott körülöttük. Csend ülte meg a tájat, a város némán terült el előttük. Nem mozdult semmi. Hunyadi rosszat sejtve meresztgette a szemét. Lehet, hogy elkéstek? De akkor Soncino falai mögül a prédán marakodó zsoldosok és a megtámadott polgárok üvöltéseit kellene hallaniuk… Ehelyett… Csend… Baljós, hideglelős csend… Az egész sereg megfeszülve hallgatózott. Egy mező szélén álltak, a lovak idegesen kapáltak lábukkal, fáztak a kimerítő vágta után. Hunyadi összehúzta fekete köpenyét. A városfalakat délről közelítették meg, ha az idő tiszta lett volna, bizonnyal láthatnák az Oglio hídját és a bresciai országutat is, amerről minden bizonnyal Carmagnola csapatai érkeznek… Jankó a mellette lihegő Filipesi deákra pillantott. – Te hallasz valamit, Albert fiam?

A deák fülelt. – Én bizony semmit, nagyuram! Jankó kieresztette tüdejéből a levegőt. – Akkor sikerült! Még nem keltek át a hídon! Kulacsáért nyúlt, hogy nagyot kortyoljon a megkönnyebbülésre, de ekkor a vén Matkó eresztette melléje lovát. – Ott vannak – mondta színtelen hangon. – A ködben. Nagyon sokan. Kamonyai és Jankó hitetlenkedve nyújtogatták a nyakukat a kun által mutatott irányba. Nem láttak semmit. Ebben a pillanatban azonban feltámadt az Oglio felől fúvó szél, és néhány pillanatra fellebbentette a vastag ködfátylat. Ez is elég volt ahhoz, hogy Hunyadi ereiben megfagyjon a vér. Ott voltak… Némán felsorakozva a híd előtti mezőn, nem messze Soncino falaitól. – Jézus Krisztus, légy velünk! – hördült fel Filipesi, és szaporán hányni kezdte magára a kereszteket. Ott voltak… Beláthatatlan páncélos sokaság sorakozott fel tömött rendben: Carmagnola hadserege, szárnyakon a páncélos lovasság, elöl a vértekbe bújtatott, lándzsaerdőt meredeztető gyalogosok. Sforza nem tévedett… Legalább tízezer zsoldos… Középütt, a gyalogosok sorai mögött három széles caroccio sorakozott egymás mellett, kilenc-kilenc pár ökörtől húzva, árbocaikon a szárnyas oroszlános zászlókkal. – Mire várnak ezek? Miért nem rohanják meg a falakat? – tűnődött Kamonyai. Ez valóban érthetetlennek tűnt. Lehet, hogy a velenceiek nem tudják, hogy a várost gyakorlatilag nem védi senki? Lehet, hogy a kémjeik mégsem értesültek mindenről? – Matkó! – intette magához Hunyadi a vén vitézt. – Eriggy a kunok hadnagyához, hogy fordítsák meg lovaikat, és halkan, annyira halkan, amennyire csak tudnak, forduljanak vissza, kanyart vegyenek a város megett, és északról ereszkedjenek le az Oglio partjához! Simon bátyám! Induljék gyorsan a székelyek hadnagyához… Délre kerüljön száz lovassal! Keljen át a folyón, és kanyarodjon vissza a hídhoz, hogy jelre hátba verhesse a velenceieket!

Filipesi sápadtan bámult Hunyadira. – Uram… jó uram… hisz akkor alig marad fele embered… Nem látod mennyien vannak ezek? – Nem vagyok vak, Albert fiam! No, várj csak, te is indulsz rögvest! – Én, uram? – Te bizony. Már nyargalsz is be a városba. Parancsolom, hogy ha megfúvatom a kürtöt, mindenki, aki él és mozog, emelkedjék fel a falakra! Nem baj, ha fegyvere nincs, de lássák messziről a velencések, hogy jeles sereg óvja Soncinót! Érted? Ne bámulj így, elmondom majd a te Giuliettádnak, milyen fontos küldetést végeztél. No, eriggy, mert oldalba taszajtalak menten! Filipesi rémülten elbaktatott. Soncino falai közt ekkor megkondult a San Giacomo-templom harangja. – Mire készülsz, Il Corvo? – Visconti provveditoréje úgy reszketett, mint a kocsonya. – Nem lenne ildomosabb azonnal visszavonulni? Soncino menthetetlen, uram! Hunyadi elhessegette az olaszt maga mellől, és feszülten figyelni kezdte a mezőt, melyre a köd alattomosan, lassan visszaereszkedett. Mire Kamonyai és a vén Matkó visszatért, már ismét sűrű, áthatolhatatlan páraréteg takarta szemük elől az ellenséget. – Ők se látnak már minket. Nem tudják, hányan vagyunk a dombok megett. – A dombok megett? – kérdezte értetlenül Kamonyai. – De hisz nincs is senki a dombok megett. – De ők ezt nem tudják… Simon vállat vont, s biztos, ami biztos, leeresztette sisakrostélyát. Rajta és Hunyadin kívül néhány hadnagy testét védte fémpáncél, a többiek bőrzekében, bőrpajzsokat maguk elé tartva várták a parancsokat. Hunyadi fülelt. Hallotta, hogy a kunok és székelyek egy-egy csapata, mintegy száz-száz lovas óvatosan, halkan elléptet a többiektől, és északnak meg délnek fordulva mind gyorsabban eltávolodik tőlük a köd leple alatt. – Széthúzódni! – parancsolta Hunyadi a maradóknak. – Széthúzódni. Imádkozzatok, hogy maradjon még a köd! Imádkozzatok!

A folyó felől ebben a pillanatban éles dobpergés harsant: a velencei harci szekerek ceremóniásai támadásra készülj-t ütöttek. – Mindjárt megindulnak! – hördült fel Kamonyai. – Mindjárt támadnak, Jankó! – Nyugalom! Azt már látták, hogy itt vagyunk! Csak ijesztgetnek! Addig nem támadnak, amíg nem biztosak benne, hogy kevesen vagyunk. Tétlen várakozással telt néhány perc. A velenceiek felől szórvány lódobogás kélt, vélhetően a futárok vitték szét a szárnyakra Carmagnola parancsait. A dobosok rendületlenül ütötték dobjaikat, de a sereg egyelőre maradt a helyén. Hunyadit különös higgadtság szállta meg. Elméje ugyan lázasan forgatta a lehetőségeket, de Matkó és Kamonyai nem látták rajta a feszültséget. Még egyszer, utoljára sorra vette, mit tehetnének, hogy elkerülhessék a legveszedelmesebb megoldást. Támadni? Rájuk rontani oldalról? De hisz visszapattannának ilyen kevesen arról az eleven vasfalról! Rögvest kiderülne, milyen kevesen vannak… Vagy inkább nyargaljanak be Soncino falai mögé? De mit kezd pár száz magyar lovassal a várfalakon? Meg aztán így a székelyek, kunok kint rekednének… Nem… Ragaszkodni kell az eredeti tervhez, még ha az is a legkockázatosabb… Hunyadi kivette mellvértje alól az alaposan megsárgult, szétfoszladozó napkorongot, és odanyújtotta Kamonyainak. – Ha bármi történne velem, Simon bátyám, juttassa ezt el a fiamnak, Lászlónak… Kamonyai se nyelni, se szólni nem tudott, valamiért gombóc kezdte fojtogatni a torkát, és a szemét csípte a hideg lombard szél. Hunyadi elkérte az egyik vezénylő kun lovastól a kürtjét, aztán a tisztjeihez fordult. – Itt vártok… Nem mozdul innen senki! Jankó előreugratott, aztán vágtára nógatta Sárkányt. Egyenest a velencei hadsereg felé tartott. Egyedül.

8.
Ahogy a tejfehér ködben közeledett az ellenség sorai felé, magában fohászkodott, nehogy vasvesszőt eresszen rá egy számszeríjász. Csak hallják majd, hogy mindössze egyetlen lovas közeleg! A ködből oly hirtelen bukkant elő a velencei had első néhány sora, hogy Hunyadi kénytelen volt visszarántani Sárkányt, bele ne szaladjon az előremeredő lándzsákba. A serenissima zsoldosai ideges kiáltozásban, handabandázásban törtek ki. Valaki megragadta Sárkány gyeplőjét, de Hunyadi úgy rámorrant, hogy rögtön eleresztette. – Követ vagyok! – kiáltotta olaszul Jankó. – Vezessetek Carmagnolához! Követ vagyok! Valahonnan a gyalogosok sorfalai mögül megtermett, szakállas lovag bukkant elő, és gyanakodva végigmérte Jankót. – Ki vagy? Idegen a kiejtésed! – A nevem Hunyadi János. Őfensége, Zsigmond magyar király lovagja vagyok! – Hunyadi? Te volnál Il Corvo? – A szakállas hitetlenkedve bámult rá – És ide mersz jönni? Elment az eszed, te magyar? – Vezess tüstént Carmagnolához! – szakította félbe Hunyadi. – Ha késlekedsz, az nagyon sok velencei életébe fog kerülni! A szakállas fürkészte egy darabig Jankó arcát, aztán úgy döntött, jobb lesz, ha teljesíti a kérését. Majd Carmagnola dönt a sorsa felől! Megragadta hát Sárkány gyeplőjét, és átvezette az előttük engedelmesen szétnyíló gyalogosok sora között. A velencei katonák úgy bámultak fel a fekete köpenybe burkolózó, zord magyar lovagra, mintha valami istenség lenne. Jankó végig hallotta tiszteletteli sutyorgásukat. – Il Corvo… – Il Cavaliere Nero… – Il Corvo… Az egymás mellett álló carroccióknál várt rájuk a vezér. Carmagnola viszonylag alacsony, mélyen ülő szemű, vastag nyakú férfi volt. Rövid, korán őszült haja alól vágás kanyargott keresztül hatalmas sasorrán. Ahogy megpillantotta a közeledőket, gyanakodva, összeszűkült tekintettel méregette Hunyadit. A harci dobok a vezér intésére elhallgattak.

– Légy üdvözölve, nemes condottiere! – köszöntötte Jankó kurta biccentéssel. – A nevem Hunyadi János… Úgy tűnt, Carmagnola is tisztában volt vele, ki is az a Hunyadi János. Szemei elkerekedtek. – Valóban te volnál a nevezetes Il Corvo? Mit akarsz tőlem? Jankó tekintete végigsöpört a Carmagnola mellett és mögött sorakozó alvezéreken. Észrevette Colleonit, akit ő fogott el az Adda völgyében, s akit Velence hihetetlenül sok aranyon váltott meg néhány héttel ezelőtt. Az alvezér elfordította fejét, hogy ne kelljen Jankó szemébe néznie. – Azért jöttem, nemes condottiere, hogy a megadás jeleként átvegyem kardodat. Hunyadi szavai elképesztő fogadtatásra találtak. Carmagnola hosszú pillanatokon át csak meredt rá értetlenül, mintha nem hinne a fülének. Alvezérei tátva maradt szájjal pislogtak egymásra. Jól hallottak? Megadás? – Személyesen garantálom a saját és alvezéreid életét, nemes condottiere! Annyit kérek csak, hogy hadi zászlóidat haladéktalanul vond be, és add át nekem! – Megadásként? – hörögte Carmagnola. – Megadásként? Hunyadi arcára kölykös vigyor ült ki. – Attól tartok, nincs más választásod, nagyuram. Megvallom, nem hittem volna, hogy ilyen gyanútlanul belesétálsz a csapdába, de te mégis ezt tetted Talán mégsem szolgálsz rá a hírnevedre, amint azt sokan vélik Milánó városában. – Che cooosa?∗ – Valóban elhitted, hogy Sforza elkövet akkora baklövést, hogy ifjú jegyesét katonai őrizet nélkül hagyja? Valóban elképzelhetőnek tartottad, nemes condottiere, hogy Soncino erődjét alig két tucat alabárdosra hagyja Milánó hadura? Ennyire ostoba lennél? Ne vedd zokon, uram, de Velence rossz kezekbe tette le hadai sorsát… Carmagnola arcáról csak lassan olvadt le az elképedt maszk. A szájtáti értetlenség lassan óvatos mosolyba torzult. – Ó, már értem… Nagy tréfamester vagy te, magyar! Egy pillanatra… szavamra, egy pillanatra azt hittem, komolyan beszélsz!

Oldalba bökte Colleonit, aki most már nem tudta levenni szemét Hunyadiról. A többi alvezér lassan döcögni, majd nevetni kezdett, hogy aztán hullámzó röhögésbe fúljon kórusuk. – Te magyar! Nekem éppen ilyen fickóra van szükségem! – Carmagnola vidáman Hunyadi lova mellé léptetett, és hatalmas tenyerét Jankó vállára ejtette. – Szeretem azokat a férfiakat, akik bátran néznek szembe a biztos halállal. Ahogy idejöttél… Krisztusra… Il Corvo… neked aztán van merszed! Hunyadi megértően mosolygott vissza rá, de nem szólt. – Csapj fel hozzám, te magyar! Mennyit fizet neked az a torzszülött Visconti? Öt aranyat? Tízet? Én naponta húszat adok neked! Szolgálj engem! Hozd a lovasaidat is! No, mit szólsz? Hunyadi rendületlenül mosolygott. – Kevés? – Carmagnola elbizonytalanodni látszott. – Nem vagyok én Krőzus, te magyar! No jó! Kapsz harminc aranyat! Első alvezérem leszel, Cavaliere Nero! Colleoni – ha lehet –, még jobban elsápadt Carmagnola mellett. – No, mi lesz? – A condottiere kinyújtotta Jankó felé érdes tenyerét. – Csapj bele, te magyar! Hunyadi mosolya még szélesebb lett, de a keze meg sem moccant. – Ne élj vissza a türelmemmel! – csattant fel Carmagnola, mert hirtelen ráébredt, hogy alvezérei és az egész velencei sereg szeme láttára, füle hallatára csinál belőle bolondot ez a barbár! – No, gyerünk, csapj bele, különben keservesen megbánod! – A kardodat, nemes condottiere – felelte halkan Hunyadi. – És a velencei hadilobogókat! Most! Ezúttal Carmagnolának már nem maradt kedve nevetni. Hosszan belebámult Jankó rezzenéstelen tekintetébe, aztán lassan hátrálni kezdett a lovával vissza, az övéi közé. – Fogjátok el ezt a kutyát! Holnap a dózsepalota előtt akasztjuk fel! Kibeleztetem! Kerékbe töretem! – Őrizd meg méltóságod, nemes condottiere! Ne beszélj, inkább hallgass amíg elmondom, mi történt. Kémeid becsaptak téged. Ez a kelepce Visconti terve volt, és te gyanakvás nélkül belesétáltál. Szánalmas…

– Hazudsz! – üvöltötte Carmagnola, hogy alvezérei összerezzentek a háta megett. – Hazudsz, magyar kutya! Alig vagytok néhány százan! Láttunk benneteket a ködön át! – Csupán a felderítőimet láttad – vont vállat Hunyadi. – Háromezer lovasom a jobbszárnyadat fenyegeti. Háromezer a hátad mögé került. Az erőd pedig nem üres, ahogy hitted: hétezer Visconti-zsoldos várja, hogy megmoccanj! Carmagnola utolsó, tétova kísérletet tett, hogy tréfára vegye Hunyadi szavait. – Hazudsz! – motyogta. – Remekül lódítasz, de tudom, hogy Soncino üres! Jankó jóindulatúan viszonozta a condottiere iménti leereszkedő mozdulatát, és megveregette Carmagnola vállvértlemezeit. – Akkor nézz csak észak felé, jó uram! A vezér arra kapta a fejét: a ködön túl valóban lovasok mozogtak, épp felsorakoztak az Oglio partjától, vélhetően egészen a város faláig, noha soraik vége nem látszódott a párálló fehérségben. – És most fordulj meg, jó uram! Carmagnola leesett állal, nyögve engedelmeskedett. A folyó hídján túl szintén fekete árnyalakok hullámoztak sűrű, tömött sorokban. – Amint láthatod, elvágtuk a visszavonulásod útját… – mosolygott Hunyadi. – És most… Felemelte kürtjét, és belefújt. A panaszos, érces hang végighullámzott a velencei sereg feje fölött, és reszketegen verődött vissza Soncino falairól. Ebben a pillanatban a városfalakon is mozgolódás támadt: ezer és ezer emberalak emelkedett fel a mellvédek mögül, kezükben fáklyákkal. Rőt izzás festette vörösre a téli égboltot. – Nos, jó uram? Carmagnola szájszéle remegni kezdett. – Csapda? Csapdába csaltatok… engem? – Mint mondtam, életedet és testi épségedet személyesen garantálom, condottiere. A kardodat! Carmagnola habozni látszott. – Sajnálom, jó uram, de nincs sok időd! Amennyiben nem térek vissza hamarosan a lovasaimhoz, megindul a támadás. Körül vagy véve. Csúnya mészárlás lesz, sokan meghalnak majd az enyéimek közül, de

titeket biztosan a földbe taposunk. Kár az emberekért, nem gondolod? Add át tehát kardodat, a velencei hadilobogókat a carrocciókról. Amennyiben a megadás jeleit átadom Sforzának, talán megkíméli embereidet a mészárlástól. Carmagnola falfehérré változott, a húsos arcát keresztülszelő forradás vörösen lángolt. Minden ízében remegett. Egész élete egy csapásra összeomlani látszott egy keleti barbár vigyorgó arca előtt. Nagyon hosszú ideig csak bámult maga elé. Csend támadt, a velenceiek szűkölve, lélegzetüket visszafojtva figyelték vezérüket. Tudták, hogy sorsuk, életük dől most el. A csendet csak a hídon túl és a folyó mellett mozgolódó magyar lovak horkanásai, és a várfalakon egymásnak felelgető soncinóiak rikoltásai törték meg. Aztán lassan, nagyon lassan Carmagnola, a velencei köztársaság legfelsőbb hadura leoldotta ékkövekkel díszített ezüstövéről a hatalmas pallost, és remegő kézzel átnyújtotta Hunyadi Jánosnak. Csak intett, mire néhány legény fáradtan felkúszott a carocciok árbocaira. Nemsokára a szárnyas oroszlános lobogók is ott voltak Jankó kezében. – Embereid tegyék le a fegyvert – utasította Carmagnolát együttérző melegséggel Jankó. – A kardokat és lándzsákat a földbe szúrva, az íjakat, számszeríjakat halomba rakva. Most megyek, és kieszközlöm Sforzánál, hogy engedje szabadon katonáidat. A condottiere szemében egy pillanatra az őszinte nagyrabecsülés fénye csillant. – Nemes lélek vagy, Cavaliere Nero! Igaz lovag! Királyod és nemzeted büszke lehet rád! Hunyadi fejet hajtott, majd megfordította lovát, és ügetni kezdett visszafelé, a velencei katonák szétnyíló sorfala között. Magában fohászkodott, hogy addig ne oszoljon fel a köd, míg Sforza meg nem érkezik a város falai alá zsoldosseregével. Nem volt szerencséje. Másfél óra múlva, mikorra a velenceiek mind letették a fegyvert, kardjaikat, lándzsáikat a földbe szúrták, íjaikat, számszeríjaikat halomba rakták, a köd viszonylag gyorsan fellebbent, és Soncino mezejére tompa, téli napsütés tűzött le a magasból. Hunyadi felszisszent. Néha úgy érezte, a Jóisten kedvtelve teszi próbára őt.

9.
– És most mi lesz? – kérdezte Kamonyai, az immár tisztán kivehető ellenséget szemlélve. – Futás? – Várjunk még azzal! – Jankó idegesen forgolódott a nyergében: alig néhány perce rendelte vissza a „bekerítő” kunokat és székelyeket, de még időbe telik, mire mind csatlakozhatnak hozzá. A velenceiek sorai közt dühödt kiabálás támadt. Most látták csak, hogy becsapták őket, s a hídon túl, valamint az Oglio mellett felsorakozott lovas had alig száz-száz emberből áll, s maga a fősereg sem sokkal nagyobb annál. Sorra kihúzgálták földbe szúrt fegyvereiket, és lázongva, üvöltözve, kardjukkal, pajzsukat csapdosva várták, hogy támadási parancsot kapjanak végre s lemossák a becsületükön ejtett foltot. A kitisztult időben Jankó jól láthatta a díszeiktől megfosztott zászlósszekereket, s a mellettük álló Carmagnolát. A condottiere tajtékzott, alvezéreit szidta, s az egyik carroccio oldalát rugdalta tehetetlen dühében. – Jól van! Ügetés a városfalakhoz! – adta ki az utasítást Hunyadi. – Felsorakozunk a kapunál! A magyarok néhány perc alatt elfoglalták újabb állásaikat az erődítmény előtt, olyan hosszan elnyújtva a lovas láncot, amennyire csak tudták. Kiegészülve a visszatérő csapatokkal hézagos, nevetségesen gyenge védvonalat alkottak a falak előtt. Jankó szíve a torkában dobogott. Sejtelme sem volt róla, hogy az alkudozással és tétlen várakozással eltöltött idő alatt mennyire közelítette meg Sforza serege a várost, de reménykedett benne, hogy már csakugyan nem lehetnek messze. Hátrafordulva a városfalon kétségbeesett, rémült nőket és vénembereket pillantott meg. A fejüket fogták, mert látták, hogy a védelem valójában nem képes feltartóztatni Carmagnolát. Az első roham elsöpri a magyarokat, és akkor már a város kapuját sem lesz nehéz beszakítani! A velenceiek mindezek ellenére nem mozdultak. Beletelt néhány percbe, mire Hunyadi pedzeni kezdte, hogy miért. Carmagnola minden bizonnyal újabb csapdától tartott. Mi járhat a fejében? Úgy gondolhatja, hogy Sforza mégsem engedi elvonulni őket? Lehet, hogy mészárlást akar? Teljes diadalt, leöldösött velenceiek ezreit?

– Mire várnak ezek? – tűnődött Kamonyai is, csak ő hangosan. – Mit mondtál nekik, te Jankó? Hunyadi vállat vont. – Mondtam ezt-azt. Hanem, Simon bátyám, készüljön, mert nemsokára belátják, hogy nincsen itt semmiféle csapda… – Miféle csapda? – Hát ez az, hogy miféle. Semmiféle. Tovább vánszorogtak a percek, de Carmagnola csak nem akart támadni. A velenceiek egy újabb órán át bámulták az ötszáz magyar lovast, és egyszerűen nem hittek a szemüknek, mintha csak arra vártak volna, hogy elárulják magukat, s valahogy fény derül a turpisságra. Nem sokkal később minden irányba felderítők spricceltek szét, hogy meggyőződjenek róla, valóban nem várakozik-e magyar lovas bandérium a folyó túloldalán, a város falai megett,vagy bárhol, ahonnan lesből lecsaphatnának rájuk. Amikor derengeni kezdett Carmagnola számára, hogy egy szó sem volt igaz Jankó szavaiból, nagy sokára elrendelte a támadást. Önbizalma és vérszomja addigra alábbhagyott: a gyalogosokat a carrocciók mellett hagyta, és csak a két szárnyon toporgó lovas egységeknek rendelte el a rohamot. Hunyadi komoran becsatolta sisakja szíját. – No, legények! Azt mondom, ne várjuk be őket! Vágta! Intett, hol váljon ketté a vékonyka sor, és megfúvatta a támadást jelző kürtöt. A két oldalról feléjük robogó, nehéz vértekben dülöngélő velenceiek elhűlve látták, hogy a magyarok ahelyett, hogy biztos menedéket keresnének maguknak a városkapu mögött, eszement módjára elébük lendülnek. Erre a legtapasztaltabb zsoldosok is idegesen bámultak sisakjuk szemrésén át, vajon honnét ez az öngyilkos bátorság. Mégis oldalba készül csapni őket valami eddig jól elrejtett seregtest, vagy tán menten megnyílik előttük a föld, amiből ördögi praktikákkal előugrik a Cavaliere Nero valamely újabb furfangja? Honnét ez az őrjöngő önbizalom? Honnét? A következő pillanatban a magyarok megtorpanás nélkül belerobbantak a velencei vasék hegyébe. Fémes sikollyal csúsztak egymásnak a pengék, a nyeregben előrehajoló, s irdatlan erővel lesújtó kunok és székelyek görbe szablyái védhetetlen erővel hasították a

sisakok, pajzsok fémlemezeit, fakasztottak vért, szeltek mély, lángoló sebeket az első velencei sorok harcosaiba. Hunyadit a roham lendülete kissé jobbra sodorta a középtől, így csaknem oldalba kapta az elébe térülő velencei nehézlovasokat. Első csapásától szablyájának pengéje szilánkokra törött. Káromkodva vonta ki a hosszú csatapallost, baljába láncos buzogányát kerítette, s máris kurjongatva, vérmes lendülettel vetette magát az ellenségre. – Cavaliere Nero! Cavaliere Nero! Az első pillanatokban még fejvesztve menekült előle, aki csak felismerte, de aztán ahogy a magyar lovasokat körbefogta, valósággal elnyelte a velencei vastömeg, mind többen nyomakodtak felé is, éppen azért, hogy fejét és az azzal járó vérdíjat, dicsőséget megszerezzék maguknak. Ez volt a legválságosabb pillanat. Hunyadi, akinek mindkét kezében sebesen forgott a fegyver, szeme sarkából homályosan érzékelte, hogy lassan megindul a velencei gyalogosok serege is. Még néhány perc, és keresztülgázolnak rajtuk, irdatlan tömegükkel nekiroppannak a városkapunak. Akkor pedig megkezdődik az öldöklés, a soncinóiak halomra gyilkolása… – Az anyátok keserves hétszentségit! Hunyadi finom rajzolatú sisakja már nem ezüstben ragyogott, merő lucsok volt a vértől és a ráfröccsent agyvelődarabkáktól. Jobbjában a csatapallossal, baljában a láncos buzogánnyal úgy tört előre ellenségei soraiban, mintha csak búzát csépelne a mezőn – a velenceiek összekaszabolva, levágott kézzel, beszakított koponyával, felmetszett hassal, kiomló belekkel dőltek ki az útjából. Jankó átadta magát a tomboló dühnek. Tudta, egész csapatát néhány perc alatt eltapossák az ellenség lovasai, s addig kell kitalálnia valamit, ha nem akarja, hogy ez a soncinói mező legyen mindannyiuk temetője. A közelben puskák dördültek el, s nem sokkal később egy ágyú is felbömbölt. Jankó közel érezte az elzúgó ágyúgolyó szelét, de a robbanást nem látta. Dörej visszhangzott a fülében, s valahol a carocciok környékén diadalittasan felordítottak a velenceiek. Visszarántotta Sárkányt, hogy a becsapódás irányába nyargaljon, megnézni, mekkora pusztítást végzett a lövedék lovasaiban, de útját állta három megtermett velencei. Nem sokon múlott, hogy az elöl vágtató lándzsája át nem döfte mellvértjét: a fémhegy sikoltva siklott le a páncélról, és felhasította karját.

Suta mozdulattal igyekezett oldalra csapni pallosával, de szeme sarkából már látta villanni a következő lovas előreszegezett lándzsáját. Az utolsó pillanatban vetett elé valaki pajzsot. A lándzsa tompa csattanással lecsúszott a lemezről, és ártalmatlanul elsuhant Hunyadi arca mellett. – Simon! Kamonyai felágaskodott a kengyelben, és pallosának egyetlen suhintásával levágta a velencei lovas fejét. A harmadikkal Kendeffy végzett láncos buzogánya jól célzott csapásával: a csatacsillag vasgöbe a koponyán áttörve belebuggyant a velencei agyvelejébe. – Ki innen! – zihálta Kamonyai, és megragadta Sárkány zabláját. – Ki innen Jankó, amíg nem késő! Újra felbömbölt a velencei ágyú, és a sistergő ágyúgolyó ezúttal Hunyadi közvetlen közelében sodort el egy székely lovast. Kétségbeesetten körbepillantott. Kendeffy szentségelve lóbálta meg újra a buzogányt a feje fölött. Már a mozdulatra is meghátráltak közeléből, s mikor bőszen körbesuhintotta a fegyvert, csontok reccsentek, koponyák hasadtak megint. Hunyadi látta már, hogy nincs tovább. A carocciok irányából újabb füstfelhő burjánzott, de füle zúgásától nem hallotta a dördülést. Viszont azt látta, amint húscafatokat, letépett végtagokat hány szerteszét a becsapódás, vagy húsz öllel a helytől, ahol Sárkány forgolódott habzó pofával. Hirtelen érces kürtszó harsant. Jankó zihálva emelte fel fejét, de a szemébe csöpögő vértől nem sokat látott, csak a rémülten ide-oda forgolódó velenceieket maga körül. A karok lehanyatlottak, a keresztbe feszülő pengék sikoltva búcsúztak egymástól… A kürtszó… A kürtszó… Hunyadi levegő után kapkodva nyújtogatta a nyakát. Hisz ez a Visconti-kürt szava! Mintha tágulni kezdett volna körülötte a kör. A velenceiek előbb lassan, hitetlenkedve, majd mind szaporább léptekkel hátráltak el a szorongatott magyar lovasoktól. Nemsokára már csak ők álltak ott, nem messze a városfalaktól zihálva, sebektől borítottan. – Uram! Nagyuram!

Jankó szédelegve kereste a hang forrását. Filipesi deák odafönn nyújtoatta nyakát Soncino városfalán, és magáról megfeledkezve mutogatott az Oglio irányába. – Nagyuram! Itt vannak! Megjöttek! A várost két irányból megkerülve, csillogó fémhernyóként hullámozva Francesco Sforza lovasseregének tömött sorai ügettek feléjük fegyelmezetten. A déli lapály felől Milánó kígyós-címeres lobogóit magasba emelve a Visconti-sereg gyalogsága sietett oldalba kerülni az összezavarodott velenceieket. – Sforza… – lihegte Jankó, miközben lecsapta pallosa pengéjéről a sűrű vért. – Az utolsó pillanatban, condottiere kapitány… Megfordult. Amott, a carrocciók mellett Carmagnola sápadtan bámulta a kétoldalt sebesen felfejlődő milánói csapatokat, s észre sem vette, hogy alvezérei egymást túllicitálva próbálják magukkal ráncigálni onnan. Ő csak állt, és bámulta a magyarok kimerült, sebektől megtépázott maroknyi csapatát. Ennyi lett volna? Csak ennyi ember védte a várost? Nem volt csapda? Nem volt rejtett furfang? Nincsenek a dombokon túl, a falak mögött elrejtőzött tartalék csapatok? Hunyadi remegő kézzel leoldotta vérmaszatos sisakját, és ösztönös mozdulattal meglengette Carmagnola felé. A velencei condottiere nem viszonozta a gesztust, üveges szemmel bámulta, ahogy az Oglio mentén előrenyomuló milánói lovasok a saras földbe tiporják szétszéledni készülő gyalogosait. Azt sem értette, hogyan végezhetett az előbb ekkora pusztítást embereiben az a maroknyi magyar… Aztán lassan megfordította lovát, és sebes vágtával megindult a híd felé. Mire Sforza odaért Hunyadihoz, a velenceiek már javában menekültek az Oglión át: a szerencsések a hídon egymást taposva próbáltak keresztülvergődni, magukkal sodorva a nehéz vasban kókadozó lovasokat. A többiek egyszerűen belevetették magukat a vízbe, és kapálózva próbáltak átvergődni a túlpartra, mielőtt elnyelte volna őket a lassan hömpölygő, vérhabtól megduzzadt patak. – Giovanni! Giovanni! – Sforza forrón magához ölelte Jankót. – Megsebesültél? Bajod esett, barátom? – Nincs semmi bajom – Hunyadi a fűbe köpött. – De érkezhettél volna kicsit hamarabb is, condottiere! Sforza még egyszer megölelte.

– Visconti mindent tud. Otthagyta Zsigmondot, a hercegeket, a küldötteket, és ide tart! Ha értesül róla, hogy Biancának a haja szála se görbült, és még Soncino is sértetlen maradt, gazdagon megjutalmaz, caro amico! – Megjutalmaz? – Hunyadi félretolta Sforzát, és odaléptetett embereihez Épp akkorra számolták össze a sebesülteket, holtakat. Százhúszan ott maradtak a vad összeroppanásban, százkilencvenen sebekkel borítva pihegtek lovuk nyergében. Ennyi áldozat néhány perc alatt! Drága árat fizettek azért, hogy Milánó hercege ne legyen egy újabb várossal szegényebb… Soncino kapui végre döngve kitárultak a magyarok előtt.

10.
Úgy, ahogy volt, véres páncélban, emberi agyvelővel összemocskolt köpenyében Hunyadit a városka legcsinosabb épületébe, a Viscontiházba vezették. Lovasai letáboroztak a főtéren. A túlélőknek tán még életükben nem volt olyan jó dolguk, mint aznap Soncinóban: a hálás helyiek senkitől nem sajnálták az élelmet, bort, gondos ápolást. A sebesült magyarokat sokan saját házaikba vitték, ágyba fektették, s a jó soncinói orvosok fáradságot nem kímélve látták el a sérülteket. Az ütközetben elesett legényeket tisztességgel összeszedték a mezőről, és a San Giacomo-templom előtti terecskén terítették ki őket. Estére gyertyák százai lobogtak a „barbár” holtak lábainál. Míg a felzaklatott Visconti megérkezett, Jankó találkozott valakivel, s ezt élete végéig gyakran emlegette. A palotában szolgálólányok levetkőztették, megmosdatták, haját illatos kenőcsökkel kenték be, majd Visconti ruháiba öltöztették, s a herceg egyik pompázatos köpenyét terítették hátára. Sforza a nagyteremben várta borral és étekkel. Épp csak elkezdett falatozni, amikor nyílt az ajtó, és egy nyurga kislány lépett a terembe egy idősebb asszony kíséretében. Hófehér arca és hollófekete haja volt, amit gyöngyös háló szorított le. Kék szemei kíváncsian ragyogtak a gyertyák fényében. Odarohant Sforzához. – Szerelmem! Francesco! Ő az? Ő a megmentőnk? Hunyadi csaknem kiejtette kezéből a combot, amit az imént még fásultan majszolt. Talpra vergődött, és meghajolt a kislány előtt. – Hercegnő?

– Üdvözöllek, nemes lovag! – A gyermek szavai oly komolyan, ünnepélyesen csengtek a teremben, hogy Jankó önkéntelenül is elmosolyodott a bajsza alatt. – Drága barátom, engedd meg, hogy bemutassam neked Bianca Maria Viscontit, Milánó hercegének egyetlen leányát, az én imádott arámat! A leány kifogástalan eleganciával, fehér szoknyája szegélyének megemelésével pukedlizett Jankónak. – Szerelmem, engedd meg, hogy bemutassam neked az én igaz barátomat, Giovanni D'Unnadit, őfensége, Sigismundus lombard király dicső lovagját, ki jelenleg atyád szolgálatában áll, akárcsak én. Bianca elbűvölő mosollyal nyújtotta csókra kezét. Jankónak tetszett ez a bensőséges, emelkedett hang, és nem akarta elrontani a játékot. Mély áhítattal csókolt kezet a leánynak. – A toronyból láttam, mit tettetek értünk, nemes lovag – jelentette ki Bianca tágra nyílt szemmel. – Halálmegvető bátorság volt nekirontani a velenceieknek. Megmentetted a várost és az életünket, lovag! Úgy beszélt, mint egy felnőtt, mint egy született uralkodó: szavai, hanglejtése kifinomultak voltak, testtartása fejedelmi. – Nem enyém az érdem, hanem derék lovasaimé – mosolygott Jankó. – És persze a ködé… Nagy szolgálatot tett mindannyiunknak. – Nem, nem! – tiltakozott Bianca. – Az a roham… Felejthetetlen volt… Ó, bárcsak én is harcolhatnék! – A lány vékony hangja hirtelen megkeményedett, szemében vad tűz fénylett fel. – Milyen kár, nemes lovag, hogy a leányok nem vehetnek kardot a kezükbe! Hallottál róla, hogy Franciaországban egy Johanna nevű egyszerű leányzó az angolok ellen vezérelte a seregeit? Sajnos, nekem nem engedik, hogy kardot ragadjak, pedig úgy szeretném! A te országodban harcolnak a nők? Francesco, a vőlegényem szerint a barbárok asszonyai maguk is harcolnak… Mielőtt Sforza gyengéden megfeddhette volna illetlen szavaiért Biancát, Hunyadi letérdelt a kislány mellé, és megragadta a kezét. – Ha akarod, mesélek neked egy asszonyról, kedves Bianca, aki az én hazámban férfimódra harcolt. Gályákat vezényelt egy nagy folyón, és bátran nekirontott a török naszádoknak! Páncélt viselt, oldalán kardot hordott, és ha kellett, a halállal dacolva rohant az ellenség közé!

– Csakugyan? – Biancáról egyszeriben lefoszlott az udvarias máz, a felnőttes póz, és csodálkozó, ámuló kisgyermekké változott. – Úgy harcolt, mint a férfiak? – Kibomlott szőke haja lobogott a szélben, ahogy gályája szelte a Duna vizét – idézte még mindig üdvözült mosollyal Hunyadi, s hatalmas kezével a levegőbe szántotta a folyó képzeletbeli hullámait. – Dörögtek az ágyúk, a vad pogány pedig csaknem beleszorított minket a Dunába. De ő… Cicelle… így hívták ezt a nemes asszonyt, odavezényelte a gályákat, s dacolva a körülötte süvítő ágyúgolyókkal, kimentette szorongatott helyzetéből hős férjét, és királyát… No, s persze… engem is… – Téged is, vitéz lovag? Mesélj még róla! Mesélj! Lehetek én is ilyen harcos asszony? Szerinted az leszek? Várj csak! Hát a tengert láttad már? Képzeld! Én még nem láttam! Az apám folyton az abbiatei kastélyban tart bezárva! Tulajdonképpen még Milánóban sem voltam! Én, a milánói herceg lánya! Ehhez mit szólsz? Milánó hercegnője e szóáradat közepette önfeledten Hunyadi térdére telepedett, s mindkét kis kezével átnyalábolta a nyakát. – Ha akarod, gyönyörű Bianca, mesélek még neked a harcos Cicelle asszonyról! De előbb engedj ennem egy keveset! Megéheztem a harcban! Bianca fecsegve, lelkesen tapsikolva ültette vissza a székére Jankót, és maga gondoskodott róla, hogy finomabbnál finomabb falatokat szolgáljanak fel, és mindig legyen bor az asztalon. Hunyadi azon az estén órákon át mesélt Bianca Maria Viscontinak. Elbűvölte ez a varázslatos teremtés. A kislány mindössze hatéves volt, de kifogástalan nevelést kapott. Beszélt és értett németül, provanszál és francia nyelven, hibátlanul írt és olvasott, és persze kitűnően lovagolt, amit másnap reggel meg is mutatott Hunyadinak. Véget nem érő szóáradata csak akkor szakadt félbe rövid időre, amikor este megérkezett Visconti herceg is. Bicegett, és csúf arcán még mindig páni félelem tükröződött. Csak akkor enyhült, mikor magához ölelhette egyetlen gyermekét, s meggyőződhetett róla, hogy csakugyan nem esett bántódása a kurtán-furcsán végződő ostrom közben. Amikor eleresztette Biancát, hosszan Hunyadi szemébe nézett, s Jankó döbbenten tapasztalta, hogy a herceg tekintetében ezúttal nyoma sincs a gúnynak, fennhéjázásnak.

– Megmentetted a leányom életét, Giovanni… – mondta megindultan Visconti. – Ha valaha szóval, vagy tettel megsértettelek, bocsásd meg nekem! Mától a barátom vagy! Ilyen embert nem engedek vissza Magyarországra! Dicséretnek szánta ezt, de Hunyadi elkomorult. Másnap tudta csak meg, hogy Visconti, visszatérése után Milánóban haladéktalanul kifizette Zsigmondnak a hiányzó négyezer-ötszáz aranyat. Nem sokkal később Sforza egy kígyós-címeres pecséttel lepecsételt ládikát hozott számára a hercegi palotából. A ládikában ötszáz frissen vert lombardiai aranydukát csillogott. Soha nem volt még ekkora vagyon a kezében – ez volt első jelentős fizetsége. Azt az estét viszont, Soncinóban soha nem felejtette el. Jó másfél évtizeddel később, amikor odahaza a tenger gond csaknem maga alá temette, egy napon hírét hozták, hogy messze, Milánóban Bianca Maria hercegnő, Sforza herceg asszonya páncélt öltött, amikor a velenceiek rátámadtak Cremonára, és karddal a kezében sietett az ellenség elé. A Páviába vezető hidat hősies harcban védte meg katonáival a velencei zsoldosok ellen. A harcos asszony hírét felkapta a szél, Itália-szerte hősként emlegették. A hírt hallva Hunyadi János, immár majd ötvenesztendősen révedő mosollyal idézte fel a régmúlt napok emlékét, a napét, mikor Milánó hercegnője még a térdén lovagolva hallgatta Rozgonyiné Cicelle legendáját.

11.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526 ŐSZE Az erdő oly kihalt volt, mintha még a vadak is mind elmenekültek volna a közelgő török sereg elől. A szép öregember és Dénes sokáig szótlanul lépdeltek a dermedt avarban, s már csak abban reménykedtek, hogy legalább egy árva nyúl az útjukba szédül, hogy elejtsék. De az erdő hallgatott. A fák sem hajladoztak, csak a magasban zörgette a jeges szél a legmakacsabb leveleket, sürgetve őket, adják fel a hiábavaló harcot. Dénes valami hasonlót érzett legbelül.

A lelkét marcangoló bűntudat órák óta gyötörte, s bár az öregember meghagyta neki, hogy meresztgesse a szemét, hegyezze a fülét, ő képtelen volt az erdőre figyelmezni. Lelki szemei előtt kedvese sokat szenvedett arca lebegett, no meg a hajnali szeretkezés lázas képei. Az a két leány! Ők a hibásak mindenért! Ők kísértették… Tán csak azért, mert szerzetes. Mi egyéb okuk lehetett volna testét, lelkét a romlásba taszítani? Átkozottak! Legyenek átkozottak mind a ketten! Deér-Sólyom István megtorpant. Rajta egyáltalán nem látszott, hogy fázna. Megszokta már a mostoha idő kényelmetlenségeit. Ám ahogy előrehajolva hallgatózni kezdett, öreges mozdulata valahogy szánalmat ébresztett Dénesben. – Nincs itt semmi, jó uram! Üres az erdő… a telet várja már… A szép öregember nyögve kiegyenesedett. – Az állatok érzik, hogy mi közeleg… hogy mi vár rájuk… – Én is érzem… Bűnös vagyok… – Dehogy vagy te bűnös! Miért lennél? – Sejtelme sincs nagyuramnak, mit műveltek velem azok a… szörnyetegek… Ha tudná… Ha sejtené, szóba sem állana velem többé… – Bolond vagy te, Dénes fiam! – Az öregember letelepedett egy kidőlt, mohos fatörzsre. – Azt hiszed, annyira rossz a fülem, hogy nem hallottam a nyögdécseléseket és a sóhajokat? Nem vagyok én már jó alvó, a legapróbb neszre is felriadok. Dénes szeme elkerekedett. – Tudja…? Tudja, mit tettek velem? – Hát, először is Dénes fiam, te tetted velük, amit tettél, mert még ha ketten voltak is, s te egyedül, akaratod ellenére akkor sem lettek volna képesek… – Én a sátántól vett kísértésről beszélek! – csattant fel a fiú elvörösödve. – Elveszik a férfiember eszét! Gyenge vagyok! Esendő! Nem én tehetek róla! – Hát persze hogy nem! – nevetett a szép öregember. – Azt hiszed, te vagy az első tejfelesszájú papocska, aki majd beleőrül az asszonyi kísértésbe? Hát jobb, ha tudod, Dénes fiam, én nemigen találkoztam férfiemberrel, aki ellent tudott volna mondani a patás kísértésének, kiváltképp, ha oly szemrevaló fehércselédek képében nyilvánult meg, mint amilyen ez a kettő az apátságban Meg aztán ezek a szerencsétlen

leányok is éppoly nyomorultak, mint mi magunk vagyunk. Ha jól sejtem, valamely nagyúr palotaszajhái voltak… – Püspöké… – borzadt meg Dénes. – Püspöké… Fiatal vagy még fiam, hogy ilyeneken elcsodálkozol. Majd ha annyit tapasztalsz, mint én, csak legyintesz… – Látja, jó uram, ezért nem hiszem el a meséjét! – huppant le az öregember mellé a szerzetes. – Mert ugyan szép és derék, amit Hunyadi urunk jeles ifjúkoráról elbeszélt, de azt nem hihetem, hogy ott, Milánó városában szentként élte volna életét. Mert nagyon úgy tűnik nekem, azt akarja elhitetni velem, egyszerű halandóval, kinek értelme tán még valóban nem nyílott ki egészen, hogy jó Hunyadi urunk megtartóztatta magát, és nem engedett az asszonyi test kísértésének, amíg odavolt, esztendőkön át Itáliában… Éppen ott… Hallottam én sokat arról az Itáliáról, meg arról, miféle erkölcsök dívnak ottan… Nem, jó uram, ezt már el nem hihetem! Lehet, hogy bűneim számosak, lehet, hogy a lelkem már a sátáné, és örök időkre elveszítettem üdvösségét, és soha nem nyerhetek bebocsájtást a mennyek országába, de ezt a dajkamesét el nem hiszem kegyelmednek! A szép öregember figyelmesen nézte Dénes arcát. Tetszett neki az őszinte felháborodás. – Én csak azt mondhatom, amit magam is hallottam. Mégpedig olyasvalakitől, aki minden más földi halandónál jobban ösmerte Hunyadi Jánost, mégpedig tulajdon nemzőatyámtól. Akinél csak a teremtő tudhatott többet a lelke titkairól. Mindazonáltal, Dénes fiam, én sem vagyok bizonyos abban, hogy minden úgy esett, ahogy az én tudomásomra jutott sok-sok esztendővel ezelőtt. Meglehet, a múlt köde jótékonyan bánt az esztendőkkel a napfényes Itáliában… Mert hisz emlékezhetsz rá, Hunyadi urunk megboldogult ifjúkorában igencsak nevezetes mestere volt Ámor tudományának. Ezt mindenki jól tudta róla, szerte az országban… Meglehet, Dénes fiam, hogy Milánó városában nem egészen úgy történtek a dolgok, ahogyan én tudom, meglehet, a szép Giulietta minden este boldoggá tette Hunyadi urunkat, s meglehet, rajta kívül számolatlanul megtették azt más olasz leányok és asszonyok is. Magunk között szólva, fiam, én ezen sem csodálkoznék. És úgy hiszem, ha úgy is lett volna, az se vonna el szemernyit se abból, milyen lángoló szívvel szerette Hunyadi urunk az asszonyát. Szilágyi Erzsébetet.

– Na, ez már más beszéd! – dohogott Dénes. – Ez már jobban tetszik… – Persze hogy jobban tetszik, drága fiam, mert esendő vagy, ahogy én is esendő voltam világéletemben. De mondd csak, mi az a bűn, ami oly éhesen rágja a lelkedet? Dénes széttárta karját. Hát nem nyilvánvaló? Az öreg csak nevetett ezen. – No és bűn az, ha egy férfiember nehéz, esztendőkre szóló küldetésén, távol a hazájától, otthonától, hű hitvesétől enyhít a test őrjítő szorongattatásain? Bűn az? Csak a sápatag trubadúrmesterek és leányarcú udvari énekesek hiszik, hogy az éteri szerelem egyenértékű a test hűségével. A magam részéről mindig a lélek hűségére esküdtem, és soha nem tettem beteggé magam felesleges lelki tusakodásokkal. Ha lüktet a férfiember ágyéka, hát nem tehet mást, enged a természet ösztökélésének, és készséges asszonyt kerít magának, akibe beleszórhatja a magját. Mint ahogy az is beteggé teszi az embert, ha másnemű szükségét bennen tartja, vagy ha nem vágat eret magán, amikor elkerülhetetlenné válik. A testből távoznia kell ezeknek a dolgoknak, különben az esendő és gyenge akaratút megbetegítik, s elveszejtik hamarosan. De még egyszer kérdezem tőled, Dénes fiam, mi a bűn, ami nem hagy nyugodni? Hogy ma hajnalban az a két szemrevaló, édes orcájú leány rávett egy kis bujálkodásra? Jól tették. Nekik is jólesett, ne sajnáld tőlük azt a néhány percecskét, mert mindkettő halálra van ítélve. Ki adna menedéket két ilyenfajta leánynak? Vagy egy török hárembe kerülnek, vagy útszéli csavargók vágják el a torkukat néhány napon belül, miután megerőszakolták őket… De neked… neked mi marcangolja a lelkedet? Hogy megcsalád kedvesed? De hát az vajon nem bűn, Dénes fiam, hogy pap létedre egy tudatlan, oktalan asszonyállatot bújtatsz az apátság pincéjében, s néha hozzá leszökve szerelmeskedel vele? Dehogynem, bűn az. Hozzá képest, hogy megcsalád, semmi az. No látod? Vagy az talán nem bűn, hogy mindent kockára téve itt maradsz Bátmonostor falai közt, csak mert kevély tudni akarásodban mindenáron hallani akarod az én hosszú történetemet? A kíváncsiság is bűn, fiam. Dénes hallgatott, a fagyott avart bámulta. – Én esendő férfi voltam egész életemben. Most is az vagyok… – folytatta aztán a csendet megtörve a szép öregember. – Rég nem

számolom már a bűneimet, csak… próbálok ember maradni… De mondok én valamit neked Dénes! Ha terólad, s magamról nem is tudom elképzelni, hogy ilyesmit véghez tudjon vinni, de jó Hunyadi urunkról igenis el tudom képzelni azt, hogy férfiúságát megzabolázva testi hűséget fogadott ott, a messzi Milánóban. Ő képes lehetett rá, ha úgy akarta. Mert kicsapongó és részeges ifjúkora után a nehéz években nemesedett azzá a férfiúvá, aki a lelkünkben él. Az én nemzőatyám néha tűnődve emlékezett azokra az évekre, s felidézte, miképp csodálta Hunyadi azon szent embereket, akik tudnak parancsolni önnön testüknek. Ezt a képességet igen sokra tartotta, mert ő sokáig nem tudott. Hogy megtanult-e valaha is? Mindenki azt hisz erről, amit akar. Én azonban úgy gondolom, képes volt rá. Mert rá kellett jönnie arra már elég korán, hogy nem győzhet le világrontó hatalmakat, nem diadalmaskodhat legyőzhetetlen seregeken, császárokon, szultánokon, ha nem képes győzedelmeskedni elébb tulajdon esendő testén. Dénes kétségbeesetten nézett a szép öregemberre. – Próbatétel volt hát? – Lehetett az is. Az bizonyos, hogy jó Hunyadi urunk messzi Milánóban is egyedül asszonya után epekedett szíve szerelmével. Ifjúkoromban láttam egy levelét, amit onnan diktált Szilágyi Erzsébetnek. S mondhatom, édes fiam, bár nem volt költő, nem konyított semennyit a versformákhoz, nem ösmerte a római poézis legalapvetőbb szabályait sem, mégis, az a levél forróbb és őszintébb volt mindennél, amit valaha hallottam nagy hírű dalnokok szájából. Dénes hosszú ideig hallgatott, gondolataival viaskodva. A szép öregember türelmesen várt, s csak akkor szólalt meg újra, mikor a fiú feltápászkodott a mohos fatörzsről. – Vissza kell mennünk az apátságba, fiam… – Tudom, jó uram! Tudom… – Mit fogunk enni? Nem láttunk vadat… Dénes vállat vont. – Szedhetünk gombát… kérget… bogyókat… ismerem őket… – Ennyi éhes szájnak kevés lesz az – sóhajtotta az öregember. – Az lenne a legüdvösebb, ha mihamarabb továbbmennének innét! Miért is kellett nekik éppen Bátmonostorra menekülniük? Megmaradt volna lelkem nyugodalma, ha nem…

– A dolgok éppen úgy történnek, ahogy történniük kell, Dénes fiam. Minden előre megíratott az eljövendő dolgok könyvében. Abban a könyvben már lejegyezték, mi lesz a sorsunk, mi történik velünk, ezekkel a szerencsétlenekkel, akik úgy hiszik, menekedni tudnak a törökök elől… – Akkor azt is bizonyosan megírta valaki, hogy mivel csillapítjuk éhségünket máma – vélte Dénes. – Megíratott az is. Úgyhogy nincs miért aggódnunk, csak meg kell keresnünk az étket, ami mára adatott… Induljunk, Dénes fiam… Hallani szeretném, mi történt ezekkel az emberekkel… Lásd, annak a cseh lovagnak is tanulságos volt a története. Ma hallani akarom, mit mond az a potrohos férfiú. Azt hiszem, az sem lesz minden tanulság nélküli história… – Engem nem érdekel – lóbálta az íjat Dénes. – Szívesebben hallgatnám, hogyan került haza jó Hunyadi urunk messzi Milánó városából… – Nemsokára azt is tudni fogod… De amikor azt hallgatod, hogyan estek a dolgok a csata után, mit Mohács mezején vívtunk a törökkel, látni fogod egyben azt is, miért és hogyan alakultak az események úgy, hogy e végzetes tragédia bekövetkezzék. Az események láncolatában ugyanis megvan mindennek az oka. Egyik eseményből következik a másik. S látni fogod, Dénes fiam, miként alakultak a dolgok a régmúlt aranykorból, egész a mai gyászos világig. Tudni fogod azt is, mit kell tennünk, hogy soha többé ne következzék be. Dénes összerezzent. A szürke fák közt mintha moccant volna valami. – Nocsak! – suttogta a szép öregember. – Mégiscsak küld nékünk a Jóisten egy kis ebédet? A következő pillanatban Dénes – őseitől örökölt ösztöntől vezérelve – megfeszítette az íját. A nyílvessző sziszegve röppent ki a húrról, és becsapódott az avarban meglapuló nyúl bordái közé.

12.
– Én ott voltam! Láttam mindent! A harcsabajszos, zsíros képű nemesember borzadva meredt a tűzbe. Túl voltak már a szegényes ebéden, a nyúlból alig néhány falat jutott

egynek-egynek, s a melléje tálalt bogyók és átsült gombák sem tudták csillapítani éhségüket. – Hol volt kegyelmed? – A szép öregember nyögve elhelyezkedett a szalmában, és átható tekintetét a nemes úrra függesztette. Hasonlóan cselekedtek a többiek is, a rőt szakállú lovag, a szomorú nemesasszony, és a két, egymás közt somolygó leány, akik össze- összevihogtak, valahányszor Dénes a közelükbe térült. – Budán voltam… Ott voltam, s bizton állíthatom, hogy egy szó sem igaz abból, amit ez a német disznó összehazudozott előző este… Én a saját szememmel láttam, mit műveltek a nyomorult németek Buda városában… Mindent láttam, ezzel a két szememmel, úgy ám! A lovag válaszolni akart, de aztán csak legyintett. – Akkor kegyelmed még a Mohács melletti mocsarakban bukdácsolt – folytatta indulatosan a magyar. – így aztán nem tudhatja, hogyan történt… Hát hallja, hallja csak, miképpen esett a nagy nyomorúság Mátyás király fényes városában! – Épp eleget hallottam már… – Márpedig meghallgat kegyelmed, az anyja keserves úristenit, mert ha kell, a nyakára ülök, úgy beszélem el, hogy eljusson a tudatáig… A cseh csak hápogott, de a szép öregember szeme egyetlen villanásával nyugalomra intette. – Most már engem is igen érdekel, hogyan esett Buda veszte. Mondja csak, kegyelmed! Mindannyian szívesen hallgatjuk! A hájas úr gyilkos pillantást vetett a rőt szakállúra, aztán kihúzta magát, s belekezdett. – Annyit mondhatok, nem kis ember voltam én még néhány nappal, héttel ezelőtt. Fontos hivatalt viseltem őfensége kancelláriáján, bejáratos voltam a királyi palota minden zegzugába, jól ismertem azokat, akik az ország ügyeit vigyázták és igazgatták. Jól láttam, hogyan tették tönkre ezt a szép magyar hazát a pöfeteg németek! Egyre többen és többen jöttenek Budavárba, jöttenek a király hívására, jöttenek a királyné hívására. Mire tanították ezek azt a kölök királyt? Táncolásra, bókolásra, fényes vadászatra, paráználkodásra. De nem ám kardforgatásra! Nem ám vitézi tudományokra, ahogy magyar királyt nevelni illik! Meg aztán, Mária sem igen bírta a magyar szót. Mit számított neki, hogy a nemzet Szent Koronája illeti fejét, ő csak a német szóra hajlott. Ha magyar ember ért a közelébe a palotában, még az orra

elé is illatosított kendőt emelt, fintorogva, fulladozva, mintha még a szagunkat se bírná! Hozatta egymás után, nyakra-főre a német táncosait, a német tudorait a német építészeit, a német lovagjait, és legtöbb számban a német naplopóit, kik igen megszerettek Budavárban lakni, enni, inni, pöffeszkedni, mulatni hajnalig, a derék budai polgárok leányiból szajhát csinálni… De, hogy szavam ne feledjem… Mikor a magyar had nem is messze innen megütközött a törökkel, azon este is fényes mulatság járta Budavárban, úgy ám! Illik ez? Míg harcmezőn vérzik a nemzet, az idegenek táncot lejtenek, a derék, jó vitézek asszonyait hajkurásszák városszerte… Illik ez? S a királyné maga… Csepeli vadászkastélyában mulatságot tart… míg a derék vitézek vérüket ontják… Hanem másnap… Igen, másnap utolérte a beste német siserahadat a végítélet… Megszabadult tőlük a nemzet egyszer, s mindenkorra… Hogyan is volt? Szerdán esett az ütközet Mohács mezején, keresztelő Szent János fővétele napján. Másnap, csütörtökön részeg kábulatban ébredt a királyi palota, a német sáskahad böfögve, hasát vakargatva nyitogatta felpüffedt szemét, midőn beviharzott a városkapun a királyné német futárja a királyi hadtól. Thurzó, az uzsorás kincstartó a királynénál volt éppen, ketten beszélgettek egymás közt, tán éppen azt, hogyan lehetne új adóval zsigerelni a szegény magyart. A királyi káplánok a budai kapun kívül látták a futárt, épp feltartóztatták a palotaőrök, először nem engedték belépni. Aztán csak beengedték, s jó néhány percig odabent volt a futár a királynénál. Aztán azt láttuk, hogy nagyságos Thurzó őzsugorisága falfehér arccal rohan ki, lehajtott fővel, senkihez sem szólva, s máris nyergeltet. Mondtam is a káplánoknak: baljós jel ez, a rothadt szívű Thurzó mindig elégedett képpel mászkál, hisz mindig az ő zsírja hízik. Ha így megrémült, annak bizony oka van… De nem jött több hír. Estellvén aludni tértünk, én a városban, az esztergomi Zsigmond deáknál aludtam László érsek kincstára mellett. István pohárnok úr ébresztett bennünket az éjszaka közepén, kiabálva, hogy „Ébredjetek, keljetek fel, szegény magyarok, mert a törökök legyőztek minket! Szétverték a hadat, leöltek mindenkit!”

Zsigmond deákkal felsiettünk a palotába, s azt láttuk, hogy a beste német polgárok már úgy rohangáltak a vár utcáin, mint a legyek a falon! Kezükben fáklyával, nagy, nehéz ládákat cipeltek, rakodtak szekerekre, s hajtottak máris Logod felé, mások le a Dunához, hajókra. A budai magyarok sorra ébredeztek, hiába akartak nagy csendességben kereket oldani a németek. Kérdezgették őket, hogy mi történt, mit hallottak, mi elől futnak, de a németek csak a fejüket rázták, nem árulták el, hogy mi esett meg szegény magyar sereggel. Tudták az átkozottak, hogy nemsokára a nyakukba szakad a magyarok dühe. A bőrüket akarták menteni, mert sejtették már akkor, hogy számon kérjük rajtok, ki vitte csődbe az országot, ki hagyta, hogy a magyar had erőtlen legyen, védtelen és gyenge! Hát volt is félnivalójuk! Ahogy a magyarok ráébredtek, mi történt, féktelen haraggal vetették magukat a förtelmes harácsolókra, és alaposan ellátták a bajukat. Sokuk torkát elvágták, s a mieinktől elrabolt drágaságokat mind visszahordták a házakba. Volt egy kis csetepaté a palota körül, mert sokan nem akarták engedni, hogy a királyné szolgái is hajóra rakják a sok udvari kincseket. Hanem a várőrség szétkergette őket, így minden drágaságot időben hajóra tettek, és azokkal a királyné udvarhölgyei útnak indultak még napkelte előtt. Mondták a külső falakat vigyázó katonák, hogy Mária ötven lovas kíséretében elvágtatott, s csak Lógódnál várta be Thurzó kincstartót. Zsigmond deák meg éppenséggel azt beszélte el, hogy a kincstartó háromszáz vértes lovassal tört át a lázongó budai polgárok falán. Vállukon vitték a lovasok által védett szolgák az uzsorás minden kincseit, egész reggel hat óráig. Vele menekültek el a még a házaik pincéiben bujkáló németek, láttuk őket az ablakból… Reggelre csend ereszkedett a városra. Fenyegető, baljós csend. Mind éreztük, valami rettenetes közeleg. Az utcák kihaltak voltak, a leölt németek hullái, a szétszórt, szétszaggatott kelmék, kiborogatott ládák hevertek szerteszét. Mi, kik a városban maradtunk, abban reménykedtünk, hogy Szapolyai vajda urunk sebesen viharzik Szeged felől, hogy megvédjen minket a közelgő töröktől. Pénteken egész nap dermedt csend volt. Esett az eső. A pórnép még fosztogatta a németek üresen maradt házait, de más nem történt. Csak késő délután… Akkor érkeztek az első futók a király szerencsétlenül járt seregéből… És másnap egész nap jöttek. Egyre többen jöttek, ki

lóháton, ki gyalog, ki szekéren. Lovagok, íjászok, magyarok, németek, csehek, lengyelek. Még hat napig áradtak dél felől, és mind azt kérdezték: hol van? Hol van János vajda? De nem tudta senki. Vártuk mindennap, minden órában, mikor tűnik fel Pest alatt népes hada. Vártuk, de nem jött. Nem jöhetett. Akkor még nem tudtuk miért, csak azt tudtuk, hogy nem jő. Aztán érkeztek a véres futárok Székesfehérvárról, meg közelebbről, hogy a szultán már közel jár, s meg sem áll, míg el nem éri Budát. Akkor már láttuk, hogy hiába várunk János vajda urunkra, esztelen őrjöngés tört ki a városban. Egymást taposva próbáltak menekülni az emberek nyugatnak, északnak, Pesttől délnek, abban a reményben, hogy a török még nem tudott átkelni a Dunán. Az özvegyek eldobták csecsemőiket, hogy ne akadályozza őket a menekülésben. Belehajigáltak sok ártatlan gyermeket a Dunába, elföldelték őket a kertekben, mert azt beszélték, hogy a bujdosókat a gyereksírás árulja el… De akkor már minden veszve volt. S mintha nem lett volna elég veszedelem! Az idegenek csak tetézték a bajt! A német és cseh lovagok elragadták a magyaroktól a lovaikat, lekaszabolták a futni próbálókat, kifosztottak mindenkit, akit csak tudtak. Patakokban folyt a vér Pesten és Budán, szeplőtlen szüzeket szorítottak a hátsó udvarokba, apácákon tettek erőszakot a részeg német zsoldosok… Én akkor utasítottam a királyi fenség udvari káplánjait, hogy vegyék magukhoz Alamizsnás János kegytartó urnáját, tüstént hajóra vittük, és parancsomra a királyné után indultak vele Esztergomba. Jómagam Zsigmond deákkal maradtam még, a palotát kutattuk át, nem maradt-e bármi fontos a termekben, szobákban, de nem tudtuk már szekerekre rakni a drága ruhákat, ékszereket, fegyvereket. Ott kellett hagyni mindent a töröknek… Utoljára Mátyás bibliotékájába léptem… S elszorult a szívem… Én olvasni nem tudok ugyan, de látni azt a rengeteg kódexet… tudván tudni, hogy mind az enyészeté lesz nemsokára… Ami érték meg a töröké… minden… Mire visszatértünk a Duna partjára, nem maradt ott egyetlen hajó sem. Mindet elragadták a gyáva német urak, dicső keresztény lovagok… De akkor már híre jött, hogy nem menekülhetünk a Duna mentén délnek, mert egy török portyázó csapat megkerülte a budai hegyeket, és

elérte a Dunát: levág mindenkit, csak a szép ifjú leányokat és fiúkat hajtja rabszolgaszíjon délnek. Felgyújt és leront mindent. Nem maradt más út, csak Pesten át dél felé menekülni a városból. Egy rozzant csekterrel általeveztünk, a túlpartról meg gyalogosan indultunk lefelé az országúton… Én elszakadtam Zsigmond deáktól és a társaimtól… Egy lovat szereztem… S most itt vagyok… A szultán akkor már Kelenföldön táborozott. Azóta bizton elfoglalta a várost… De mondok én valamit! Ha nem hallgatunk a német disznókra, ha a saját fejünk után megyünk, ahogy kellett volna, akkor nem esik ez a gyalázat mivelünk Mohácsnál… Úgy kellett volna, hogy kizavarni az összes léhűtő németet a zsidókkal együtt, és akkor… – Maguk aztán mindent oly jól tudnak! – tört ki váratlanul a fekete ruhás asszony, aki eleddig a tűzbe bámulva hallgatta a hájas úr fejtegetéseit. – Maguk, férfiak! Maguk aztán oly jól látják, kinek a hibája volt… Mindig tudják, ki okolható! Maguk mindig elébb keresik az okozót ahelyett, hogy elhárítnák elébb a bajt… S eközben sejtelmük sincs, hogy ostobaságukkal mekkora bajt okoznak… Férfiak… A hájas úr felhorkant. – Nocsak! Eddig egy szava sem volt, most meg a férfiakat káromolja, asszonyom! – Káromlom, mert okom van rá. – Valóban? És megtudhatnánk, mi az az ok? – Semmi köze ahhoz! Maguk csak egyet értenek: nagy szájjal hősködni, aztán meg futni, ha jő az ellenség. Ott, Mohácson, ahol annyi hű vitéz lelte halálát… – hangja elcsuklott, szeme megtelt könnyekkel. – Tudják maguk, mi történt a csata után? Mikor már a török is elvonult rabolva, fosztogatva, gyújtogatva… A mező és a környék, a mocsár messziről bűzlött az oszló tetemektől. A török a sajátját elföldelte, de a magyart hagyta ott rohadni… A kutyák falkákban özönlöttek oda, és napokon át a hullák húsát zabálták… Hol voltak akkor a dicsőséges férfiak? Egy sem mert a közelébe merészkedni annak a dögletes mezőnek! Egy sem! Hagyta a hű vitézeket férgektől rágni, naptól oszlani, melegtől és esőtől, sártól puffadni, vadállatoktól marcangolni.. Gyenge asszony volt csak, ki odamerészkedett. – Ugyan! – legyintett a hájas úr. – Mesebeszéd! – Nem, nem az! Még hozzánk is elért a híre, jó uram. Kanizsai Dóra volt, Perényi nádor özvegye, igen jámbor és alázatos asszony, ki

megszánva a hű hazafiakat, akik mindőnkért ontották vérüket, saját költségén négyszáz parasztot fogadott, hogy a szanaszét heverő holttesteket eltemessék. Hatalmas gödröket ásatott, és oda földeltette a maradványokat mind. Egy asszony, jó uram, gyenge, törékeny asszony! Miközben maguk azzal voltak elfoglalva, hogy ki vonuljon be előbb Budára, Szapolyai, avagy Frangepán! No hát, egyet jól jegyezzen meg, uram! Mindig az asszonyok szenvednek a férfiak ostobasága miatt. Mindig. Szüzek, leányok, asszonyok és anyák… A hájas úr lesütötte a szemét. – No… Látom, feketét visel kegyed is… Gondolom… Gondolom… – Jól gondolja, uram. A férjem is ott hever valamely tömegsírban, hová Kanizsai Dóra tétette a hősöket. Remélem, egy napon alkalmam lesz megköszönni majd neki… – Jól van hát… Mit mondhatnék? A háború az háború… – motyogta a hájas úr. – Kár mindenért a férfiembert hibáztatni. Ahogy az asszonyok közt is van szajha elég, úgy van angyal is. Hát a férfiember se egyforma, lássa… – Hát nem az! Azokban a napokban rettenetes hírek járták széltébenhosszában, jó uram! Mindenki a maga bajával volt elfoglalva, igaz, de a rossz hírek egyre csak jöttek és jöttek, és már azt hihettük, soha nem apad vége a rettenetnek. Arra tán kegyelmed is emlékezik, mi történt a csata után a pécsi püspök úrral? Vagy nem hallotta hírét? Elkerülte figyelmét? Ó, hát elmondom én magának, jó uram! – Nem érdekel az! – Azért csak hallja! Amikor a török felégette Pécs városát, s annak lakói mind elfutottak, futott a püspök úr is, minden kincsét szekerekre rakva, a káptalan vagyonával és az oklevelekkel. Az esőtől alaposan felázott erdei utakon szekereztek éjjel-nappal, hogy minél távolabb jussanak a közelgő veszedelemtől, s biztonságba helyezzék az egyház értékeit. Hát, nem jutottak messzire. Mert akkor felbukkant az erdei ösvényen egy viharvert magyar lovascsapat. A derék kanonokok fellélegeztek, mert felismerték vezetőikben Báthori István nádor urat, ki a csatatérről menekült egyenest Batthyány Ferenc cimborájával. A nádor maga! Az ország második embere, sőt az első, hisz jó királyunk halva volt már akkor… Tudja-e kegyelmed, mit tett az ország nádora, midőn meglátta a menekülő papokat? Kirabolta őket! A pécsi püspökség minden vagyonát elvette, több kanonokot kardélre hányt a

többieket visszakergette a török karjaiba. A szekerekkel meg Babócsa várába hajtatott, oda bezárkózott, és köszvényes lábát pihentette az aranyhalmokon. Hát ilyen derék férfiak állanak az ország élén ezekben a keserves napokban, jó uram! A nádor rablólovag, az erdélyi vajda gyáván meghúzza magát hatalmas seregével, nem beszélve a… – Na de most már elég legyen! – förmedt rá hirtelen a hajas ur. – Ösmerem én az ilyenfajta beszédet! Német beszéd ez! Azt miért nem emlegeti asszonyom, hogy a német királyné miként rablotta meg a budai kincstárt rögtön a vesztett csata hírét véve? – Arra gondol kegyelmed, mikor a budai magyarok lemészárolták éjjel a német polgárokat? Hisz az imént mesélte, hogyan történt! Kivételesen igazat szólt! Úgy volt! Esztelen, állati öldökléssel, fosztogatással tették semmivé sok derék budai polgár egész életét. Vagy netán arra gondol kegyelmed, amikor Esztergom vitéz hadnagya széjjellövette a királyi gályákat? – Hogyan? – A szép öregember, ki eddig magába roskadva hallgatta a sértett szózuhatagot, most sápadtan fordult a fekete ruhás szépség felé. – Mit mond, asszonyom? – Hazugság! – kiáltotta a hájas úr. – Egy szavát se higgye kegyelmed! Ez a német maszlag csak arra jó… A szép öregember intőn felemelte göcsörtös ujját. – Folytassa, asszonyom! Mi történt azokkal a gályákkal? Az özvegy reszketve megrázta fejét. – Nem akarok még egyszer arra az iszonyatra gondolni, jó uram! Megbocsásson! Megbocsásson! A szép öregember gyengéden átölelte az asszonyt, magához vonta, és szinte atyai szeretettel szorította. – Azon az éjszakán… – törte meg a csendet később szipogva az özvegy, mikor már senki sem számított rá, hogy folytatni tudja. – Azon az éjszakán, midőn úrnőnk parancsára a kincstár nagy részét hajókra rakták… Azon az éjszakán, midőn Buda felbolydult méhkasként… Édes Istenem… A királyné megkért bennünket, udvarhölgyeket, hogy maradjunk a hajókon, hogy biztonságban Pozsonyig kísérjük a kincseket. Ő maga Thurzó úr bölcs javallatára lóháton menekült a részeg csürhe elől Logodnak. Mi pedig azt hittük, minden rendben lesz… Bízván bizakodtunk, hogy viszontlátjuk nemsoká férjeinket, fiainkat, akik odalenn, délen… Álmatlanul forgolódtunk a kényelmetlen

gályákon, s amerre elhaladtunk, még éjszakai álomba merült az ország. Békésen aludta álmát paraszt, halász, szántóvető… A visegrádi hegytetőn csak a várőrség tüzei lobogtak… Hajnal lett, mire elértük Esztergom városát… Nem tudtuk, hogy éjjel odaért a futár, és a várőrző katonái már értesültek arról is, mi történt Mohácson, Budán. Hadnagyuk, Orbonász András, egy vad képű kun azonban odáig merészkedett, hogy királyát és királynőjét elárulva a várfalakról a gályákra lövetett. Két hajó elsüllyedt nyomban a mesés kincsekkel, fedélzetén a királyné embereivel. Kevesen tudtak a partra úszni csak. A többi hajó megadta magát, és engedelmesen az érsek úr katonáinak védelme alá helyezte magát. De az érsek úr katonái levedlették magukról emberi mivoltukat… Azonnal kifosztották a királyi hajókat, elherdálták a sok drága selymet, ékszert, a könyveket és szobrokat a Dunába szórták. Minket, udvarhölgyeket a partra tereltek, s néznünk kellett, ahogy csapra verik az érsek boroshordóit, aztán lerészegednek a sárga földig. Amikor már alaposan felöntöttek a garatra, felgyújtották a hajókat, s minket… – Elhallgatott, remegve húzódott közelebb a szép öregemberhez. – Édes istenem…letépték ruháinkat, korbáccsal vertek mezítelen… A király katonái… az esztergomi érsek katonái… Asszonyi szoknyában és cipellőkben illegették magukat, aztán… Mind kézre kapott egyet-egyet közülünk, és a tábortűz mellett… mindenki szeme láttára… Szavai zokogásba fúltak. A hájas úr fájdalmasan rápillantott, aztán jobbnak látta lesütni szemét. – A háború… az háború… – sóhajtotta nehézkesen. – Az ilyen gyalázatosokat azonnal megbüntetjük, amint újra rend lesz… Az a kun kutya megkapja a magáét, asszonyom… Mi nem vagyunk állatok. A kilengések, a fosztogatók… – Tudja, jó uram… Vannak még igaz férfiak… Bár a legtöbb már halott, ott nyugosznak egymásra hányva, fej nélkül, rohadva a tömegsírokban, Mohácsnál… De azért akadnak még az élők között is. Reggelig vagy húszan tettek rajtunk erőszakot… Akkor végre lebírta őket a tömérdek bor… Mire kijózanodtak, híre jött, hogy a török sebesen közeleg… nem volt az még igaz, de a gyáva férgek jobbnak látták elszökdösni a rablott aranyakkal.

Egy szelíd férfiú, Nagy Máté, ki addig a várkatonai gyalogosok rongyos tisztje volt, parancsba adta az esztergomi asszonyoknak, hogy vegyenek gondjaikba minket. Később ez a bátor férfiú néhány józan emberével, jobbágyokkal és nincstelen földönfutókkal védte a várost, hogy a török be nem jutott a falakon belülre. – Ez igaz… Visegrád várát márianosztrai kolostorból való remetebarátok és parasztok tartották bátran – bólogatott a hájas úr fátyolos hangon. – Igen, így volt… Asszonyom többet látott és tapasztalt, mint amit sejtettem. Megbocsásson nekem minden szavamért… Megkövetem… Igaza van… Ostoba állatok vagyunk… mi férfiak… Istenemre… Nem marad bosszulatlan senki sem… – Bosszú… – suttogta maga elé az özvegy. – Bosszú… Az sokat segít mirajtunk…

13.
Azon az estén a nyúl maradékát ették, s az igen kevésnek bizonyult. Korgó gyomorral tértek nyugovóra. Előtte a szép öregember hosszan beszélt az özveggyel a tűz mellett, és talán sikerült megnyugtatnia. Valamit mondhatott neki, amitől a szomorú szemű asszony felderült, és úgy simult hozzá, mint leány rég nem látott édesatyjához. A cseh lovag szótlanul, félrehúzódva gubbasztott a refektórium sarkában a vele átellenes szegletben meg a hájas úr. Szemmel láthatóan meg tudták volna fojtani egymás, de jobbnak vélték másnapra halasztani az összecsapást mert fáradtak és levertek voltak az elbeszélt gyalázatosságok után. Dénes, mikor látta, hogy Hunyadi történetét aznap már nem szövi tovább a szép öregember, elbúcsúzott a többiektől, és cellájába húzódott. Nem különösen csodálkozott rajta, mikor nem sokkal később kopogtak az ajtaján, s a két leány, valamely püspök gyermekszajhái kértek bebocsájtást éjszakára. Lehorgasztott fővel beengedte őket. Nem tiltakozott akkor sem, mikor csöndesen mellébújtak a báránybőr alá, és simogatni kezdték. Halottak lesznek néhány napon belül mindketten… borzadt bele a gondolatba Dénes. Mi bűn van abban, ha… Különös módon belenyugodva Isten rendelésébe ölelte őket, s a szenvedély lassan magával ragadta. A két leány gyorsan álomba merült

szerelmeskedésük után, s mindketten szorosan hozzábújtak, mintha Dénes képes lenne megvédeni őket minden veszedelemtől. A fiú még sokáig hallgatta az éjszaka neszeit. Az apátság felett szél süvített. Mintha zokogott, jajongott volna, siratva a sötétségbe borult Magyarországot.

Nyolcadik fejezet
SÖTÉT FELHŐK ERDÉLY FELETT

1.
DRINÁPOLY (EDIRNE), TÖRÖK BIRODALOM, 809, RAMAZAN HAVA∗ Korán tavaszodott Edirnében, és a hideg, szürke telet egyszeriben felváltotta a színpompás kikelet. Nemrég még hó borította a koszos utcácskákat, a sátortáborok közti sikátorokat, de aztán beköszöntött a jó idő, hipp-hopp elolvadt a hó, s máris bizsergető napsütés áradt a szultáni városra. A langymeleg szellő végigcirógatta a Marica partján hajladozó szikomorfák, gránátalmafák, akácok hirtelen kirügyező ágait, és friss levegőt sodort a fapaloták és a karavánszerájok felé. Egyszeriben minden arc felderült, kisimultak a ráncok, s még a szultán adószedői is könnyedebb szívvel indultak a környékbeli bolgár parasztok megbüntetésére az elmaradt haradzs miatt. Különösképp a Tunzsa, a folyó szigetének pavilonvárosa virult ki a szívmelengető tavasz első jelére. A hárem kertjeiben virágba szöktek a jácintok, lótuszok, tulipánok, zöldellni kezdett a pázsit, és olyan illatfelhő úszott a lebegő selyemmel elválasztott ágyások fölött, amire földi halandó azt hihette volna, csak a paradicsomi kertben szívhat magába hasonlót. Csodálatos módon hamar rügyezni kezdtek az oltott gyümölcsfák is, különösen a szultán kedvence, mely egyszerre termett sárgabarackot és mandulát. A tavaszi rózsákat mindenki megcsodálta azokban a napokban, mert először virultak teljes pompájukban: Murád kertészei a piros minden árnyalatát odavarázsolták a lugasba. Az ágyások közepén mélytüzű, szinte lángolni látszó rózsák nyíltak, mintha vérszín bársonyból szabták volna őket, de kifelé haladva egész az enyhe hajnalpír árnyalatáig halványodtak. A kertészek megtisztították a csodálatos szökőkutakat is, az egymást keresztező víznyalábok

csobogva, lövellve permetezték a kék vizű medencéket, szivárványszín gyöngyesővel locsolva a környező pázsitot. Hümai hatun azon a tavaszon nem sokat gyönyörködhetett sem a Tunzsa szökőkútjaiban, sem kedves rózsáiban. Még a tél utolsó, csikorgó napjaiban fájások törtek rá, s a hárem felügyelője elrendelte, hogy haladéktalanul vigyék a szülő nők számára kialakított pavilonba, mert sehogyan sem tetszett neki az, amit a lány hasán tapintott. Még aznap megérkezett Mara hatun is, ki megígérte, hogy mindvégig mellette lesz a nehéz órákban. Hümai hatun boldogan szorongatta a kezét, amikor lefátyolozva, ragyogó szemmel megérkezett a háremvárosba. A nap vakító ragyogásba vonta a pavilon belsejét, a hatalmas, fehér vánkosokkal teleszórt díványt, a szőnyegek finom, arany szövedékét, és a gerendákra aggatott ezüstlámpások burkát. A farácsokkal védett ablak elé az eunuchok selyemfüggönyöket aggattak, hogy a kertben sétáló háremhölgyek ne zavarhassák illetlen pillantásaikkal a szülést, aztán szirmokkal és jázmin ágacskákkal hintették tele a szőnyegeket, tömjénmagokat és szürke ámbrát dobtak az illatszerfüstölőkbe, hogy elnyomják a szülés közben keletkező kellemetlen szagokat. Úgy tűnt, minden készen áll. – Megfürödtél? – kérdezte mosolyogva Mara hatun, mikor megmosta kezét az előkészített rózsavízben. Hümai hatun az ajkába harapva bólintott. Minden szükséges szertartást elvégzett, hogy megtisztulva szülje meg a sehzádét.∗ Hozzászokott már a szeráj ceremóniáihoz, mióta csak az eszét tudta, szertartások határozták meg életét, mindennapjait. Igaz, régebben nem iszlám szertartások, hanem az atyai ház szokásai. Az atyai ház… Várandós hónapjai alatt, a végtelen lassan vánszorgó hetekben, napokban Hümai hatun sokat gondolt távoli otthonára. Amikor még Eszternek hívták, és atyja, Mose ben Jahmun szigorú vallási előírásai szabták meg a teendőit… Konstantinápoly… Régi élete elmondhatatlanul távolinak tűnt. Eszter tudatában szinte mindent kitöltött már Edirne, a hárem, s legfőképpen ura, a szultán. Több mint öt hónapja, hogy nem látta Murádot, ki vele mindig gyengédnek és szeretettelinek mutatkozott, soha nem türelmetlennek és

durvának. A muzulmán vallás azonban legalább oly szigorú volt, mint a zsidó, ezért a gyermek fogantatása utáni negyedik hónapot s tizedik napot követően Murád feléje sem nézett többé. Eszter akkor tudta meg, hogy a Korán szerint a magzat azon a napon egyesül Allah teremtette lelkével, s ezen napot követően férje nem hálhat vele, mert az gyermekgyilkosságnak számítana. Eszter, Mose ben Jahmun törvénytelen leánya attól a naptól csak szenvedett, és számlálta a perceket. Szenvedett a magánytól, hisz napokon, heteken át a szultán orvosait és a hárem unott, ostoba asszonyait látta csupán maga körüli senki mást. Attól a naptól fogva nem hagyhatta el a pavilonokat. Még a kertekbe sem mehetett ki. Ó, hogy várta már, hogy Mara megérkezzen! Mara hatun, kit valaha Mara Brankovicsnak hívtak, s a szerb despota leányaként került Drinápolyba, kedves mosollyal igyekezett megnyugtatni Esztert. – A bábaasszony már úton van, mindjárt ideér! Gyere, tegyük meg a száz lépést! Hümai hatun nyögve bólintott. Leoldotta hajáról a gyöngyös selyemfátylat, s így láthatóvá vált harminc hajfonata. Nálánál többet csak Mara hatun viselhetett a szultáni háremben: negyvenet. – Fájni fog… – suttogta könnyes szemmel. – Tudom, hogy fájni fog… Valami nincsen rendben… Látom az orvos arcán, látom a háremfelügyelő pillantásán… – Képzelődsz, Eszter! Minden rendben lesz! – nyugtatta türelmesen Mara. – Csak légy erős… Én itt leszek veled… Hümai hatun megszorította Mara kezét. A szerb szultána nélkül már régen elveszett volna a háremben. Mara volt az, aki felkarolta első perctől fogva, voltaképpen ő választotta ki a hárembe is, amikor rabszolgának eladták… Eszter elhessegette a fájó emlékeket, s a nagyon is valós kínokra összpontosított. A fájások immár percesek voltak. – Mi újság az udvarban? – kérdezte, hogy elterelje saját figyelmét a szaggató gyötrelemről. – Annyi mindent történt az elmúlt hetekben! – suttogta Mara. Ő volt az egyetlen a szultán feleségei között, aki szabadon elhagyhatta a háremet, és bármikor beléphetett akár Murád sátrába is. Ő volt az

egyetlen, kit a szultán nem ágyasának tekintett, hanem egyenrangú félnek, valóságos uralkodótársnak. – Idefelé jövet egy különös embert láttam a szultán sátra előtt várakozni – mesélte Mara. – Fekete volt, büszke tartású. Azt hiszem, szép ember lehetett valamikor. Komoly, magas férfi. Sötét, hullámos haja van és bodor szakálla. De beesett az arca, ráncos a bőre. És a szeme… Nincs pupillája… Mint egy dzsinn… egy szellem… Azt mondják, Havaselve fejedelme lesz nemsoká… Eszter felszisszent fájdalmában. Havaselve… Részben ő is onnan származik, legalábbis rabszolga anyjának elbeszélése alapján. Dédnagyanyját onnét ragadták magukkal a portyázó török csapatok… – Ne beszélj nekem dzsinnekről… Kérlek… Rontást hoz… – Rendben, akkor jó hírt mondok… De egyelőre még titok. Ne áruld el senkinek! – Mara hatun lesütötte a szemét, s egy pillanatra Eszter azt hitte, hogy menten bejelenti: Murád neki is gyereket csinált. – A szultán nyáron ünnepi szertartáson emel asszonyává… Nem tudom miért, hisz évek óta ágyasa vagyok… És azt is tudja, hogy nekem nem lehet gyermekem… Eszter a fájdalom dacára is fellélegzett legbelül. Szerette Marát, szüksége volt a támogatására, ugyanakkor egy percre sem feledhette, hogy a háremben vetélytársak is voltak. Murád ágyát megosztották, ezt rég el kellett fogadnia de az rosszul esett volna neki, ha Mara is gyermeket szül a szultánnak. Murádnak már így is sok fia volt, s az oszmán udvarban minden egyes újabb fiútestvér csak növeli a jövőbeli testvérgyilkosságok esélyét. Persze lehet, hogy neki lánya születik… Az senkit nem fog érdekelni. A lányok nem veszélyesek… Az előírt száz lépés megtétele után Eszter a díványra roskadt. Szerencsére megérkezett a bábaasszony is, egy széles arcú görög asszony, aki Esztert végre anyanyelvén csitítgathatta. Az eunuchok eközben becipelték a szülőszéket. – Jól van – mosolygott a bába. – Mi a neved, kedvesem? – Hümai hatun… De szólíts inkább Eszternek… – Figyelj rám, Eszter… Értem a dolgomat, ne aggódj! Háromszáz csöppséget segítettem már a világra, s mind a háromszáz szultánok gyermeke volt! Most sem lesz semmi baj, csak tedd azt, amit mondok!

– Fogd a kezem, Mara! Két háremhölgy Eszter vállait szorította le, kettő szétterpesztett lábait. Mara odatérdelt mellé, és gyengéden megfogta a kezét. – Nekem nem lehet gyermekem… Azt akarom, Eszter, hogy a te fiad… a te fiad legyen mindkettőnk szeme fénye… Egy idős asszony kántálni kezdett, tenyerén sóval, amiből időnként hátraszórt válla felett egy keveset, hogy távol tartsa a démonokat a szülőpavilontól. Hümai hatun hirtelen összerándult a fájdalomtól. – Mindenek teremtője, vigyázz rám! – Kezdődik! – suttogta a bábaasszony komor képpel. – Nem tetszik ez nekem! Valami baj van a kicsivel!

2.
Hümai hatun, Murád szultán ágyasa azt hitte, fülsiketítő gyermeknyávogásra ébred majd ájult kábulatából. De miután kinyitotta a szemét, s lassan derengeni kezdett, hol van, megértette azt is, hogy a pavilonra gyanús csend ereszkedik. Ágyéka izzott a fájdalomtól, mégis sokkal jobban mardosta a bizonytalanság s a félelem. – Hol van… hol van? – nyögte görögül. – Maradj nyugodtan! – Mara könnyes arca úszott be a képbe. – Még nem sírt fel! Meg se moccan! Eszter lecsukódni készülő szemhéjával küszködve oldalt fordította a fejét. A bábaasszony épp a harmadik tálban mosdatta a kicsit, és erőteljesen dörzsölgette csöppnyi mellkasát. Normális esetben a negyedik lemosás a virágokkal felfőzött vízben azt jelentette, hogy megtudhatják végre, milyen nemű a gyermek. Addig hiába nyújtogatják nyakukat a sarokból a háremhölgyek, a bábaasszony rendszerint kezével takarja a kicsi szemérmét. A negyedik alámerítés előtt túlságosan ki volt téve az irigy tekinteteknek. Az irigy tekintetek pedig rontást hoznak. – Mi baj? Mi a baj vele? – sikoltotta Eszter. – Nem lélegzik! Még mindig nem lélegzik! – morogta a görög nő. – A fiad meg sem moccan! Eszter csak messziről láthatta a gyermeket. Úgy hevert a bábaasszony kezében, mint egy darab rongy.

– Segíts, Adonáj! Ne hagyj el engem! Mentsd meg a fiamat! Ne öld meg őt, könyörgöm! Ne öld meg! A következő pillanatban az elkékült húsdarab prüszkölni kezdett a bába kezében, majd nagyot rándult. Az asszony rácsapott a mellkasára, és gyorsan belemerítette a hideg vízbe. A gyermek felsírt: szaggatottan, nyöszörögve. – Köszönöm, Adonáj! – zokogta Eszter. – Köszönöm! Köszönöm! A háremhölgyek a pavilon sarkában fellélegeztek. – Él? Él? – Lélegzik – suttogta a bábaasszony. – Gyengén, de lélegzik… Hümai hatun remegve roskadt vissza a szülőszék támlájára. A baba ott hevert a négy vizesedény mellett, aztán az asszonyok elkezdték bebugyolálni a kikészített gyolcsba. Eszter megtörölte könnyes szemét, hogy lásson valamit a kicsiből. Az előző napokban már előre edzette a lelkét, mert tudta, hogy a szülés után negyven napig, míg a Korán szerint tisztátalannak számít, még csak a karjaiban sem tarthatja majd. Sírástól rázkódva figyelte hát, amint a bábaasszony sorban elvégzi a dzsinnűző szertartásokat, majd szentelt itallal és datolyakivonattal átitatott vászondarabkával keni be a fiúcska száját. – Hogyan nevezzük? – kérdezte Mara hatun óvatosan, mert még mindig nem volt biztos benne, hogy a gyermek a következő percben is lélegezni fog. – A szultán ad majd a kis sehzádénak nevet. – A bábaasszony egy hatalmas rézserpenyőt helyezett a padlóra, pontosan öt lépésre a bölcsőtől, majd krétával vonalat húzott a bölcső és a tűz között. – Három napon és éjen át senki sem lépheti ezt át! – motyogta, s már rakosgatta is ki a cukrot, kenyeret és a három aranytallért a bölcső mellé. – A cukor, hogy életed édes és jó legyen, szultánok utóda – mormolta fennhangon. – A kenyér, hogy sokáig élj! Az arany, hogy soha ne szűkölködj! – Ugye vigyázol rá? – kérdezte elfúló hangon Eszter, s hirtelen oly magányosnak érezte magát, mint még soha életében. Murád még hónapokig kerülni fogja, feléje sem néz, ő pedig negyven napig nem veheti kezébe újszülött gyermekét. Mara hatun is nemsokára továbbindul Edirnéből…

– Megígérem – szorította a kezét Mara. – Gondom lesz rá, hogy a bátyjai ne öljék meg. Egyelőre ez a legtöbb, amit ígérhetek… Eszter lehunyta a szemét. A kicsi talán évekig biztonságban lesz itt, a háremben, a többi kisgyermek között. De mi történik majd, amikor Murádot elszólítja az élők közül a hatalmas Allah? Idősebb fiai közül valamelyik, talán Büjük Ahmed, vagy talán Hasszán azonnal magához ragadja a hatalmat, és minden fiútestvérét még azon az éjszakán meggyilkoltatja… Ez a törvény… Ez a szokás… Mikor következik ez be? Egy év múlva? Tíz év múlva? Holnap? – Kérlek… kérlek, mondd meg Murádnak – suttogta alig hallhatóan, közelebb húzva magához Marát. – Mondd meg, hogy nevezze őt Mohamednek… legyen az élete hosszú és boldog… Mara ünnepélyesen bólintott. – Megmondom neki. A szultán nemsokára táborba száll, úgy hallottam, megtámadja Magyarországot. Jó előjelnek veszi majd előtte, hogy újabb fia született… A kisfiú ekkor elcsendesedett a bölcsőben. – Nyugodt gyermek – mosolygott a bába. – És gyönyörű a szeme. Bőre a kumaki patyolat finomságához hasonlatos, tekintete az erkindzsáni jerkék nemességét idézi. Büszke lehetsz magadra, Eszter… A háremhölgyek izgatottan pusmogni kezdtek. – Nem lélegzik! Nézzétek! Megint nem lélegzik! – Micsoda? – sikoltott fel Hümai hatun, de mielőtt felugorhatott volna, Mara visszanyomta a dívány vánkosai közé. – Mi baja? Nem látom! Mi baja a gyermekemnek? Egy hosszú pillanatig feszült, baljós csend ült a pavilonra, de aztán Eszter újra meghallotta a kicsi szakadozott lélegzését. Magában fohászkodni kezdett a világ teremtőjéhez, hívják akár Adonájnak, akár Allahnak, hogy ne vegye el a gyermek életét. S a világ teremtője, hívják akár Adonájnak, akár Allahnak, megkönyörült rajta.

3.

A hirtelen beköszöntött tavasz langy ölelésében világra jött egy kisfiú. A szultán fia volt, így születésétől fogva hercegi nevelést kapott. Senki sem tudta persze itt, Edirnében, hogy az Oszmán Birodalom hercegének nagyatyja nem más, mint Mose ben Jahmun konstantinápolyi zsidó kereskedő, ükatyja Pedig egy Csorba nevű szabad kun kenéz. A fiúcska három napig élet és halál közt lebegett. Időről időre leállt a lélegzése, s csak nagy sokára kezdett megint levegő után kapkodni. Egyszer már a fekete leplet is ráterítették az asszonyok, mert azt hitték, vége van. De a fiúcska felsírt a takaró alatt. Negyedik napon elkezdte falni a rabszolga dajka emlőiből fejt tejet, amit mézzel kevertek. Onnantól fogva nem volt semmi baja. Hümai hatun ezek után azért kezdett imádkozni, hogy ha a Mindenható már megkímélte a kicsi életét, akit Murád engedélyével valóban Mohamednek neveztek el, engedje még élni néhány esztendeig. Engedje még élni legalább tízéves koráig. A teremtő ennél több időt hagyott neki. És a gyermek, akit Mohamednek neveztek el, megváltoztatta a történelem menetét.

4.
MILÁNÓ, LOMBARDIA, A. D. 1432 KORA NYARA Egész éjjel tartott a vigalom Milánó utcáin. Az álarcos, színpompás ruhákba öltözött polgárok a herceg nagylelkűségének köszönhetően hajnalig ünnepelték a békekötést, amit már nagyon áhítoztak. A muzsikusok vérforraló dallamai betöltötték a szűk terecskéket, visszaverődtek az ősi paloták falairól, ott visszhangoztak a sikátorok, bűzös kis utcácskák sokaságában. A fáradt idegen, aki lovát kantárszáron vezetve tülekedett keresztül a tömegen, nem sok kedvet érzett ahhoz, hogy elvegyüljön a kapatos, ugrándozó emberek között. Egyik lábára erősen sántított, s időnként görcsös köhögés kapta el.

Az ünneplők időről időre megragadták koszlott útiköpenye szélét, hogy magukkal ragadják: ünnepeljen ő is, élvezze az éjszakát, a muzsikát, a szerelmet, az életet. De ő ilyenkor durván lefejtette magáról a matató ujjakat, s eltaszította a rácsimpaszkodó asszonyokat és a benyakalt bortól vörös orrú céhlegényeket, s ment tovább csökönyös kitartással. Ment, s zord tekintetében undor parázslott. Mélységesen megvetett itt mindent: a vigalmat, a mámorba fulladó tömeget… Időnként megpihent egy-egy sarkon, hol árnyékban maradhatott, s onnét bámulta a palotákat, melyeket fáklyák ezreivel világítottak ki, s melyek oszlopsorai megteltek a kora nyárnak és a békének egyaránt örülni tudó emberekkel. Néhol még az erkélyeken is beleshetett, s nem kis megütközéssel látta, hogy némely palotákban már orgia vette kezdetét: nemesurak henteregtek vihogó, részeg szolgálólányokkal, polgárasszonyok a magukból kivetkőző követelőző céhlegényekkel, csuhás papok gyermekképű apródfiúkkal. Az idegen úgy érezte, Szodoma és Gomorra elevenedett meg előtte ezen a buja éjszakán. Fáradtan továbbindult, gebéjét maga után vonszolva – San Francesco templomát kereste. A járókelők furcsán néztek rá, ki az a bolond, aki a szenvedély éjszakáján templomba menekül, de ő nem törődött gúnyos megjegyzéseikkel. Tudta, hogy oda kell mennie, mert a deák megesküdött, hogy akit keres, az ott van. Amikor megtalálta a templomot, gebéjét kikötötte elé, és mély áhítattal belépett. A szentély csaknem üres volt, csak két férfi álldogált az egyik oldalsó oltár közelében. A padlót bámulták. Az idegen közelebb lépett. A szentképekkel telefestett falak visszhangozták az örömünnep förtelmes hangjait. A két, ünnepi vértezetbe öltözött lovag nem törődött a külvilággal. Ahogy az idegen közelebb ért, látta, hogy egy kriptafedél lábánál állnak, lehorgasztott fővel. Mögéjük lépett, és hunyorogva elolvasta a frissen belevésett szöveget. „Francesco, ki a fegyvert jól tudtad forgatni, ha életed végén balvégzet sújtott is, örvendezz mégis nagy tetteid emlékén! A sors

rendelésinek alá kell vetnünk magunk. Ez Francesco Carmagnola grófnak, a harcok legyőzhetetlen urának sírfelirata, meghalt 1432. május ötödikén, Velencében.” A két lovag levett sisakkal állt ott, ki tudja, mióta már. Az idegen várt még egy kicsit, aztán megköszörülte torkát. Azok ketten villámgyorsan perdültek meg, egyikük kezében máris kard pengéje villant. – Békével jöttem… – sóhajtotta az idegen. A lovagok egyike Hunyadi János volt: arca még a templomi gyertyák fényében is napbarnította, egészségesnek tűnt. A megilletődöttség komor kifejezése azonban egy csapásra leolvadt róla, amint felismerte az idegent. – Zrednai… Zrednai… Te vagy, csakugyan? Az idegen fáradtan bólintott. – Vitéz a nevem, mondtam már… De Jankó nem hagyta végigmondani, odaugrott hozzá, és szenvedéllyel megölelte. – Drága barátom! De jó, hogy itt vagy! Aggódtam érted! Vitéz csaknem összeroppant az ölelésben, és mikor köhögni kezdett, Jankó észbe kapott, eleresztette. – Kutya rossz színben vagy… Mi történt veled, barátom? Vitéz tekintete a másik lovagra villant, mintha csak azt kérdezné, beszélhet-e nyíltan előtte. – Ó, persze… Ez itt Francesco Sforza… Milánó condottieréje. Ez itt pedig Vitéz János, őfensége Zsigmond király kancelláriusa… – Már nem… – legyintett Zrednai. Jankó értetlenül bámult rá. – Már nem? – Elbocsájtott őfensége… Azt hiszem, többen rágták a fülét már rég… De igazuk van… Hónapok óta nem lelték a nyomomat… eltűntem… nem érdemlek mást ezután… – Eltűntél bizony! – harsogta Hunyadi, megfeledkezve a templomról. – Tavaly hallottunk felőled utoljára… Mi történt veled? Hová lettél, te kóbor lélek? Vitéz arcán szomorú kifejezés lett úrrá. – Majd elbeszélem azt is… Úgy hittem, soha nem érek el hozzád, Hunyadi János…

Jankónak megint oda kellett ugrani hozzá, mert Vitéz csaknem összecsuklott. – De hisz te láztól lángolsz… Uram, irgalmazz! Jöjj! Elviszlek házamba! Alig pislákol tebenned az élet! Sforzával közösen kitámogatták a templom előtti térre, és intettek szolgáiknak, hogy jöjjenek azonnal.

5.
Az esztendő első fele gyorsan elröpült Milánóban. A soncinói kudarcot követően Carmagnola, Velence legfőbb hadura soha többé nem mert támadást kezdeményezni Visconti területei ellen. Megrettent, végleg elveszítette önbizalmát, s jobbnak látta nem kísérteni a sorsot újabb hadmozdulatokkal. Az előző év végére ez már feltűnt a signoriának is. Vizsgálat vizsgálatot követett, mi az oka annak, hogy a condottiere ilyen látványosan kerüli az összecsapást az ellenséggel. A signoria parancsainak késedelmes végrehajtása volt az első vádpont, de ezt hamarosan újabbak, s egyre vadabbak követték. Carmagnola alvezére, Colleoni is ellene vallott a kihallgatások során, s elmondta, hogy a velencei csapatok a hadúr parancsára bizony csak ide-oda bóklásztak a soncinói fiaskót követően, mintha nem is akarnának többé megütközni Milánó hadaival, Sforzával és Hunyadi Jánossal. A vád e perctől kezdve már egyenesen árulás volt. Tavasszal a Tízek Tanácsa úgy döntött, hogy törvényt ülnek a condottiere felett, mivel tudomásukra jutott, hogy Visconti már hónapok óta titkos levelezésben áll Carmagnolával, s az is kitűnt, hogy e levelekben csupán a Milánóhoz való visszatérésének ára maradt az egyetlen vitapont a régi szövetségesek között. Azzal az indokkal tehát, hogy a dózse ünnepélyes ceremóniával kitüntetni szándékozik, a dózsepalotába csalogatták a hadurat, ám ott, annak előszobájában lefogták és megbilincselték. A per négy hétig tartott, s a velencei bírók egyhangú ítéletet hoztak a kínvallatásokat követően. Május ötödikén a Két Oszlop között lefejezték Carmagnolát. Holttestét – mintegy végső megalázásképpen – visszavitették Milánóba, kezdjen vele Visconti, amit akar. A herceg pedig olyasmit tett, ami nem igazán vallott rá: díszes sírhelyet

készíttetett egykori hadvezérének, későbbi ellenségének, tisztességgel eltemettette a San Francesco-templom kriptájába.

és

6.
Mire megérkeztek Hunyadi házához, Vitéz már-már elveszítette eszméletét. Lázasan hadovált valamit egy elhagyatott sóbányáról, a csontokról, aminek szőnyegén tapodott a mélységben, és a fekete emberről, aki úgy szorította magához gyermekét, hogy még neki is csaknem megesett rajta a szíve. Sforza egy szót sem értett az egészből, s inkább tapintatosan elbúcsúzott Jankótól, hogy magára hagyja a régi barátokat. Visconti különben is már várta a palotában az ünnepi fogadáson. Mióta a magyar király odébbállt Milánóból, a herceg egészen kivirult, s bál bált követett a Castello di Porta Gioviában. Ráadásul, s ez is okot adott a féktelen ünneplésre, híre érkezett a napokban, hogy Cillei Ulrik gróf Zsigmond parancsára már Friaulban nyomul előre, újabb, ötezer fős magyar seregével. Napok kérdése, hogy végső vereséget mérjenek Velence megtépázott hadaira, s akkor a kígyó városa végleg diadalmaskodik a szárnyas oroszlán felett! Giulietta és Filipesi deák először a palota emeletére akarták vinni Vitézt, ahol Hunyadi valóságos ispotályt rendezett be a sebesült magyar vitézek számára. De Jankó hallani sem akart erről: a saját ágyába fektette. A lány már rohant is, hogy lázrázó főzetet készítsen a konyhán. – Mi történt? – kérdezte Jankó, amikor végre kettesben maradtak a kancelláriussal. Vitéz bágyadtan nézte barátját, forró keze Hunyadi hatalmas, hideg tenyerében nyugodott. – Nem jöhettem hamarabb, Jankó… bocsáss meg… Elég volt egy pillantást vetni a verejtékező, lázas emberre, hogy Hunyadi is lássa: már az is óriási erőfeszítésébe telt, hogy lóháton elvergődött Milánóig. – Levelet kaptam Hunyadról – mondta halkan, kíméletesen Jankó. – Erzsébet írt, kérdezte, miért nem válaszoltam. Írta, hogy még év végén, hónapokkal ezelőtt elindultál Hunyadról… Azóta nem hallottuk híredet. – Sok minden történt azóta – Vitéz szemében fájdalmas könny csillant. – Úgy terveztem, néhány hét alatt Milánóba érek… Még

januárban meg kellett volna érkeznem. De előbb Budán tartóztattak fel… Rozgonyi helytartó… börtönbe vettetett. Dühödten vágta a fejemhez, hogy a király már égre-földre kerestet… Hogy elárultam őt, elszöktem szolgálatából… Meghagyta a helytartótanácsnak, hogy ha kézre kerítenek, ne kíméljenek, nyerjem el méltó büntetésemet. A Csonka-toronyban raboskodtam hónapokon át… Tavasszal, mikor Erzsébet királylány Bécsben megszülte gyermekét… – Erzsébet gyereket szült? – csodálkozott Hunyadi. Ide, Milánóba alig érkezett hír otthonról, s nem hallott efelől se semmit. Vitéz arcán halvány mosoly suhant át. – Erről inkább majd Újlakit kérdezd, Jankó. Azt susmogják, a gyerekről ő tehet, semmint az a szerencsétlen Habsburg kölök. Azt is beszélik, hogy a lányka szakasztott Újlaki… – Ejh! Beszéld tovább, mi történt veled? Hogyan szabadultál börtönödből? – Nekem csak annyit mondtak, hogy a székelyek ispánja járt el érdekemben. Szabadon bocsájtottak… Tán Szilágyi Mihály keze is benne volt a dologban… nem tudhatom, Jankó. Kieresztettek, legyengülten, rongyosan… Elvették asszonyod levelét, a pénzemet… gyalogosan, koldulva vánszorogtam tovább, hogy legalább hírét hozzam neked a készülő veszedelemnek… – Miféle veszedelemnek? – Vlad… – nyögte Vitéz elcsukló hangon. – Vlad hazatért Havaselvére, és a szultán kegyeibe könyörögte magát. Arra készül, hogy sereggel törjön Erdélyre… Akkor pedig… Hunyadi sziklakemény arccal bólintott. – Akkor pedig véres fővel tántorog vissza… Erdély jó kezekben van, Vitéz, ne aggódj azért… – Jó kezekben? Jankó! Hát te még nem hallottad? – Mit? Beszélj már, az istenért! – Annyi mindent kell még elmondanom… Tavasz végén a husziták nagy seregekkel özönlötték el megint Magyarországot! Jankó! Rozgonyi minden sereget északra gyűjtött, hogy megállítsa őket! Erdély védtelen! Hunyadi elkomorult, keze ökölbe szorult. – Kerülnöm kellett a Cillei-birtokokat, mert Fejérváron megizente egy régi jótevőm, hogy Herman úr vadásztat rám – folytatta akadozva

Vitéz, mikor látta, hogy Jankó maga elé mered. – Északnak fordultam, vesztemre… Pozsonyból Bécsbe indultam volna, s nem messze onnét egy faluban éjszakáztam, mikor… Édes Istenem… – Zokogni kezdett, arcát ormótlan lapáttenyerébe temette. – Éjjel förtelmes dübörgésre ébredtünk… Talpon termett a falu apraja-nagyja… De már későn… Huszita harci szekerek zörögtek elő minden irányból… Az éjszaka megelevenedett… Azok ördögök, Jankó! Gyilkos ördögök… ne hidd, amit állítanak róluk, hogy szabadságukért küzdő hősök, hitük rendíthetetlen védelmezői… nem igaz! Vadállatok, prédára leső szörnyetegek! A férfiakat leöldösték, az asszonyokon erőszakot tettek. A gyermekeket… Krisztusra… nem hittem volna, hogy keresztény ember ilyet művelni tud… Ártatlan magyar kisdedeket csapdostak a sárkunyhók falához, s azt üvöltözték, hogy így pusztulnak a pápista fattyak! Jankó! Rosszabbak ezek a töröknél! Mindennél rosszabbak! Pedig mit ártottunk mink nekik? Miért teszik ezt? Felprédálták a Vág völgyét, elfoglalták Körmöcbányát! Érted ezt, Jankó? A magyar király aranyverő bányavárosa a cseheké. Nagyszombatot is bevették, lakóit kivégezték… Sok ezer asszonyt rabnak megtartottak maguknak… Szakolca vára mellett levágott gyerekfejekből emeltek halmokat… Hunyadi foga megcsikordult. – S elfogtak téged is, Vitéz? – Elfogtak, és hetekig tartottak szekerek után kötözve… Megalázás és ütleg volt a sorsunk, nyomorult túlélőknek… Végig kellett néznünk, ahogy esténként a magyar asszonyokon, gyereklányokon tesznek erőszakot százan és százan… Ezek állatok, Jankó! A pápának igaza van! Az utolsót is ki kell irtani, mind! – Majd az is meglesz! De előbb nyugodj meg, és fejezd be… Tisztán kell látnom… – Ott tombolnak északon… Vér és jajszó marad a nyomukban… Jómagam Nagyszombat ostromakor szöktem meg tőlük… Napokon át bujdostam… Mostanra… mostanra értem ide… Jankó… bocsáss meg nekem! Erzsébeted levele nélkül, megtörve… Hunyadi a zokogó férfi vállára tette kezét. – Ne ríjál, Vitéz! Férfi vagy! Amit tettél, soha nem feledem el… Erzsébetem levele megjött azóta, abban megírta, hogyan mentetted meg fiamat… Értem hoztál áldozatot… Miattam haragudott meg reád

Zsigmond, miattam veszítetted el mindened… Földönfutó lettél miattam, Vitéz… Jankó megrendülten nézte a kancellárius meggyötört arcát, s így folytatta: – Még senki vagyok, de ne aggódj! Leszek valaki! Sokat tanultam itt… Többet is, mint tanulni akartam… Egy napon valaki leszek, de te már mostantól nem szenvedhetsz szükséget… A barátom vagy! Vitéz lehajtotta a fejét. – Köszönöm, Jankó… De nem énrólam van itt most szó. Mert lássad, minden összeomolni látszik… Minden… Északon a husziták… délen betörni fog a török és az oláh… A királyt évek óta senki otthon nem látta, kóborol és bálokat ad Itália-szerte… S te, barátom… egy semmi kis herceg szolgálatában pazarlod tehetséged… Miközben a haza hősökért kiált… Hunyadi nem válaszolt, az ablakhoz lépett, és háta megett összekulcsolt kézzel meredt az utcán hömpölygő, ünneplő sokaságra. Aztán nagy sokára így szólt: – Ezért jöttél, igaz? – Mi másért jöttem volna? Mit gondolsz, Jankó, miért szenvedtem végig ezt a rettenetes utazást, miért vállaltam annyi kínt? Hogy lássalak? Hogy elmondjam, mit már úgyis tudsz? Nem! Azért jöttem, hogy hazavigyelek! Otthon van rád szükség! – Katona vagyok, Vitéz! Kötelességem van! Nem mehetek, amikor csak akarok… – De igen. Hallgass a szíved parancsolatjára, és megteheted, amit akarsz! Asszonyod epedve vár… Félelemben telnek napjai, egyedül birkózik a feladattal, amit te, s anyád reá hagytatok. Egyedül neveli kisfiad, akit még csak nem is láttál! S most csaknem egyedül lesz a veszedelemben, midőn Erdélyre tör a török! – Katona vagyok… – suttogta lehunyt szemmel Hunyadi. – Kötelességem van. – Zsigmond lakájának lenni? – csattant fel Vitéz. – Úgy táncolni, ahogy egy nevenincs olasz fütyül? Miközben hazádat, s házadat farkasok marcangolják? Jankó sarkon penderült. – Van valami, amit rég fontolgatok, barátom. Senkinek róla nem beszéltem, de most elmondom neked. Figyelj rám jól! Holnap futárt

menesztek haza. Idehozatom Erzsébetet és kisfiamat. Elég volt ebből a bizonytalanságból! Ki vagyok én otthon? Senki nem vagyok! Mi az én házam? Fenyegetett akol a farkasok erdejében! Elegem van abból, hogy a nap minden percében miattuk aggódom! Én szeretem őket, Vitéz! Mióta elhagytam hazámat, nem háltam idegen nővel! Én! Érted ezt? Az embereim csak röhögnek rajtam, én meg belepusztulok, hogy nem láthatom asszonyom! Elég volt! Ez a város szeret engem. A herceg kedvel, s ragaszkodik hozzám, jobban, mint Zsigmond valaha, pedig tán úgy hiszi, a kölyke vagyok! Hát akkor? Miért ne maradnék? Miért ne éljem itt le életem? Annyi hazánkfia él itt, s boldogul! Ó, Vitéz, ha itt lesz majd asszonyom, s gyermekem, nem lesz boldogabb ember nálam e világon sehol. Visconti jól fizet! El se hinnéd, milyen jól! Egy esztendő leforgása alatt több lett vagyonom, mint amit atyám fél életén át összekuporgatott. S ez csak egyetlen esztendő! Nézz ki az ablakon, Vitéz! Egy boldog várost látsz! Gazdagságot! Jókedvet, derűt! Tudom, hogy sokra tartod, itt költők élnek, festők, szobrászok. Odahaza bizony nem teremnek minden bokorban ilyenek! S itt nincsenek zsírszagú nagyurak! Itt még a zsoldos, ki gyiloktőrt ragad, még az is görög bölcset citál! Tudod, mit mondok neked, barátom? Maradj itt velünk! Életem végéig adósod vagyok… Az én emberem leszel… Élvezni fogod, tudom, mióta élsz, ide vágyódsz… Ez Itália! Eleget hallottam tőled azt Újlakon… Vitéz! Nézzél ki ez ablakon! Itália! Napsütés! Nézd, még az éj is hogy ragyog! Gazdagság! Jövő! Mi kell még? Miért nem maradsz? Nemsoká mind együtt leszünk! Vitéz zavartan lesütötte a szemét. – Én… én… nem… – Mit nem, te bolond? Miért tiltakozol, ha a teremtő fényes jövőt kínál neked, s nekünk? Mi Fortuna kegyeltjei, botor, méltatlan senkik! Mink itt vagyunk! Odahaza, a pusztán, ordasok között bárki fél életét odadobná hogy cseréljen velünk! Háborogsz, mert odahaza vad hordák dúlják a földeket? Feledd el azt! Itt könnyű a lét! Mindent megtalálsz, amire férfiember vágyhatik! Neked jobban paradicsom e föld, mint nekem! Néked Róma, s a poéták, bölcsek hona, művészetek hazája, a szépségé, s nemes ideáloké! Miért haboznál? Otthon csak civódás, ostobák körtánca a szakadék szélén, örök széthúzók, vaksi törpék esztelen bálja, szakadatlan a pusztulás felé! Elegem van abból! Elegem van az örökös félelemből. Én élni akarok, Vitéz! Szabadon! Gondtalan!

Miért mennénk vissza hát? Én láttam a tengert! A tengert, Vitéz! Engem idegen partok hívnak! Felfedezetlen földek, meghódítandó világok! Itt valami készül! Feltárul a látóhatár hamarost! Amikor csak tehetem, ellovagolok a tengerhez, és napestig nézem a vitorlát bontó hajókat, Vitéz! Érzem, minden porcikámban érzem, hogy hív a messzeség! A jövő! A jövő nem otthon van, hanem itt! Vitéz remegve bámulta az előtte tornyosuló Hunyadit. – Miért? – kérdezte elcsukló hangon. – Hogy miért ne maradj, azt kérdezed? Nem ismerek rád, barátom, idegen vagy énelőttem itt. Hogy miért? Megmondom! Mert nem itt van hazád! Nem itt van otthonod! – Haza… Mi az? Nekem ott van otthonom, ahol szeretnek. Ahol becsülnek, s hol jól élhetek. – Áltatod magad! Azt hiszed, boldog leszel idegen csillagok alatt? Néhány évig talán. De egy napon eszedbe jut majd a régi hajlék… A bús romok Hunyad ormain… Álmodban kísért majd a Kárpátok közt süvítő szél, mi sóhajtva mesél! Kísért majd a Cserna bús moraja, anyád kacagása, mit soha többé nem hallhatsz majd! Hogy mi a hazád? Azt kérdezed? Atyád sírján omló kereszt a hűs fák alatt… Az a hazád! Arany búzakalászok, mik éltetnek, s néked teremnek, az is hazád! Barátod hajlékablakán hívó fény, a testvéri ölelés, az is hazád! A rozzant jobbágyviskók hályogszemeiből reménykedve rád vetett tekintetek, föld pórjai, ők is a hazád! A falvak, a városok, a négy folyó mentén mind, az is hazád! A hegyek ölelte erdők, a mezők, mind hazád! Gyermeked nevetése. A szenvedők siralma, kik terád szabadítóként várnak, ők is hazád, mit elhagysz… – El nem hagyok senkit! Őket nem ismerem… – Nem ismered? Hát én ismételgetem, egyre, hogy katona vagyok? Hogy kötelességem van? Mit gondolsz, dőre ifjú, mit szolgálsz te, s kit voltaképp? Azt a vén kecskét, ki címek, koronák után eped, mióta él? Vagy szajha asszonyát? Királyod, s királynőd, akikért élsz, mondd csak? Vagy Visconti, e pénzes zsák? Ő a te istened? Vagy Krisztus a kereszten, neki szentelted életed? Ugyan! Néked van hazád! Egy ország! Egy nép! – Miféle nép? – kiáltott fel dühödten Hunyadi, hogy Vitéz egy pillanatra azt hitte, öklével csontját töri. – Miféle nép? Mi a nép? Ki az? Még egymást se érti meg… A német, oláh, rác, vallon, tót, ahány falu, annyi karattyolás…Vitéz, te hazáról papolsz, éppen te? Miféle

országról? Miféle nép az, tarka, mint a pogány szőttes, ahányféle szín, annyi akarat! – Ez a hazád! – Nincsen hazám! Magyarnak oláh vagyok… Oláhnak kun kutya… A németnek mindegy, csak megvetett cseléd! Az olasznak barbár idegen… Otthon, hű oláhjaimnak meg népnyúzó magyar… Eh! – Ez mind egy, s ugyanaz. – Te beszélsz, te nagy magyar? Néhány éve még a miatyánkot is elrontád, mert csak horvát szón értetted azt! – Mit számít? Tudod is te, mi az, magyar? Te ostoba! Azt hiszed, az ország urai büszke mentében, aranyos karddal övükön, az mind magyar? Nincs már közte tán egy se, kinek Árpád hozta volna őseit e hazába. A sok német, tót, bolgár, bizánci, horvát felfalta már mind a magyart! S nem isten csodája, hogy mégis él? Ki nem irtható! Örökké feltámadó, s mind erősebb erő, hevesebben lüktető szív! S tudod, miért? Mert magyarnak lenni nem vér kérdése az. Eszme az! Magyarnak lenni felemelt fő, akarat, büszkeség! Dac, és soha fel nem adás! Magyarnak lenni… szélbe emelkedni fedetlen fővel, s pusztító viharnak útját állani! Magyarnak lenni szembeszállni mindennel! Magyarnak lenni rabigát nem tűrni! Utolsó leheletig, nem, soha, soha fel nem adni, magyarnak lenni az! Magyarnak lenni esztelen szenvedély! Vitéz hangja fényesen csengett, s ahogy felemelkedett, lázban égő arcát Hunyadi felé fordította. Jankó megütközve bámulta őt, s nem szólt. – Népek porladnak a századok viharában… – nyögte Vitéz, és visszaroskadt fekhelyére. – Hol vannak már, hol van nevük, elfeledtük rég… besenyők… avarok, hun hősök, merre vagytok, mivé lett dicsőségetek? Elvesztek… Nincsenek sehol… Nincsenek, mert csak vér voltak, nyelv, homályló emlékezet… Semmi több… De magyarnak lenni több… Én, a horvát, te, kun-oláh… S mind, németek, vallon atyafiak, tót testvérek, eszmét találtunk amott. Egy közös, igaz gondolat, ami vezérel mindünket tovább… Te mondád mindig, barátom… ellenséget számlálni oly hiábavaló… A magyar küzdve küzd… vérét ontja mindig… Ki nem irtható, el nem pusztul soha… Lehet, maroknyi marad, de egy eszme el nem pusztítható… Újra népes lesz megint, mit elvettek tőle, visszaadja a jövő, vagy maga szerzi vissza mind! S ez eszme… a haza… megtestesül, mint Krisztus urunk

teste a kenyérben, borban, imában is… Ez eszme a haza… A haza földje… Erdeje, rétje, minden hű fia… Szolga vagy, igen. Katona, akinek kardja szolgál, és óva óv… Kisfiad, kit nem ismersz még, s az ő fia… Asszonyod ölelése, szeme ragyogása. A mézízű szőlő, a gyöngyöző bor… Katonáid bús éneke a tábortüzek körül… Jobbágyod sóhaja… A nyíló virág, váraink ékes kövei… A kürtszó, a zsoltár éneke, harangok kongása… Az eső, mi öntözi kertjeink, a paraszt verejtékcseppje, könnyeink zápora… S te még úgy hiszed, itt vagy gazdag? Itt, idegen csillagok alatt? Hol pénzért kapsz ágyast, gyilkost, barátot akár? Hol rideg és hideg még a szeretet is? Elsorvadnál te itt, Jankó… Elveszne lelkedből a tűz… Ott, ahol zúg az a négy folyó, ott a hazád. Sorsod oda sodorta a magot, miből sarjadtál, s megszentelt az a föld. El nem hagyhatod. A tiéd. Miénk. Hunyadi elfordult, kibámult az ablakon. Vitéz nem tudhatta, mi csillan szemében, a kinti ezer fáklyafény, vagy árva könnycsepp talán…

7.
Másnap, egy átalvatlan éjszaka után Hunyadi János elküldte az újabb levelet, amit Fdipesi deák napokon át körmölt szorgalmasan, s melyben megparancsolta Szilágyi Erzsébetnek, hogy haladéktalanul csomagoljon, s a kis Lackóval induljon Lombardia felé. Néhány betű elmosódott. Biztosan esőcseppek mosták el.

8.
Reggel Jankó a város határáig kísérte Vitézt. Tompán sütött a nyári nap, korán melengette a mezőket Milánó körül. Amikor megálltak egy vízmosás szélén, Jankó utolsó kísérletet tett, hogy meggyőzze Vitézt: maradjon mellette. Hiába. A kancellárius fejébe vette, hogy tovább fog utazni, mégpedig Bécsbe, hogy tanuljon. – Ki így, ki úgy szolgálja a hazát – mosolygott bágyadtan. – Te karddal, én viszont csak azzal tudom, ami a fejemben van. Amióta úton vagyok, sok mindent láttam, s legfőképp arra jutottam, milyen keveset

tudok. Iskolám kevés, műveltségem hiányos. Ha vinni akarom valamire, sokat kell még tanulnom. Hunyadi komoran bólintott. Egész éjjel le sem hunyta a szemét, ott virrasztott Vitéz betegágya mellett, s gondolatai lázasan kergették egymást. Mintha valami mákonyos álomból ébredt volna a keserű valóságra… – Sok szerencsét! – nyújtott kezet Vitéznek. – Tegnap éjjel lángba borítottad a lelkemet, János. Az a tűz többé ki nem aluszik, míg élek, de én már döntöttem elébb. Igazad volt. Nekem ott van a hazám. S nem is örökre búcsúzom tőle el. Egyszer biztosan hazatérek majd. De nem most. Soká. Hanem te úgy prédikálsz, mint valami püspök! Isten ajándéka ez, hogy világosságot és melegséget tudsz gyújtani a szívekben, az elmékben. Ha engem megvilágosítottál, ezreket fogsz még. Tanulj csak, ha kevesled tálentumaidat… De máris olyat tudsz, amit más nem tud… Irigyellek ezért… Páncélingje hajlása mögül egy vaskos bőrerszényt húzott elő, és Vitéz felé nyújtotta. – Ezt jól tedd el! A deákélet nem ingyen mulatság… A kancellárius értetlenül meredt a zacskóra. – Mondtam már… gazdag ember vagyok – vont vállat Hunyadi. – De ne hidd, hogy ajándék ez! Olyasmit úgyse fogadnál el, te büszke ember, még tőlem sem. Ez csupán kölcsön, Vitéz! Majd megadod, ha püspök leszel. A kancellárius kezében megremegett az arannyal degeszre tömött erszény. – Te hiszel énbennem? Ennyire hiszel? Mikor magam semmire nem tartom méltónak? – Te meg énbennem hiszel! – nevetett Jankó jóízűen. – Az se kicsiny bolondság. Aztán az is lehet, hogy addig mondogatjuk egymásnak, míg valóban visszük valamire. Együtt könnyebb lesz… igaz-e? Vitéz megölelte, oly forrón, ahogy testvérek szokták egymást. – Könyörgöm, térj haza Magyarországra mihamarabb, János! Otthon van rád szükség! Erzsébetnek, a fiadnak, Hunyadnak… a hazának…

– El ne kezdj papolni megint, te kiugrott szerzetes, mert délre se érek vissza a palotába! – Jankó megfordította lovát. – Eriggy Isten hírével, s vigyázz magadra! Egyszer tán még találkozunk! – Mihamarabb! – kiáltott utána Vitéz, s nézte, ahogy a porfelhő elnyeli Hunyadi alakját. Aztán noszogatni kezdte maga is a Jankótól kapott mént, s nekivágott az előtte álló hosszú útnak.

9.
Hunyadi magába mélyedve ügetett vissza a városkapuhoz. Fáradt volt, elcsigázott: egész éjjel Vitéz ágya mellett virrasztott. Hosszú volt ez az éjszaka. Hajnal közeledtével egy ízben elővonta tőrét, és komoly kísértést érzett, hogy vívódó lelke parancsának engedelmeskedve elvágja a kancellárius torkát. Vitéz ugyanis, lázas álmában forgolódva egyre csak Erzsébet nevét szólongatta. „Erzsébet… szerelmem… Erzsébet… egyetlenem…” Hunyadi, aki régebben nem ismerte a féltékenység nyűgeit, azon az éjszakán közel állott ahhoz, hogy végezzen egyetlen igaz barátjával. Mert létezhet bizony, hogy éppen azt gyűlöljük leginkább, kit legjobban szeretünk a világon. Ahogy Vitéz volt az, kit igaz testvéreként vigyázott, akiben hitt, kire felnézett, úgy ugyancsak Vitéz volt az egyetlen férfi, akiről szíve mélyén tudta, hogy elveheti tőle Erzsébetét. A szeretet és gyűlölet kiolthatják-e egymást? Azon az éjszakán, mikor a holdfény ott táncolt gyiloktőre hegyén, keze megremegett… Megölheti őt, aki megmentette kisfia életét? Ki minden áldozatot meghozott őérte? Ki felnyitotta szemét? Tehet-e arról Vitéz, hogy ő is rajongva szereti Erzsébetet? Megteheti-e a virág, hogy nem a ragyogó nap felé nyitja szirmait? Hunyadi magába omolva csúsztatta vissza övébe a tőrt azon az éjszakán, s tovább vigyázta Vitéz álmát, egész napkeltéig. Arra gondolt, hogy Vitéz sem érezhet különbül iránta. Szereti, mint testvérét, felnéz rá, vigyázza, egyengeti lépteit erejétől függőn, ugyanakkor tudja, hogy az egyetlen nőt, akit valaha szeretni tudott, éppen ő ragadta el. Vajon Vitéz képes lenne-e kioltani az életét? Vajon távollétében Vitéz visszahódította-e tőle Erzsébet szívét? Vajon a hosszú, magányos éjszakákon mi történt odahaza?

Bízhat-e benne még? Hunyadi a felkelő nap koronáját figyelte hunyorogva, s arra gondolt, végül is ki másban bízhatna? Vitéz több volt, mint barát. Több, mint testvér.

10.
Napokkal később érkezett a hír Milánóba, hogy Cillei Ulrik gróf ötezer fős magyar seregét a condottiere nélkül maradt, szétesőfélben lévő velencei had tönkreverte Friaul tartományban, Rosazzo közelében. Cillei futva mentette életét, Velence pedig új erőre kapott. Gonzaga és Colleoni vezetésével hamarosan újraépítették a hadsereget, így a kígyó és a szárnyas oroszlán versengése tovább folytatódhatott. Hunyadi János, immár háromszáz lovasra fogyatkozott csapatával számlálni kezdte a napokat, amíg megbízatása lejár, s amikortól saját vállalkozáson szolgálhatja Filippo Maria Viscontit, Milánó hercegét. Emberei, akiket beavatott tervébe, nem lelkesedtek az elképzelésért, pedig Jankó csinos zsoldot helyezett kilátásba számukra, ha vele maradnak. Azon az éjszakán pedig, mikor Vitéz elcsigázottan rátalált Jankóra a San Francesco-templomban, Erdély hágóin sokezres török martalóc sereg tört át, nyomukban fosztogatni, gyilkolni kész oláh hordákkal. Erdély védtelenül, felkészületlenül tárult elébük a csillagfényben.

11.
ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1432 NYARA Hűvös nyáréjszakán tücskök ciripeltek az erdő fái között. A hold ezüst leplet terített a vad fenyvesekre, a hegyláncra, ami a látóhatárt keretezte sötét peremmel. A falucska, Malomvíz éjszakai álmát aludta. Magas vonulatok, kopár fennsíkok, s hegycsúcsok vigyázták majd minden irányból: dél

felé a Retyezát, nyugatra a Vaskapun túl a Ruszkai-havasok, keletnek a Kudzsirí-havasok. Nyomorúságos kis falu volt ez a Malomvíz akkoriban, a Rausor, avagy ahogy a magyarok nevezték, a Sebes patak gyors folyású vize mellett. A Sebes a Retyezát lankáitól eredt, s a Nagypatakon keresztül a Sztrigybe rohant, ami vitte, sodorta a jeges patakvizet egyenest a Marosba. Itt, Malomvíz mellett már elég gyorsan csobolygott a Sebes északnak, a rozzant fahíd cölöpjei alatt átzubogva. Csupa faház, padlótlan, hideg kalyiba volt a falu egyébként. Két csinosabb háza épült csak kőből, egyik a Kendeffy-udvarház, a másik a pópa hajléka. De mivel a falu földesurainak számító Kendeffyek Jankó lovascsapatjában szolgáltak messze, idegenben, a maradék rokonság a gyermekekkel Sebestorokba költözött, s az udvarház most üresen állott. A pópa se volt sehol, Klopotivába szekerezett rögvest napkelte után temetni, s még nem érkezett onnan vissza. Úgyhogy egyetlen házban világlott csupán fény ezen az éjszakán, Lóczi bíróéban, ahonnét éjfélhez közel is éles gyerekvisítás hallatszott ki. Nem akármilyen visítás volt ez, hisz nem is más kölyke ordított, ahogy a torkán kifért, mint magának Hunyadi Jánosnak a fiacskája. Szilágyi Erzsébet kialvatlanul ringatta, dajkálta, de ahogy Lóczi bíró arcára pillantott, azt kívánta, bárcsak mégis úgy döntött volna, hogy ezt az éjszakát a hegytetőn álló vártoronyban töltik. Ott aztán üvölthetne őkelme, nem zavarna mást, csak az erdei farkasok, meg a medvék nyugalmát! De odafönn, Kolcvár falai szinte lehelték magukból a hideget, azt ugyan át nem melegíti semmiféle tűz, ezért aztán Erzsébet úgy döntött, hogy idelenn maradnak mégis. A kis Lackó meg úgy döntött, hogy átüvölti az éjszakát. Erzsébet tanácstalanul pislogott a bíró hajlott hátú feleségére, de az csak a karját tárogatta: ajánlotta már ő a pályinkába áztatott rongylabdacsot, attól az ő porontyai mind megnyugodtak, igaz, annak már jó néhány esztendeje. Ilyen praktikákról az úrnő azonban hallani sem akart. Lóczi bíró uram hunyorogva álldogált a nagyasszony előtt, és a kalapját gyűrögette. Szívesen tett volna valamit, amitől csend támad végre, de az ilyen finom úri legénykék megnyugtatásához végképp nem értett. Éppen eléggé meggyűlt a baja, hogy elszámoljon az utolsó

ezüstgarasig az erdőirtás jövedelmével, a malom adójával, s mindenekelőtt a só árával. Kemény asszony volt ez a Hunyadiné! Az utóbbi években az özvegy Erzse asszony alig-alig járta körbe már a birtokot, s bizony a kenézek, falubírók, elöljárók kezdtek el-elcsippenteni a földesúrnak járó adóból, a terményből, s egyre gyakrabban fordult elő, hogy az oláh meg magyar jobbágyokat se az úr hombárjainak, vártornyainak preparálásához vezénylették ki, mint inkább saját erdőrészeikbe, vagy épp saját házaik foltozgatásához. Szilágyi Erzsébet megjelenésével minden megváltozott. Ő aztán alaposan a körmükre nézett, s évekre visszamenőleg behajtotta az elmaradt juttatásokat, ami a Hunyadiakat megillette. Volt, hogy az a megveszekedett Szilágyi báty, a Mihály is véle jött beszedő körútra, no, akkor aztán vita se esett. Fizetett mindenki szó nélkül, mert Szilágyi Mihály uram igen hirtelen haragú ember hírében állott, és senki nem kívánta véle összekötni a bajuszt. Hírlett, hogy odahaza, Horogszegen puszta kézzel csapott agyon parasztokat, akik megpróbálták elrejteni előle a terményadó akár falatka részét is Rettegték több megyében a hírét, s mióta az úrnő révén mind gyakrabban ütötte az orrát a Hunyadibirtokok ügyébe, a Hunyad megyei pórok is megtanulták félni. – Mit csináljak? – nyögött fel türelmét vesztve Erzsébet. – Én már nem bírok vele! Lóczi bíró és asszonya sápadtan sandítottak egymásra. A nagyasszony csipkés, finom gyolcsban ringatta a kis Lackót. A gyerek feje már elvörösödött a sírástól, a döngölt falú faház csak úgy zengett belé. – Tán a hasa fáj – próbálkozott óvatosan a bíróné. – Tán adni kék tejet néki! Erzsébet szeme lángolt a fáradtságtól és a dühtől. A kis Lackó majd másfél éves volt, a súlya is szépen gyarapodott, de az utóbbi időben végigbőgte az éjszakákat. Mi baja lehet? Nyűgösen tovább ringatta, s tekintete eközben megakadt a kemence padkáján szorongó porontyokon. A bíró gyerekei voltak, mezítlábasán, maszatosan, sírós szemmel figyelték a nagyasszonyt, amint a nemes fiúcskát próbálja csitítani. Ott szorongtak, a „serpi de casa”-nak kitett tejecske mellett.∗ Erzsébetnek elszorult a szíve.

Ezek se tudnak aludni miattunk! Be kár volt Malomvizet még útba ejteni! Napközben megjárták Hátszeget, Őralját és Boldogasszonyfalvát, s Iván javasolta, hogy tán még kerülhetnének Malomvíz felé is. Az ugyan nem Hunyadi-birtok volt, de mostan a Kendeffyeknek járó kenézi adót is a Hunyadiak szedték be a familiárisi jogon. Márpedig nem kevés pénzről volt szó, lévén, hogy a Kendeffyeknek rendelte Zsigmond király a vaskapui úton, a Zajkány és Bukova között ívelő hidat, amit a királyi sószállítók használtak gyakorta Karánsebes felé. A híd fenntartásáért, javítgatásáért, s a haramiák távoltartásáért a vízaknai sókamara évenkint ötezer kősót adott, amit a Kendeffyek szép pénzen adtak tovább a környékbeli oláh parasztoknak. Ennek a bevételnek, no meg a kivágott fák adójának részét beszedni – megéri a kerülőt és a fáradozást! Csakhogy Malomvíz nem volt közel, a Sztrigy és a Sebes patak medre mellett meredek szakadékok peremén egyensúlyoztak a lovakkal. Mire elvergődtek a faluba, már szürkült, most kénytelenek hát itt éjszakázni. Mikor Lackó újabb lendülettel, kissé magasabb hangon csapott a sivalkodásba, nyílt az ajtó, s Iván bújt be a szűk nyíláson. – Rendbe rakattam a templom lakótornyát, kedves néném! – mosolygott Erzsébetre. – Ott elalhat Lackóval. Én meg majd a lépcsőnél őrködöm a legényekkel! Erzsébet hálásan nézett a fiúra. Mióta Vitéz hónapokkal ezelőtt útnak indult, s Mihály is mind gyakrabban tett körutakat a szászok meg székelyek földjei felé, Iván maradt az ő legfőbb támasza, s vigasztalója. A mindig vidám, lelkes, lovagias Iván! – Köszönöm… – sóhajtotta, s a bíróhoz fordult. – Lóczi uram, mégsem kell háborgatnunk egész éjjel! Reggel indulunk vissza Hunyadra, de arra kérem, még a héten hozza be az elmaradt lábasjószágokat! Úgy lesz-e? – Úgy, úgy! – hajlongott a bíró, s bármit megígért volna, csak hogy Szilágyi Mihály ne jöjjön adót behajtani! Erzsébet magához húzta Lackót, s kilépett a hideg éjszakába. Hiába jártak a nyár derekán, itt, a hegyektől övezett patakvölgyben még nappal is dideregve haladt a vándor a fenyvesek árnyékában, hát még éjjel!

Szerencsére közel volt a templom. Valaha az se templom volt, hanem valami udvarházféle, toronnyal. Ki tudja, mikor emelték, a torony mindenesetre elég vénnek tűnt. Ahogy felé lépkedett, Erzsébet felpillantott a hegyfokon trónoló Kolcvárra. Lehet, hogy ott mégis biztosabb volna? Késő már ezen mélázni! A templom melletti lakótorony kényelmetlen volt, szélfútta, egérbűzű lik. Amint belépett, Erzsébet szíve elszorult. Itt töltsenek egy éjszakát? Ebben a hidegben? Iván lelkesedése egyből lelohadt. – Hozattam szőrméket, kedves néném. Lássa, ezek medvebundák! Lackó e pillanatban újból rázendített, de oly fájdalmas üvöltéssel, hogy bizonnyal az egész falu felriadt rá, de még a hegyek is beleremegtek köröskörül. Mikor lesz már reggel! Erzsébet nyúzottan, kialvatlanul, annak biztos tudatában helyezte el Lackót a medvebőrökön, hogy ezen az éjszakán sem fog aludni hunyásnyit sem. Úgy is lett. De ennek nem Lackó volt a fő okozója. Mikor elfútta a mécsest, a Zsil mentén, a Vulkán-szoros hágóján keresztül már kétezer akindzsi ereszkedett lefelé, nyomukban még kétezer havasalföldi fosztogatóval. Lóhalálában vágtattak az első útjukba eső falu irányába. Malomvíz felé…

12.
– Mi az? Erzsébet arra riadt, hogy fülsértőn vonít egy farkas a közelben. A hang oly rémisztő volt, hogy még a kis Lackó is abbahagyta panaszos nyöszörgését. Egész éjjel ordított, alig pár perce kezdett lankadni. Farkasüvöltés? Erzsébet hallgatózni kezdett. A lakótorony alsó részének ablaka sem volt – ki tudja, tán még a tatár időkből maradt itt az építmény… Farkasüvöltés megint!

Ezúttal közelebbről! Erzsébet szíve hevesebben kezdett kalapálni. Anyai ösztöne azt súgta, vész közeleg. Mióta Hunyadra került, mást se hallott a várnépektől, a cselédlányoktól, a komornáktól, a jobbágyoktól, mint hogy mikor jő el éjjel a Csort, a lidérc, a vérfarkas, a vérszívó ember, ki éjszaka jár-kél az erdőben, s eltévedt gyermekek vérit szíjjá. A magányos évek alatt a zord babonák gyökeret eresztettek Erzsébet lelkében, s egyre inkább hitte maga is, hogy amikor farkas vonít éjjel a balauri-erdőben, ott sztrigoj oson az avarban, ártó lélek suhan a deres fák közt a holdvilágban. Újabb farkas vonítás…. Erzsébet megrázkódott. Még szerencse az, hogy nem a hegytetőn, abban a kísértetjárta romvárban éjszakáztak, ahogy Iván először tanácsolta. Kolcvár hírhedett volt a lidérceiről és élőholtjairól. A malomvízi oláhok például hetente vittek fel a leomlott várkapuba szárított húst és tejet, hogy az ártó lelkek, kik éjjelente a romok közt zokognak, ne jöjjenek le a faluba gyermeket rabolni. Farkas vonítás… Ebből elég! Erzsébet felkapta a medvebundákról Lackót, s lebotorkált vele a templom elé, a tornácra. A küszöbön csaknem átesett Ivánon, ki összekuporodva szunyókált. A legények, a hunyadi lándzsások kissé távolabb húzták a lóbőrt. Alattuk a falu terült el a völgy alján, középütt a Sebes patak csörgedezett kísérteties zajjal keresztül a falun. – Iván! Iván! – kezdte rázogatni a fiút. – Ébredj, Iván! – Mi baj? Mi történt, néném? – Kelj már fel! Valami közeleg a falu felé! De erre már Iván szemei úgy kipattantak, mintha belécsíptek volna az alsó fertályába. A holdfényben kardpenge villant. Elvarázsolt, lidércek lakta erdő. – Gyorsan! A templomba! – Nem! – Erzsébet összehúzta a vékony gyolcsot a nyöszörgő Lackó testén. – Hozd a lovakat! Az erdőszélre mindenki! Indulj már! Iván elrohant. Farkasüvöltés megint…

Most már sokkal közelebbről. Erzsébet dermedten bámulta a hegyoldalt. A sötét fenyveseken lángfolyam hömpölygött alá a magasból.

13.
Iszah Torgul, a száguldó akindzsik agája rosszkedvűen nézte a völgyben meghúzódó falut. Igen nyomorúságos fészeknek tűnt, éppen olyannak, mint amilyenből a Kárpátok túloldalán több száz, több ezer bújik meg a völgyekben. Nincstelen földönfutók faluja ez is… Itt zsákmányt nem sokat találnak, legfeljebb a jobbágyok leányai jelenthetnek némi vigaszt a felesleges fáradozásért. Ezeknek a parasztoknak semmije sincsen, se ékszereik, se fegyvereik, se élelem, semmi… Miért éppen őt küldték erre az átkozott hegy-völgyes vidékre? A közelben farkas vonított – ő már érezte a hegyoldalban felsorakozó akindzsik és a nyomukban loholó martalócok bűzét. Csak fel ne verje a hitetleneket! Iszah Torgul oldalra pillantott, ahol a felsorakozott akindzsik karéjában az átkozott gyaurok lova is ott toporzékolt. Köztük a Sárkányos úr… Ő akarta! Ő erőltette, hogy a Vulkán-szoroson is törjön be egy csapat! Mindaddig, amíg a gyaur meg nem győzte Akil béget, úgy volt, hogy Iszah Torgul a keleti határon betörő akindzsik egyik parancsnoka lehet, azoké, akik a gazdag szászföldet rohanják le ezen az éjjelen. A szászok jómódúak voltak, a legsivárabb szász falu is több zsákmánnyal kecsegtetett, mint ez az átkozott völgy! A szászok leányai igéző szépségű, mézszínhajú hurik voltak, de ezen oláh-magyar parasztok tenyeres-talpas asszonyai közt nem sok szemrevaló akad. Átkozott gyaur! Ennél még az is jobb lett volna, ha a hitetlenek agája, Alexandru csapatát kísérhetné odalenn, Szörénynél. Azt rebesgetik, ott a keresztes lovagok kincseket rejtő erődjét veszik be ma éjjel… Tömérdek zsákmány… Minden akindzsi, minden rongyos aszab, de talán még a kísérő dervisek és a cigányok is gazdagon térnek vissza onnan… Csak

éppen ők, a Kárpátok középső szakaszán betörő fosztogató had nem számíthatnak szinte semmire. Torgul bosszúsan kivonta handzsárját. Talán ha szélvészsebesen felperzselnek, kifosztanak mindent, hajnalra eljuthatnának a Marosig… Déva városa már kecsegtet némi zsákmánnyal… Néhány rozzant vár akad útba csak… azokat békén hagyják… Mire a magyarok felocsúdnak meglepetésükből, reggelre felperzselt erdők, lerombolt, elhagyatott falvak maradnak az akindzsik nyomában. – Adj jelt, nemes aga! – suttogta a barjaktár ∗ mellé táncoltatva a lovát. – Mire várunk még? Torgul megfordult nyergében. Az akindzsik már alig türtőztették magukat. Ha a zsákmány nem is jelentős, de legalább kiélhetik gyilkos hajlamaikat ma este. A bég rég kordában tartja őket, nem voltak nővel hónapok óta. Torgul tudta, miért a legkiéhezettebb száguldókat küldik erre a támadásra: Akil azt akarta, hogy a létező legnagyobb rombolást vigyék végbe. Mindent el kell követniük, hogy a hitetlenek megemlegessék ezt a napot: csak a legszebb nőket viszik majd magukkal, mindenki mást kardélre hánynak: férfit, gyermeket, öreget… Mindenkit. Így szólt a parancs, és ezt fogják cselekedni. Az akindzsik mögött az aszabok fejszés, lándzsás sokasága tarkállott az erdő széléig. Az oláhok önkéntes martalóchada a szárnyakon szóródott szét. Ezek hátramaradnak a támadásban, s csak akkor merészkednek majd elő, ha az igazhitű harcosok leölnek minden fegyverforgatót. Akkor előjönnek a fák mögül, és hozzálátnak a hullák kifosztásához, az el nem hurcolt, még jajongó, sebektől vérző nők és öregasszonyok megerőszakolásához, és a nyomorúságos kunyhókban maradt apróságok összegyűjtéséhez. Torgul aga megigazította veres fövegét, mely alól sodronyláncos vállvédő hullott alá páncélingjére. – Hívjátok ide a gyaurt! A derbendzsik már rohantak is, hogy elébe vezessék a hitetlenek hercegét. Vigyázni kell vele. Valami nagyúr: a bég csak annyit mondott Torgulnak, hogy rokona tán Alexandru vajdának, tehát szövetséges. Ahogy odaléptetett elé, Torgul önkéntelenül is megrázkódott. Ki nem állhatta ezt a hitetlen kutyát, elég volt egy pillantást vetnie rá, s máris kiverte a hideg veríték. Most is a fehéren világító, gonosz szemek mintha egyenesen a lelkébe pillantanának!

– Még egyszer kérdezem, herceg, van komolyabb katonai erő a völgyben? – Az aga handzsárjával a falura mutatott. – Biztosíthatlak, nemes Torgul, hogy nincsen! – Karós Vlad kifogástalan török nyelven válaszolt, oly pallérozott szavakat használva, mintha egész életét a fényes portán töltötte volna. – Déváig szabad az út! Én majd vezetlek, jól ismerem, melyik falut érdemes háborgatni, s melyiket nem! Egyet kérek csak… – Igen, tudom! – legyintett türelmetlenül az aga. – Melyik az a vár? Már elfelejtettem a nevét! – Hunyad… nemes aga… – Rendben. Kapsz ötszáz aszabot, és viheted az összes oláh kutyát! A zsákmány fele azonban engem illet, ne feledd! – Hogyan feledném? – Vlad hízelgő kifejezéssel az arcán fejet hajtott a török előtt. Dús, csigákban vállára omló fürtjei természetellenes ezüstben fénylettek a holdfényben, s beesett arcán a mosoly vicsorrá torzult az árnyak gonosz táncának köszönhetően. A háttérben, az oláh fejszések közül kivált a vezetőjük: széles vállú, szőrmébe öltözött vadember. Ahogy Torgul aga és Vlad elé lépett, alázatosan fejet hajtott, sunyi képén vigyor terült szét. – Az embereim megkapják a zsákmányból a részüket? – kérdezte óvatosan. Vlad elfordította arcát. Ez is rám marad, dohogott magában az aga. Miért nekem kell minden jöttmenttel egyezkednem? – Annyit kaptok belőle, amennyit megérdemeltek! – vetette oda. – Én csak azt kérem, ami amúgy is az enyém! – villantotta meg hiányos fogazatát az oláh. – Az a falu és az a vár az apám jussa! Vlad fagyos mosollyal fordult felé. – Mi a neved? – kérdezte földijétől. – Radul Negru – felelte az oláh gyanakodva. – Ki kérdezi? – Vlad Tepes vagyok – mondta fagyos mosoly kíséretében a herceg. – Mond neked ez a név valamit? Radul szeme elkerekedett, s vadul kezdte a keresztet hányni magára. – Dracul! – önkéntelenül hátrált egy lépést. – Milyen falura tartasz te igényt? – Hunyadra… – hörögte halálra váltan az oláh. – Milyen jogon kéred magadnak?

– Az apám jogán, nagyuram. – Ki a te apád? – Serba fia Radul. Vlad elvigyorodott, éles metszőfogai megvillantak a fáklyafényben. – Csorba fia… Kicsi a világ… Hát ide hallgass, Serba fia Radul. Részt kapsz a zsákmányból embereiddel. De Hunyad az enyém. Ugye, nem baj? Radul Negru arcán bosszús kifejezés suhant át. – Nem… dehogy, nagyuram… megelégszünk mi egyéb zsákmánnyal is… Torgul aga türelmetlenül köhintett. Az osztozkodással ráérnek azután is, hogy megszerzik azt a bizonyos zsákmányt. – Készüljetek! Allah legyen velünk most! Megcsókolta handzsárja markolatán a topázt. Ha ez a hadjárat sikerrel jár, előreléphet végre, magasabbra emelkedhet. Úgy számolt, legalább tíz rabszolgát kell zsákmányolnia ahhoz, hogy áthelyeztesse magát a szerb határra. Ott várnak rá a nagy lehetőségek, hol Magyarországot nem védik magas hegyek, áthatolhatatlan erdők… Ott, ahol a Dunán átkelve végtelen térség nyílik meg a portyázok előtt ezer és ezer gazdag faluval, várossal, ékes templommal… Csak tíz rabszolga… Torgul aga úgy számolt, hogy tíz szépséges hurival végleg megcsinálhatja a szerencséjét. Ha az északi határra helyezik meggazdagodhat néhány év alatt, s akkor elérheti, hogy visszakerüljön a szultán közelébe. Ott pedig biztosan hamar rámosolyog a szerencse! Újra vonít az az átkozott farkas! Most már nem késlekedhetnek tovább, mindjárt talpon lesz az egész falu! Allah legyen velünk most! A következő pillanatban háta mögött fáklyák ezrei lángoltak fel a sötétben. A lángfolyam özönleni kezdett a völgy felé.

14.
Szilágyi Erzsébet kővé meredve figyelte, ahogy a fenyvesek sűrű takarásából előrontanak az akindzsik. A holdfényben jatagánok és a levegőben úszó paripák patái csillantak.

– Allah! Allah! Allah il Akbar! A föld dübörgött alattuk, ahogy leözönlöttek a hegyről, s elérték Malomvíz szélső kunyhóit. A kezükben lóbált fáklyák vad, vérszomjú arcok sorát villantották fel. – Allah! Allah! A lovasok nyomában bocskoros, torzonborz alakok rohantak elő a fák mögül, kezükben erdőirtó fejszéket és kezdetleges lándzsákat lóbálva. – Iván! – sikoltotta Erzsébet. – Hol vagy, az istenért? Malomvíz egy szempillantás alatt megelevenedett. A faviskókból álomittas, tántorgó jobbágyok kászálódtak elő, s nem hittek a szemüknek, mikor meglátták a sötétből megelevenedő pokolfigurákat. A levegő megtelt a törökök és oláhok vérfagyasztó kiáltozásával, és az ébredező parasztok sikolyaival. – Itt a török! Itt a török! – Turcii! Turcii! Turcii! Minden nagyon gyorsan történt. Erzsébet magához szorította Lackót, hogy fel ne lökjék a fejvesztve menekülő jobbágyok. Ide-oda forgatta fejét, kereste a kiutat a hirtelen köré áramló tömegből, ám ekkor Iván nyargalt oda mellé, kantárszáron rángatva maga után egy üres nyergű lovat. Erzsébet nem habozott, megragadta a nyeregkápát, és fél kézzel Lackót szorítva magához, nyeregbe pattant. A kicsi sivalkodni kezdett, de hangját elnyelte a közeledő akindzsik és martalócok üvöltése és a paták, lábak csontrengető robaja. Hol vannak a katonák? Erzsébet a kísérő poroszlókat kereste, de ebben az összevisszaságban az lett volna a csoda, ha megtalálja őket. Annyit érzékelt csupán, hogy Iván a pataknak felfelé, Boldogasszonyfalva felé vontatja a lovát. Nem jutottak messzire. A sötétből nyílvesszők sziszegtek elő, Erzsébet hallotta elsuhanni őket a füle mellett. Már-már reménykedni kezdett, hogy ennyivel megússzák, amikor lova hirtelen megvonaglott, aztán összerogyott. Erzsébet sikoltva próbálta megóvni Lackót az ütéstől, de csak annyit ért el, hogy ő maga nem tudta már kirántani lábát a kengyelből, s a gyermekkel együtt a földre roskadó állat hasa alá került.

Szinte elviselhetetlen fájdalom mart térdébe és bokájába, szeme előtt egy pillanatra elsötétült minden. Hallotta, hogy Iván is visszarántja hátasát, felé kiált, de már egy szavát sem értette. Lackó? Lackó… Nem hallotta a gyermek hangját… Nem érezte a kezét, és a kezében szorongatott kicsit sem… Lackó? Oldalra akarta fordítani a fejét, de képtelen volt: lába és dereka beszorult a ló még vergődő, párálló teste alá. – Lackó – nyöszörögte. Valaki megragadta a vállát. A magasból vércseppek hullottak homlokára, de a rémisztően vibráló fáklyafényben nem látta, ki az. Aztán egyszeriben enyhült a lábára nehezedő nyomás. Többen szólongatták, mintha egy oláh jobbágyasszony szláv imát kárált volna a füle mellett. – Lackó… Hol a fiam? – Nyugodjon meg, drága néném… – zihálta Iván. – Lackónak kutya baja! Csak megijedt szegény! Egyszeriben világosság támadt. Nem messze tőlük tűzgömbök faltak fel egy fakunyhót. A lángnyelvek felszöktek a tetőre, s éhesen emésztették a szikkadt gerendákat, egyiket a másik után. Erzsébet elé a rőt éjszakai derengésben rettenetes látvány tárult. A falut elözönlötték az üvöltő, handzsárt rázó akindzsik. Fáklyáikat sorra a kunyhókra hajigálták, s a mind jobban burjánzó lángtengertől megvilágítva öldösték a tűz és a forróság elől menekülő jobbágyokat. – Az erdőbe! Az erdőbe! – kiáltotta kétségbeesetten Iván. Erzsébet révetegen rábámult. Az ifjú Hunyadi a karjában tartotta Lackót, kivont szablyája pengéjéről sűrű, fekete vér csorgott a földre. – Nem… – rebegte Erzsébet. – Arra nincsen már idő… Tekintete oldalra siklott, a Sebes patak sötéten csordogáló vizére. – A mederbe! Iván! Add a kicsit! A mederbe! Egymást támogatva botladoztak a patak partjáig. Az éjszakában nyílvesszők suhantak el a fejük mellett. Valahol, a falu széle felé zuhogó hang és iszonytató üvöltés harsant. Az erdőirtó fejszék húst és csontot aprítottak ott – Segítség! Istenem! Neeeee!

Magyar és oláh kiáltások tanúskodtak arról, hogy a martalócok nekiláttak véres munkájukhoz. Ahogy a Sebes patak jeges habjaiba csúsztak a partról, Erzsébet látta, hogy néhány kucsmás, bocskoros oláh a fák alá szorít egy vergődő parasztlányt. Ketten lefogták a kezét, ketten a lábát, a többi a nyomorúságos vásznat szaggatta le a vergődő teremtésről. Mielőtt azonban megerőszakolhatták volna, egy akindzsi ugratott oda lovával, s lándzsáját a lány lábai közé térdeplő martalóc hátába döfte. Valamit kiabált, de Erzsébet nem értett törökül. – Lejjebb! Észrevesznek minket! – Iván gyengéden rángatni, húzni kezdte ruháját a békalencsétől és iszaptól bűzlő patakmederbe. A víz itt már derekukig ért, s oly hideg volt, hogy az asszony azt hitte, menten megáll szívverése. Lackó is abbahagyta a sivítást, tágra meredt, kék szemét a körülötte fodrozódó vízre meresztette. A patak már nem fekete volt, hanem vörös a lángba boruló falu tükörképétől. Iván a szablyájával kotorta a medret, kapaszkodót, biztos állást keresve maguknak. A sodrás nem volt túl erős. – A… hídhoz… – vacogta Erzsébet. – Itt meglátnak… észrevesznek… Az ifjú Hunyadi szerencsére nem engedte el a kezét, húzta, vonta maga után. Nem volt messze a hidacska, épp a falu közepén ívelt át a Sebes felett. Annak árnyékában, az alá búva talán elkerülhetik a legrosszabbat… A hideg vízbe merülve tapogatóztak, botorkáltak előre, s látták, ahogy a kunyhók között immár az összefogdosott foglyokat terelgetik középre az aszabok – mindenkit, akit nem öldöstek le a falu lerohanásakor, most korbáccsal kergettek a bíró háza elé. Éppen oda, ahol néhány perccel ezelőtt Erzsébet ébresztgette Ivánt. A foglyok közül egy sötét képű török válogatott, durván a templom irányába taszítva a szép arcú, formás lányokat. A többit visszakergette Lóczi bíró háza elé. – Mi lesz… velük?… Mi… – Halkan! – Iván vacogva szorította magához Erzsébetet. – Ha észre… vesznek… viszik… magát is… néném… – Mi… lesz… a többiekkel? – Erzsébet szája elkékült az emésztő hidegtől. Már nem érezte lábát, lassan egész testét körbenyaldosta a halál fagyos ölelése. Lackót minden erejével próbálta kiemelni a vízből,

a gyermek még mindig kíváncsian figyelte a vörösen hullámzó patakot maga körül. A hullámok mozdulatlan testeket sodortak feléjük. A gyermeknek tetszett ez, megrázta kezét, lábát, és felnevetett. – Jézus Krisztus… – Erzsébet hitetlenkedve meredt az egyenest feléjük úszó tetemekre. A Sebes habjai immár nem csak a fáklyafénytől vöröslöttek, de a beléjük omló, gomolygó vértől is. – Ne… moccanjon… néném… A meder iszapja mohón nyelte volna el a lábukat, de végre így is elérték a rozzant hidat, behúzódtak a cölöppillér alá. Iván megkapaszkodott a korhadó deszkák szélébe, s szűnni nem akaró vacogással lesett ki alóluk. Díszes öltözetű török lovasok érkeztek a bíró háza elé, az akindzsik engedelmesen utat nyitottak nekik. A legfényesebb külsejű, egy szakállas, zord tekintetű tiszt veres süvegben, láncingben olyan utálkozó tekintettel nézett végig a foglyokon, mintha pondró férgeket vizsgálgatna. Iván úgy sejtette, az akindzsik agája lehet. Ahogy a török előbbre léptetett, s egész közelről vette szemügyre a lemeztelenített, szemérmüket takargató leányokat, kivillantak hatalmas metszőfogai. Ostora nyelével fel-felemelte némelyik reszkető szűz állát, ujjaival belemarkolt fenekükbe, telt kebleikbe. Elégedettnek tűnt, hátraintett a lovasainak. Iván követte pillantását, s ebben a pillanatban meglátta Vlad herceget. Ha nem merül nyakig a jeges vízbe, akkor is megfagy ereiben a vér. Vlad ezúttal sárkányos láncát viselte nyakában, vállán a rend aranyszegélyű köpenye kéklett, közepén a sárga sugárkereszttel. Iván sápadtan karolta át Erzsébetet, s remélte, hogy nem fog odanézni, mi történik a bíró háza előtt. Erzsébetnek szerencsére kisebb gondja is nagyobb volt annál: a kis Lackó elkezdett rugdosni. Már az ő lábát is körbefolyták a hideg hullámok, s anyjának igyekeznie kellett, hogy a feléjük sodródó holttesteket eltaszítgassa az útból. Az akindzsik agája eközben intett a martalócoknak, akik már ugrásra készen várták, hogy bevégezzék munkájukat. Most már bevégezhették. Míg a lovasok rikoltozva hajtani kezdték a mezítelen leányokat vissza, a hegytető felé, a martalócok a Lóczi bíró háza előtt összeterelődött maradékra vetették magukat. Előbb csak szidalmazták

őket, mintha valaha is ártottak volna nekik szerencsétlenek, aztán dühödten be-beszurkáltak az embertömegbe lándzsáikkal. A törökök nem foglalkoztak velük, ott már csak öregemberek, középkorú asszonyok, s gyerekek maradtak. A férfiak voltak tán a szerencsésebbek, addigra alig maradt életben közülük néhány – ott hevertek szinte mind átdöfve, vérző vágásokkal, bezúzott koponyával a házak közt, a templom előtt halomba hányva. A tetemek egy részét az aszabok a patakba hajigálták. Így aztán a férfiaknak nem kellett végignézniük, ahogy Radul Negru martalócai kiragadják a riadt tömegből a megmaradt asszonyokat, és négyen-öten rávetik magukat egyre-egyre. Az idősebb, fogatlan oláhok részeg dühvel cipelték a sivalkodó gyermekeket a templom elé. Egyikük kerített egy fatönköt. Arra szorítva kezdték levágni a gyermekek fejét. Az akindzsik undorodva lestek hátra, és igyekeztek mihamarabb eltűnni a lángoló fakunyhók közeléből. Erzsébet halálra váltan csimpaszkodott Iván vállaiba, fél kezével a gyermeket szorongatva. Ő nem látta, mi történik, csak hallotta az anyák és a tönk felé rángatott kisgyermekek iszonytató sikolyát. – Mi… mi… folyik ott? – Semmi néném… Semmi… Ne! Ne nézze! Erzsébet összeszedte minden erejét, és a vízből kiemelkedve átlesett a korhadt deszkák között. Az oláhok kupacba hányták az erdőirtó fejszével levágott kislányok és kisfiúk fejeit. Részeg rikoltások, és a lángoló kunyhók mögött erőszakolt öregasszonyok nyöszörgése keveredett, a levegőben égett emberi hús bűze terjengett. Az akindzsik agája és Vlad herceg néhány szót váltottak ezalatt, ügyet sem vetve az oktalan vérengzésre. Aztán megállapodtak valamiben, s együtt a híd felé léptettek. Erzsébet ebben a pillanatban ismerte fel a sárkányos urat. Minden ízében remegve csúszott vissza a vízbe, Ivánnak el kellett eresztenie a cölöpöt, hogy megtarthassa őt és gyermekét az elsüllyedéstől. – Csitt! – A fiú ujja reszketett, ahogy szája elé tette. – Mindjárt… ideérnek… A híd deszkáin lópaták dobogtak. Most léptetnek fel… Most haladnak felettük el…

De nem mind irányította hátasát a hídra. Hirtelen egy sötét árny nehezedett Erzsébetre, ahol a saras part a Sebesbe szakadt. A lovas lassan, eresztett zablával engedte inni lovát, egész a víz széléig. Erzsébet és Iván csak a mén csillogó sörényét látták, s az ezüstös vereteket a zablán. Egy csizmás láb… Egy sarkantyú… A ló nyeldekelni kezdte a véres habokat, s nyomban prüszkölt is belé. Nem ízlett neki. Épp egy széttárt karú halott úszott el előtte, ösztönösen megrázkódott attól. Erzsébet és a kezében szorongatott Lackó alig karnyújtásnyira voltak a mén hatalmas fejétől – az asszony képtelen lett volna megmoccanni, s oly görcsösen ölelte magához kisfiát, hogy a gyermek panaszosan nyögni kezdett. A ló horkanva kapta fel a fejét. Rémülten villant Iván tekintete. Nem vehetnek észre minket! Nem! Nem! A lovas még lejjebb ereszkedett, most már szügyig engedve a mént. Tán ő is hallott valamit? – Trebuie să pornim, Domnule!∗ – kiáltott valaki a hídról. – Torgul aga előrevágtatott! Nem maradhatunk el! A lovas nem válaszolt, de még közelebb eresztette a mént a vízbe. A ló prüszkölt, kapkodta a zablát, farolt volna vissza a partra, de a fekete kesztyűs férfi a véknyába vágta sarkantyús csizmáját. Erzsébet szeme tágra nyílt. Ha most kinyújtja kezét, akár el is érheti a lovas válláról majd a vízbe csüngő kék köpenyt, a rajta tekergő sárkánykígyót, a keresztet… Tudta, ki az… Karós Vlad… A kis Lackó prüszkölt, ösztönösen iszonyodott a mind közelebb nyomakvó lófejtől, a sárgán foszforeszkáló állatszemektől, a ménből gőzölgő bűztől… Nem… Nem sírhatsz, drága gyermekem… Erzsébet a gyermek fejére tette remegő kezét. Lackó szája sírásra görbült.

Prüszkölés. A ló belekapált lábával a vízbe, mert egy hulla úszott felé. A felkavart habokban a tetem forogni kezdett, majd nekiütközött Erzsébetnek. Az asszony nem mert kiáltani. Tágra nyílt szemmel rábámult a halott a vízből, s ahogy a hídcölöpről visszaverődő hullámok megpaskolták arcát, ajkai mintha mozogtak volna. Lackó görcsösen remegett. Erzsébet jól ismerte, tudta, hogy pillanatokon belül üvölteni fog. Jeges kezét gyorsan a kisfiú szájára tapasztotta. Nem… Nem sírhatsz, drága gyermekem… Közben ösztönösen lemerült a vízbe, a szája széléig, és a gyermeket is lehúzta, hátha a hideg hangját szakasztja. Lackó szeme fennakadt, levegő után kezdett kapkodni. Mindjárt, kisfiam… Mindjárt… Bírd még ki kicsit! Kérlek… Könyörgöm, kicsim… A hatalmas csatamén nem moccant, a lábai közt véresen hömpölygő vizet szaglászta. Vlad sejtett valamit… Érezte… Tudta… Újabb testet sodort feléjük a víz, egy szikár, ráncoktól barázdált arcú jobbágyot. Erzsébet látásból ismerte. A jobbágy valahová a magasba, a fenyők fölé meredt üveges szemeivel. Nem kellett arrébb taszítani, úgy tűnt, elúszik mellettük. Amikor azonban odapörgött a hídcölöppel egy vonalba, a jobbágy keze rángva belemart Erzsébet kezébe. A víz fodrozódni kezdett körülöttük, mert a haldokló vergődött a habokban, az utolsó szalmaszál Erzsébet meleg teste volt, ami visszaránthatta volna az életbe. A jobbágy szemei még mindig a csillagokba meredtek, még akkor is, amikor Iván tőre hangtalanul elvágta a csuklóját. Csont recsegett, de a Sebes patak moraja elnyomta a hangot. A jobbágy csuklójából vér ömlött a vízbe, de kiáltani, jajgatni már nem tudott, mert ahogy száját kitárta, a víz beleömlött. A patak a következő pillanatban már tova is sodorta, csak keze lebegett még ott Iván és Erzsébet mellett.

Lackó ránézett a kézre, és sírni kezdett, egyelőre még halkan, szipogva. Iván lenyúlt a mederbe, és egy maroknyi iszapcsomót húzott fel, hogy Erzsébetnek nyújtsa. Az asszony ösztönösen elvette, de a következő pillanatban megrázkódott az iszonyattól, és visszaengedte a vízbe. Nem… Nem fogja megtenni… Nem töm iszapot a gyermek szájába, nem nyomja a víz alá… nem fojtja vízbe egyetlen magzatját… még ha sokan ezt tették volna a helyében. Nem… Nem… Nem… Kezét Lackó arcára szorította, és mélyen a szemébe nézett. A hang a fiúcska torkán akadt. Hosszan viszonozta anyja pillantását, s lassan elmosolyodott, akár egy angyal. A jeges vízben, miközben reszketett a fagytól, miközben vérző holtak, haldoklók úsztak el mellettük, ütköztek nekik, ő rámosolygott az édesanyjára. Egy végtelennek tűnő pillanatig Vlad ménje még ott szaglászta a vizet, egyetlen ölnyire tőlük, aztán felhorkant, fejét kapkodva visszatolatott a partra. – Fel, Hunyadra! Hajnal előtt ott akarok lenni, hogy lássam, ahogy porrá ég az a hollófészek! Dübörgés… A deszkák recsegve-ropogva hajoltak a súlytól fejük felett. Aztán csak a Sebes patak csobogása… A zokogás. A jajongás a lángoló házak között. A tűz haragvó moraja. A távolodó akindzsik diadalittas kiáltásai. Az oláh martalócok duhaj kurjongatásai. A tűz sistergése. A szél süvítése. A fák susogása. Aztán… … a csend.

15.
Vagy kétszáz magyar lovas dübörgött délkelet felé, hogy még a török fosztogatók előtt elérjék Hunyad várát. Szászsebes és Szászváros irányából vágtattak, miután megütköztek egy kisebb akindzsi csapattal, és teljesen szétszórták őket. Szilágyi Mihály, aki az erdélyi vajda lovasait vezérelte, úgy döntött, az ostromlott szász erődtemplomok bizonnyal tartják még magukat egy-két napig, de odahaza, Hunyadot alig védi valaki. Oda kell hát menni! Azonnal! Az akindzsik az éjszaka folyamán sorra borították lángokba a királyföldi, fogarasföldi falvakat, rabszolgák ezreit hajtva keresztül a Vöröstorony-szoroson Havaselvére, maguk mögött füstölgő romokat és hullahegyeket hagyva. A törököket mindenütt oláh martalócok követték, s még azt a szánalmas maradékot is elragadták, amit az akindzsik és az aszabok meghagytak. Ők művelték a legnagyobb kegyetlenséget a törökök által felperzselt falvakban, de csak mikor a férfiak már harcképtelenek lettek, mert fegyverrel nem merték összemérni tulajdon erejüket az erdélyiekkel. E martalócok nem válogattak: egyformán gyilkolták a szászokat, a magyarokat és tulajdon oláh testvéreiket. Híre jött, hogy Sárkánynál, Kercnél és Tolmácsnál maguk az akindzsik hányták kardélre oláh „szövetségeseiket”, mert megundorodtak kegyetlenkedéseiktől. Mikor ez Szilágyi Mihály fülébe jutott, másnap reggel igen cifrát káromkodott, mert jól tudta: hisz az akindzsik se arról híresek, hogy kesztyűs kézzel bánnának a dúlt területek lakóival. Dél-Erdély egyetlen éjszaka alatt lángba borult, földjét vér öntözte, fiait, véneit halomra ölték, leányait elragadták. Csak néhányan menekedtek meg, kik időben bevették magukat az erdőkbe, a hegyek közé. Beletellett néhány órába, míg Szilágyi Mihály uram a maga nem túl gyors forgású eszével összerakosgatta a hírek mozaikdarabjait. A legnagyobb támadó sereg a Vöröstorony-szorosnál tört be Erdélybe, megdúlta a szászok területeit, a Királyföldet, a Barcaságot, s keletebbre, a Kárpátok koszorúi közt a székely falvakat egész Keresztúrig. Ostrom alatt állott Szeben, Brassó, s mind a megerősített erődtemplomok, ahol szászok és székelyek ezrei kerestek menedéket. Ha tehették, az akindzsik rájuk gyújtották a templomokat.

Reggelre vált világossá, hogy egy másik, jóval kisebb akindzsi had a Vulkán-szorosnál hatolt be Hunyad megyébe, és Malomvíz, Hátszeg irányába tört utat magának, a földdel téve egyenlővé minden települést, ami elébe került. Igen valószínűnek látszott, hogy ezek, és oláh kísérőik célja Hunyadvár és egész Déváig a Maros lehet. Ezeket igyekezett még idejében megállítani Szilágyi Mihály. Ugyanakkor egy harmadik seregtest, nagyrészt Alexandru Aldea havaselvi vajda lovasai kisebb török egységekkel kiegészülve Szörénybe hatoltak, ahol tűzzel-vassal pusztították a német lovagrend nemrég odatelepített harcosait, várait. Ezt oly sikeresen tették, hogy néhány nappal később, mikor a magyar nemesi bandériumok kiverték őket az ország területéről, nyilvánvalóvá vált, hogy az oláhok árulása miatt a német lovagrendet az utolsó szálig kiirtották Szörényből. A Duna partján karóba húzott lovagok és a várnépek katonái sorakoztak mérföldeken keresztül. Szörény várát, ami a Magyar Királyság egyik legerősebb védőbástyája volt, maguk az oláhok rombolták földig, saját véreiket sem kímélve. Az már csak még később, hetek múlva derült ki, hogy Murád szultán az erdélyi betöréssel egy időben megtámadta Szerbiát is. Isah bég Krusevácot és Szrebrenicát ostromolta, fél Rácországot felperzselte, s húszezer ifjú szerbet vitt magával török területre rabszolgának. Dél-Erdély még a támadás vérlázában hevert, tehetetlenül. Nem értette senki, hogyan történhetett meg, hogy Alexandru fejedelem önként ajánlkozott a szultánnak szövetségesül. Igaz ugyan, hogy amikor segítséget kért, a szász városok által felfogadott zsoldos had nem sok sikerrel hadakozott érdekében, de Alexandru meg sem várta, míg a moldvai segélyhadak is befutnak, hanem azonnal vitte Drinápolyba a Havasalföld megváltásául szolgáló adót, s udvarának családtagjait, összesen húsz ifjú nemest, túsznak. Ezeket az ifjakat az oláhok soha nem látták viszont, majd valamennyi török aga és katona lett, s igen nagy kedvvel irtották azontúl keresztény testvéreiket. Alexandru, hogy árulása miatt végképp magára ne vonja a magyarok haragját, levelet írt Rozgonyi István temesi ispánnak azzal, hogy amint megérkezik a határra a töröknél erősebb magyar segélyhad, ő azonnal visszaáll a magyar király hűségére. De ha nem, maga segít felprédálni Erdélyt.

Vlad herceg, avagy Vlad Dracul, ahogy újabban nevezték oláhjai, kihasználva az anarchikus állapotokat, először a szászok segítségével betört Havasalföldre, hogy magához ragadja a hatalmat, de Alexandru ekkor még erősebbnek bizonyult. A sárkányos úr ezt látva azonnal köpönyeget fordított, és felajánlotta Alexandrunak, féltestvérének, hogy szívesen segíti a magyarok és szászok elleni hadjáratban, ha részesül a zsákmányból. Zsákmányként pedig Hunyad várát jelölte meg, annak minden lakójával. Rövid időn belül azonban másodszor is csalatkoznia kellett. Iszah Torgul aga akindzsijei ugyanis nem messze Hunyadtól, még Hátszeg előtt váratlan vereséget szenvedtek Szilágyi Mihály és Rozgonyi István időben érkező seregeitől. Az akindzsik véres fejjel, foglyaikkal, az összerabolt holmival mit sem törődve takarodtak vissza a Retyezát ormai felé. Szilágyi és Rozgonyi lovasai pedig rávetették magukat az aszab fosztogatókra és az oláh martalócokra, akiket immár semmi és senki nem védelmezett meg. Kétezret ejtettek foglyul közülük, a többit felkoncolták, ahol érték. Az elfogottakat átadták Malomvíz, Hátszeg, Mácsó, Kragolyos, Malajesd, Barbátvíz, Feketehegy, Pestes zokogó, bosszúért kiáltó jobbágyainak. Azok aztán tudták, mit kell velük tenniük: az erdőirtó fejszéknek még sok dolga akadt azokban a napokban és éjszakákon. Hamarosan újabb gúlák emelkedtek emberfőkből, de ezek már mind fenn, a Kárpátok hágóinál voltak felállítva, hogy jól lássák őket a havasalföldi oldalról. Őszig rohadtak a fejhalmok, aztán már csak koponyagúlák fehérlettek az út mentén. Még évekig rugdalták széjjel a szorosok felé tartó utazók e koponyákat, de némely árkokban száz évvel később is sárgállottak. Emitt, a hegyek koszorúin belül pedig temettek, egyre csak temettek. Amikor az utolsó akindzsi és oláh rabló is kitakarodott, megszámlálták a holtakat és a rabszolgának elragadottakat. Harmincezer jobbágy, szász polgár, székely, magyar, oláh hiányzott az összeírásokból. Ifjú leány alig maradt a falvakban. A Kudzsirihavasokból, a Retyezát erdeiből még télen is kerültek elő megtébolyodott, bogyókon és gyökereken tengődő leányok, gyermekek. És ez még csak a kezdet volt. Erdély felett sötét fellegek gyülekeztek.

Kilencedik fejezet
FEHÉR KÖPENY, VERES KERESZT

1.
RÓMA, ITÁLIA, A. D. 1433 TAVASZA Órák óta kongtak a harangok Viterbo városkájában, s hirdették, hogy megszületett végre a megállapodás őszentsége IV. Eugenius pápa és Zsigmond magyar, német, cseh és lombard király között. Immár semmi akadálya nem volt hát az áhított császári koronázásnak, s ezen igen megörvendeztek Itália városainak urai. Főképp azért örültek, mert végre-valahára felcsillant annak reménye, hogy Zsigmond megkapja, amit oly nagyon áhít, s eltakarodik kíséretével együtt haza, ahonnét jött. Mert immár két esztendeje, hogy városról városra járt. Mindenütt szívesen elidőzött, fogadásokat, bálokat adott, nagy lábon élt, aranygyűrűket osztogatott minden csinos fehércselédnek, s elvárta, hogy éjszakáit a városok legszebb leányaival édesítsék meg. Előző év elején, nem sokkal a soncinói összecsapás után Zsigmond, Barbara királyné, és az egész birodalmi vándorcirkusz búcsút mondott Visconti hercegnek, s továbbállt a napfényes Toszkána felé. Mivel kísérőserege egyre kopott, a kis itáliai városkák nem is hódító németnek vették, hanem bohó öregembernek, aki imádja a parádét, a ceremóniát, s legfőképp a mezítelen asszonyi combokat. Az olasz megbocsátó tud lenni, ha valaki az élet szeretetével hívja fel magára a figyelmet, nem hőzöngő, germán erőszakkal, így eleinte még jóindulattal fogadták, bárhová is tért be őkelme. Piacenza, Parma, mindkét városban heteket, hónapokat töltött, s mindkét városban hódolt az élvezeteknek. Valósággal habzsolta a középkor sötétségéből újjáéledő, vidám Itáliát. Költségeit pedig jórészt a vendéglátói állták, de nem az összeset!

Szegény Schlicknek főtt a feje, mint mindig: miből fizesse a drága mulatságokat? Nemhiába volt ő a német birodalmi kancellár, a kősziklából is aranypatakot tudott fakasztani. Címeradományok, nemesi levelek készültek futószalagon már Nürnbergben, Svájcban, de aztán Itáliában is. Aki megnyitotta őfensége számára erszényét, az bizton számíthatott valami kiváltságra, jól csengő címre, szépen festett címerre, birtokra, adományra. Így aztán hétről hétre összekapart annyit, amennyi a bálokhoz, asszonyokhoz, élvezetekhez szükségeltetett. Zsigmond pedig élvezte az életet, s ezt tette a fenséges asszony is. Barbara nem szólt bele, kivel hál Zsigmond, de elvárta, hogy Zsigmond se szóljon bele, ő kivel hál. Kacérkodott mindenkivel, ha kiürült a királynéi kassza, szívesen felkínálta magát bármely hercegecskének, városúrnak, szenátornak, zsoldoskapitánynak, s csak igen kevesen voltak, akik nem éltek a kecsegtető lehetőséggel, mert az olasz nem csak életszerető, de roppant udvarias is tud lenni, ha akar. Néhány ezer aranyért bárki meghághatta a szent Német-római Birodalom eljövendő császárnőjét, ami ugyan megbotránkoztatta a magyar, cseh, s német urakat, de az itáliaiak egészen természetesnek vették ezt, s úgy gondolták, éppen nem Barbara az első római császárasszony, aki léha életet él. Amikor még ez a pénz is elfogyott, a királyné asszony nem habozott más módszerekkel aranyakhoz jutni. A kancellária háta mögött önálló pénzügyeket vitt, saját kiváltságleveleket adott ki, ékszereket kért kölcsön zsidó kereskedőktől, amiket soha nem adott vissza, s ha a zsidók panaszolni mentek Schlick kancellárhoz vagy Zsigmondhoz, a szó csakhamar az inkvizíció szent kötelességére terelődött, amitől a zsidók rögtön megértették, hogy jobb az ékszerekről örökre lemondani, mint máglyán megégni. Voltaképpen Zsigmond nem bánta még Barbara ezen szeszélyeit sem. Úgy volt vele, odahaza, Magyarországon hamarabb a kardjukhoz kapkodnak a derék magyar urak, ha kurválkodáson kapják a királynét, mert bár az ő erkölcseik sem voltak különbek, de attól, kinek homlokát a Szent Korona érintette, bizony meg is követelték a szent életet. Az olaszok ez ügyben messzemenőkig elnézőbbnek bizonyultak. Hibái ellenére rajongtak a regináért, aki – bár túl járt már a negyvenen – még mindig vonzó, igéző asszonynak számított. Viszonzásul pedig Barbara

is imádta Itáliát, majd annyira, amennyire Zsigmond, csak éppen egészen más miatt. Hanem a botrány érett. Állítólag a pápa fülébe is eljutott Barbara és Zsigmond felettébb szabados életvitele, s mikor őszentsége dühöngve kijelentette, hogy ő ilyen pokolravaló, parázna párt semmi pénzért meg nem koronáz a római császárok jelvényeivel, akkor már az udvar is kezdte komolyan venni a veszedelmet. Leginkább Cillei Ulrik, a veres gróf érezte kutyául magát, mert hát Barbara mégiscsak Cillei lány volt, a szégyen a Cillei-házra hullott elsőképp. Meg aztán a tavalyi, Friaulban elszenvedett csúfos vereség sem tett jót a família megítélésének. Úgyhogy Ulrik gróf Schlick kancellár hathatós közreműködésével kieszközölte, hogy Barbara hagyja csak nyugodtan szórakozni férjét az út további részében, s induljon udvarhölgyeivel San Gimignanóba, valami távoli Cillei rokonsághoz látogatóba. Ott aztán azt csinál, amit akar, nincsen szem előtt. Ettől valamelyest megnyugodtak a kedélyek. Zsigmond kivirult: arca pirospozsgássá vált, kedélye felhőtlenné, amint a zsémbes szajha királynő eltűnt a közeléből. Pármát nyolcszáz magyar lovas és hatszáz lombard lovas íjász kíséretében hagyta el. Ment tovább Mantuába, ahol Giovanni Francesco Gonzaga vendégelte meleg szívvel heteken keresztül. Gonzaga úgy volt vele mint a legtöbben Észak-Itáliában: jobb egy messze lakó császárt szolgálni mint egy közel lakó pápa haragját félni. Zsigmond – ha már ott járt – őrgróffá emelte Gonzagát, persze szakajtó aranyakért cserébe. Mantua után Lucca, majd Siena következett, ahol Zsigmond beleszeretett egy Lucrezia nevű asszonyba, egy gazdag patrícius feleségébe. De olyannyira beléhabarodott, hogy már azt kezdte fontolgatni, hagyja a fenébe az egészet, országait, koronáit, a pápát, zsinatot, mindent, és odaköltözik Lucreziához, hogy boldogan élje életét, míg meg nem hal. A vén Garai nádornak kellett észhez térítenie azzal, hogy kilátásba helyezte: rögvest hozatja Barbarát, ha nem gondolja meg magát. Csinál majd ő olyan rendet, hogy összeomlanak belé Siena takaros palotái. Ettől már Zsigmond is észhez tért, s könyörögte a nádort, ha Istent ismer, ne hívja a királynét. Inkább marad maga is király, csak Barbara ne jöjjön! S miközben mindenki élte világát, Barbara San Gimignanóban, Zsigmond Mantuában, Hunyadi meg Milánóban, a magyar és német

diplomatáknak köszönhetően végre felgyorsultak a tárgyalások őszentségével. Sok minden történt, ami megint, mint már annyiszor, ismét Zsigmond malmára hajtotta a vizet. A husziták nem sokkal elébb követeket küldtek Bázelbe a zsinatra, hogy az egyházszakadás megakadályozásáról és a békéről tárgyaljanak. Eugenius pápa is hozzájárult nagy nehezen, hogy a zsinat folytassa munkáját, mi több, négy bíborost küldött Bázelbe. Őszentsége nem véletlenül kezdett engedékenyebb hangot megütni. A zsinat mind jobban felülkerekedett, s egyre kevesebben álltak ki a pápa mellett. Félő volt, Eugenius elveszíti már meglévő pozícióit, s a zsinat letaszítja a trónusról. Megcsappantak a pápai bevételek is, Itáliában mindenki háborúban állott mindenkivel, a husziták fél Európát perzselték, sorra rombolták le őszentsége templomait, s hányták kardélre papjait. Ahol pedig porrá égtek a templomok, s eltünedeztek a papok, ott nem volt senki, aki beszedje az egyházi adót. Folyt még ráadásképp az angolok és franciák békétlensége, alig néhány éve, hogy megégették Jeanne D'Arcot, a szüzet. Rómában a Colonnák, az előző pápa családja szervezkedett Eugenius ellen, s ennek hatására kibontakozott a római nép felkelése is. Őszentségének alig maradt tekintélye, s úgy tűnt, immár Zsigmond az utolsó uralkodó Európában, aki kicsit is szívén viseli a sorsát. Nem csoda, hogy így alakult. Eugenius szűk látókörű, magának való, mogorva fráter volt, ráadásul velencei születésű. Mindenki gyűlölte, aki csak ismerte. Azt viszont bizton tudta, hogy egyedül ő teheti a császári koronát Zsigmond fejére. Ez maradt az utolsó esélye a hatalom megtartására. Zsigmond addigra, két év diplomáciai munkájának köszönhetően elhitette az itáliaiakkal, hogy csak névben akar császáruk lenni. Nem kívánt – nem is tudott volna – ennek a rengeteg önálló városnak, féltékeny hercegecskének parancsolni. Nem, neki odahaza volt szüksége a német-római császári címre, lázongó magyarjai és pusztító huszitái lecsendesítésére. A magyarok három év óta színét sem látták, s az ország testét egyre tépték, marcangolták a törökök, csehek. Különösképp a pápa mindebben Zsigmond hatalmát látta megnyilvánulni: három éve nem járt odahaza, a forrófejű magyar urak mégsem lázadtak fel ellene. Itt,

Itáliában, ha bármely herceg elhagyná városát, két nap múlva elsöpörnék őt az ellene lázadók… Zsigmond tudta, hogy most dől el minden. Könyörögni kezdett Cesarininek, a bázeli zsinat vezéregyéniségének, hogy addig le ne tegyék trónjáról a pápát, amíg őt az meg nem koronázza Rómában. A pápa végül beadta derekát. Ezt hallva Schlick, Hédervári, Garai, Cillei, minden nagyúr és diplomata fáradtan dőlt hátra – három évbe tellett, de végre megszületett a megállapodás. Azon a fényes tavaszi napon, az úr 1433. esztendejében a viterbói harangok azt adták tudtul a világnak, hogy őszentsége beleegyezett a királyi fenség összes feltételébe, s immár hajlandónak mutatkozott megkoronázni Zsigmondot a római császárok koronájával.

2.
Úgy szokott az lenni, hogy a jó hírt mindig gyorsan követi valami rossz. Zsigmond őfensége, hamarosan Róma császára, legalábbis egész életében ezt tapasztalta. Nem sokkal azután, hogy elfoglalta új szállását a Lateráni Palotában, a futár szépen írott pergament hozott számára Milánóból. A király csodálkozva nézte a kissé görcsös betűkből cirkalmazott aláírást: Johannes Hunyadi… No hát… Mit akar tőle ez a kölyök? Azonnal felolvastatta magának a kerek latinsággal fogalmazott szöveget (Filipesi deák különös gonddal volt, nehogy bármi nyelvtani vétek essék abban). Amint a felolvasó az utolsó sort is elmorzsolta, Zsigmond arca vörösen gyúlt ki. Menesztett Schlick Gáspárért. A kancellárnak mindig van használható ötlete! Hátha most is kisüt valamit ennek a hallatlan nagy szamárságnak a megakadályozására! Schlick fáradtan nyitott be a király szobájába. Az köszönés helyett csak odabökött a levélre: – Olvasd! A kancellár hamar végzett vele. – Tömör és velős, fenség. Hunyadira valló. – Mit tegyek most? Itt akar hagyni!

Schlick széttárta karját, mint akinek a nyilvánvalót kell megmagyarázni. – Erre számítani lehetett, fenség. Visconti gazdagabb Krőzusnál, Hunyadi pedig kiváló vitéz. Az lett volna csoda, ha nem csábítja magához csengő aranyakkal a herceg. Nem Hunyadi lesz az első magyar zsoldosvezér, aki Itáliában telepszik le végleg… – Csakhogy én ebbe nem egyezek bele! – kiáltotta dühödten Zsigmond. – Mit képzel ez a kölyök? Az engedélyem nélkül… – Fenséged semmit sem tehet. Hunyadi fél esztendő alatt többet keres Milánóban, mint amit birtokai odahaza érnek… – Ezt én is tudom! Schlick türelmesen nézte az előtte fel-alá járkáló királyt. Jól ismerte már, tudta, milyen a fenséges úr, ha valami nagyon bosszantja. De vajon miért zavarja ennyire, ha Hunyadi úgy dönt, nem tér majdan haza Magyarországra? Hát nem maga a király adta kölcsön szolgálatra a milánói hercegnek? – Fenség, szívesen tanácsolnám, hogy fizessen többet Hunyadinak, mint Visconti, de félek, nem tehetem. Én őrzöm a kamara kulcsát, abban pedig egy garas sincs, nemhogy arany. Nem többet, de tizedét se tudná kifizetni, ráadásul, ha még annyit fizetne is, híre menne, s a nagyurak fellázadnának nyomban, amiért kivételez vele. – Azzal kivételezek, akivel akarok! – sziszegte Zsigmond. Schlick erre is bólintott. Ezt a lelki állapotját is jól ismerte a királynak. Akkor ilyen makacs, ha valamely kiszemelt asszonyszemély vonakodik, kéreti magát, s nem kíván önként behódolni. Persze… Ahogy a kamarás jobban szemügyre vette Zsigmond feldúlt arcvonásait, látott ott valami mást is a megszokott bosszúságon kívül. Valami fájdalmasat… Valami szívből jövőt… Ó, persze, gondolta erre. Az az ostoba szóbeszéd… Tán mégis van benne valami… talán mégis ő nemzette volna azt az oláh dúvadat? – Úgy veszem észre, fenség, ön kitüntető figyelemmel viseltetik e fiú iránt – jegyezte meg nagy óvatosan, s közben feszülten leste Zsigmond arcát. – Gáspár! Hetven leánygyermeket nemzettem, szerte Európában. Hetvenet, érted? De egy fiút se! Egyetlenegyet se! Johannes az egyetlen, aki…

Elhallgatott, szemébe hirtelen mintha könnyek szöktek volna. Schlick csodálkozva bámult rá, de a király ekkor megrázta csigás fürtjeit, s a könnycseppek őszülő szakállába hullottak. – Ő az egyetlen… Nem akarom elveszíteni… Hívjátok ide. Mellettem kell lennie a koronázáskor… így tervezem esztendők óta. Ő megy majd előttem. Kezében tartja a birodalmi pallost… Mintha… Mintha apa és fia lennénk… Arra készültem, hogy aranysarkantyús lovaggá avatom a Szent Péter-bazilikában!… Azt hittem, örülni fog neki… S most ez a levél… Hogy ő Milánóban marad végleg… – Amennyiben fenséged ennyire ragaszkodik hozzá – kezdte óvatosan Schlick – abban az esetben talán meg kellene próbálkozni valami diplomatikus megoldással… A király elé perdült. – Hát nem érted? Nem olvastad, mi áll ebben a levélben? Elhatározása végleges… Schlick mosolygott. – Tapasztalataim szerint csak a halál végleges, fenség, még ha ezzel némely püspök urak vitatkoznának is. – Semmit sem tehetek… – Parancsoljon rá. Ön a királya, fenség! – Most már Viscontinak engedelmeskedik… Én kértem erre… – Jó. Ha parancsra nem, jó szóra tán meggondolja magát Hunyadi. Talán csak meg kellene keresni azokat az embereket, akik hatni tudnak rá… – Hunyadira? – legyintett Zsigmond. – Úgy beszélsz, mintha nem ismernéd eléggé! Amit ő egyszer a fejébe vesz… Gáspár! Nekem nagy terveim voltak ezzel a fiúval… Támaszom lehetett volna öreg napjaimban… Barbara egy kígyó. Azt lesi, mikor gyengülök meg annyira, hogy belém marhasson… A lányom ugyanolyan szajha, mint az anyja… Albert meg… Egy szerencsétlen senki… Se ereje, se esze az uralkodáshoz… Őt reggelire megeszi Barbara, ha én már nem leszek… Kell valaki, aki vigyázza az érdekeimet, mikor én már… Schlick egészen elcsodálkozott a király indulatos kitárulkozásán. Mióta ismerte, soha nem beszéltek ily személyes dolgokról, legfeljebb arról, mely hölgyeknek mennyit fizessen szolgálataiért a kancellár úr az édes éjszakák utáni reggeleken, mikor Zsigmond már nem szívesen foglalkozott ágyasaival.

– Talán én tudok valakit fenség, aki hatni képes rá. – Kicsodát? – Vitéz Jánost. Bizonyára emlékezik rá, fenség, a kancelláriában dolgozott. – Hogyne emlékeznék… Ügyes fiú volt. – De még mennyire… – Hm… Elcsaptam valamiért. Miért is, Gáspár? – Mert Újlaki és Cillei folyton áskálódtak ellene fenséged előtt. Megjegyzem, én mindig elégedett voltam vele… – Na de hol van már Vitéz! Talán otthon tesped Magyarországon a szülőfalujában, ha van neki olyan… – Ó nem, fenség. Egészen véletlenül tudom, hol van most. Tegnap ugyanis levelet kaptam Bécsből, egy igen kedves barátomtól, az egyetem rektorától. Sok egyebek mellett megemlítette, hogy Vitéz néhány hónapig ott tanult… de aztán elfogyott a pénze… Éhezik. Nem tudja fizetni a szállását. Nyomorult állapotban van… – Ez a Vitéz… – csillant fel Zsigmond szeme. – Jó barátja Hunyadinak, igaz? – Pontosan, fenség! – Arra gondolsz, amire én? Arra gondolsz, hogy ő talán rábeszélhetné… – Vagy legalább tudja, ki az, ki képes erre. Egy próbát mindenesetre megér. Különben is, a kancelláriában nagy szükségem lenne Vitéz szolgálataira, fenség. Kivételesen éles eszű és megbízható ember. Zsigmond egészen felvidult az ötleten. – Hát akkor írj sürgősen a barátodnak, Gáspár, az egyetemre! Hozasd ide Rómába Vitézt! – Utólagos engedelmével már megtettem, fenség. Levelet írtam a rektornak, majd nyomban utána Vitéznek is, hogy értesítsem, mi a szándékunk vele. A válasza a jövő héten érkezik, de bizonyos vagyok benne, hogy azóta már maga is úton van ide. Zsigmond elismerően fürkészte kamarása arcát. – Te kedveled ezt a két fickót, igaz? – Hogy kedvelem? Ó, egyáltalán nem, fenség! – De igen, ne is tagadd! Te kedveled Hunyadit is, meg ezt a Vitézt! De jól van ez így! Örülök ennek! Tudod, mit, Gáspár? Azonnal küldess futárt Milánóba! Írd meg Hunyadinak, hogy elfogadom, bármi is legyen

döntése, de mint királya, elvárom, hogy a koronázásra Rómába jöjjön. Meg fogja tenni. Tudja, mivel tartozik nekem! Schlick mélyen meghajolt. Nagyon remélte, hogy nem bánja meg ezt a mostani rögtönzését. Zsigmondnak kivételesen igaza volt sok mindenben, főképpen abban, hogy az elkövetkező években szüksége lesz erős támaszra. Neki is, a trónnak is, Magyarországnak is. S e támasz ki más lehetne, mint Hunyadi János? A futár nem sokkal később már száguldott is a király válaszlevelével Milánó felé.

3.
MILÁNÓ, LOMBARDIA, A. D. 1433 TAVASZA – Ébredjen, jó uram! Ébredjen! Hunyadi szeme azonnal felpattant, majd rögvest le is csukódott, ahogy a ragyogó lombardiai nap sugarai megszórták szaruhártyáját. A szoba fényárban úszott, a kitárt ablakban a virágok finoman ringtak a napsütésben. Hunyadi teleszívta tüdejét, s kinyújtózott. Filipesi Albert, a deákja szolgálatkészen állt fekhelye mellett, kezében a szokásos kristálypohárral, benne az áttetsző folyadék. Lacrima Christi… Krisztus könnyei… Jankó kihúzta derekát, s úgy hajtotta fel egy kortyintásra az isteni nedűt. – No, deák… Máma szép nap vár ránk! – Szép bizony! – bólogatott Filipesi. – Alig várom, hogy útnak induljunk végre! Hunyadi kibámult az ablakon. A tavasz vérpezsdítő illatokat sodort a mezők felől a szobába. – Bármilyen különösnek hat, jó uram, még sohasem jártam Rómában. Sokfelé megfordultam már, voltam Velencében, Nápolyban, Peruggiában, de Róma… Róma…

Hunyadi nem törődött a deák áradozásával, mert közben bejött Giulietta a reggelivel. Azonnal észrevette, hogy a leány arca kivörösödött a sírástól. Egész éjjel könnyeznie kellett, hogy ilyen pirosan égjenek szemei. Giulietta különben nem csak hogy megasszonyosodott egy év alatt, de telt keblei és domborodó hasa már azt jelezték, hogy néhány hónap múlva anya is lesz. Jankó kiküldte Albert deákot, s amikor Giulietta letette az ágy melletti asztalkára a tálcát, elkapta a kezét. – Mi lelt, gyöngyöm? Miért sírtál? Albert bántott tán? A lány haragosan elkapta a tekintetét. – Nem akar esküvőt! – Nem-e? – mosolygott Hunyadi. – No, azt szeretném én látni! Olyan lakodalmat csapunk, amilyet nem látott még Milánó! – Nem lehet azt parancsolni, Cavaliere Nero! – Próbáljuk ki! – Nem akarom! Ha nem tudja magától, mi a kötelessége, akkor nem kell ilyen férj nekem! Jankó kilesett a félig nyitott ajtón, nem lábatlankodik-e a közelben Filipesi. Aztán közel hajolt Giulietta füléhez. – Tőlem nem tudsz semmit, gyöngyöm! A te Alberted a múlt héten előre kérte éves fizetségét tőlem. Tudod-e, miért? A lány igyekezett úgy tenni, mintha nem hozták volna lázba ura szavai, de szeme izgatottan csillogott, ahogy a tálcán rendezgette az étket. – No hát azért – folytatta Hunyadi –, mert előre kell fizetni a templomban a szertartásért. Arra gyűjti a pénzt ez a pernahajder. Giulietta felsikoltott örömében, és Jankó nyakába borult. Aztán rögtön el is eresztette. – Maga meg rögvest elviszi Rómába! Hátha meggondolja magát az én Albertem! Én pedig megszülhetem a gyereket egyedül, igaz-e? Hunyadi jót mulatott ezen. – Visszahozom, megígérem! Nem hagyom, hogy a római asszonyok kárt tegyenek benne! – Felőlem akár ott is hagyhatja! – Persze, hogy aztán kikapard a szemem, mikor nélküle jövök? Azt már nem! Albertet visszahozom. Néhány hét az egész! De lássad be, leányom, hogy mennünk kell… királyunknak szüksége van ránk!

– Ugyan mi szükség van ott magukra? Fejébe illesztik azt a koronát Zsigmond őfenségének Albertem és maga nélkül is. Vagy tán tartaniuk kell a császári köpönyeget, be ne sározódjék? – Kellünk oda, no! – nevetett Hunyadi, s befalt egy szép darabka húst. – Hanem, te lány! Erről a császári köpönyegről eszembe jutott az álmom. – Álmot látott, jó uram? – csillant fel Giulietta szeme. A lány nagyon hitt az effélékben, különösképp a horoszkópokban, a csillagjóslásban. – Mesélje el, hátha szerencsét hoz vele! – Furcsa álom volt, szent igaz… – dörmögte Hunyadi elkomorulva. – Egy szűk utcácskában lovagoltam az embereimmel. Nem tudom, hol, nem láttam soha azt a helyet… Tán nem is Milánóban van az… Egyszer csak… csődületbe botlottunk. Sok száz ember… valamit bámultak a földön, mintha hevert volna ott egy test… Felette, háttal nekünk egy fehér köpenyes, rémisztő figura térdepelt és imádkozott. Aztán egyszer csak szólította a nevem… Hunyadi megborzongott az emlék hatására. – Még most is látom magam előtt… Valami gnóm… vagy szörnyeteg lehetett, tán púpja is volt neki… Imádkozott, latinul mormolt… Aztán nevemen szólított, igen. – Mondott még valamit? Jankó a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni. – Nem mondott mást. Csak a nevemet. Johannes… S ekkor az égre mutatott… Giulietta szája tátva maradt a csodálkozástól. – Az ég pedig… elsötétült. Mindenki megrémült, ide-oda futkostak az emberek… Magam előtt látom most is az egészet… Olyan volt, mint azok a gyönyörű freskók a templomokban… A színek… Szinte éreztem az eső szagát a levegőben… Még nem volt ilyen eleven álmom soha… – És? És aztán mi történt? – Elsötétült az ég, és… hirtelen… egy tűzgömb süvített keresztül a magasban. Lángnyelvei sisteregtek, izzottak. Vörösen, sárgán. Sűrű füstöt húzott maga után… Remegett a föld alattunk, ahogy bámultuk… Jankó karja libabőrös lett az emléktől.

– És az az ember mindvégig a magasba mutatott. Az üstökösre… Nem láttam az arcát, csak térdepelt ott, valami test előtt, és… fehér köpenye volt… – Nem tudom, mit jelent mindez – sóhajtotta Giulietta nagy sokára.– De könyörögve kérem, jó uram… Hozza vissza nekem Albertet… Meghalok őnélküle… Jó uram tudja azt, hogy először csak megtűrtem magam mellett… Nem ő kellett énnekem… Más után vágyott a szívem. De most már… Hunyadi megcirógatta a leány kezét. – Nem lesz semmi hiba abban. Már pedzegettem Albertnek, hogy itt ragadok én is Milánóban. Elhozatom ide feleségem, gyermekem. Akkor pedig Albertnek is lesz még dolga itt. Giulietta arca elsápadt. – S maradhatok én is, jó uram? Megengedné nekem? Nem zavarnám a nagyasszonyt? – Miért zavarnád? Nem ijed az meg a magadfajta bögyös menyecskéktől! No, hadd egyek még, mert menten indulnom kell, s nem akarom, hogy egész Páviáig korogjon a gyomrom! Jankó jókedvűen habzsolt. Ejh, bolond álom! Mintha nem lenne épp elég bajom nélküle! Mikor végzett, kipattant az ágyból, és sorra ellenőrizte a kikészített ruhadarabokat, a vérteket, a pallost, a sarkantyút, minden ragyog-e a tisztaságtól, ahogy kérte. Ragyogott minden. Mire elkészült, odalenn már vártak rá hű emberei: a vén Matkó és Kamonyai Simon. A lovasok felsorakoztak a városkapu előtt.

4.
Már napok óta meneteltek a tikkasztó tavaszi melegben. Hunyadi nem győzött betelni az itáliai táj szépségével, a szelíd lankákkal, a dúsan termő szőlőhegyekkel, a takaros kis falvakkal, az örök-kék égbolttal, a zöld miriád árnyalatával, a színpompás virágok sokaságával. No és a városok! Piacenza, Parma, Modena, Bologna, Firenze, Peruggia, Assisi… Mennyi csoda…

Mennyi szépség… A márvány, a mészkő, a paloták, a festmények, a dús oltárok, a szobrok, a derűs tekintetek, a forró, bőrt simogató szél… Az áradó muzsika… Jankó elbűvölve szívta magába az élet derűjét, az örömöt, ami a komor templomi szigortól sötétlő hazai pompa után egészen más, üde hangulatot árasztott a világba. Magyar lovasai is feltűnő jókedvvel bámészkodtak, s nem győzték dicsérni a telt ajkú, dús keblű itáliai asszonyok szépségét – e dicséretekre pedig számos alkalom kínálkozott útközben, s még Hunyadi is egyet tudott érteni csodálatukkal. Sokat szenvedett az asszonyi test hiányától, s ezen a napsütötte, életteli úton elhatározta, hogy a koronázás után, mikor végre megérkezik Hunyadról Erzsébet, napokon át ki se mozdulnak majd a palotából. Éppen egy bájos falucskán, Cittaducalén haladtak keresztül. Az út mentén lányok, asszonyok sereglettek össze, hogy megbámulják a messziről jött, csillogó szablyákat viselő barbár lovasokat, köztük is leginkább a deli páncélos lovagot, aki vezette őket, e fekete bajszú, izzó tekintetű, szikár arcú férfiút. Csillogó vértjében, fekete hollós sisakjában, éjsötét köpönyegében, a tejfehér Sárkány nyergében álmaik lovagjához volt hasonlatos. Hogy panasz ne érje a ház elejét, Hunyadi is alaposan megbámulta őket, s gondolataiban egyszeriben vérforraló képek kezdtek kergetőzni. Ideje lesz csakugyan szakítani a papi élettel! Ekkor vette észre, hogy csődület támad előttük az úton, Cittaducale főterénél. Bosszúsan előreugrasztotta Albert deákot, nézné már meg, haladhatnak-e arra tovább, vagy várakozniuk kell, míg a tömeg eloszlik. Albert sápadtan tért vissza. – Valami verekedés, csetepaté volt itt nemrég, uram! – vakargatta a fejét. – Miféle verekedés? – A környékbeliek háborúskodnak egymással a legelőkért. Ha jól értettem, Rieti és Cantalice városkák veszekednek… Hunyadi bosszúsan fújtatott. – Áthaladhatunk-e? – Jöjj, uram, nézd meg magad is! Valami csodatevő van ott, s egy halottat akar feltámasztani!

De már ez felkeltette Jankó érdeklődését. Intett Kamonyainak és két legénynek, hogy kövessék, majd előreugratott a főtér felé. Ahogy a templom sarkánál bekanyarodtak, olyan kép tárult Hunyadi szeme elé, amitől megborzongott. Éppen olyan kép, amit nemrégiben álmában látott. Nem hasonló, ugyanaz! A csődület körkörösen vett közre a templom oldalánál néhány alakot. Az égbolt felettük ugyanolyan ólomszínbe hajló sötétkék volt, a templom fala éppolyan fényben fehérlett a fellegek alól kisejlő napsugarakban, s éppúgy lehetett érezni a levegőben a közelgő eső szagát, mint ott… az álomban. A csődület szétnyílt a közelgő bősz lovasok láttán. Jankó homlokán forró verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni, mert előre tudta, mit fog látni. Úgy is lett: háttal az érkezőknek egy fehér köpenyes alak térdepelt valami holttest mellett, és imádkozott. A tetem kiterítve, feje tetején vékony, de súlyos seb. A földre ejtve az összevérezett szekerce, amivel meglékelték koponyáját. A tömeg szörnyülködve, kíváncsian tolongott közelebb a túloldalról, eminnen a lovasok láttán inkább hátrált. A térdeplő pap rémisztő figura volt valóban, ahogy az álomban is: apró, aszott öregember, kopasz, feje tetejét barnára égette már a nap. Kissé tán púposan gubbasztott a halott mellett, s csak akkor eszmélt imájából, mikor a tömeg moraja egyszeriben elhalt körülötte. Felnézett, s látta, hogy minden szempár a háta mögé szegeződik. Elmosolyodik, csorba, barnálló fogai még előrlik az ima utolsó szavait. Nem fordult meg. – Allora sei venuto a trovarmi!∗ – suttogta. Hunyadi értetlenül fészkelődött nyergében. Ez neki szólt vajon? – Nem tudtam, mikor küld el hozzám az Úr… – folytatta szinte nevetve, áradó örömmel a pap. – Már vártalak nagyon, Krisztus lovagja… Jankó érezte, hogy a tömeg összesugdos, mindenki babonás áhítattal bámulja őt. Oldalt pislogott, de Albert deák is elsápadt a meglepetéstől, sejtelme sem volt, mi folyik itt. – Te vagy a jel, Johannes… – nevetett a fehér csuhás, és szemét lehunyva megszorította a halott véres kezét. – S e jel a bizonyosság… A végső bizonyosság! Köszönöm, Uram!

Hirtelen megrándult, torz teste megfeszült, mintha tőrt döftek volna belé. A következő pillanatban a rángás átragadt a halott kezére is, aztán a vállára, az egész testére… Már nem a szerzetes rángatta. Maga rángott, súlyos teste a földön hánykolódott. Levegő után kapkodva köhögni kezdett… Fullákolt, vér bugyborékolt a torkából. A szeme kipattant… És csak bámult a szürke égboltra, ahonnét az első kósza esőcsepp homloka közepére hullott, új keresztelővízként, az életbe visszatért köszöntéseként… Végül panaszosan felkiáltott, mire a pap rekedt hangon válaszolt: – Dicsértessék a Jézus Krisztus, megváltója a világnak, aki nem hagyja el azokat, akik benne hisznek… A pap remegve feltápászkodott a test mellől. A sebzett koponyájú férfi öklendezve felkönyökölt, s oly értetlenül bámult körbe, mintha most született volna egy egészen ismeretlen világba. A tömeg zúgott, morajlott a csoda láttán, most már nem tudták magukba fojtani rettegésüket, örömüket, borzadásukat. Saját szemükkel látták, ahogy a halálra sebzett férfi életre kelt… Egy asszony odaugrott hozzá, gyorsan bekötötte a koponyáját, de az még nem értett semmit, csak nézett körbe, bámulta a tömeget, aztán tekintete megakadt a fehér csuhás papon. Arra meredt, reszketeg ajkakkal, s lassan megragadta az aszott kezet, s csókot lehelt rá. A tömeg ujjongott. A szerzetes fáradtan lehorgasztotta fejét, még mindig háttal az érkező lovasoknak. Mintha minden ereje elszállt volna az iménti mutatvánnyal. Hunyadi hátán a hideg futkározott e pillanatban. Hallott már isteni csodákról, de a halott feltámasztása mégiscsak a saját szeme előtt zajlott le. – Feketét hordasz. Miért? – kérdezte alig hallhatóan a szerzetes. Jankó azt hitte, rosszul hall, a pap amúgy is különös olasz tájszólásban beszélt… De ahogy Albert diákra nézett, látta, hogy jól értette ő minden szavát. Feketében… – De hisz nem is látsz engem… – hebegte Jankó. – Honnan tudod hogy…? – Sok minden van, amit nem a szemünkkel látunk… – A pap lassan megfordult, és mosolyogva közelített Hunyadi felé. Arca ráncos, kósza

hajtincsei összevissza hajladoztak a szelíd szélben. Egész arcában volt valami kellemetlen, valami ijesztő, valami fürkésző: csak nagy, fényes szemei csillogtak barátságosan. – Te Krisztus harcosa vagy, Johannes… Nem való tehozzád a fekete. Tessék… Ez méltó a küldetésedhez! Azzal leoldotta fehér köpenyét, és felnyújtotta a lovasnak. Hunyadi tétován elvette a köpenyt: a fehér vászonra vörös keresztet festett a pap véres keze, amivel még a haldoklót tartotta az imént. – Krisztus fehér lovagja… – mosolygott a pap. – Most már tudom, te vagy az. Megadatott nékem a jel. Most, hogy már láttalak, könnyebb lesz az utam… A te utad viszont még messzire vezet innen, de ne feledd, fehér bajnok, egy napon az útjaink találkoznak… akkor végbevisszük, aminek teljesítését ránk mérte az ég. Hunyadi értetlenül ráncolta homlokát. – Egy napon… – A te fényed üstökös lángolása, Johannes… Reményt ad majd a csüggedőknek. Aki látja az éjszakába hasító lángokat, tudni fogja, hogy az Úr elküldte bajnokát, hogy elűzze a fenyegető sötétséget. Amikor az üstökös lángja veresre festi az eget, Johannes… Amikor a sátán seregei felsorakoznak kapuink előtt… Amikor a félhold árnyéka kioltani készül a nap fényét… Akkor… Krisztus fehér lovagja… akkor találkozunk… Még mindig mosolyogva megveregette Sárkány nyakát, s vén ujjai egy pillanatra megérintették a nyeregre erősített napkorongot. – Az Úr lesz teveled, fehér lovag. És vigyáz rád. Reszketeg léptekkel elindult a templom felé. A holtából feltámasztott férfi sajgó koponyáját fogva botorkált utána, a tömeg pedig most már Hunyadit bámulta dermedten. Jankó még mindig a kezében szorította a fehér köpenyt. Az ragyogott a gyorsan tompuló napsütésben. Amikor a ritkásan hulló esőből zápor kerekedett, Kamonyai Simon kivette kezéből, s a már gyűrött, vérfoltoktól sötétlő fekete helyébe kanyarította ura vállára. – Ki volt ez az ember? – kérdezte Hunyadi, amikor kihúzta magát. – Il Tedesco… a német szerzetes… – Filipesi Albert szemmel láthatóan még nem tért magához meglepetésében. – Csodatévő pap… Gyorsan gyűlt a víz a főtér kövezetének horpadásaiban. Az emberek szerteszaladtak, menedéket keresve a sűrűsödő zápor elől. Hunyadi tekintete a földre tévedt, s hirtelen megpillantotta esőtől csapkodott

tükörképét egy tócsában. Egy fehérbe, ezüstbe öltözött alak nézett vissza rá, kinek sisakját a fellegek mögül újra előtüremkedő nap sugarazta. – Mit mondtál, Hogy hívják? – A Tedesco igazából csak a gúnyneve, azért kapta, mert az apja német zsoldoskapitány volt… – hebegte Albert deák. – A valódi neve Capistrano atya. Ferences, a pápa inkvizítora… – Inkvizítor… – borzadt meg Hunyadi. – Inkvizítor és vándorprédikátor… Amerre jár, mindenhová tízezrek sereglenek, hogy meghallgassák szavát. Szeretik és rettegik egyszerre… Capistrano a fraticellóknak nevezett eretnekek és a zsidók nagy ellensége… A kicsapongóké, az istenkáromlóké… – Tudta a nevem… – suttogta maga elé Jankó. – És tudta az üstököst is… Éppen, ahogy álmodtam… – Indulnunk kell! – morogta Kamonyai. – Igen… indulnunk kell… Ahogy elhagyták Cittaducale szűk utcácskáit, és újra az országúton lépdeltek, az eső hirtelen abbamaradt, s egyik pillanatról a másikra verőfényes nap ragyogott fel ismét. Arany sugarai mintha Hunyadi alakját ölelték volna körül, legalábbis a magyar lovasok mindegyike így látta akkor.

5.
RÓMA, ITÁLIA, A. D. 1433. MÁJUS 31. A Campo dei Fiori nagypiacán színpompás sátrak sorakoztak a teret övező ősi paloták és az újonnan emelt, fehér falú házak között. Tízezrek tolongtak itt, élvezték a pünkösd vasárnapjára beköszöntő jó időt, a messze földről érkezett vásárosok portékáit, a ropogós cipót, a napérlelte gyümölcsöket, a sárga vászonlapok alatt mért toszkán bort, a mutatványosok, tűzokádók, bábjátékosok lenyűgöző játékát, s mindenekfölött a nyüzsgést, hol a könyök s a váll könnyedén a római asszonyok ingerlően telt kebleihez dörgölődhet a tömegben, s ahol a

tolvaj boszorkányos ügyességgel csenheti el a bambán bámészkodó polgár övéről a pénzes zacskót. A rómaiak habzsoltak, ettek, ittak, magukba szívták a pecsenyék és virágok illatát, nem győztek betelni a feldíszített város szépségével, a fellobogózott utcák látványával, a bíbor selymekbe öltöztetett oszlopsorokéval, a paloták ablakait díszítő virágszobrokéval, mindazzal az ezer csodával, amit Róma nyújtani tudott a melengető, tavaszi napsütésben. A tömeg a Szent Péter-bazilika felé hömpölygött, mert senki sem akarta elmulasztani a szertartás kezdetét. A Campagna felől friss szellő paskolta a kipirult arcokat, meglibbentette a rómaiak ünneplőruháit, büszkén feszítette a pápai lobogókat, s a bevonuló uralkodó országainak, a német tartományoknak, Csehországnak, Magyarországnak zászlait. Minden oka megvolt a rómaiaknak az ünneplésre. Néhány napja még téli hidegek csikorogtak itt, de a fagy leheletét egy csapásra kisöpörte a tavasz az ódon városból. Véget ért az éhínség is, ősi szokás szerint a Via Salarián szekerezték fel az Urbs falai közé a szicíliai gabonát. A hosszú téli hónapok alatt sokan éhen vesztek Rómában, de most, hogy Eugenius parancsot adott Róma kormányzójának, ossza szét a nép között a gabonát, a plebs már el is feledte a gyötrelem hónapjait. A pápa mindent megtett, hogy hatalmát megszilárdítsa az ünnepség kezdetére. Újabb ezer zsoldost fogadott fel, s napok óta járőröztette őket Róma utcáin, minden koldust, gyanús képű idegent összeszedetett velük, és kipenderítette őket az aurelianusi falakon túlra. Az Urbs felett frissen sült kenyér illata szállt, amit csak a közeledő menet útjába szórt virágszőnyeg édes kipárolgása tudott elnyomni. Ráadásul Róma olyan ünnepségre készült, amire nyolcvan esztendő óta nem volt példa: császárkoronázásra. Nyolcvan esztendő telt el azóta, hogy Ince pápa IV. Károly fejére tette a ceasarok koronáját. S most a néhai császár fia indult éppen a Lateráni Palotából, hogy atyja után ő is elnyerje a keresztény világ legdicsőbb címét. A tömegben sokféle szerzet megbújt ezen a napon a tisztes patríciusok, a városi szájtátiak között. Sokan érkeztek északról, Lombardiából, Velencéből, délről, Nápolyból, Szicíliából: kalmárok, tekergők, kalandorok és szerencsekergetők. A barna darócruhát viselő férfi sem rítt ki különösebben a sokaságból. Övén közembernek való kard csüngött, csupán ennyi

jelezte, hogy nem egyszerű paraszt, akinek durva vonásai, szélcserzette, napsütötte arca alapján bárki hihette volna. Igyekezett ugyan a háttérbe húzódni, de mikor a Szent Péter-bazilika közelébe vergődött végre, az első sorba könyökölt, hogy közvetlen közelről láthassa a közeledő menetet. Az izgalom tetőfokára hágott. A nép látványosságra áhítozva leste a Lateráni Palota felől kanyargó utat, amelyet addigra a pápa zsoldosai megtisztítottak a szájtátiaktól. Mikor jönnek már végre? Mikor jönnek a németek? Meg ezek a magyarok… Micsoda felvonulás lesz… Róma erre a napra igyekezett félretenni zsigeri viszolygását a germánok iránt, hiszen úgy hírlett, ez a német király tán nem olyan, mint a többi volt őelőtte. A hírek szerint szereti Itáliát, kitűnően beszéli az olaszt, és a felesége is legalább oly bájos asszony, mintha született római lenne. Mikor jönnek már? A németek mellett a magyar kíséretet várták legizgatottabban. A legtöbb római soha nem látott ilyesfajta nyeregbe született barbárt. Legutóbb tán még Nagy Lajos fényes lovagjai vonultak át a környéken, Nápoly felé menet, midőn Cola di Rienzi békével utat nyitott nekik nevezetes, bosszúálló hadjáratukon. De reájuk már kevesen emlékezhettek. Zsigmond király tíz napja érkezett Rómába, s négy napja megjött rokonaitól Barbara királyné is. Azóta sürgölődtek, jöttek-mentek a Vatikán és a Lateráni Palota között a küldöncök, hogy megegyezzenek a ceremónia utolsó részleteit illetően is. Még éjjel is folytak a tárgyalások, s a végső döntések alig egy órával a szertartás kezdete előtt szilárdultak meg. Mikor jönnek már? A tömeg türelmét vesztve felmorajlott, s a barna darócruhás férfinek kapaszkodnia kellett, hogy a hátulról előretódulók el ne tiporják. Előttük pápai alabárdosok sorakoztak fel élesre fent, csillogó hegyű fegyverekkel, elrettentve mindenkit a túlzott előrenyomulástól. Most azonban, hogy az útkanyarulatban felbukkantak az ünnepi menet első lovasai, a királyi kürtösök, a derék svájci gárdisták alig tudták visszalöködni a pórnépet. Jönnek!Jönnek!

A Porta del Popolo felől érkeztek! Jönnek már! Nézzétek! Hát ezek meg mifélék? Először csak gyalogosok trappoltak elő, nagydarab, rátarti német darabontok rendezett sorokban, oszlopokban. Porlepte páncéljaikon elámult a római népség: ezek lennének a fennhéjázó germánok, akik lépten-nyomon lenézik az olaszt? Nevettek rajtuk, válogatott szitkokat hánytak feléjük. Gyorsan előkerült néhány tojás is, hogy a darabontok vértjét ne csak a por mocskolja. A gyalogosok után hatalmas, sárga-fekete, kétfejű sasos birodalmi zászlókkal egy sor lovag érkezett. Lovaik patkói csattogtak az utcaköveken. Mögöttük fémkarimás vas salapsisakokban számszeríjászok érkeztek vállra vetett fegyverekkel, majd nagy szakállú, bortól pirosló orrú muskétások, fekete posztó egyenruhában, lábszárt verdeső zsoldoscsizmában. Egy sor nehéz páncélt viselő lovas jött a kanyarulatban, mind egyegy német tartományi zászlót emelve a magasba. Gőgös tekintetüket a tömeg fölé vetették, a bazilika nyurga oszlopainál is magasabbra. A rómaiak rajtuk is csak nevettek. El velük! Itt jönnek a magyarok! Ungheresi! Ungheresi! A barna darócruhás férfi szívdobogva igyekezett tartani helyét az első sorban. Itt vannak már… Jönnek… Elöl felcsapott sisakrostéllyal Monoszlai Csupor Ákos hadnagy, kivont kardján táncot lejtett a napfény, arcán oly széles vigyor ült, mintha egyfolytában valami tréfa járna a gondolatai közt. De az utána jövők se éppen morc képpel közeledtek. Ragyogó, fehér fogak csillogtak a napbarnította arcokból, a dús, fekete bajszok alól. Na, ezeket a mosolyokat a rómaiak égnek emelt kezekkel köszöntötték: mintha csak azt mondták volna: lám, ezek aztán nekünk való fickók! A palotás hadnagy nyomában csípőre tett kezű herold ügetett, magasba emelte az Árpádok veres-fehér sávos hadilobogóját. Aztán a nádor és az érsek úr dandárja érkezett, vörös köpönyegük vidáman táncolt a lovak léptének rázkódó ütemére. Magabiztos mozdulataik egyáltalán nem

tűntek fenyegetőnek. Integettek, nevettek a tömeg felé, keresték a csinosabb lányok szeme villanását. De még ezeknél még jobban tetszett a rómaiaknak a most elébük dübörgő vad dandár: az erdélyi lovasok tömege! Bőr- és sodronyingbe bújt, kócsagtollas vitézek ügettek el előttük. Csupa izmos, délceg ifjú íjjal, tegezzel, csákánnyal, harci szekercével, szablyával felfegyverkezve. Némelyiknek koponyazúzó buzogány a nyereg mellé szíjazva, másoknak láncos csatacsillag. A tisztek vállára vetve tigrisbőrös kacagány, zsinóros dolmány. Különösen tetszett a menet a római asszonyoknak, de nem is csoda: a vitézek oly könnyeden ülték meg pompás lovaikat, hogy öröm volt nézni. A paripák patkói alól szikrák pattantak a kövekre. A barna darócruhás férfi nagyot sóhajtott, mikor elvonultak előtte, hogy a tér szemközti részén besoroljanak a már korábban jöttek közé. Úgy volt megtervezve az ünnepség, hogy a bazilikától jobbra a pápa svájci gárdája állott fel, balra a német és magyar díszhad részei. Őszentsége számszeríjászai a biztonság kedvéért felsorakoztak a gárda elé, kézbe vett fegyverrel, húrra helyezett, kicsigázott vesszőkkel. A magyarok se maradtak adósok a figyelmeztető jelzésekre, ők is balba vették íjaikat, a németek meg idegesen táncoltatták ujjaikat pallosaik markolatán. A két csapat így méregette egymást nagy komoran, feszülten, s ahol a sorok egészen közel keveredtek, ott bizony becsmérlő, kötekedő kiáltások is fel-felharsantak. Különösen a német darabontok és a pápa svájci gárdistái közül hangoskodott néhány, némi lökdösődés is támadt hátul. De a tisztek hamar lecsendesítették őket, s messzebb cibálták a sorokat, ne érjenek egymásba semmi szín alatt. A bazilika előtt ekkor már zabszemet sem lehetett leejteni. A tömeg széles karéja a közeli utcákba is benyomult. Emitt, a templom előtt a római szenátorok, az egyháznagyok, városi előkelőségek parádéztak teljes létszámban, s várták, hogy felbukkanjon végre őfensége Zsigmond király is. A pápa már elfoglalta helyét a bazilikában, ahogy a ceremónia megkívánta, és bíborosait kiküldte felsorakozni a dúsan faragott kapu elé, a lépcső tetejére. Most már jöhet az a német király! A barna darócruhás férfi némi lökdösődés árán előreküzdötte magát a lépcsősor széléhez, ahonnan jól láthatta a közelgőket.

Megérkeztek! Zsigmond hófehér paripa nyergében integetett. Nem megszokott királyi díszét viselte: hórihorgas alakját ezúttal aranybrokát talár fedte. A leendő császárnak elsőképpen diakónusként kell őszentsége elé vonulni, s csak a főpapi süveg elnyerése után kenhetik fel a birodalom urává. Arca ragyogott az elégedettségtől, de aki ismerte, az megsejthette a szeme sarkában meg-meggyűrődő ráncok okát is. A köszvény ma alaposan megkínozza, gondolta a darócruhás férfi, mert látta már elégszer a királyt ilyen szemráncolva mosolygós képpel bicegni fel s alá a budai palotában. Irgalmatlanul fájhatott a lába még így, nyeregben is… Éppen ma… A rómaiak mindebből semmit sem sejthettek, teli torokból éljenezték az érkezőt. Zsigmond jóságos atyácskaként lengette kezét, erre is, arra is mosolyt és uralkodói áldást hintve a sokadalomnak. Őszülő, csigás fürtjei vállára omlottak, homlokán egyszerű vaspánt szorította haját homlokába. Valaha rikítón veres szakálla gondosan fésülve omlott mellkasára, tágra nyílt, zöld szeme örömkönnyel tódulva csillogott a napfényben. Előtte herold vitte a magyar nemzet zászlaját: Zsigmond úgy döntött, ez alatt vonul a bazilika elé, nem a német lobogó alatt. Közvetlenül a király előtt tetőtől talpig páncélba öltözött, vállára hófehér köpenyt vető, de sisak nélküli férfi lépdelt, kezében a császár pallosát emelve magasba. A fehér köpenyen a vér festette keresztet immár festékkel is megerősítették, úgy lángolt az a kereszt, mint a felkelő nap tüzes sugara. A rómaiak alaposan megnézték maguknak a királyt, de megnézték a fekete bajszú, hollófekete hajú vitézt is. Utóbbi nem volt valami óriás termet, de szigorú tekintetéből, élesen metszett arcvonásaiból, mozdulataiból erő, s büszkeség sugárzott. A darócruhás lélegzetvisszafojtva figyelte Hunyadit, amint megáll a bazilika lépcsője előtt, s megvárja, míg az apródok lesegítik Zsigmondot a nyeregből. A király nyögve csusszant a kőre, térde reccsent. Jankó ekkor feléje fordult, s átnyújtotta neki a pallost. A szertartás szerint arra a néhány pillanatra, míg felvergődik a lépcsőn, a királynak övén kellett viselni a fegyvert. – Segíts, Johannes! – Őfensége Hunyadi vállára támaszkodva, kínok közt mászta meg a bazilika lépcsőit. A tetejére érve már várták a

bíborosok. Sorra testvéri csókot váltottak vele, hisz a regula szerint nem világi hatalom képében, csupán egyszerű diakónusként érkezett az ajtóhoz. A bíborosok kapkodva leoldották övéről a pallost, s egyikük már nyújtotta is vissza Hunyadinak, ki azt illedelmesen magához szorítva visszalépett a háttérbe. Odabentről húsz szerpap által a magasba emelt trónuson hozták ki a pápát. Ebben egyeztek meg a szertartásmesterek, mert így Zsigmond úgy csókolhatta meg Eugenius lábát, hogy nem kellett előtte megalázkodva földre borulnia. – Induljunk, fenséges úr! – Az egyik bíboros mélyen meghajolt, s mutatta az utat a szomszédos Santa Maria in Turribus-templom felé. Ott kellett a kanonoki szertartásnak meglennie. Az út rövid volt, s bár a ceremóniarend szerint ide kíséret nélkül kellett volna belépnie, Zsigmond mégis Jankóra támaszkodva bicegett a sekrestyéhez. A bíborosok kétségbeesetten néztek a pápára, de az csak legyintett: haladjunk! Legyünk már túl ezen! Odabenn csend és félhomály fogadta őket. A pápa ájtatosan imára fonta kezét, s hunyorogva figyelte, amint két prelátus felteszi az ünnepélyes kérdéseket: – Fiam, mondd, törvényes gyermeke vagy-e szüleidnek? – Az vagyok! – sóhajtotta Zsigmond. – Atyád és anyád valóban keresztények voltak-e? Zsigmond alig tudta visszafojtani nevetését. Hogy keresztények voltak-e? Apja még csak-csak… Az császár is volt… De az anyja… Pomerániai Erzsébet… drabális, nagyivó, kötekedő asszony hírében állott, aki puszta kézzel hajlítgatott patkókat, s templomba nemigen járt. Hajh… – Igen, azok voltak! – zengte a király a választ megfontoltan. – Igaz katolikusnak tartod-e magad, fiam? Zsigmondnak megint nevetni támadt kedve. Hogy igaz katolikus-e? Ő? Ő, ki megakadályozta a nagy egyházszakadást, a szkizmát? Ki három pápából egyet csinált Konstanzban? Ki máglyára küldette az eretnek Husz Jánost, fejére, s országára vonva a husziták haragját? Ki megvédte Eugeniust a bázeli zsinattól? Aztán egyszeriben elkomorult. Ő… Ki annyit paráználkodott, amennyit senki más emberfia? – Igen. Igaz katolikus vagyok.

Eugenius szája széle gúnyosan megrándult. Ezek a kérdések, s a válaszok még nem a császári ceremónia részei, csak a főpapi avatásé voltak. De most már itt az idő: a pápa fehér mitrát illesztett Zsigmond fejére, s ezzel a mozdulattal canonicussá avatta. Immár főpapi süvegben indulhattak vissza a Szent Péter-bazilikába. Mire megérkeztek, a barna darócruhásnak sikerült beszöknie a tömérdek alabárdos között. Zsigmond Hunyadira támaszkodva lépdelt a főoltárhoz, mintha nélküle menten összeesne. Annyit várt erre a napra, s most… A köszvény még soha nem kínozta meg ennyire. Legszívesebben végigkáromkodta volna az egész szertartást. Oldalt felsorakoztak az ország- és birodalomnagyok. Legelöl Barbara királyné fényes, ünnepélyes öltözékben, hófehérre festett arccal, ami a ráncait, s kiélt vonásait volt hivatott elfedni valamelyest. Mögötte Garai, Cillei, Hédervári, Schlick, s mind a többi nagyurak: Lévai Cseh Péter, Kanizsai László, Maróti János, legteljesebb díszben, ünnepélyes orcával. Eugenius ekkor intett a szerpapoknak: hozhatják a császári jelvényeket. Két bíboros nyújtotta neki a birodalmi jogart és az országalmát. Most nem kellett Zsigmondnak letérdepelnie, Eugenius nyújtózkodva, lábujjhegyen pipiskedve biggyesztette az őszülő főre a nehéz aranykoronát. A bazilikában ebben a pillanatban mély, dermedt csend támadt. Ott állt ő. A keresztények legfőbb ura, a Szent Római Birodalom császára… Semper Augustus! Egy hosszú pillanatra szembefordult a tömeggel. Erre a pillanatra várt, mióta az eszét tudta. Ezért harcolt, alkudozott, vitázott, hazudozott annyit! S most itt áll. Fején a császári koronával… Csak ekkor térdepelt le megint, nyögve a kikészített bíborpárnára, lehajtotta fejét, imára kulcsolta kezét. Mikor elrebegte fohászát, Hunyadi ugrott, hogy felsegítse. Zsigmond nehézkes mozdulattal lerogyott a római sassal díszített trónszékbe. A másik trónus, a kisebbik még üres, de mielőtt a királyné is felléphetne, még más következik a ceremóniában.

A pápa beszélt, de hangja rekedt, fáradt volt. Senki sem figyelt rá. Zsigmond Hunyadira nehézkedve felállt, s a templomi sokaság felé fordult. Zengő, tökéletes latinsággal szónokolt. Elmondta császári esküjét, majd megismételte a volgera, a hétköznapi olasz szavaival is pontos római dialektusban. A tömeg tapsolt, mikor befejezte. Lelkesen, őszinte csodálkozással. Erre eddig még egyetlen teuton császár sem volt képes, emberemlékezet óta. Még mindig nem Barbara következett. Előbb Schlick intésére vagy százötven ifjú lovag sorakozott fel az oltár előtt sűrű, tömött sorokban, s térdepelve imára kulcsolták kezüket. A kórus a magasban Te Deumot zengett, s az újonnan felkent római császár a birodalom pallosával sorban aranysarkantyús vitézzé avatta az ifjakat. Többnyire római, milánói, nápolyi nemzetségből származó ifjú térdelt ott, meg kesehajú, sápatag birodalmi sarjadék, de az első sorokban ott várakozott köztük harminc magyar is. Most nem tudott Hunyadira támaszkodni a köszvénytől szenvedő császár, mert Hunyadi ott térdepelt az első sorban. Zsigmond hozzá lépett, palástját apródok emelték utána. A római felolvasópapot magyar váltotta fel a szószéknél, esztergomi pap, ki a magyar neveket értőn sorolhatta az egybegyűlteknek. Legelébb is ezt: – Vajk fia, Hunyadi János! Zsigmond bágyadtan a lovagra mosolygott. – Köszönöm, hogy itt vagy velem, fiam… – s a birodalmi pallos egyszer a bal vállát érte, majd a jobbat, végül ismét a balt. A császár már lépett is tovább, a következő lovaghoz. Mikor mindenkit felavatott, csak akkor jöhetett a királyné. Barbara már türelmetlen volt, fehér arcfestésén áttüremkedett vöröslő bőre. Odalépett a pápa elé, mozdulatai sietősnek, minden ünnepélyességet nélkülözőnek tűntek. Eugenius az ő fejére is koronát helyezett, de szent kenet nem érintette az asszony homlokát. Barbara unott arccal letérdelt, s előbb kezet csókolt a pápának, majd leborult előtte, hogy lábát is csókkal illesse. Undorral megrázkódott a vénember pudvás lábujjait érintve. A papok ezután a kisebbik trónushoz vezették, s mikor leült rá, egy pillanatra csaknem kihányta gyomra tartalmát. Még mindig az orrában

érezte Eugenius bütykeinek bűzét. Tekintete ekkor összeakadt Hunyadi tekintetével. Hűvösen elmosolyodott. Hát itt vagy megint, fiam! Édes, drága mostohafiam! Jankó nem törődött vele. Szemét az oltárra vetette, s hallgatta, ahogy a magasban a kórus angyali hozsannát zengedez. Lelke megtelt erővel.

6.
A tömeg zsibongva, lelkesülten áradt ki a bazilikából, de még nem széledt széjjel, mert a látványosságok tán legizgalmasabbika hátravolt. Jankó azonban, kezében a birodalmi pallossal faképnél hagyta újdonsült császárát, és megpróbált utat törni magának a tömegben. A rómaiak rémülten tágítottak előle, mert a gyémántokkal kirakott hüvelyű pallost úgy lóbálta teste mellett, hogy annak pengéje vészesen kicsúszni látszott belőle. Zsigmond észrevette, hogy kedvence elillan a közeléből, de mielőtt utánakiálthatott volna, Barbara oldalba bökte: – Indulj már, te tökfilkó! A Caesarea Maestas észbe kapott, immár csak ők álldogáltak az oltárnál. Őszentsége arra várt, hogy Zsigmond udvarias főhajtással jelezze, felszállhat gyaloghintajára. Eugenius türelmetlenül lökte el a segítségére érkező prelátusok segítő kezét, s maga kapaszkodott fel a sedia gastatoria lepellel takart fülkéjébe. Egyvalaki mégis törődött Hunyadival, s ez Újlaki Miklós volt. A délvidék nagyura sokat férfiasodott az itáliai évek alatt, valaha oly kölykös arca megbarnult, megnyúlt, szeme csillogása megsötétedett. Újlaki most Jankó után vetette magát, mintha csak arra akarta volna figyelmeztetni, hogy a birodalmi pallossal nem rohangálhat csak úgy. Valójában inkább azért, mert sürgős beszéde volt vele. Az élete lehet a tétje ennek a szóváltásnak. Előző nap tudta meg, hogy Barbara királyné levelet kapott leányától, Erzsébettől. Ebben a levélben töredelmesen bevallotta anyjának, hogy a tavaly született Annácskájának nemzőatyja sajnos nem Albert herceg, hanem Újlaki Miklós, a fondorlatos csábító. Wolfram Ilona asszony, a

királyné komornája, ki rendszeresen jelentette Újlakinak a királylány hálószobájában tapasztaltakat, most ijedten újságolta Miklós úrnak, hogy igen nagy a baj. A királyné dühöng, szentségel, mint egy zsoldoskapitány, s valószínű, hogy napokon belül Zsigmond elé tárja az egyetlen leányuk becsületén esett gyalázatot, csak még vár, hogy semmi ne vonja el a császári koronázásról a fenséges úr figyelmét. A koronázás éppen megvolt, úgyhogy Újlaki reszkethetett, mint a nyárfalevél. A botrány nemsoká bizonyosan kirobban. S mivel ezekben a napokban Cillei Ulriknak nem sok szava volt a királyi udvarban, úgy döntött, más patrónust keres magának, aki valahogy elejét veszi a kitörni készülő viharnak. Mást nem talált, mint a király titkos kedvencét, Jankót. Az ő segítségét kell kérnie! Az élet néha furcsa fordulatokat vesz… De hová tűnt ez az átkozott oláh? A bazilika kapujához vergődve Újlaki tanácstalanul körbepillantott. A színes forgatagban Hunyadit kereste, de helyette csak azt a különös, barna darócruhás alakot pillantotta meg a templom falához lapulva, kit épp a koronázás alatt szúrt ki magának. Hm… ismerősnek tűnt a fickó… Nagyon is ismerősnek! – Fogd meg! Ne engedd megszökni! Hunyadi hangja a tér közepe felől érkezett, Újlaki csak a fehér köpenyét és lobogó, fekete üstökét látta, amint Jankó felkapaszkodott a szabadtéri oltár oldalára. – Ott van! Fogd el, Miklós! Újlaki már lódult is, s igen közel járt hozzá, hogy elkapja a barna darócruhást. Az viszont ügyesen kicsusszant kezei közül, s belevetette magát a forgatag sűrejébe. – Kutyakúrta hétszentségit! Újlaki tehetetlenül széttárta karjait. Hanem idő nem maradt keresgélésre, mert a bazilika kapujában megjelent Zsigmond és Barbara. A lépcső lábánál ott várta őket őszentsége, immár fehér öszvér nyergében egyensúlyozva. A felkent császárnak volt a hivatala kötőféken vezetni a pápa öszvérét, ezzel is jelképezve a földi hatalom alávetettségét Krisztus egyházával szemben. Persze Zsigmond ceremóniamesterei itt is komoly engedményt csikartak ki, mert csak a tér közepén magasodó szabadtéri oltárig

vezette a császár az öszvért, s nem a pápai palotáig, ahogy a regula szerint kellett volna. Az a féltérnyi út viszont maga volt a megaláztatás a császár számára. A rómaiak gúnyosan vigyorogtak rá, rokonszenv ide, vagy oda, végül is ki kellett derülnie, ki az Urbs valódi ura. Ezekben a napokban, főképp a gabonaosztás miatt, igen szerették a pápájukat. Az öszvéres canossa hamar véget ért, őszentsége az oltárhoz érve lekászálódott az állat hátáról, s földre borulva adott hálát a koronázás sikeréért. A tömeg önfeledten ünnepelte a nap hőseit, a pápát és a császárt, de azért elkélt a hármas védőgyűrű a gárdistákból és német drabantokból köztük és a plebs között. A tér közepétől már mindketten nyeregben folytatták útjukat: Eugenius az öszvéren, Zsigmond egy hatalmas paripán. A császár így a magasból nézhetett le megint őszentségére. Megindult a menet a Lateráni Palota kapujáig. Közvetlen a hatalmasságok mögött Schlick Gáspár ügetett. Az ő boldogságát nem árnyékolta be semmi ezen a napon: testvéreivel a birodalmi grófok rendjébe emelte őfensége, a császár. Senki nem vette észre, hogy a fényes kíséretből két ember hiányzik. Zsigmond is csak a palotában, párnás pamlagjára rogyva kezdte kerestetni Hunyadit. Senki nem látta, egyedül Cilleinek rémlett, mintha a bazilikából elrohant volna Újlakival, mint valami eszement. Zsigmond szitkozódva kergetett ki mindenkit maga mellől. Egyedül maradt. Ő és császári koronája. Estig, míg a Populus Romanus meg nem kezdte a fáklyás felvonulást az örök város utcáin, egymagában meredt a hatalom e jelképére, s észre sem vette, hogy egészen besötétedett.

7.
– Láttad? Ő volt? – Ő bizony… Megismertem… Hunyadi bosszúsan kaszált a levegőbe a birodalom pallosával, s csak akkor vette észre, mit művel, mikor Újlaki zavartan megköszörülte torkát.

– Miért nem keresett meg? Miért nem jött oda énhozzám? – Egyenesen futott előled, Jankó – jegyezte meg Miklós szakállát simogatva, ami szokását mostanában vette fel, gondolván, hogy idősebbnek, s bölcsebbnek tűnik általa. – Neked kell tudni, miért futott. A te barátod… – Az… – Jankó lelke egyre csak háborgott. Ennek a napnak a fényes ünneplés napjának kellett volna lennie. Őszentsége, a pápa színe előtt maga a császár emelte az aranysarkantyús lovagok sorába! Őt, a sehonnai oláh vitéz fiát! Most mégsem tudott másra gondolni, csak Vitézre. Ő volt az. Biztosan ő, megismerte. De Vitéz nem akart találkozni vele, elfutott, eliszkolt előle. Miért? Körülöttük táncoló, víg sokaság gyűlt. Egyre többen és többen jöttek, a sikátorok csak úgy okádták magukból a mind sötétebb alakokat. Igaz, egyelőre tisztes távolból figyelték a két magyart, de mégsem tűnt ajánlatosnak sokáig odakünn ténferegni, különösen nem a birodalom pallosával. – Igyekezzünk vissza a palotába! – nyögte Újlaki, szeme sarkából a tömeget fürkészve. – Zsigmond bizonnyal már kerestet minket. Útközben elmondok neked valamit, ha megígéred, hogy nem adod tovább senkinek. Megígéred? Hunyadi motyogott valamit, amit Újlaki igennek vett. – Pár hónap különbséggel egyszerre két gyermekem is született, Jankó. – Kettő? – kapta fel a fejét Hunyadi. – Én csak a leányról tudtam. Miklós erre elsápadt, szája széle remegni kezdett. – Úgy látszik, mindenki tud róla! Istenem! Végem van! Felcsináltam Erzsébet királylányt… Azt hittem, több esze van a kis szajhának… A gyereket Annának nevezték el. Még nem láttam… – S a másik? – Borbála… Néhány hónappal hamarabb szült Újlakon. Megszenvedett belé, de túlélte. A fiam nem. Meghalt kétnapos korában. Hunyadi megtorpant. A gyász oly őszinte volt Újlaki tekintetében, ami minden érző embert szánalomra késztetett volna. – Ezt nem tudtam… Nyugodjék békében a gyermeked… Miklós…

– Kevesen tudják… Senkit sem érdekel – vont vállat Újlaki. – Mindenki a lányomról beszél, akit Erzsébet szült Bécsben. Ujjal mutogatnak rám… Várják, mikor jut el a hír Zsigmond fülébe… Kajánul vigyorognak, két lábon járó hullának néznek… Megremegett a gondolatra. – Te mit tennél a helyemben, Jankó? Elszökjek? De hová? Minden vagyonom odahaza… Nem is csekély vagyon… Hunyadi nem értette, miért avatja be titkába Újlaki. Kényelmetlenül feszengett. – Valakinek el kellett mondanom… – suttogta Miklós, és lapos pillantásokat vetett a sikátorokban ünneplő csőcselékre. – Napok óta nem tudok aludni… Várom, hogy Zsigmond fogdmegjei értem jöjjenek… Felcsináltam a királylányt, érted? Ez rosszabb, mintha kiderült volna, hogy Barbarával háltam. Ezért százszoros halállal lakolok! – A titkoknak jobb, ha titkok maradnak… Újlaki megragadta Jankó karját. – Tudsz nekem segíteni? Te jóban vagy a királlyal! Te meg tudod győzni róla, hogy hazug pletyka az egész! Segíts nekem, Hunyadi! Nem leszek hálátlan! Ha ezt megúszom, ha most életben maradok, ígérem, mindenben melletted leszek! Tudom, hogy sok gonoszságot elkövettem ellened! Nincsenek barátaim! Csak az ellenségemre számíthatok! Jankó úgy meredt rá, mintha most látná először Miklóst. Hosszú percek óta elkalandoztak gondolatai, s most, Újlaki arcára bámulva ébredt rá, hogy mit is beszél tulajdonképpen a másik. Tétován széttárta karját. – Ha kiderül, hogy te vagy Annácska apja, én semmit sem tehetek. De megígérem, ha lesz bármi szavam az ügyben, melletted leszek. Miklós még jobban elsápadt. Ennyi? Ennyi segítséget képes csak adni a király fattya? Az nem lehet! Az nem lehet! Újra megragadta Hunyadi vállát, mert az már sietett volna tovább. Jankó azonban felmordult, mint egy hegyi farkas, és a birodalmi pallos pengéje fenyegetőn szisszent kifelé hüvelyéből. Újlaki Miklós jobbnak látta elengedni a karját. – Jól van… Jól van… barátom. Azért ha tudsz… szólj egy jó szót érdekemben őfensége előtt… Ha nem felejted el!

8.
Cillei Ulrik gróf dühödten csapkodta a Lateráni Palota márványoszlopát, hogy fekete kesztyűs keze alatt csak úgy porzott a kő. – A hétszentségit neki! Mi az, hogy nincs hozzá bátorságod? Hisz te vagy a felesége! A császárné vagy! Meg kell tenned, eriggy! – Ne merj így beszélni velem, te tacskó! – sziszegte Barbara, kinek arcáról már kéregként vált el a gondosan felvitt hófehér máz, s alóla egy mind ráncosabb, mind gyűröttebb arc bukkant elő. – A nénéd vagyok, s királynéd! – Csakhogy másra sincsen gondod, kedves néném, mint újabb és újabb ékszerekre! Értsed már meg, hogy itt sokkal többről van szó! – A veres gróf halkabbra fogta, mert Zsigmond lakosztályának alabárdosai már aggodalmasan meresztgették feléjük szemüket, de még ennél is aggasztóbbnak tűnt Barbara villámló tekintete. Ulrik megbűvölt kobraként húzta hátra fejét. – Néném, nincsen időnk! Én nemkívánatos személy vagyok őfensége előtt, neked kell menned! Most egyedül van! Beszélj vele! – Elment az eszed, Ulrik? Most? Mindenki ünnepel! Meg se hallgatna! – A felesége vagy! Menj, és beszélj vele! Barbara fújtatott egyet, s megkeményedő vonásain látszott, hogy legbelül tán már elszánta magát. Tudta, hogy a grófnak igaza van: egyedül ő fordíthat a császári fenség megkeményedő szívén. – Jól van… Várj itt, Ulrik! Nagy levegőt vett, s beviharzott a császár hálószobájául kialakított terembe. Az alabárdos őrök nem állták útját, bár magukban csodálkoztak nagyon, mert az elmúlt éjszakákon több asszonyszemély is látogatást tett itt, de a császár felesége még egyszer sem. – Hogy képzeled ezt? – kérdezte zihálva Barbara köszönés helyett, amint szembependerült az uralkodóval. Zsigmond meglepődve pillantott fel. – Tessék? Egy kényelmes székben ült, előtte az asztalkán a császári korona, azt bámulta gondolataiba mélyedve. – Hogy alázhattál így meg minket? Hogy merészelted? Zsigmond tekintete sötéten villant, de látszott, nem érti, mit akar Barbara.

– Megengedted, hogy Veglia szigete∗ a Frangepánok kezére kerüljön! A hátunk mögött! A tudtom nélkül! Hogy merészelted? – Én vagyok Magyarország királya – felelte halkan, visszafojtott indulattal Zsigmond. – Annak adom azt a szigetet, akinek akarom! Barbara elképedve tett egy lépést előre, ilyesmit még soha nem hallott férjétől. – Mit beszélsz, te agyalágyult, vén barom? Akinek akarod? Hogy képzeled ezt? Nagyon jól tudod, hogy mit vártam tőled! Azt vártam, hogy birodalmi grófi rangra emeled a családomat! Atyám nyolcvanesztendős! Majd egész életét a te szolgálatodban töltötte, s mi ezért a hála? Hogy háta mögött elveszed családi jószágunkat, s valami büdös horvátnak adod! Zsigmond arca megkeményedett. – Én vagyok az ország királya. Senki engem kérdőre nem vonhat. Még te sem. Menj most innen, amíg teheted, asszony! Barbara nem vette észre az uralkodó hangjában feszülő fenyegetést, mert ha egyszer már belemelegedett a szitkokba, nehezen hagyta azt abba. – Miféle király vagy te, szerencsétlen? Mindenféle koldus jótevője! Ezt a tetves Schlicket birodalmi gróffá tetted! Egy Schlicket! Úristen! Apám húsz esztendeje várja ezt! – Apád csak viszi a pénzem, ahogy te is! Schlick vért verejtékezik, hogy szerezzen! Ezerszer inkább megérdemli, mint ti! – Igazán? – Barbara szokásához híven csípőre vágta kezét, s öntudatos mozdulattal kidüllesztette melleit. Néhány éve mindez még varázsos hatással volt Zsigmondra. Barbara érezte, hogy ezúttal nem működik, ami régente jól működött. Még levegőt is elfelejtett venni a dermesztő felismerésben. E pillanatban tört össze a lelkében valami. Hisz az, ha sértette is, nem különösebben tette tönkre, hogy a király elvette tőlük azt az átkozott szigetet. De hogy mint nőt semmibe veszi, az megbocsájthatatlan! Ezért bűnhődnie kell! Haragos szemei zöld fénnyel parázslottak, ahogy közelebb lépett a császárhoz; még mindig nem vette észre, hogy a helyzet alapvetően megváltozott, mióta legutóbb pörlekedtek, s most Zsigmond az, ki vulkánként kitörni készül. S ahogy a gondtalan szigetlakók az ezer éve alvó tűzhányó árnyékában, úgy Barbara sem vette komolyan az intő jeleket.

– A te kis koldus védenceid! Nem elég Schlick! Itt van még az a büdös oláh paraszt! A birodalmi pallost egy ilyennek kezébe adni! Hát elhiszed még mindig, te magtalan, vén majom, hogy valaha is képes voltál ilyen férfit nemzeni? Te? Nézz már tükörbe, és vess egy pillantást arra a rihes jobbágyra! Ahogy ezt kibökte, boldog elégtétel ömlött szét az arcán. Érezte, hogy e szavakkal Zsigmond elevenjébe talált. Jól érezte. Hirtelen lendült a császár keze, és oly erővel törölte képen a királynét, hogy az nekitántorult az egyik oszlopnak, s nyekkenve elterült a pápa kőpadlóján, melyen kopott szárnyú angyalok nyújtogatták nyakukat a festett mennyország felé. – Takarodj innen! – suttogta vörös képpel Zsigmond, mintha a guta kerülgetné. Nem üvöltött, mert félt, hogy meghallják odakinn, s a botrány őszentsége fülébe jut. Nem üvöltött, mert félt, hogy még egy provokáló szó, egy gesztus, és kirobban belőle sok évtized eltemetett megaláztatása. Akkor pedig… ki tudja, tán császári vér folyik ezen az ünnepi éjszakán… – Hunyadit becsmérelni márpedig ne merd! – lihegte. – Hogy fiam-e vagy sem, az egyedül énrám tartozik! Mi jogon kérsz te engem számon, céda? Te, ki még lányunkat is szajhának nevelted? Barbara döbbenten bámulta az ujjai hegyén csillogó vért. Még soha nem ütötte meg senki. Először nem is értette, mi történt. De ahogy a fájdalom könyörtelenül belemart tudatába, agyát elöntötte a féktelen, tomboló düh. Térdre emelkedett, s remegő kézzel tapogatta ki az övébe rejtett gyiloktőrt. Zsigmond háttal állt neki, köszvényes lábát húzva bicegett széke felé. Barbara minden ízében reszketett. Nem… Nem… Ezt nem lehet… Nem végezhet ezzel a vén barommal csak így… Azonnal felkoncolnák őrei… Nem… Másképp kell azt tenni…

Gyűlölettől izzó szemmel nézte a székre visszahuppanó Zsigmondot, s közben kézfejével letörölte vérző ajkait. Egy foga meglazult. Fogat fogért! Ezért az ütésért még keservesen meglakolsz, te féreg! Csak most eszmélt rá, hogy Zsigmond kérdezett valamit. A lányuk? Tud Erzsébetről? Csak nem vette hírét a Bécsben született fattyúnak? – Amint hazaérkezem, megvizsgáltatom a gyermeket! – sziszegte a császár. – Ha igaz, amit rebesgetnek, hogy nem az a szerencsétlen Albert az apja… Akkor téged is meg a szajha lányunkat is visszazáratlak a váradi apácákhoz, de még az ablakokat is rátok falaztatom, hogy többé soha ki ne jöhessetek onnét! Barbara orrcimpái megremegtek. Gondolatai sebesen száguldottak. Átkozott szóbeszéd! Már ő is tudja! Már ő is hírét vette! Most mit tegyen? Döfjön belé szóval a tőr helyett? Árulja el, hogy Újlaki nemzette az unokájukat? Első gondolatra csaknem ki is nyögte a nagy titkot. De ahogy bámulta a székben pöffeszkedő öregembert, jobbat gondolt ki annál. Minek teregesse ki a kártyákat? Jól jöhet még annak a titoknak tudása, hogy ki a valódi apja Annácskának. Újlaki kezes jószág, ifjú, és nem túl eszes. Jól jöhet még őt rövid pórázon tartani… Besegíthet itt-ott még abban is, ha Zsigmond nem akarna hamarost magától kimúlani az árnyékvilágból. Ő lehetne az én Forgáchom! Az én ítélet-végrehajtóm! Hisz a kezemben van őkelme! Ha már felcsinálta a lányomat, most már tegye azt, amit én parancsolok neki! Úgy ám! Addig is, a titok maradjon csak az asszonyok titka… Barbara mindezt egy szemvillanás alatt végigvette magában, s tudta, mit kell azonnal tennie. Zokogni kezdett megtörten, porba sújtva. Tudta, hogy zokogó nőt Zsigmond nem bír látni. Ő pedig tudott oly szívszaggatóan zokogni, amitől a szikla is megolvad. – Takarodj innét! – morogta a császár, de az asszony kihallotta már hangjából a megbánást. – Megyek… – szipogta vörös szemmel Barbara, legigazabb tekintetét férjére vetve. – Megyek már… Csak arra kérlek, csak azért könyörgöm, Zsigmond, ha engem már nem is szeretsz, ha meg is vetsz, ha gyűlölsz is… a mi drága, ártatlan leányunk becsületét ne háborgasd! Hát atya vagy te? Hát van neked szíved? Az én bűneim miatt ő ne lakoljon! Váradra is vélem zárattad szegényt! Egy ártatlan gyermeket!

Megbántad később, tudom! Tudd meg hát azt is, hogy Erzsébetünk lelke oly tiszta, amilyen tiszta asszonyi erénye. Ő imád téged, felnéz terád, pedig kisgyerekként feléje se néztél. A lányod alig várja, hogy hazatérj Budára… istenít téged, imád téged… te pedig szajhának nevezed őt… Ezúttal jól számított. Zsigmond szája széle remegni kezdett. Agyalágyult vén kecske! Mindjárt ríni is fog! – Bocsáss meg… – makogta zavarodottan, s egyszeriben letérdepelt Barbara mellé. – Bocsáss meg az ő nevében is… Milyen otromba vagyok… milyen érzéketlen… Az én drága kislányommal… az én egyetlen gyermekemmel… Barbara befelé mosolygott. Egyetlen gyermekemmel… Úgy is van… Úgy van… Most már csak be kell végezni a nagy művet. Most… gyorsan, míg meg nem törik a varázs! Még keservesebb zokogásban tört ki, s mintha csak ösztönösen cselekedne, Zsigmond nyakába omlott, átölelte, hogy forró könnyei annak ősz szakállába peregjenek. A császár bűnösnek érezte magát. Lehet, hogy csakugyan aljas pletyka csupán, mit hallott… Mi más lehetne… Szegény gyermekem… Én magam nevezem szajhának, én, én, az atyja… én, a császár… Édes istenem! Most már Zsigmond is zokogott, s ölelve tartotta hitvesét. Barbara pontosan tudta, mennyi idő kell, míg kizokogják mindketten magukat, mennyi idő kell, míg úgy fészkelődik, hogy Zsigmond érezze telt kebleit tenyere alatt, mennyi idő kell, hogy ajka csak úgy, véletlenül az öregember cserepes ajkai felé tévedjenek, s mennyi, amíg a tapasztalt női ujjak tapogatózni kezdhetnek a császári öltözék rései közt. Nem kellenek ide a szavak. Jól begyakorlott mutatvány ez. Most az egyszer még működik! Zsigmond ott teperte le asszonyát a pápai palota márványkövein, festett kerubok és kagylószín fellegek között. Ez volt az utolsó alkalom az életükben, hogy szeretkeztek. Mikor néhány perccel később Barbara kisietett a császári lakosztályból, úgy vélte, Veglia szigetének sorsa és a Cillei-család birodalmi grófi rangra emelése bevégezett dolog.

Mosolyogva lépett oda a márványoszlopnál vacogó Ulrikhoz. – Megvárakoztattalak, drága unokaöcsém, bocsáss meg! A veres gróf nem válaszolt, csak mélyen meghajolt, s elismerő parolát tett nénje előtt. Miközben megkönnyebbülten indult ki a palotából, hogy csatlakozzék a nagyurak ünneplő társaságához, arra gondolt, ha abban a másik ügyben is ily sikerrel jár, akkor minden akadály elhárul visszakapaszkodása előtt. Kevésen múlott, hogy azon az éjszakán úgy nem lett…

9.
A kora esti lakomáról Hunyadi észrevétlenül eloldalgott, s ezt ezúttal még Zsigmond sem vette észre, mert őszentsége mindvégig szóval tartotta. Jankónak zúgott a feje. Végighallgatta Újlaki szorongó szózuhatagát. Egészen érzéketlenné vált a világ bajaira, úgy járt-kelt a Lateráni Palota folyosóin, mint valami alvajáró. Tudta, hogy még ezen a napon meg kell mondania Zsigmondnak, hogy nem követi majd haza Magyarországra, itt telepszik le végleg Itáliában. Tudta, hogy a császár nem erre számít. Igaz, hogy Zsigmond nem sokat beszélt vele, de Jankó is igyekezett kerülni a tekintetét. Vajon mit szólott hozzá, mikor olvasta a levélben, hogy itt szándékozik maradni Itáliában? Most meg, hogy újra együtt volt bajtársaival, Csupor Ákossal meg a többi leventével a palotai őrségből, a szíve majd megszakadt a gondolatba, hogy végleg el kell válnia tőlük. Belül egyre marcangolta a kétség: vajon helyesen döntött-e? Az esze tudta, hogy igen, de a szíve egyfolytában sajgott még. Nem baj. Majd elmúlik az is! Filipesi deákot elszalajtotta borért, a lelkére kötve, hogy hazait hozzon, ne olaszt. Ahogy Albert elszelelt, Jankóba hasított a felismerés: most már igazán hozzá kell szoknia az itáliai lőrékhez. El kell felejteni a magyar bort! Azt életében többet nem sokat fog inni! Ettől még rosszabb kedve lett. Felbotorkált szobájába, ami valószínűleg cselédszoba lehetett a pápai palotában, s ruhástul, csizmástul ledőlt az ágyra.

Fáradt volt. Pihennie kellett. Estére nagy népünnepélyt terveztek a Mars-mezőre, s onnan semmiféle indokkal nem húzhatta ki magát. Nem baj. Addig még sok óra maradt hátra… Hol van már az a bor? Albert végre hozta a penészes butéliát, s Jankó egyhuzamra kiitta az egészet. – Hagyj magamra, fiam. Alunni akarok! Filipesi szeme elkerekedett. – De hisz Sforza uram várja nagyuramat a lakomán! Lehet, a király őfensége is… – Alunni akarok! – förmedt rá Hunyadi. – Mondd meg nekik, hogy estére ott leszek velők, csak kicsit hagyjanak nekem békét! A deák motyogva kihátrált a szobából, s Jankó végre magára maradt. Egy darabig még zúgó fővel hánykolódott az ágyon, aztán nyugtalan álomba merült. Álmában ott volt megint Cittaducale zegzugos kis utcáiban. Lovasai ott kígyóztak a háta mögött, hosszan elnyúlva. Az út mentén lányok, asszonyok sereglettek össze, hogy megbámulják a messziről jött, csillogó szablyákat viselő barbár lovasokat. Az égbolt felettük most is ólomszínbe hajló sötétkék volt, a templom fala is fehéren fénylett a fellegek alól kisejlő napsugarakban, s most is érezni lehetett a levegőben a közelgő eső szagát. Amikor befordultak a főtérre, Jankó pontosan tudta, mit fog majd látni. Tudta, hogy saját álmában van, s hogy bármikor felébredhet, ha akar. De nem akart még. Ott volt a templom előtt, ahol tömeg sereglette körül azt a néhány alakot. A csődület szétnyílt a közelgő lovasok láttán, s Jankó homlokán újra megindultak a forró verejtékcseppek. Lepillantott, s látta, hogy szakadt, fekete köpenye van még rajta. Háttal az érkezőknek egy fehér köpenyes alak térdepelt a holttest mellett. Imádkozott. A tetem kiterítve, fején halálos seb. A földre ejtve az összevérezett szekerce, amivel meglékelték koponyáját. A térdeplő pap, apró, aszott öregember, kopasz, fejtetőjét barnára égette a nap. Kissé tán púposan gubbasztott a halott mellett, s csak akkor eszmélt imájából, mikor a tömeg moraja elhalt körülötte.

De most nem fordult hátra, csak megint felmutatott az égboltra. – Johannes… Krisztus fehér lovagja… Az ég elsötétült, az emberek rémülten rohantak szét. Jankó felpillantott az égre. Olyan volt, mint azok a gyönyörű freskók a templomokban… A színek… Aztán hirtelen elsötétült az ég, és egy tűzgömb süvített keresztül a magasban. Lángnyelvei sisteregtek, izzottak. Vörösen, sárgán, sűrű füstöt húzott maga után… Remegett a föld alattuk, ahogy bámulták… A pap – hogy is nevezte Filipesi deák? Capistrano atya – még mindig a lángoló üstökösre mutatott. – Most már tudom, te vagy az. Megadatott nékem a jel. A te fényed üstökös lángolása, Johannes… S amikor az égi üstökös lángja veresre festi az eget, amikor a sátán seregei felsorakoznak kapuink előtt… Amikor a félhold árnyéka kioltani készül a nap fényét… Akkor… Krisztus fehér lovagja… akkor találkozunk… Hunyadi megborzongott álmában. Tudta, hogy valami történni fog, valami, ami a valóságban nem történt meg, nem történhetett meg. Capistrano atya mosolyogva oldalra lépett, göcsörtös ujja még mindig a süvítő üstökösre mutatott. A tömeg már nem volt sehol, a templom előtti köveken azonban ott hevert a betört koponyájú férfi. Őt még nem támasztotta fel a csodatevő! Hunyadi ereiben megfagyott a vér. A földön heverő halott ugyanis nem az a felfútt arcú olasz volt, akit Cittaducale főterén látott. Ez a halott Szilágyi Osvát volt… Néhai barátja, kinek életét ő oltotta ki… Osvát nem tűnt dühösnek. Felült, s csillogó szemmel bámulta a sötét égkárpitot lassan keresztülszántó üstököst. Aztán Jankó felé fordult. – Tudod, miért vagyok itt, ugye, testvérem? Hunyadi nem tudott megszólalni. – Érted jöttem… – Osvát elmosolyodott. – Ne ijedj meg, Jankó! Még nem jött el az időd! Odahaza nyugszom, Szentlászlóvár mellett, megszentelt földben. Odahaza, Jankó… Otthon… Capistrano imára kulcsolta kezét. – Hazahívlak, testvérem. Haza… Jöjj haza… Szükségünk van rád…

Hunyadi leugrott lováról, hogy karjaiba vegye a beszélő halottat, de Capistrano az útját állta, s felé nyújtotta fehér köpenyét, melyre Szilágyi Osvát vére festett veres keresztet. – Egy lépést se tovább, Johannes… Fel kell ébredned! Valaki már vár rád! Ébredj! Ébredjen, nagyuram!

10.
– Ébredjen, nagyuram! Ébredjen! Sforza úr már türelmetlenül várja! Filipesi deák ijedten rázogatta Hunyadit, mert úgy tűnt, mintha már nem is élne. De Jankó szeme hirtelen felpattant. – Ébredjen, uram! Sforza úr izeni, hogy a legpompásabb helyet foglalta nagyuramnak az ünnepi páholyban! Hunyadi dörmögve felült. A feje még mindig kába volt, szédült az álom képeitől. – Mondd meg Sforza úrnak, hogy mindjárt megyek! – Filipesi jobbnak látta kihátrálni a szobából. Odakünn, a város határában már tartott a dínom-dánom, lángoltak a palota nagyságú tüzek, vulkánkitörő vörösre festve az égboltot. A levegőben a sült ökrök illata terjengett ínycsiklandón, a Mars-mezőn patakokban folyt a bor, s fülsértő nyerítéssel hangoskodtak a részegek és szajhák – nemes, s nemtelen összekeveredve táncolt, ünnepelte, hogy Rómának újra császára van. Úgy tűnt, az egész Urbs a régmúlt pogány orgiáinak felidézésén fáradozik ezen az éjszakán. Jankó nagyot sóhajtott. A városban, de tán az egész világon ő az egyetlen szomorú ember. Nem hitte volna, hogy ilyen nehéz lesz. Hogy az ég szakadna erre a városra! Lenne már vége az ünneplésnek, s mehetne vissza inkább Milánóba! Ne is hallja a jó pajtások énekét, se az élcelődéseiket! Ne is halljon felőlük többé semmit! Hisz minden szavuk, minden mosolyuk az otthont idézi egyre… Otthon… Haza… Hunyadi a falba rúgott dühében. Ejh! Mit törődik ő már azzal a hazával! Már rég kézhez vették otthon, Hunyadban a sokadik, sürgető levelét. Azóta bizonnyal úton van Itáliába Erzsébet is a kicsivel, akit

még sosem látott. Milánóban Giulietta serényen csinosítja a palotát, berendezték már az asszonyi szobát, s külön egyet a kis Lackónak is. Vett egy csinos ágyacskát neki, a bölcsőt bizonyára hamarosan kinövi. Abban fog aludni, itáliai levegőt szív, itáliai dalokat hallgat, s ki tudja, olasz lesz majd maga is, mire felcseperedik… Indulás előtt szolgálatába fogadott három szolgálólányt, akik majd Erzsébet minden parancsát kell, hogy lessék éjjel, nappal. Jó lesz minden! Boldogok lesznek ott… De addig is, hogy szakadna az ég erre az átkozott városra! Előbb az a bolond pap a fehér köpenyével meg a homályos jövendöléseivel, aztán a koronázás… Legalább ne kellett volna folyton az előtte táncoló zászlót látnia… Mert még annak látására is majd megszakadt a szíve. Az Árpádok veresfehér sávjai… A kettős kereszt… a zöld hármas halmok… Egész beleremegett, ahogy a szél az arca előtt csapkodta a haza zászlaját, míg ő a birodalom pallosát magasba emelve lépkedett mögötte. Ejh… Vitéznek még a végén igaza lesz… De nem… Minek menne haza? Otthon minden csak széthúzás, ármány… (Ahogy itt is!) Otthon a török szinte évente rabol és pusztít… (Hát éppen azért!) Otthon magyar magyarnak farkasa, a jó szándék elvész, s csak a gonosz marad… (Éppen, ahogy itt is…) Csakhogy itt van igazán szükség reá! (Ahogy otthon is!) Csakhogy itt megfizetik! (No, azt akár otthon is megtehetik…) Jankó még egyszer belerúgott a falba úgy, hogy nagyot reccsent a lába feje a csizmában. Újonnan azon kapta magát, hogy mind gyakrabban vitázik magában a képzeletbéli Vitézzel. Mintha neki felelgetne, s Vitéz egyre csak közbekotyogna okvetetlenül a gondolataiba… Hirtelen neszt hallott.

Ösztönösen előrántotta tőrét: a penge hidegen csillant. – Ki van ott? Valaki állt a sötétben, az ágya mellett. Ki tudja, mióta lehetett ott, valószínűleg akkor osont a szobába, mikor Jankó még aludt. – Ki van ott? – Csak én. – Egy női alak lépett ki az ezüst derengésbe. Ősz haján és könnyben úszó szemeiben ragyogott a holdfény. – Én vagyok. Édesanyád. Hunyadi dermedten bámult rá, kezében megremegett a tőr. – Anyám…? Először azt hitte, álmot lát, s anyját is képzelete citálja elibe, ahogy Szilágyi Osvátot lelkiismerete rángatta elő a múlt ködéből. De nem. Anyja valóban itt állt. Valóságosan, még a jól ismert, otthoni loncillatot is éppúgy árasztotta ruhája, ahogy gyermekkorában. Sokat öregedett, mióta utoljára látta. – Anyám! Hogy kerül ide? Morzsinai Erzse feszülten fürkészte fia arcát. – Eljöttem, mert megkaptuk leveleid. A királyi szekereken tettem meg az utat. – A leveleim… – Jankó úgy érezte, lábaiból elillan az erő, visszahuppant hát az ágyra. – Nem akarsz hazatérni többé, igaz, fiam? Hunyadi kifújta a levegőt. Hát erről van szó! – Én itt vagyok boldog, anyám. Megbecsülnek engem, tisztelnek. Megfizetnek bőségesen. Ez egy nyugodt és szép ország, nem oly vad és veszedelmes, mint otthon… – Igen. Tudom. – Az anyja leült mellé. – De tudnod kell valamit. Én már nem élek sokáig, fiam. Nemsokára elmegyek édesapád után, s mindazok után, akik már csak árnyakként integetnek vissza rám a túlvilágról. Jankó tiltakozva rázta fejét. – Ugyan! Anyám még sokáig él. Hallom, férjez ment egy idegenhez. – Hangjában leplezetlen korholás bújt. – Nincs mit az én fejemre olvasnia… – Nem is akarok semmit. Csak eljöttem, hogy a szemedbe nézzek, utoljára. Messze leszünk egymástól, drága kisfiam. Én már öreg vagyok. Ott temetnek el, Hunyadon. Ott akarok nyugodni, ahol apáddal

oly boldog éveket töltöttünk. Hallani akarom a Cserna bús csobogását… Jankó dühösen felpattant. – Tudom én, mit akar! Ugyanazt, mint Vitéz! Ugyanazt, mint álmomban Szilágyi Osvát! Hát nem értik? Itt maradok. Nem tudom, meddig. Tán sokáig. De ez nem jelenti azt, hogy örökre itt szakadunk. Ha meggazdagodom… egy napon hazatérünk majd. Mindenki felnéz majd rám, anyám. Mindenki kikéri tanácsom. A messziről jött idegennek nagyobb a tisztessége odahaza. – Tudom. – Miért magyarázkodom egyáltalán? – csattant fel Hunyadi. – Apám is más országba költözött egykor. A régi vaddá vált, veszedelmessé. Most én is csak ezt teszem. – Tudom. – Akkor mit hány a szememre, anyám? – Én semmit. Csak úgy képzeltem én mindig, hogy ott, a vén fák árnyában lesz még időnk élni kicsit. Együtt. A család. Te, Erzsébeted, a kisfiad… és én, a nagyanyja Lackónak… De nem lesz már soha. Vége van. – Mit bosszant ezzel? Így alakult a sorsom… Visszaült anyja mellé, s hosszan hallgatott. Utána kérdezte csak: – Erzsébet? A fiam? Ők nem jöttek? Őket nem hozta magával? – Lackó gyakran beteg. Nagyon beteg. Tavaly betört a török Hunyadba, s feleséged és kisfiad egy jeges patakban menekültek előlük… Jankó szeme elkerekedett a rémülettől. – Micsoda? Ezt mért nem írták meg nekem? – Minek írtuk volna? Te élted itt világod. Asszonyod férfimód küszködik, hogy rendben tartsa a birtokot. Pöröl, veszekszik a parasztokkal, ellenőrzi a fegyvereket, javíttatja a várunkat… Teszi kötelességét… – A fiam beteg… – Lázas… Egy éve, hogy elkapta a kór, újra, s újra visszaesik állapota. Erzsébet éjjel ápolja őt. Nappal nem, mert nappal harcol. – Ugyan, mi ellen? – Hunyad megint ostrom alatt áll, fiam… – Hogyan?

– Nagyatyád testvérének, Radosnak Havaselvén élnek fiai. Ők támadtak a törökkel tavaly a Vulkán-szoroson keresztül, s most, mikor elszöktem Hunyadról, megint ők törtek be a Kárpátokon. Jussként maguknak követelik a falut, s a várat is, Csorba jogán. Erzsébeted a falakról irányítja a védelmet, harcol, együtt verekszik a férfiakkal. A testvére, Mihály… az én Jariszlóm… egyszerű jobbágyok… Mindenki, aki él és mozog. Az oláhok közben a falvainkat fosztogatják… Szóval… Erzsébetednek nem volt még alkalma, s ideje összecsomagolni a hosszú útra. Kéri, bocsásd meg neki. Reméli, megérted majd. Jankó maga elé meredt a sötétbe, aztán tenyerébe temette arcát. Nagyon hosszan ültek így, egymás mellett. Morzsinai Erzse, valaha Erdély legszebb asszonya fia fejét simogatta. Erre a néhány percre ismét anya volt, a legédesebb érzés töltötte ki szívét, amit asszony érezhet. Aztán mikor Jankó nagyot sóhajtva feltápászkodott, csak annyit mondott: – Mennem kell, anyám. A király vár. Sforza úr vár. – Menj csak. Ugye azt megengeded, hogy itt megvárjalak, fiam? Jankó megölelte. – Pihenjék le, anyám! Végigszekerezte értem fél Európát! Az a valami, ami napok óta facsargatta szívét, most eleven lánggal égette belül. Kába fővel lépett ki a pápai palota folyosójára.

11.
Ezen a pünkösdön Róma népe nem maradt éhen, s nem akadt senki, aki szomjúhozott volna. Hétfőn már reggel részeg dáridó kezdődött, s mire leszállt az éj, a város a cézárok idejét idéző orgiákba süllyedt. Mindenki a Mars-mezőre gyűlt, ahol ingyen osztogatták a bort. Délután érkezett meg Magyarországról a királyi pincék hordóit szállító tíz szekér, s a rendkívüli alkalomra tekintettel a pápa őszentsége is engedélyezte a vatikáni pincék megnyitását. A nép részegen tolongott az utcákon, a Mars-mezőn a császár parancsára tucatnyi ökröt sütöttek nyárson. Majd húszezer ember

dorbézolt önfeledten, a fáklyák végtelen erdeje lángoló vörösre festette az égboltot. Ott, ahol a császár és udvartartása, valamint a római előkelőségek és a pápai udvartartás fényességes urai ünnepeltek, majd ezer zsoldos alkotott védvonalat a csőcselék és a nemesek között. A bort lövellő szökőkút elé emelvényt ácsoltatott őszentsége, s azon foglaltak helyet az ünnep résztvevői rendűk és érdemeik szerint. Középütt, mintegy páholyban, selymek és brokátok közt maga a császár mosolygott nyájasan népére, mellette a császárnő tündöklő, frissen kölcsönkért ékszerektől ragyogva. Válogatott itáliai zenészek húzták a talpalávalót, s a vendégek igen jót mulattak. Gyönyörű, felékszerezett római dámák és könnyűvérű ripettai lánykák szökelltek a bárók, hercegek és grófok, olasz, francia, német, cseh és magyar nagyurak közt, és sorban táncra hívták őket. Jankó a császári emelvény oldalsó részén gubbasztott Sforza mellett. A condottiere roppantmód élvezte a lakoma minden részletét, evett, ivott, jókedvűen fecsegett a közelben ülő hölgyekkel. Jankó egyre gondolataiba mélyedt. Amikor két fátyolos leány ugrott eléjük, s megragadták kezüket, Hunyadi bosszúsan legyezgette el őket. – Hagyjatok békén! Menjetek innét! – Ej, Giovanni, mi lelt? – nevetett Sforza. – A koronázás óta egyfolytában lógatod az orrod! No, várj csak! Tudom én, hogy mi a bajod! Bort ide, legények! Magyar bort az én legkedvesebb barátomnak! A szolgák engedelmeskedtek, s teletöltötték Jankó kupáját. – Nem szívelem ezt a zenét – motyogta Hunyadi. – Asszonyoknak való cincogás… Sforza megveregette a vállát. Ha tudott volna segíteni barátja bánatán, szívesen megteszi, de úgy érezte, oly lelki kínok gyötrik Giovannit, amiket ő nem orvosolhat. Azt ugyan észrevette, hogy a császár udvartartásának magyarjai összesúgtak, mikor Hunyadi végre megérkezett: olyan pompás, pazar öltözetet még nem láttak egyetlen földijükön sem, mint amit Jankó azon az estén felöltött. Sáfrányszín mente ezüstgombokkal, veres selyemöv, szűk nadrág, elegáns olasz cipő. Sforza beszélte rá erre, s most elégedetten szemlélte kifinomult ízlésének fogadtatását. Ugyanakkor figyelmét az sem kerülte el, ahogy Barbara császárnő méregette Giovannit. Valósággal felfalta éhes

asszonyi szemeivel, s ezt tréfásan meg is jegyezte barátjának. Hanem mikor látta Hunyadi szemének vad villanását, jobbnak látta rögvest elhallgatni. Az itáliai zenészek végre elfáradtak, abbahagyták a muzsikálást, s lódultak falni. Helyüket magyar igricek és sötét képű, nagy bajuszú cigányok foglalták el: utóbbiak mostanában jöttek divatba, miután kiderült, hogy semmi máshoz nem értenek úgy széles e világon, mint a muzsikáláshoz. – No, halljuk, hogy cincognak a tieid! – bökte oldalba Jankót Sforza. A következő pillanatban fájdalmasan felsírt egy árva hegedű. A tömeg moraja azonnal elhalt, oly oda nem illőnek tűnt a gyönyörű muzsikaszó. Zsigmond a homlokát ráncolta a panaszos dallam hallatán, Hunyadi azonban lassan felemelte a fejét. A magányos hegedű mellé bús panaszkodással bekapcsolódott a többi is, s máris gyönyörű melódia szárnyalt a tömeg felett. Vannak dolgok, amiket ezerszer jobban érez az ember, ha puszta szavak helyett muzsikaszó regéli el. A hegedű most Vitéz szavait visszhangozta Jankó elméjében: Az idegen csillagok alatt a muzsikaszó életre keltette a lelkében szunnyadó képeket. Hunyad ormait látta, a búzakalászmezőket, csillogó ezüst folyókat, zord fenyveseket, palotákat, templomokat, parasztviskókat, s hallotta közben a Kárpátok közt süvítő szél fájdalmas sóhaját, legalább oly fájdalmasat, mint amilyen az igricek hegedőszava volt. Haza… haza… – ezt zokogta a hegedű. Haza… haza… – ezt zengte Jankó lelke is. Felpillantott az égboltra. Idegen csillagok néztek vissza rá. Egyetlen mozdulattal magába döntötte a tele kupa bort, s ahogy a forróság szétáradt tagjaiban, talpra szökkent hirtelen. – Giovanni, caro amico, mi ütött beléd? De Hunyadi már nem látott, nem hallott. Lelkéről mázsás sziklatömböket görgetett le az árva hegedű, s most, hogy a muzsika meglelte a lelkében szunnyadót, úgy szökellt ki a táncolók közé, mintha hosszú, mély álomból ébredt volna. – No, legények! Elég a búslakodásból! – rikkantotta. – Mutassuk meg ezeknek a taljánoknak, hogy mulat a magyar!

Az igricek és a cigányok egymásra somolyogtak. Lám csak, hát itt is terem igazi férfi, nem csak kényes úrfinép? S már bele is csaptak a húrokba, teli tüdővel fútták a furulyát, a tülköt, ütötték a dobokat. Vérpezsdítő alföldi muzsikaszó harsant, életteli, örömtől duzzadó. És Hunyadi táncolt. Körülötte mind félretipegtek a kényes olasz dámák, sértette fülüket a vad muzsika, a harsogás. Csak Hunyadi maradt lehunyt szemmel, akkorákat dobbantva, hogy beléremegett a császári páholy. Zsigmond magyarjai elvigyorodtak. No, ez már táncolás, a hétszentségit neki! Kiürültek mind a kupák, aztán a szolgáknak arra se maradt idejük, hogy körbeloholjanak, mert egyből kiürültek megint. Kipirultak az arcok, a mámoros tekintetekben tomboló jókedv lángjai lobogtak. És Hunyadi táncolt. Cicomás itáliai ruháját tánc közben szaggatta le magáról, csak úgy recsegett a finom milánói posztó, röpültek szerte a fényes ezüstgombok. Ördög bánta azt! Hunyadi táncolt. Tánc közben ragadott fel magához egy teli kupa bort, izmos mellkasára lötymölve itta ki az utolsó cseppig. Aztán ahogy a zenészek gyorsítottak, maga is sebesebben kezdte járni. Jobbra dobbantott, balra dobbantott, egész lényét átjárta a zene, az öröm. Két leány is melléje penderült, római cafkák lehettek tán, de már ittak annyit, hogy önfeledten csimpaszkodjanak a magyar vitézbe. Nem kellett sokat biztatni őket, a magyar urak sorban pattantak fel helyükről, és dobbantak a porondra, Jankó mellé. Hamarosan olyan hejehuja kerekedett, amilyet nem látott még a világ! Egymásba csimpaszkodtak a magyarok, s egyszerre dübörögtek, csizmás lábaikkal majd beszakajtva a deszkákat. Aztán külön szakadtak, s egymagukba, egymással versengve járták tovább. A zene erősödött, gyorsult, a vér egyre forrt. Gyorsabban! Gyorsabban! A leányok kidőltek, de a magyar urak zihálva, vörös képpel járták tovább. Mintha az ősi sámánok önfeledt tánca elevenedett volna meg azon az éjszakán… A királyi tribünről Cillei csikorgatta a fogát tehetetlen dühében, amiért Hunyadi ekkora sikert aratott nemes, s nemtelen körében

egyaránt. Tekintete találkozott Barbaráéval, de a királyné szemében nem düh perzselt, sokkal inkább a mardosó vágy fénye. Ha minden kötél szakad… gondolta a veres gróf kedvtelenül, még mindig bekergethetem ezt az oláh parasztot néném ágyába. Persze… királynőáldozatot hozni, ahhoz még nem érett meg az idő… De talán nemsokára… Talán nemsokára… Észrevette, hogy a vigyorgó Újlaki emeli reá kupáját. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy gúnyos, kaján mosoly ült-e Miklós arcán, vagy csak a részeg ember bamba vigyora… Mindegy… Ivott maga is. Hogy az ördög vigye ezt az átkozott Itáliát! Bárcsak otthon lennének megint! Otthon, ahol mindenki a zsebében van, ahol úgy muzsikálnak, ahogy ő fütyül… Majd nemsokára… Nemsokára megkeserüli Hunyadi még azt is, hogy megszületett! Mindenki megkeserüli, aki a Cillei-grófok útjába merészel állani! Eközben Hunyadi zihálva abbahagyta a táncot. – No, Francesco, látod-e, így kell járni táncot! Sforza önfeledten tapsikolt. – Igyál, Giovanni! Végre vidámnak látlak! Azt hittem, mindig oly komor szerzet vagy, mint valami pap! – Vidám vagyok, csakugyan! – Jankó letelepedett Sforza mellé, és felhörpintett egy újabb kupa bort. – S tudod, miért? Azért, Francesco, mert döntöttem. Nem maradok itt, nem maradok Milánóban. Hazamegyek. Sforza elképedt. – Hogyan? Ejh, az ital beszél belőled, barátom! Ne is fecsegj ostobaságokat, most nem a beszéd ideje van, igyál még inkább! Majd holnap… – Józanabb már nem is lehetnék, Francesco! – Hunyadi mélyen a condottiere szemébe nézett. – Mindent köszönök neked, de nem maradhatok. Sforza elsápadt, egyszeriben elpárolgott a jókedve. – Ne hamarkodd el! Gondold meg, Giovanni! Tudom, hogy Visconti nehéz ember, de nem élhet örökké! Hamarosan én leszek Milánó ura! S

te… te lehetnél legfőbb condottierém! Gazdaggá teszlek… Segíthetnénk egymást… – Döntöttem, hazamegyek. Nagyobb szükség van rám otthon, mint bárhol másutt a világban. Sforza bosszúsan bort löttyintett magának. – Ördögadta Visconti! Megmondta, hogy így lesz… mikor útra keltünk! Megint neki lett igaza! Hunyadi mosolyogva koccintott a condottierével. – Igyunk hát, Francesco! Ez egy gyönyörű éjszaka! A lelkem felszabadult! Sforza kelletlenül koccintott vele. Csak rá kellett néznie Hunyadira. Elég volt egy pillantás, hogy lássa: ez a döntés végleges. Azt meg nem másíthatja többé semmi és senki.

12.
Később Zsigmond magához hívatta Jankót a császári tribünre. A főurak udvarias mosollyal engedtek utat neki, a hölgyek szemérmes, vagy épp kihívó pillantásokkal kísérték egész a trónusig. – Johannes, drága fiam! – ölelte át a vállát a császári fenség. – Mindenki azt kérdezgeti tőlem, hogy ki vagy! Micsoda tánc! Istenem, büszke vagyok rád! Különösen a római asszonyok érdeklődnek irántad… Úgy hiszem, nem fogsz ma éjjel unatkozni! – Az biztos, fenség, mert aludni fogok. Zsigmond fürkész tekintettel végigmérte. Épp az imént hallotta hírét Jankó döntésének, s magában elismeréssel kellett megállapítania, hogy Schlick terve pompásan bevált. – Szóval meggondoltad magad, Johannes! – Hazamegyek, fenség! – Köszönöm. Büszke vagyok rád! Gondoskodni fogok róla, hogy ne bánd meg soha a döntésedet. Hunyadi fáradtan királyára pillantott. – Megtisztelő, fenség, hogy ezen az örömünnepen az én ügyemmel is törődik. Méltatlan vagyok erre. – Ugyan! – Zsigmond összehúzta magán bundáját. Lehetett akármilyen forróság az ezer és ezer fáklya közelében, egyre gyakrabban reszketett a nyári hőségben is. Öregedett. Fokozatosan elaszó teste mind

gyakrabban hagyta cserben, s bár tudata tiltakozott ellene, egyre többször kellett a halálra gondolnia mint elkerülhetetlen, megfellebbezhetetlen végpontra. – Johannes… drága fiam… Még sok minden áll előttünk. A mai nap csak egy állomás a hosszú úton. A császári cím… Édes istenem, mennyire vágytam rá, mennyit küszködtem érte. Van fogalmad róla, mennyi megalázkodás, mennyi alku, parttalan vita… mennyi kiontott vér… – Fenséged végül elérte, amit akart – jegyezte meg Hunyadi. – Más ezt sem érte volna el soha… – Lehet, lehet… – legyintett a császár csüggedten. – De annyi minden van még… Annyi nemes cél, amit el kell érnem. Nekem feladataim vannak, Johannes… Csakhogy gyorsan vénülök. Félek, nem lesz időm mindenre. Ott a zsinat… Az anyaszentegyház megint a szakadás szélén áll. Ki kell békíteni a vitázó feleket, egységet kell teremteni a keresztény világban, hogy továbbra is csak egy pápa legyen. Aztán… aztán, Johannes, egyesíteni kell a két nagy egyházat… keletet és nyugatot… Rómát és Bizáncot… Ez sok évszázados álom… nekem végbe kell vinnem. Én vagyok rá hivatott… S ha az megvan, Johannes, akkor… következhet Jeruzsálem felszabadítása… Mióta az eszemet tudom, erre vágyom a legjobban. Azzal végzem majd be küldetésemet a földön, Johannes… drága fiam… Téged mindig úgy látlak magam előtt, mint hadaim vezérét, aki bevezeti a Szent Város falai közé magyar lovagjaimat… Hunyadi János, Jeruzsálem hercege… Zsigmond a tűzfénybe meredt, szelleme valahol nagyon távol kalandozott. Amikor Jankó megköszörülte a torkát, hirtelen észbe kapott, és bocsánatkérő mosollyal nézett Hunyadira. – Másnak erről nem szoktam beszélni… Johannes… De szeretném, hogy te tudd… Komoly terveim vannak teveled… – Engedelmével, fenség! – Hunyadi úgy érezte, itt az ideje távozni. A feje zúgott a sok bortól, s alaposan kimerült ezen a napon. – Persze, persze, menj csak! – A Német-római Birodalom ura áldólag Jankó fejére tette tenyerét, s gyors imát mormolt. – Holnap találkozunk… Hunyadi indult volna, de Zsigmond még utánakiáltott. – Még valami… fiam… Csaknem elfelejtettem… Hm… Jöjj csak közelebb!

Jankó értetlenül engedelmeskedett. – Hm… Kicsit kínos ez nekem… Johannes. Azt kérdezném… hm… ugye Visconti jól megfizette fáradozásaidat? – Bőségesen, fenség! – No hát, magam is úgy gondoltam… Nos, arról volna szó, kedves Johannes… szóval… ideiglenesen, tudod… kissé megszorultam. Sokba került ez a kis… ünnepség, tudod… Hunyadi körbepillantott. Valóban, húszezer ember etetése, itatása nem lehetett éppen olcsó mulatság. – Szóval, arra gondoltam, Johannes… esetleg kisegíthetnél néhány arannyal… Hunyadi nem hitt a fülének. A Német-római Birodalom ura, a ma császárrá koronázott fenség, számos királyság királya, hercegségek hercege, tartományok fejedelme, ki épp az imént révedezett elérhetetlen célokról, Jeruzsálem felszabadításáról, most épp kölcsönkért királysága tán legutolsó nemesemberétől. Jankó még közelebb hajolt. – Néhány arannyal? – Ezer arany… talán elegendő volna pillanatnyilag, Johannes… vagy ezerötszáz… Ha nincsen akadálya… Igen jó lenne most… Jankó zúgó fejjel meghajolt. – Ahogy kívánja fenség. A pénzem ugyan Milánóban van, de holnap visszaindulok, hogy elbúcsúzzak Viscontitól. Néhány napon belül elküldöm az aranyakat. Zsigmond elvörösödött. – Talán mondanom sem kell, ha lehet, ez maradjon köztünk… fiam… – Természetesen, fenség. Majd Schlick kamarás úrnak megjelölöm, mely falvakat kérem zálogul a szerény összeg fejében. A császár egy pillanatra elképedt, de aztán csak legyintett mégis. – Jó, jó… ahogy akarod. Schlick majd mindent elintéz. Köszönöm, Johannes!2 Jankó úgy indult vissza a Lateráni Palotába, hogy még csak nem is nézett Barbara királynőre. A sértett asszonyok veszedelmesek, Barbaránál sértettebb asszony pedig nemigen létezett akkoriban széles e világban.

A királynő bosszúvágyának pedig keserves következményei lettek a Hunyadi-házra nézve, mégpedig hamarabb, mint azt bárki gondolhatta volna.

13.
Mielőtt aludni tért volna, Jankó még meglátogatta mulatozó katonáit. Mindent rendben talált, s már épp indult vissza, amikor az istállóknál a vén Matkóba botlott. Az öreg a lovakat itatta, ő maga szemmel láthatólag egy kortyot sem ivott egész este. Hunyadi megállt mellette, megsimította Sárkány fejét. – Jó hírem van, Matkó! Reggel nyergelhettek. A vén vitéz megmeredt egy pillanatra, aztán bozontos bajsza alatt széles vigyor terült szét. Nem kérdezte, hová indulnak reggel. Tudta azt. – Értettem, fiatalúr! S már lódult is, hogy elújságolja az örömhírt a többieknek. Hunyadi ott maradt Sárkánnyal a félhomályos istállóban. Kintről a féktelen mulatozás zajai szűrődtek be, de Jankó figyelmét így sem kerülte el az alig hallható fészkelődés az alomban. – Ez a te műved, igaz? – kérdezte a fejét csóválva. A sötétből egy barna darócruhás férfi lépett elő. A köntösébe tapadt szalma miatt madárijesztőre emlékeztetett inkább, semmint kancelláriusra. – Az enyém hát. Hunyadi bólintott, de nem nézett Vitézre. – Jól kitervelted. – Akárhogy terveltem is ki, neked kellett döntened, Jankó! Hunyadi hosszan bámult ki a fáklyafényes éjszakába az istálló deszkái közül. – Lehet, hogy megbánom egy napon – mormolta maga elé. – Soha nem fogod megbánni. Ígérem. Hunyadi arcán bágyadt mosoly jelent meg. – Igazad legyen… De most ideje nyugovóra térni, Vitéz! Holnap hosszú útra indulunk! A kancellárius nagyot nyelt. Nem merte megmondani Jankónak, hogy Schlick már beszélt vele, s bármennyire is akart volna, nem térhet haza Hunyadival Magyarországra.

14.
Reggel az udvar tagjai közül egyedül Schlick kancellár volt korán talpon, a többiek még részeg kábulatban hevertek szobáikban, a folyosókon, az udvaron, sokan a Mars-mezőn, ahol hajnal közeledtével elterültek saját hányadékukban. Hunyadi fényes mellvértben, hófehér köpenyével a vállán várakozott a Lateráni Palota udvarán. Nem kellett sokáig várnia, Schlick már jött is, kezében a császári útiparanccsal. – Ötven lovasod viheted, Johannes. A többi csatlakozik őfensége kíséretéhez. – Intézkedni fogok. – Vigyázz magadra – búcsúzott tőle a kancellár szelíd mosollyal. – Őfensége figyelemmel kíséri a lépéseid. Számít rád! – Néhány hetet kérek csak, amit odahaza a családommal töltök, s újra őfensége rendelkezésére állok. – Nem kell sietned, bőven lesz időd rendezni ügyeidet. Őfensége leghamarabb jövő év elején tér majd haza. – Ha nem baj, Vitézt is magammal viszem. Schlick erre sajnálkozva rázta a fejét. – Attól tartok, Vitéz már nincs Rómában. Még az éjjel útnak indult Bázelbe, hogy előkészítse őfensége érkezését a zsinatra. Őfensége újra szolgálatába fogadta. – Feltételezem, a te javaslatodra – hajtott fejet Hunyadi. – Nos, volt némi részem a döntésben – mosolygott szerény ábrázatot magára öltve a kancellár. – Úgy gondolom, hogy Vitéz János még komoly szolgálatokat tehet a császárnak és hitünknek. A döntés már megszületett, miszerint Bázelből elküldjük őt Bizáncba. Feladata a két egyház egyesítésének előkészítése lesz. Komoly diplomáciai megbízás. Ha jól teljesíti, magam mellé veszem a magyar kancellária vezetésében. Mindenesetre egy ideig nem tér haza Magyarországra… Jankó elgondolkodva fürkészte Schlick arcát. – Mindent köszönök, kancellár! Nélküled én már senki volnék, Vitéz éhező vándorkoldus, és Zsigmond őfensége sem lenne egyéb szánalmas, fennkölt vénembernél.

Schlick meglepődött egy pillanatra. Nem szokott az őszinte szóhoz. Hunyadi megrázta a kezét, s már indult is odakünn várakozó embereihez. Sárkány izgatottan rúgkapált. Hosszú út várt rájuk.

Tizedik fejezet
HAZA, MAGYARORSZÁGRA!

1.
A TENGER, MASSA MELLETT, A. D. 1433 TAVASZA Végtelen, égkék óceán… Hosszan, mozdulatlanul bámulta a látóhatárt, s a sötétlő égbolttal lassan egybeolvadó víztükröt. Csend volt, a nap lemenőben csillámló fényhidat festett a hullámok hátára. Káprázatos volt a térnek e sejtelmes kitárulkozása, s Hunyadi magába szívta a tenger sós illatát. Homlokán lüktetett egy ér – minden sejtjét megbizsergette a végtelen vonzása, tán erősebben, mint amikor először állt itt a parton, nem messze Massa városától. Lovasai és a szekér, melyen édesanyját helyezte el, fenn maradtak az országútnál. Onnan is jól lehetett látni a tengert, de Jankó személyesebb búcsúra vágyott. Egyedül ereszkedett egész a víz széléig. A partvonal fölött sirályok rikoltoztak, a fövenyt hullámok nyaldosták sisteregve. Előbb hallgatott el a távoli harangszó is, de Jankónak úgy tűnt, még mindig a víz felett visszhangzik. Búcsúzni jött. Ezért választotta a Viterbo-Siena-Lucca útvonalat, hogy még egyszer, utoljára megállhasson itt, és láthassa a tengert. – Isten veled! – suttogta. Nem pusztán a tengertől búcsúzott most. Búcsúzott a soha be nem teljesedő, a végtelenbe hívogató kalandoktól, melyekre teljes szívéből vágyott, s melyekről örök időkre lemondott. Búcsúzott a láthatáron túli földek felfedezésétől, távoli kontinenseken megvívott csatáktól, hódításoktól. Olyan élettől búcsúzott, ami eddig is csak álmaiban élt. A láthatár peremén Pisa felé sikló vitorlások látványa még egyszer, utoljára

felidézte lelki szemei előtt mindazt, amit elnyerhetett volna, ha Itáliában marad. – Isten veled! Egy utolsó pillantás, aztán megsarkantyúzta Sárkányt, s vágtatni kezdett vissza a többiekhez. Hófehér köpenye angyalszárnyként lobogott háta megett.

2.
RÓMA, ITÁLIA, A. D. 1433 TAVASZA Dél körül eleredt az eső Rómában, s hamar sártengerré változtatta az Urbs koszos utcáit. Nem örültek ennek a részeg kábulatban fetrengő ezrek és ezrek, akik az éjszakai népünnepély után a sikátorokba húzódva, a terek hideg kövén, a városfalon túl, a mezők posványában ébredeztek az arcukba zúduló tavaszi zivatarra. Újlaki Miklós is igen rosszkedvűen bámult ki a Lateráni Palota kerengőjének oszlopai közül. Az imént ébredt csak, feje zúgott, gyomra háborgott a töméntelen benyakalt boroktól. Gyűlölte a másnaposságot, de legjobban azt gyűlölte, hogy a mámor elillanta után ismét úrrá lettek elméjén a félelemteli gondolatok. – Hát téged meg mi lelt, cimbora? – csapott a vállára valaki. Újlaki szédelegve megfordult: Cillei állt előtte vigyorogva, frissen borotválva, kifogástalan udvari öltözetben, mint akit skatulyából húztak ki. Ezt is gyűlölte Miklós: a veres grófnak akármennyi ital sem ártott soha, és a legvadabb tivornya után is úgy ébredt, mint aki végigdurmolta az egész éjszakát. – Csak próbálok magamhoz térni, Ulrik! Könnyebben menne, ha békén hagynál! Cillei vigyora farkas vicsorgásává torzult. – Szívesen megtenném, hidd el, de sajnos beszélnünk kell. Méghozzá most, azonnal! Újlaki a tenyerébe temette az arcát. – Muszáj?

– Muszáj. Úgy fest ugyanis – mondta tűnődve Cillei, ujjai közt fél tenyér széles aranylánca lapkáit forgatva –, hogy talán… talán sikerül megmenteni az éltedet, kedves Miklós. Még nem bizonyosan, de mint mondom, talán… Újlaki felkapta a fejét, s véreres szemeit Cilleire meresztette. – Mitől függ? – Egyedül tetőled, Miklós. Egyedül tetőled. Újlaki bambán meredt rá. – Mit kell tennem? – Először is – hajolt közelebb a veres gróf –, áruld el, tud-e bárki emberfia rajtad kívül arról, hogy tiéd a királyleány gyermeke? Újlaki megborzongott, hogy így, csupaszon kimondva hallotta nagy vétkét. – De hisz mindenki tudja, Ulrik… – Ó, nem, legfeljebb mindenki tudni véli… Legfeljebb mindenki tudni szeretné, hogy a szóbeszéd igaz-e. De most nem erről van szó… Te magad beismerted-e bárkinek is? – Ugyan, dehogy! Mit képzelsz! Azaz… – Azaz? – Egyvalaki mégis. Hunyadinak elmondtam tegnap este, mikor… Cillei keze ökölbe szorult. – Éppen neki, te nyomorult barom? Újlaki elsápadt. – Azt hiszem… nem emlékszem pontosan… Ulrik, nézz rám, mindjárt szétreped a koponyám! – Majd én szétrepesztem, ne félj, ha nem menne magától! Éppen Hunyadinak… Éppen Hunyadinak… Miért éppen neki? Miért mindig ő áll az utunkba? Elegem van ebből a mocskos oláh parasztból! Van fogalmad róla, milyen ostobaságot tettél? – Lehet, hogy félreismered őt – morogta Újlaki. – Hunyadi soha nem élne vissza e titokkal. Több lovagiasság szorult belé, mint képzelnéd, Ulrik… Cillei tudott úgy vigyorogni, hogy ijesztőbbnek tűnt, mintha dühöngött volna. – Lovagiasság? Megérdemelnéd, te barom, hogy most nyomban felkeltsem őfenségét, és elmondjam neki, hogy meggyaláztad egyetlen

leányát. Ugye, tudod, mit tenne akkor? Ugye, még te is el tudod képzelni, mi lenne ennek a következménye? Újlaki egész testében remegett. Cillei nem csak ezt a sötét titkát tudta, de tudta valamennyit. Nem eshetne különösebben nehezére bizonyítékot szolgáltatni Zsigmondnak arról, hogy már Újlakon a királyi fenség életére akart törni. – Próbáljuk meggyőzni Hunyadit… – hebegte minden meggyőződés nélkül. – Nagy nyereség lenne ügyünknek, ha mellénk állana. Óriási nyereség! – Hunyadi? – Cillei csak azért nem köpött a márványlapokra, mert undorodott minden pórias szokástól. – Soha! El kell őt taposni, mielőtt még nagyobb hatalomra tesz szert! Hát nem látod, hogy dédelgeti az a vén majom? Higgy nekem, Miklós! Veszélyes lesz, ha hagyjuk… – Tégy hát, amit akarsz! – Újlaki úgy érezte, gyomrából felfelé tódul az esti lakoma jelentős része. Térdre rogyott, és a kerengő gyönyörűen faragott angyalszobrára okádott. – Beszéltem Barbarával – mondta eközben egykedvűen Cillei, fehér kesztyűje ujjait huzigálva. – Egyetért velem abban, hogy amíg jól viseled magad, senki nem tudhatja meg, hogy mit tettél. Egyelőre megvédünk téged. Ennek persze ára van, Miklós. Még ma elindulsz Milánóba, és végzel Hunyadival… – Én ugyan nem… – hörögte Újlaki hétrét görnyedve. – Keress mást. Elegem van ebből az egészből… – De érzékeny lett a gyomrod – jegyezte meg Cillei unottan. – Különben egyáltalán nem tetszik ez a hirtelen támadt szimpátiád oláh barátunk iránt. Roppant furcsának találom. De sebaj, nekem így is jó. Tőlem akár szeretheted is Hunyadit, de sajnos, barátom, mégis neked kell elvégezned a piszkos munkát. Nincsen választásod, most azonnal indulsz az oláh paraszt után. Amennyiben egy héten belül nem jő futár Viscontitól, miszerint Hunyadit szerencsétlen baleset érte, úgy őfensége megtudja, mit tettél a kislányával. Én magam fogom elmondani neki, és Barbara megesküszik majd, hogy megerőszakoltad a kis Erzsébetet. Ezt fogja alátámasztani a királylány komornájának, Helene Kottannerinnek a vallomása is. Már megírta, itt van a zsebemben. Részletesen fejtegeti, hogyan ütötted le kardod markolatával, hogy ne tudjon úrnője segítségére sietni, így magatehetetlenül kellett végignéznie, miként kényszerítetted az álmából felriadt Erzsébetet, hogy ne sikoltozzon,

hogyan tépted le a ruhát szerencsétlen kislányról, és hogyan bántalmaztad, miközben vadállatként megerőszakoltad őt többször is. Aztán… mit is írt még a derék komorna? Ó, hát persze… az erőszak közben azt üvöltözted… várj csak, hadd idézzek pontosan… Előkotort a zsebéből egy pergament, és gyorsan kikereste az ideillő részt: –…Közben a részeg Újlaki azt üvöltözte, hogy majd ő gondoskodik róla, hogy végre méltó királya legyen az országnak, majd az ő magjából koronás király sarjad, ha már a vén majom és az impotens Albert nem képes erre. Ezután… igen, igen, ez nem érdekes, ezután… itt van: fojtogatni kezdte szegény kislányt, Erzsébet hiába könyörgött becsületéért, szemérméért. Amikor Újlaki végzett, kitántorgott a szobából. Ekkor tudtam csak felkelni, és hívni az őrséget. Mint utóbb megtudtam, az ajtónállókat Újlaki maga küldte el. Érdekel a többi részlet is? Újlaki rogyadozó térdekkel fordult szembe Cilleivel. – Ezt nem teheted, Ulrik! Ezt még te sem teheted… – De igen, mindent megtehetek! – sziszegte Cillei. – Itt már túl nagy a tét, te ostoba barom! Zsigmond egyre rosszabb bőrben van. Ha meghal, Barbara lesz a királynő! Értetted? S ha az utamba állsz, Miklós…. Eltaposlak téged is, mint bárki mást! Megértetted? Miklós lerogyott a kőpadra. Az egész világ forgott vele. – Töröld meg a szád, barátom. Undorítóan nézel ki. Cillei Ulrik egy aranyszegélyű kendőt hajított Újlaki ölébe, majd kibámult a zuhogó esőbe. – Egy heted van. Nem akarok többet hallani erről a… Hunyadiról! Soha többet! Újlaki Miklós még hosszan ücsörgött a kőpadon, s bámulta a hányadékát lassan elmosó esőtócsát, ami az udvar felé szivárgott, s eltűnt a kőlapok közti repedésekben. Aztán feltápászkodott, s indult, hogy előkészüljön az utazáshoz. Igyekeznie kell. Egy hét nagyon kevés idő.

3.

Filippo Maria Visconti úgy bámult az előtte tornyosuló Hunyadira, mintha anyja gyilkosát látná maga előtt. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy fölfelé pislogva kell a zömök magyarra néznie. Volt valami Hunyadi tekintetében, mi zavarta. Valami, ami néhány nappal ezelőtt, hogy útra kelt Rómába, még nem volt ott. Amikor Jankó Piacenzánál a gálya fedélzetére lépett, rögtön szemet szúrtak a külső jegyek. Vállát fekete helyett immár hófehér köpeny fedte, hátán veres kereszttel. De volt valami a testtartásában is, ami ismeretlennek tűnt Milánó hercege számára. – Szóval elmész innen! Meggondoltad magad, magyar? – Döntöttem – felelte Hunyadi. – Mennem kell. Visconti a fejét csóválta. Honnét ez a különös elszántság? Honnét a bizonyosság? Ennek a magyarnak pontosan tudnia kell, mit hagy hátra Milánóban. Mi lehet a titok? Mi történt ezzel a fickóval? Újra szemügyre vette Hunyadit. Elvakította ugyan a vitorlavásznon átszűrődő napsütés, de azért így sem kerülhette el figyelmét a Jankó arcára kiülő megnyugvás és belső béke csalhatatlan jele. A herceg egyre csak a fejét csóválta. Cifrán faragott trónusa a hadigálya tatemelvényének közepét uralta. Innen úgy tekinthetett a fedélzeten sürgölődő milánói legénységre, mintha otthoni palotája erkélyéről szemlélné csapatai gyakorlatozását. Persze nemcsak a matrózokat felügyelhette innét, de tekintete könnyedén végigsiklott a part mentén elvonuló gyönyörű tájékon is. Cremonához közeledve bőségesen termő mezők, napsütötte lankák sora vonult el. Castelnuovo, San Nazzaro, az Adda torkolata… Szebbnél szebb városok, tájak. Boldognak kellene lennie, végtére is ez itt mind az övé. Csakhogy ez az átkozott magyar elrontotta a hangulatát! Visconti tehetetlen dühében a Hunyadi mögött várakozó Sforzára meredt. – Te tudtad ezt, Francesco? Meg sem próbáltad lebeszélni róla? A condoittiere haloványan elmosolyodott: mintha éppen nem Visconti lett volna az, aki idejekorán megsejtette, hogy így alakulnak majd a dolgok. Hunyadi haza fog térni. Sforza irigyelte a hercegnek eme orákulumi képességét, s boldog lett volna, ha máris rendelkezik efféle csalhatatlan emberismerettel. A színjátékok iránti érzékével mindenesetre már rendelkezett: csöndes derűvel figyelte, ahogy Visconti megjátssza a sértettet.

– Tudod, mit utasítasz vissza? – kérdezte a herceg villámokat szóró tekintettel, s előrehajolt cifra trónusán. A Pó felett suhanó szellő belekapott kósza hajszálaiba, s megcibálta őket májfoltos koponyája tetején. – Tudom, Signore. – Pénzt, vagyont, megbecsülést! Azt hiszed, az a vén német majom kegyes lesz tehozzád? Hallom, máris elkérte a pénzedet! Hunyadinak az arcizma sem rándult, ezerszer tapasztalhatta már, hogy Visconti mindenkiről mindent tud. Egész Itáliát behálózó kémszervezete előtt semmi sem maradhatott titokban. – Mindennel számot vetettem, Signore – hajtott fejet mosolyogva. – Sokat tanultam udvarodban, amiért életem végéig hálás leszek neked. De mennem kell. – Persze, a kötelesség… – mormolta Visconti, mintha csak valami barbár, számára megfoghatatlan szót ízlelgetne. – Az átkozott kötelesség… Elrontottad az ünnepemet, magyar! Eddig szerencsét hoztatok nekem! Mióta Milánóban állomásoztok, Velencétől elpártolt a hadiszerencse, s végleg mellém szegődött! Soncino… Önmagában nem jelentős győzelem… De neked köszönhetem Carmagnola bukását… Velence tart tőled és magyarjaidtól. Hogyha hazatérsz… Fortuna tán ismét elpártol tőlem… Hunyadi mosolygott. Tudta ő is jól, hogy színjáték részese. A hercegi hadigálya mögött tucatnyi kisebb hajó úszott felfelé a Pó vizén. Éppen két esztendeje volt, hogy itt, nem messze Cremona városától sikerült először legyőzni Velence hadait. Hunyadi jól ismerte az előzményeket, Sforza legalább ezerszer elbeszélte neki a csodálatos haditett részleteit, midőn majd egész napos, véres ütközetben megsemmisítették Trevisan admirális flottáját. Harmincnyolc nagy folyami gálya, majd ötven bárka, nyolcszáz halott, négyszáz súlyos sebesült: ez volt azon a napon a serenissima veszteséglistája. A fényes győzelemmel Sforza nemcsak Trevisan admirálist verte tönkre, de porig alázta a közelben, a Pó partján tehetetlenül fel, s alá masírozó Carmagnolát is, aki mintha félt volna beavatkozni a küzdelembe. Hunyadi annyiszor hallotta már a történetet, hogy sejteni vélte azt is, mennyi aranyába került Milánónak, hogy néhai condottieréje „elfelejtsen” idejében közbeavatkozni.

– Még nagyon sok hasonló diadalt kívánok fenségednek – hajtott fejet udvariasan Hunyadi. – Kívánom, hogy Milánó fegyvereit diadal kísérje mindörökké! Visconti dühösen horkantott. Kémei révén épp az este értesült arról, hogy Zsigmond, immár német-római császárként, a háta mögött békét kötött Velencével. Az ígért magyar segélyhadak tehát soha nem fognak megérkezni, sőt az sem lehetetlen, hogy a vén német pokolfajzat annyira összemelegszik a dózséval, hogy az ő oldalán száll néhány év múlva a harcba. – Királyod álnoknak és hitszegőnek bizonyult Milánóval szemben – recsegte gyűlölettől eltorzult arccal Visconti. Szándékosan nem császárnak címezte Zsigmondot. – Le kellene fogatnom téged is, mint árulót! Hunyadi nyugodt maradt, elgondolkodva figyelte a parton elaraszoló bájos olasz falvakat. – Fenséged nagyon jól tudja, hogy azt tettem, és mindig is azt fogom tenni, amit királyom parancsol. Kívánom fenségednek, hogy legalább ily hűséggel szolgálják alattvalói, ahogy én szolgálom királyomat! A herceg pengevékony ajkai önkéntelenül is mosolyra rándultak. – Igen… Giovanni… Igaz. Ennél többet én sem kívánhatok… Nyögve feltápászkodott a trónusából, és Hunyadihoz csoszogott. Színlelt haragját mintha elfújta volna a szél. – Fáj a szívem, amiért meg kell válnom tőled, Giovanni. Kiváló harcos vagy és nemes lélek… Megmentetted leányom életét. Néha talán durva voltam veled, és a magyarjaiddal, de tudnod kell… becsülöm a hűségedet. Remélem, Giovanni d'Unnadi, sokra viszed még a hazádban. Hasznosíts mindent, amit nálunk tanultál. Térdelj le, fiam! Hunyadi elvörösödött. Olyannyira megszokta már Visconti érdes modorát, egyszeriben nem is tudta hová tenni a herceg meglágyult hangját. Zavartan ereszkedett térdre. – Fogadd el Giovanni d'Unnadi tőlem, Filippo Maria Viscontitól, Milánó hercegétől hálám eme csekély jelképét. Hátranyúlt, s elvette a trónus mögül előlépő apród kezéből a széles aranyláncot, melynek végén hatalmas drágakő berakásokkal díszes aranykereszt csillogott. Miután reszketeg kézzel Jankó nyakába akasztotta, tapsolt egyet.

– Tudom jól, hogy az ilyesmi papnak való, ezért úgy döntöttem, megleplek még egy búcsúajándékkal, Giovanni. Hozzátok! Jankó elképedve bámulta, ahogy a lépcsőn két szolga nyögve felcipel valami hatalmas, csillogó fémszörnyet. – Ez… ez… Krisztus nevére… Visconti szeme sarkából figyelte Hunyadi döbbent arckifejezését, s elégedetten bólogatott. – Rendeltem Tomaso Missaglia mestertől valamit, aminek tudtam, hogy örülni fogsz. Ez egy csatapáncél, Giovanni. Viszonylag tisztességes munka… Viszonylag tisztességes munka? Hunyadi megfeledkezett az etikettről, felpattant, és a faállványra erősített vérthez ugrott. Viszonylag tisztességes munka? A legszebb csatapáncél volt, amit valaha látott. Messze felülmúlta azt a díszpáncélt, amit Sforza viselt a parádék alkalmával, s felülmúlt mindent, amit Jankó korábban el tudott képzelni. Az acélt vékony, leheletfinom aranyréteg borította: csak a leggazdagabb lovagok, fejedelmek viseltek ilyesmit. A nemes egyszerűségű armetsisak csúcsára fekete hollószárnyakat erősítettek, bélése fehér gyapjú, szegélyein puha lószőr volt. A sisak nyakperemén végigfutó gallérba alig észrevehetően belemetszve Hunyadi felfedezte a saját címerét, mellette kétoldalt a magyar és a milánói jelképeket. A mellvért tökéletes kidolgozása, no meg az alsó részbe ütött Missaglia-bélyeg arról tanúskodtak, hogy a fémruhát egyedi kivitelben, valószínűleg maga a mester céhe és legmegbízhatóbb beszállítói készítették. A lábvértekbe ütve Jankó a Missaglia-billog mellett a Seroni-billogot is megtalálta. Ők csinálták a legjobb lábvérteket. A vaskesztyű és a combvértek kétséget kizáróan da Faerno műhelyeiben készültek. Ők csinálták a legjobb vaskesztyűt és combvérteket. A vértezet alatt aranyszálakkal hímzett, vastagon bélelt fegyverkabát csüngött az állványról. Zsinórzata és a rögzítőtüskéi ezüstözve, a bordáknál fémszálakkal megerősítve. A fegyverkabát, s rajta a páncélzat a legerősebb csörlős számszeríjak közeli lövésének is képesnek tűntek ellenállni, efelől Hunyadinak a legcsekélyebb kétsége sem volt. – Ez… ez…

Jankó elképedve bámult Viscontira, s nem találta a szavakat. A herceg viszont pontosan tudta, minek kell következnie, s élvezettel morogta odvas fogai közt: – Ez a tiéd, Giovanni… amennyiben… itt maradsz Milánóban. A szolgálatomban. Hunyadi elsápadt, s rögvest elfordította arcát a csatapáncélról. – Köszönöm irántam viselt kegyességed, nemes herceg. De már döntöttem. Hazatérek Magyarországra. Visconti afféle, „ugye, megmondtam” vigyorral fordult Sforza felé, aztán Jankó vállára tette a kezét. – Lám, lám… A pénz nem minden. Nem vagy te ide való, erre a világra, Giovanni. Ez volt az utolsó próbatétel. Bocsásd meg egy hóbortos vénembernek… A páncél neked készült, személyesen rendeltem meg Missaglia mesternél. Hálából kapod. Tudom, hogy a szíved hazahúz, menj hát békével! Azzal visszaroskadt a trónusba, és intett, hogy vigyék el a vértezetet, s távozzanak a jelenlévők is. Sforza hátba veregette Jankót, és letessékelte a tatról. – Ötszáz aranyat veszítettem, Giovanni, miattad! De üsse kő! Mikor indulsz? – Holnap hajnalban – mondta Hunyadi a távolban kibontakozó Cremona körvonalait fürkészve. – Engedelmeddel, Francesco, nem maradnék az esti lakomára sem. Anyám a milánói palotában vár rám. Sforza a fejét csóválta. – Ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd, Giovanni, tudd, itt mindig szívesen látunk! Nemsoká én leszek Milánó hercege. Bármikor jössz is, tárt kapukkal várunk! – Ezt a jegyesem küldi neked! – mondta Sforza, amikor Cremona kikötőjében Hunyadi búcsút intett nekik. Egy gyönyörű, hófehér rózsát dobott oda Jankónak. – Bianca üzeni, hogy soha nem felejt el! Jankó megszagolta a rózsát, és elmosolyodott. – Jobb is, hogy mész, kezdek féltékeny lenni! – Sforza erősen megmarkolta a gálya korlátját. – Vigyázz magadra, barátom! Az utolsó szót magyarul mondta. Filipesi deáktól tanulta, s most, hogy elgondolkodva bámult Hunyadi után, úgy érezte, csak ezzel a gesztussal tudja kifejezni, amit legbelül érez. – Isten veled, Francesco!

Hunyadi utószóra búcsút intett. A gálya fedélzetére Cremona patríciusai sereglettek fel, hogy leróják tiszteletüket a herceg előtt. Jankó a parton lovasaira pillantott. Egy kis szekéren, gondosan vásznakba csavarva ott pihent az aranyozott csatapáncél. – Indulunk, legények! Előbb Milánó! Aztán… Magyarhon! Az erélyi fiúk ujjongva sarkantyúzták ménjeiket.

4.
Estefelé érkeztek meg a városba. Hunyadi palotája fényesen kivilágítva várta őket, a kapunál a vén Matkó és Kamonyai Simon beszélgettek épp, mikor elcsigázottan beügettek a köves utcácskába. Hunyadi boldog elégedettséggel köszöntötte őket. – Találkoztál Újlakival, Jankó? – kérdezte Kamonyai. – Nemrég láttuk a Palazzo di Porta Giovia felé vágtatni. – Nem. Őfensége bizonyosan őt küldte az aranyakért – vont vállat Hunyadi. – Majd jő, ha akar. Gyertek, úgy érzem, kész az étek! Azzal már ügetett is fel a lépcsőn az emeletre, mert megcsapta orrát Giulietta búcsúvacsorájának fenséges illata. A tágas ebédlőben ott találta anyját, akinek épp Filipesi mesélt az eltelt két esztendő izgalmairól. Ahogy belépett, Erzse asszony felé nyújtotta a kezét. – János! Ez a kislány olyan lakomát készített, hogy mind a tíz ujjad megnyalod utána! – Tudom én azt! Két éve ezen élek, anyám! Giulietta büszke elégedettséggel sürgölődött, s máris hozta a frissen sülteket, s az asztalfőhöz telepedő Hunyadi elé tálalta. – Kár, hogy ez a deák lecsapott rá – követte tekintetével Erzse asszony a lány minden mozdulatát. – Szívesen hazavittem volna Ivánnak, asszonyul! Giulietta egy szót sem értett ebből, de sejthette, miről beszél az öregasszony, mert önkéntelenül is Alberthez bújt. Az életben utoljára. – Ezt ugyan már el nem viszi innen senki emberfia! A deákom elrabolta a szívét, nincs mit tenni – nevetett Hunyadi. – Hol késik Kamonyai, meg Matkó? Mondtam, hogy jöjjenek! Albert! Szólj nekik, ne kéressék már magukat, mert megharagszom! Filipesi még el sem érte az ajtót, mikor megjelent benne Kamonyai bozontos üstöke.

– Jankó… Egy küldönc jött a herceg palotájából. Azt mondja, Visconti úr ajándékát hozta! – Különös! – Jankó szemöldökét ráncolva emelkedett fel az asztaltól. – Újabb ajándék? De nagylelkű lett a herceg úr! Bocsásd elém, aztán együnk végre! Farkaséhes vagyok! Finom olasz selyembe öltözött, lányos arcú apród lépett a terembe, arcán fennkölt mosollyal. Egy veres selyempárnára fektetett, drágakövekkel kivert kardot emelt a magasba. – Bocsánatért esedezem a zavarásért, Signore d'Unnadi, de az én uram azt üzeni, erről az apróságról egészen megfeledkezett! Kamonyai tágra nyílt szemmel bámult a csodálatos markolatú fegyverre. – Hű, az áldóját! Hisz ez egy vagyont ér! Jankónak a lélegzete is elakadt. Maga az aranyozott páncél felért a teljes otthoni vagyonával, most meg ez a pompás kard! Ezek együtt legalább annyit értek, mint a sok ezer aranyak, amit a két esztendő alatt megkeresett itt. Visconti megduplázta volna fizetségét? Hogyan? Miért? Megilletődötten ellépett az asztaltól, s csaknem beleütközött Giuliettába, aki egy újabb, ínycsiklandó húsokkal megrakott tálcát egyensúlyozott az asztal felé. – Mondd meg a herceg úrnak, hogy méltatlan vagyok az ajándékokra, amikkel elhalmoz engem – hebegte Hunyadi. Az apród illedelmes mosollyal megindult felé, s térdet hajtva a magasba nyújtotta a selyempárnát. – Elsőrangú salamancai acél, Signore d'Unnadi! Az én uram azt üzeni, hogy bőségesen rászolgáltál! Ha nem köti le annyira Jankó figyelmét a fegyvermarkolatba foglalt drágakövek ragyogása, ha nem botlik el csaknem a tálcával egyensúlyozó Giluiettába, talán felfigyel az apród hangjának árnyalatnyi elsötétülésére. Így azonban megbabonázva tett előre még egy lépést. – Nézd csak, Signore! A pengéjébe belevéste az én uram a nevedet! Az apród gyönyörködve kivonta a kardot csillogó-villogó hüvelyéből, és a gyertyák fényében megtáncoltatta a pengét. – Nézd, amíg nézheted! Jankó udvariasan félre akarta tolni maga elől az asztalon matató Giuliettát, hogy elvegye a fegyvert, ám ekkor a fiú váratlanul felpattant

térdeltéből. Arca eltorzult, ahogy minden erejét beleadva alulról felfelé döfött a meztelen pengével. Hunyadi ereiben megfagyott a vér. A penge vörösen villant a gyertyafényben, s kígyóként mart Jankó szíve felé. – Neeeeee! – kiáltotta rémülten az anyja. Hunyadi megérezte, hogy valami nekicsapódik testének. Értetlenül bámult le, azt hitte, a penge felhatolt a szíve alá, de különös módon még nem érzett fájdalmat. Giulietta ugyanebben a pillanatban felsikoltott. Egyszerre több képfoszlány jutott el Jankó tudatáig. Maga előtt látta az apród dühtől eltorzult vonásait, s látta, hogy kezében megremeg a fegyver keresztvasa, mint amikor a penge húsba hatol, vagy csontnak akad. Látta szeme sarkából, hogy Kamonyai üvöltve veti előre magát, s a másik oldalról is egy árny lódul őfelé. S végül látta, amint Giulietta tágra meredt szemekkel a karjaiba zuhan. Még mindig nem érzett fájdalmat, de most már azt is tudta, miért. A mezítelen penge az eléje ugró Giulietta gerince mellett döfött felfelé, s vértől vörös hegye közvetlenül Jankó mellkasa előtt nyomult ki a lány torka alatt. Valaki üvöltött, valaki megrántotta a kezét, hogy oldalra húzza, de Jankó csak bénultan bámult bele Giulietta fájdalomtól eltorzuló arcába, a tágra meredt szemekbe. Nem tudott megmoccanni. Karjaiban tartotta a lányt: érezte, ahogy Giulietta elnehezül, szemei fennakadnak. Hunyadi tudta, hogy előbb a méhében megbúvó magzatot döfte keresztül a gerinc mellett elcsikorduló penge, s csak utána szúrta át Giulietta szívét. Jankó felemelte fejét. Iszonytató erővel sújtott le az apród kardot szorongató karjára. Csont reccsent, s a következő pillanatban Hunyadi kicsavarta kezéből a fegyvert, s bősz üvöltés kíséretében keresztüldöfte a fiút. Erzse asszony eközben odaugrott a lányhoz, s gyengéden leeresztette a földre. Giulietta már nem élt, ruhája hófehér mellrészénél bugyogó vérfolt terjedt szét, s gyűlt tócsába a márványköveken. Hunyadi az arcához húzta a vonagló merénylőt. – Ki küldött? – sziszegte. Az apród rámeredt, de valószínűleg már nem hallotta hangját. – Ki küldött? – üvöltötte Hunyadi. A fiú erre haloványan elmosolyodott, aztán lehunyta szemét.

Jankó egy végtelennek tűnő pillanatig még az arcába meredt, aztán úgy hajította a testet a sarokba, mintha rongybaba lenne. Csend támadt. Az asztalon a sültek vértől mocskolódtak, a fehér abroszon is veres foltok terjengtek. Filipesi Albert – még mindig térden – úgy meredt az előtte heverő Giuliettára, mintha nem hinne a szemének. Jankó tapasztalatból tudta, hogy még sok időbe telik, mire felfogja majd, mi történt. Utóbb nem tudta volna megmondani, milyen sokáig álltak ott a teremben némán, maguk elé meredve. Még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani e percekben. Albert magában zokogott, Hunyadi ott tornyosult a leány teteme felett, és nézte a mind nagyobb tócsába gyűlő vért. Kamonyai a merénylő körül matatott, s néha a székre visszahanyatló Erzse asszonyra pislogott. – Nincsen nála semmi – legyintett Kamonyai később, megtörve a csendet. Már átkutatta az apród öltözékét. – Mutassátok azt a kardot! Hunyadi szédelegve felvette a földről a véres pengéjű fegyvert, és átnyújtotta neki. – Míves munka – morogta Simon. – De nem tűnik milánóinak. Inkább olyan… – Add! – Jankó meg akarta magának nézni a hüvelyt díszítő drágaköveket is, de nem látott sokat: könnyei elmosták a képet. Azonban így is észrevette a hüvely felső harmadába vésett finom rajzolatot. – Milánó címere – suttogta, és a földre hajította a karddal együtt. – A tekeredő kígyó… – A szobájába viszem… – mondta aztán, s Albert deák vállára ejtette a kezét. – Majd a szolgák felravatalozzák. Jöjj, Albert! Azzal felnyalábolta a földről Giulietta élettelen testét, és a felzokogó Filipesivel a nyomában kivitte az ebédlőből.

5.
Kamonyai zavartan bámulta az ablak alá hajított hüvelyt. – Különös – sóhajtotta, és felvette onnan. – Még nem láttam ilyen milánói acélt! Pedig itt van… A kígyó! A milánói kígyó! – Mutassa csak kegyelmed!

Erzse asszony odalépett a térdeplő Kamonyai mellé. Évei múltával megőszült ugyan, de látása ugyanolyan jó maradt, mint volt fiatalkorában. – Nem… ez nem milánó címere – mondta halkan. – Nézze csak, Simon… Nem embert tart a szájában az a kígyó! Hanem országalmát! – A Garaiak… – suttogta maga elé az ősz vitéz hitetlenkedve. – Jézus Krisztusra… Ez valóban a Garák címere… Erzse asszony fogta a hüvelyt, és gyorsan szoknyája redői közé rejtette. Ahogy Kamonyai felpillantott rá, egy ölni kész, de a kegyetlen gyilkosok hidegvérét sugárzó matrónát látott maga előtt. – Egy szót se a fiamnak! – mondta sötéten Erzse asszony. – Ezt majd én elintézem, Simon! Érti-e? Kamonyai felegyenesedett, s néhány pillanatig azt fontolgatta, mi lenne a leghelyesebb. Ha elmondja Jankónak felfedezésüket, bizonyos, hogy Hunyadi nem hazafelé indul holnap, hanem vissza, Rómába, s ha odaér, nem kérdez senkit, torkon szúrja a vén nádort. Pedig ez a nyomorult kígyó még nem bizonyít semmit… – Ígérje meg kegyelmed… – sürgette Erzse asszony. – Majd én igazságot tétetek, ne féljen! De ígérje meg, hogy nem mondja el Jánosnak. Őrültséget tenne, ezt maga is jól tudja, Simon! Kamonyai lehorgasztotta fejét. A nagyasszonynak igaza van. Ismerte jól Hunyadit, kölökkorától fogva. Pontosan tudta, mit tenne, ha… – Megígérem… – morogta maga elé. – Köszönöm, Simon! Most menjen! Mondja meg a legényeknek, hogy térjenek korán nyugovóra! Reggel indulunk haza, Magyarországra. – Igen, nagyasszonyom! Kamonyai kitántorgott a teremből. Morzsinai Erzse egyedül maradt a vértócsa közepén. A kezére meredt: az is véres volt. Nézte, egyre csak nézte vörös, puffadt ujjait, s összekuszálódott életvonalait. Hosszú élet volt ez… Keserves… Egy pillanatra felrémlettek előtte a boldog évek Vajk oldalán… Keve szigete… A régi ház… A forró éjszakák, a víg nappalok… Szeben… A gyermekek születése… A temetések… Sok vér kiomlott a hosszú élet alatt.

És még sok omlik majd. Ebben bizonyos volt. Valaki keservesen megfizet még, amiért a fia életére tört…

6.
– Ébredjen, jó uram! Ébredjen! Hunyadi szeme azonnal felpattant, majd rögvest le is csukódott, ahogy a ragyogó lombardiai nap sugarai megszórták szaruhártyáját. A szoba fényárban úszott, a kitárt ablakban a virágok finoman ringtak a nyári napsütésben. Jankó Giulietta virágaira meredt, és a szíve elszorult. Az ajtóban a vén Matkó állt, kiismerhetetlen arckifejezéssel. – A legények készen állnak, úrfi! Hunyadi nehéz szívvel öltözködni kezdett. Mielőtt lesietett volna az udvarra, benyitott Giulietta szobájába. Filipesi ott imádkozott az ágy előtt, melyen a leány holttestét felravatalozták. Giuliettát legszebb ruhájába öltöztették, haját virágkoszorúval díszítették. Keze domborodó hasán nyugodott, mintha holtában is a méhében lapuló magzatot próbálná védelmezni. Az ágy fejénél kanóctalpig égett gyertyák füstölögtek, a zsalukon át csak vékony csíkokban szűrődött be a reggeli napfény. – Ideje búcsút venni tőle, Albert! – Hunyadi nehéz szívvel törte meg a csendet. A holttestet el kell vinni. Minél előbb, annál jobb. Amíg itt van, Albert ott fog rostokolni mellette. Filipesi nem moccant, csak mormolta maga elé az imát révetegen. Nem e világban járt e pillanatban. Odalenn, az utcán ekkor hangoskodás támadt. Valaki magyarul kiáltozott, egy éles hang pedig olaszul káromolta az Istent. Jankó magára hagyta a deákot, és lerohant a lépcsőn. Odakinn, a palota előtti terecskét megtöltötték hadnagyai. Középütt, egy parasztszekérre hányva vérbe fagyott holttestek hevertek, némelyik félig lemeztelenítve, mások a legújabb milánói divat szerint öltözve, egymás hegyén, hátán. – Mi ez? – kerekedett el Hunyadi szeme.

A kapu mellett Kamonyai és Matkó álltak, mellettük útra készen Erzse asszony. Mindannyian a szekér előtt csípőre tett kézzel várakozó férfire meredtek. – Újlaki? A báró vörös, kialvatlan szeme alatt táskák sötétlettek, mintha napok óta hunyásnyit sem aludt volna. Ráadásul bűzlött. Hunyadit a mosdatlan test gyomorforgató szaga, és savanyú bor kipárolgása csapta meg. – Miklós… Mi akar ez lenni? Újlaki prémes süvegjét szorongatta, s úgy bámult Hunyadira, mintha bocsánatért esedezne. – A szerencse a kezünkre játszotta a gyilkosokat, Jankó! Itt vannak! Mind részese volt a merényletnek! A szekérre hányt tetemekre mutatott. Hunyadi zord tekintettel lépett oda: a hullarakás alól egy göndör hajú ifjú feje lógott ki a szekér szélére bicsakolva, tágra nyílt szeme egyenesen Jankóra meredt. Az üveges szemgolyóra fekete bögöly röppent. – Kik ezek? – A merénylő bűntársai – sóhajtotta Újlaki, szeme sarkából Hunyadi rezdüléseit lesve. – Hajnalban egy velencei keresett meg azzal, hogy húsz aranyért felfedi előttem a nemes d'Unnadi gyilkosainak kilétét. Akkor még nem tudtam, hogy mi történt itt. Rohantam ide… Kamonyai elbeszélte, mi történt, s én hálát adtam az Úrnak, hogy megkímélte életedet! Drága barátom! Azonnal cselekedtem! Kifizettem a velenceinek a húsz aranyat, a többi már gyerekjáték volt. Lecsaptunk rájuk… – Ők azok? – A fogadós szerint tegnap érkeztek a városba. Velenceiek. A zsebükben is velencei aranyakat találtunk, Jankó… Gyalázat! Hála Istennek, hogy nem esett bajod! – Velencei aranyakat – mormolta Hunyadi, s egyre csak a holtakat bámulta. Némelyiknek a torkát vágták el Újlaki emberei, némelyiket lándzsával döftek keresztül. – Itt maradok néhány napig Milánóban – folytatta Miklós. – Már értesítettem a herceget és Sforzát, minden segítséget megadnak a többi összeesküvő kézre kerítéséhez. Majd én elintézem… Nyugodtan indulhatsz, barátom. Bízd ezt rám…

– A milánói kígyó… – mondta Hunyadi. – Hol is az a kard? Azon a kardon Milánó címere volt… – Semmi jelentősége! – legyintett Újlaki. – Bízd rám! Én majd kiderítem, hogy ki játszott össze a velenceiekkel elveszejtésedre… Őfensége bizonyosan tudni akarja majd, ki tört az életedre, Jankó! – Őfensége… – morogta Hunyadi fakó hangon. – Róla csaknem megfeledkeztem. Intett Kamonyainak, aki erre kisebb ládikát cipelt ki a palotából. – A király pénze… Vidd el neki, már várja nagyon. Azzal lovasai elé lépett. A legényeknek az arcára volt írva, hogy alig várják az indulást. Tudták, könnyen új parancsot kaphatnak: maradunk. Mégis maradunk… Hunyadi habozott. Újlaki története messziről bűzlött. Egy belső hang azt mondta, nyugodtan rábízhatja az ügyet Újlakira, de a másik hang máris kontrázott: mindenkire, csak őrá nem… Hátrafordult, s anyjára pillantott. Utoljára az életben tőle várt tanácsot. Az ő szeméből akarta kiolvasni, mit kell tennie. Erzse asszony szeméből pedig azt olvasta: Indulj! Ne várj egy percet se tovább, menj! Otthon nagyobb a baj… Sokkalta nagyobb! Visszafordult katonái felé. Nem így képzelte a búcsút Milánótól… – Jól van – vetette oda Újlakinak. – Legyen így, Miklós. Levelet küldj nekem, bármit tudsz is meg, érted-e? Vitéz itt lesz a közelben, neki is megírd, amiről értesültél! – Úgy lesz – hajtott fejet Miklós. Jankó egyszer még alaposan szemügyre vette a szekérre hányt testeket. Vagy tíz ember… Újlaki lemészároltatta őket, mint a kutyákat. – Indulunk! Akármilyen halkan mondta is, a hadnagyok tisztán hallották. Nem volt üdvrivalgás, nem volt ünneplés. Talán csak a sóhaj szakadt ki jól hallhatóan belőlük, mikor felsorakoztak a menethez.

7.
Gót ívű árkádok alatt ügettek ki a városból. Hunyadi nem búcsúzott. Komoran, gondolataiba mélyedve haladt a menet élén, ügyet sem vetett

a milánóiakra, akik felismerve őt és magyarjait intettek neki innen is, onnan is. Nem búcsúzott a márvány- és kőpalotáktól. Nem búcsúzott az épületek ormain őrködő római szobroktól, a sikátorokban száradó színes vásznaktól, nem búcsúzott a sok száz esztendeje koptatott kockakövektől sem, melyeken a lovascsapat patkói végigcsattogtak. Nem búcsúzott a nyüzsgő piazzától, a kofák forgatagától, az illatoktól, a bámész sokaságtól. Nem búcsúzott a városkapu ősi köveitől, az országúttól, mely az odakint várakozó ötven lovasának táboráig vitt. Ennyien maradtak. A többi már útnak indult Róma felé, meghalt, családot alapított Milánóban, s néhányuknak örökre nyoma veszett. Amikor a Bergamo felé vezető útra tértek, porfelhő burjánzott a csapat nyomában. – Hát ez meg ki lehet? – méricskélte a távolból Kamonyai. – Igen sietős neki. Filipesi Albert volt az. Amikor beérte őket, Hunyadi elé táncoltatta lovát. – Úgy döntöttem, veled megyek, nagyuram! Jankó egy hosszú percig áthatóan fürkészte a deák arcát. – Meggondoltad, Albert? – Nincsen mit meggondolnom. Nem tudnék tovább abban a városban élni, ahol szegény Giuliettámat… – Hangja elcsuklott, szemében újra könnyek gyűltek. – Engedd, hogy veled menjek! A te hazád az én hazám is lesz! Engedd, hogy szolgáljalak! Ígérem, nem fogsz csalódni bennem. Én nem ismerek mást terajtad kívül, aki emberséggel bánt volna velem. Te mindig jó voltál hozzám! Hunyadi a kezét nyújtotta a deáknak. – Filipesi Albert… Szolgálatomba fogadlak. Az én hazám mostantól a te hazád is! A bergamói út felett hűs nyári szél cirógatta arcukat. A levegőben fenyőillat úszott. Távol, a láthatáron a Bergamói-Alpok zord sziklatömbje magasodott, s nem messze tőlük a Comói-tó égszínkék tükre ragyogott a júniusi napsütésben. Előttük virágoktól tarkálló mezők, kenderföldek terültek álmosan. A színek lángoltak körülöttük: aranysárga, égszínkék, haragoszöld, pipacsvörös. Így maradt meg az emlékezetükben Itália. Az ország, ahová soha, egyikük sem tért vissza többé…

8.
Néhány héttel később, amikor a Morva folyón átkelve először léptek magyar földre, Hunyadi János fellovagolt a dévényi várpalotába, hogy széttekintsen az Apácatoronyból. Lovasai addig letáboroztak a Duna partján, a vámépület és a folyóig ereszkedő várfal közötti mezőn. Amikor a vár hadnagya megtudta, ki érkezett vendégségbe, örömében csapra verette a pince legrégibb boroshordóját. – Ott volt kegyelmed csakugyan, Rómában? – ugrándozott Jankó körül, mint aki megkergült. – Látta, hogyan teszik őfensége fejére a császári koronát? Közelről látta? – Láttam bizony – mosolygott Jankó. – De erről majd mesélek esteledtével. Most inkább azt mondja, hadnagy uram, mi újság idehaza! A várkapitány egyszeriben elkomorult. – Nem sok jóval szolgálhatok, Hunyadi uram. Már éppen ideje lesz, hogy őfenségét hazaegye a fene, s törődjék végre az ország bajaival, mert itthon csupa gyász és szomorúság az élet. A nagyurak, bárók, püspökök, érsek urak egymás birtokait prédálják, mert nincsen, aki megzabolázza őket. A jobbágy szenvedi meg leginkább a szakadatlan civódást, egyszerre száz úr is nyúzza! A husziták még mindig megszállva tartják fél Felvidéket. Kezükön Körmöcbánya, a királyi aranytárnák… Délen szinte mindennaposak a török betörések… Csak az nem köpi szembe a magyart, aki nem akarja. Cudar világ ez. Az ember arca lángol a szégyentől, amiért ezt kell tűrnie… Budán németek az urak! Nincsen senki, aki megvédje az édes hazát, Hunyadi uram… – Hát a nádor? A te gazdád, Garai? A hadnagy legyintett. – Ritkán van idehaza. Meg aztán öreg is. Ha engem kérdez – önkéntelenül is halkabbra fogta a hangját –, nem sok maradt hátra neki. A többi nagyurak meg… – A hadnagy lemondóan legyintett. – Na és Albert herceg? Erre csak keserű nevetés volt a válasz. – Az még a kardot se nagyon tudja felemelni. Ha kiáll a palotahadak elé, röhögik a legények. Ilyen király nem védi meg Magyarhont. Züllés mindenütt! Erzsébet királylány összefekszik fűvel, fával: szégyen és gyalázat, ami ebben az országban folyik… Hunyadi nem felelt.

Míg a kapitány embert menesztett a Duna-parton táborozók tisztjeihez és Erzse asszonyhoz, hogy a várba invitálja őket vacsorára, Jankó egymagában felkapaszkodott a vár legmagasabb bástyájára. Az ég alja már szürkült, de a táj még fürdött a sodródó felhők alól kiszűrődő napsugarakban. Hunyadi beletartotta arcát a Duna felett nyargaló szélbe. A Morva világoskék szalagja a várhegy lábánál ömlött a Duna zöldes folyamába. A távolban Hainburg tornyai homálylottak. Emerre, kelet felé fordulva pedig a végtelen, védtelen ország nyílt meg előtte. A Duna mentén falvak, egész a horizont aljáig, ahol tán Pozsony bástyáit sejtette a messzeség. Mezők, szántók, északnak zord hegyek… Folyók, patakok, falvak, városok… Barázdált arcú jobbágyok, mezítlábas parasztkölykök, szorgos céhmesterek, kuporgató polgárok, a pusztát belakó kunok, nomád, zabolázhatatlan lelkű magyarok, egymással torzsalkodó nemes famíliák, kalmárok, katonák, papok… Az ország… Az ország, amiért hazajött. Amiért harcolni fog. Még ismerkedett az érzéssel. Itt állt, az ország kapujában, lábai alatt a Porta Hungáriae kövei. A bizonyosság. Azokban a hosszú percekben, míg a nap alábukott a nyugati hegyek mögött, s míg a szél békésen cibálta Hunyadi János fehér köpenyét, rajta a veres kereszttel, odalenn, a lábai előtt elterülő országban milliók fohászkodtak egy hősért, ki megváltja őket szenvedéseiktől.

9.
Sötét éjszaka érték el Hunyadot. Jankó, és az előőrsöt alkotó húsz székely lovas úgy robbant elő az erdőből, mintha hét ördög űzte volna őket. Már messziről, a fák közül látták, hogy a falu lángokban áll. Ahol a Cserna egész a szélső viskókig kanyargott, a tűz recsegve-ropogva átharapózott az erdőre is. Hunyadi visszarántotta Sárkányt. – Mi történik itt? A vár falai alatt bocskoros, vadbőrökbe és rongyokba bújt had nyüzsgött. Fáklyáik fénye óriás árnyakat vetett a megrongált, itt-ott már

megroggyant várfalakra. Kéttucatnyian közülük a várárkon átívelő hídon a kaput döngették egy vaskos faltörő kossal. – Oláhok! – hörögte Kamonyai, s kardja sikoltva szökkent ki hüvelyéből. – Az utolsó pillanatban érkeztünk! Hunyadi higgadtan felmérte a helyzetet. A martalócok vagy kétszázan lehettek, állig felfegyverezve: lándzsákkal, kardokkal, erdőirtó szekercékkel. Némelyik a várfal tövéből nyilazta a védőket. Jankó a bástya felé fordult, ahová a legtöbb nyílvessző suhant. A magasban kibomlott hajjal, kezében fénylő szablyával Erzsébetet pillantotta meg. Asszonya a bástya leomlott fokairól osztogatta parancsait: alig húsz-egynéhány férfi vette körül, igyekeztek pajzsaikkal óvni a sziszegő nyílvesszőktől és a kezdetleges ostromlétrákról elhajított szekercéktől. Erzsébet mellvértet viselt, alatta fehér inget lobogtatott az éjszakai szél. Hunyadi odalentről, az erdő szélétől nem hallotta asszonya hangját, de fenséges alakja, mely a tűz fényében szinte túlviláginak tűnt, valósággal kimagasodott a védők közt. A leomlott falszakaszon felfelé araszoló bocskorosokat igyekeztek letaszítani, kampókkal, kövekkel megsebesíteni, mielőtt a létrák tetejéről beugrálhatnak a bástyára. Az ostromlók nem képviseltek jelentős erőt, nem voltak lőfegyvereik, ágyúik, de innen, lentről úgy tűnt, a csekély védősereg ellenében lehengerlő túlerőt jelentenek. Hunyadi hátrakiáltott. – No, Simon! Elegen vagyunk-e húszan erre a csürhére? – Sokan is, Jankó! Nem kellett külön parancsba adni, ahogy Hunyadi vadul felkurjantott, s megsarkantyúzta Sárkányt, Kamonyai, meg a székelyek szélvészként vágtattak utána. Szablyák villantak a tűzfényben, s a falu lángoló házai közt rázúdultak az ostromba feledkezett oláhokra. – Pokolfajzatok! Eltakarodtok innét! Hunyadi remegett az indulattól. Bő két év hidegfejű itáliai hadakozásának tapasztalatai most egyszeriben lefoszlottak róla. Visszavedlett azzá, ami volt: szeme villámokat szórt, felegyenesedett nyergében, s vérszomjas üvöltéssel zúzta be az elébe kerülő első oláh koponyáját. Az ostromlók csak most vették észre, hogy hátba támadták őket; a kiáltozás, a tűzre kapott erdő recsegés-ropogása elnyomta a közeledő lovak robaját.

Hunyadi minden dühét beleadta a következő csapásba. Kardja vajként szelte ketté a haramia koponyáját, s csak a gerincoszlop felső szakaszában akadt meg. A legények hátborzongató üvöltéssel vetették magukat az oláhokra, harci szekercéik véres rendet vágtak a bocskoros csürhében. Oly lendülettel rohanták le őket, hogy azok nem is gondolhattak védekezésre, csupán egyetlen dologra, hogyan menthetik irhájukat, amíg még lehet. Felhasadt koponyákból bugyogott fel a vér, levagdosott kezek repültek a tűzbe, a testek jobbra-balra dőltek, a vágtató csapat útját szegélyezve, egész a várfalig. A bástyán megkönnyebbült kiáltások harsantak. Lehet, még nem ismerték fel, kik jöttek segítségükre, hisz az érkezők ki se bontották a hollós zászlót a nagy sietségben, de azt már látták, hogy ennek a reménytelennek tűnő éjszakának hamar vége szakad. Az ég alján akkor jelent meg a hajnal közeledtét hirdető első fénysugár, amikor a lovasok elérték a vár falát. Az ostromló csürhe fejvesztve menekült dél felé Hátszegnek, s a Kárpátoknak. Néhány perc múlva csikorogva felnyitották a kaput záró vasrácsot, s tucatnyi lovas zúdult ki a felvonóhídra, két tűz közé szorítva a martalócokat. Jankó bosszúálló démonként tört előre, lovával taposva a vinnyogva menekülő bocskorosokat. Karja fáradhatatlanul sújtott le újra és újra, csapásai alól vérszökőkutak fakadtak. Radul Negru, Csorba kenéz unokája, ki néhány pillanattal elébb még a várkapunál vezényelte a faltörő kos munkáját, nem mérlegelte sokáig, hogy érdemes-e harcba szállani. Látva a székelyek vérgőzös rohamát, fegyvereit eldobálva belevetette magát a várárok zavaros vizébe. Csak a túloldalon, egy árnyas fa tövében evickélt ki, s hátra se nézve futott az erdőbe. Hallotta martalócai iszonytató halálsikolyát. Csak futott, amíg erejéből telt. Amikor összeroskadt, és elterült az erdő mélyén, a csillagfényben, már egyetlen oláhja sem maradt Hunyad falai alatt. Az erdő azonban hirtelen megelevenedett. Radul Negru elkerekedett szemmel bámult körbe. A környékbeli jobbágyok közeledtek, fáklyákkal és fejszékkel a kezükben. A túlélőkre vadásztak, azokra a haramiákra, akik felgyújtották viskóikat, akik leölték fiaikat és meggyalázták leányaikat.

Radul Negru a földre kushadt, s minden erejével próbálta magát az avarba, a bokrok tövébe beásni. Tán nem veszik észre… mert ha igen… kínok között leli halálát… A környékbeli oláh parasztok másnap estig űzték a szertefutott martalócokat. Reggelre karóba húzott haramiák sora szegélyezte az utat Hátszeg felé.

10.
Hunyadi nem tartott lovasaival az üldözésben. Lélekszakadva berontott a várkapun, s a cselédeket, öreg szolgákat félretaszítva loholt fel a bástyára. Szilágyi Erzsébet ott állt, levegő után kapkodva, zihálva. Kibomlott, szőke haja a vérlucskos mellvért vasára tapadt, arcát és karját mindenütt sebek borították. Már nem bírta emelni a szablyát, melynek acéljáról az ellenség vére csöpögött. Remegő kézzel söpörte félre összeragadt hajtincseit, hogy láthassa, ki tornyosul előtte. A férfi, akit három esztendeje nem látott. A férfi, aki magára hagyta. Egymással szemben álltak. A lángok valószínűtlenül vörösre festették arcvonásaikat. Mindketten ezerszer és ezerszer eltervezték már, mit mondanak majd ebben a pillanatban, de most egyikük sem tudott megszólalni. Átléptek a holtakon, a leomlott bástyafokok törmelékén, és egymás karjaiba omlottak. Jankó átölelte asszonyát, s maga is meglepődött, milyen erős, milyen kemény Erzsébet szorítása. De csak egy pillanatig volt az. Most, hogy Hunyadi magához húzta, mintha minden maradék ereje elhagyta volna asszonyát. Ha Jankó nem tartja, leroskad a mellvért súlya alatt a romok közé. Hosszú percekig álltak így az éjszakában. Alant még lobogtak a felgyújtott Hunyad kunyhói, s az erdő fáit is recsegve-ropogva emésztették a lángok. Ők ketten még mindig szótlanul, a vágytól remegve botladoztak lefelé.

11.
Nem sokkal a déli harangszó előtt hozták meg a dajkák a Dévára menekített kis Lackót. Addig szemhunyásnyit sem aludtak. A három esztendeje üres hitvesi ágy mellett vérmocskos vértdarabok, saras csizma, elhajigált fegyverek hevertek. Az ifjú asszonyt és férjét, kik három esztendeje nem ölelték egymást, ez a legkevésbé sem zavarta. Amikor a leeresztett hídon bedübörgött Csolnokosi uram az embereivel, Erzsébet úgy tépte ki magát Jankó karjai közül. – Itt vannak! Megjöttek! Eressz már, te! Hát nem akarod látni a fiadat? Hunyadi János egy szál gatyában rohant le a várudvarra, de Erzsébet testét se sok minden takarta, mikor zokogva átvette a dadától az álmából ébredező gyermeket. – Ez a fiad… – suttogta könnyeit nyelve. Jankó dermedten állt, és bámulta a fiúcskát. Lackó két és fél éves immár. – A fiam… A kisfiú idegenkedve nézte a nagy bajszú, borostás férfit. Kék szeme volt, mint Erzsébetnek, azokat meresztgette Hunyadi nagy, dióbarna szemeibe. Ez meg ki lehet? Szája sírásra görbült, s Erzsébet már kapta is ki a férfi kezéből. – Még megijeszted, te! Hunyadi üdvözült mosollyal eresztette el. Lesz mit megtanulnia. Az elmúlt években sok mindenben okosodott, Sforza beavatta Julius Ceasar haditudományaiba, a zsoldos hadviselés fortélyaiba, az átkaroló hadmozdulatok és a gyalogság meg a tüzérség szerepének megbecsülésébe. Most majd megtanulja azt is, hogyan szóljon a kisfiához. Hogyan nevelje. Hogyan szóljon asszonyához, hogyan tegye még boldogabbá. Sok még a tanulnivaló… Hirtelen azon kapta magát, hogy a várudvaron a cselédek vihogva bámulják. Egy szál gatyában, mezítláb állt ott, s akadt már néhány szolgálólány, aki az utóbbi esztendőkben került Hunyadra, s még sosem látta a vár urát. Erzsébet a dadák gondjára bízta Lackót, és korholón Jankóhoz bújt.

– Nem szégyelled magad? Itt meztelenkedsz mindenki szeme láttára? Hunyadi ölbe kapta asszonyát, s a hirtelen mozdulattól az a kevés selyem is alaposan félrecsúszott, ami Erzsébet kebleit takarta. – No gyere, asszony! Nem fejeztük ám még be! Erzsébet sóhajtott. Bepótolnivalójuk is sok akadt.

12.
Késő délután, immár perzselő nyári melegben járta végig Jankó a rozzant falakat Ivánnal és Szilágyi Mihállyal. Az itthoniak töviről hegyire beszámoltak Hunyadinak minden szenvedésről, amit az eltelt évek alatt ki kellett állniuk: ostromot, fosztogatást, támadásokat. Jankó arca mind jobban elkomorult, ahogy hallgatta őket. – Vlad… – suttogta maga elé, ahogy Szilágyi végzett Lackó elrablásának történetével. – Ő lesz az első. Aztán következett Iszah Torgul aga és Radul Negru betörése. Iván elmondta, hogyan bújtak a Sebes patak vizében, miközben Vlad alig karnyújtásnyira itatta a lovát a malomvízi hídnál. – Iszah Torgul… Radul Negru… Ők következnek… A várnak alig maradt ép bástyája. Falait égésnyomok csúfították, a torony tetőzete megroggyant. Szánalmas látványt nyújtott a Vajk által gondosan felújított erősség, Jankónak elszorult a szíve, ahogy végigjárta falait. A falu sem volt jobb állapotban, néhány kőháztól eltekintve elpusztult egészen. Faházai porig égtek, kunyhói falát lerontották Radul martalócai. Hunyadi utoljára körbehordozta tekintetét a látóhatáron. Az erdőben még sok helyen füstoszlop emelkedett az ég felé, a falu szélétől haramiák vonaglottak az országút menti karók hegyében. Füstszag, dögbűz mindenütt… – Ideje munkához látni – sóhajtotta. – Iván, vidd az embereket, és kutasd fel a hegyekbe menekült falusiakat. Hívd őket haza. De ne csak őket hívd! Jöjjenek a bujturi jobbágyok, az alpestesiek, a barcsaiak, a zalasdiak, a magyarosdiak, a popesdiek, mind… Jöjjenek a hátszegi, csolnokosi kenézek, a Sztrigy menti fairtók, az ohábai oláhok, vulkáni, szálláspataki pásztorok, jöjjenek, jöjjenek mind, kik fegyvert képesek

fogni. Ragadjanak kardot, lándzsát, kaszát, hozzák a megélezett fejszéiket! Három napra mostantól, napszállta után gyűlést tartunk a Cserna partján. Mondd meg mindenkinek, jobbágynak, szabadnak, nemesnek és nemtelennek, férfinak és asszonynak, hogy Vajk fia, János, Hunyadvár, s e föld ura hazatért. Menj, és mondd meg nekik, hogy ez a föld nem lesz többé idegenek prédája. Hazatértem, és aki híven szolgál, az zászlóm alatt védelmet talál. Menj, és mondd meg nekik! Iván boldogan bólogatott. Sápadt volt még azóta a jeges kaland óta, ami megbetegítette Lackót is, sokat köhécselt, meggörnyedt a rohamokban, de most kipirult arccal perdült a lovához, hogy megvigye a hírt. – Mihály, te velem jössz! – fordult borzas szakállú sógorához Hunyadi. – Hová? – csapott a kardjára Szilágyi. – Kire megyünk? – Válogass húsz lovast, annyi elég lesz. Segesvárra megyünk! Meglátogatunk egy régi ismerőst! Szilágyi dús bajsza, szakálla közül elővillantak hófehér ragadozófogai. – Aztán, ha Segesvárban elvégeztük a munkánkat, te is indulsz – folytatta Jankó –, idehozod a rokonságot! Az én pereputtyomból a Székely fiakat, a Dengelegieket, a Káta-nembélieket, szerte Erdélyországból, s mind a kenézeket a Sztrigy mentéről s a Vulkán vidékéről. A ti famíliáitokból hidd a Szilágyi rokonságot, a Garázdanembélieket, a Bellyénieket, a Vingárdi Gerébeket, s a Kacsicsnembélieket mind, hívj mindenkit, aki csak él és mozog. Mondd meg nekik, hogy többé egyiküknek sem kell váraikba zárkózva, szégyenszemre tűrni, hogy török tiporja földjeiket, rabolja marháikat, ölje fiaikat. Gyűljenek mind Hunyadra, és esküdjenek fel a hollós lobogóra! Külön gyengék vagyunk, gyámoltalanok. De együtt erősebbek, mint elleneink! Jöjjön mindenki! Jöjjön magyar, oláh, kun, szász, mindenki, aki megelégelte a bujdosást, a megaláztatást! Mindenki jöjjön, aki békében, nyugalomban akar élni ezen a földön! Értetted, Mihály? A hústorony hitetlenkedve bámult sógorára. – Hej, de megváltoztál… Jankó! De istenemre! Épp ideje volt!

Azzal már rohant is, hogy válogassa a legényeket a segesvári rajtaütéshez. Néhány lépés után megtorpant, hátrasandított, mintha azon tanakodna, mondja-e, vagy ne mondja. – Tudtam, hogy így lesz… – bökte ki aztán. – Osvát eljött az álmomban, és megmondta, hogy jönni fogsz. Fehér köpenyben, veres kereszttel a hátadon. És hogy onnantól minden más lesz… Jankó… Jó, hogy itthon vagy! Megragadta Hunyadit, és megölelte, hogy annak csak úgy recsegtekropogtak csontjai.

13.
Segesvár sötét sikátorai közt százszorosan visszhangzott Szilágyi Mihály lovasainak patacsattogása. A szász őrség rémülten tárta ki előttük a vasalt városkaput, mikor Szilágyi felmutatta a király-császár pecsétjét. A székely legények kivont szablyákkal ügettek egyenest a Főtérre, s csak az Óratorony melletti várerődhöz érve torpantak meg. – Itt van! – harsogta Mihály, és kardjával a falhoz simuló házak egyikére, annak sötét ablakaira mutatott. – Törjétek be az ajtót! – Ne várjuk meg Jankót? – kérdezte ijedten Kendeffy. – Azt parancsolta, nélküle ne kezdjük el! – Majd jő! – dörmögte Szilágyi bosszúsan. – Mire ideér, Vlad feje karó tetején táncol majd! Kezdjétek csak! Néhány nekirugaszkodással a vaskos tölgyfa ripityára hasadt a széles vállak alatt. A szomszédos házak ablakaiból rémült szászok pislogtak ki a hajnali utcákra: mi történt? Ki rikoltoz itt? S mit akar? Mikor megpillantották az állig felfegyverzett magyarokat Karós Vlad háza előtt, reménykedve hányták magukra a kereszteket. – Érte jöttetek, magyarok? Vigyétek innen a kénköves pokolra! Rég rászolgált már ez a sátánfattya! Ahogy a legények utat nyitottak, Szilágyi Mihály legelöl befurakodott az ajtó romjai közt. Odabenn dermesztő hideg és orrfacsaró bűz fogadta őket. Mintha rothadó állattetemekkel lett volna tele a pince. – Gyújtsatok fáklyát! – parancsolta fojtott hangon Szilágyi.

Baljában a lobogó fényt magasba tartva, jobbjában kivont szablyával lépdelt előre. A gót ívek alatt görnyedve fértek csak el, libasorban. Enyészet, rothadás fogadta őket mindenütt. Az ablakok zsaluit beszögelték, napfény tán esztendők óta nem hatolt e mocskos falak közé. Mihály észrevette, hogy nemcsak legényei suttognak elborzadva a háta megett, de a mindig féktelen és nagyszájú Kendeffy is rettenve bámulja a boltíves árkádokról lebegő pókhálókat, a sötét sarkokban araszoló hatalmasra nőtt férgeket, s a falakra fröccsent, bizonytalan alakú foltokat. – Nincs itt senki… – suttogta elhaló hangon az egyik legény. – De igen. Van. Szilágyi Mihály egyetlen rúgással betaszította az utolsó ajtót. Hátratántorodott. Verejték- és vérszag, faggyú, vizeletbűz és évszázados doh gyomorforgató keveréke terjengett a penészes kis helyiségben, melynek még ablaka sem volt. Előretartotta a fáklyát, és öklendezését legyűrve belépett. Ebben a pillanatban sikoltó, őrjöngő árnyék vetette rá magát az ajtó mögül. Mihály egyetlen csapással a földre terítette. Ahogy a fáklya fénye rávillant, egy vinnyogó, összegörnyedő asszonyt pillantott meg. – Krisztusra… – hörögte Szilágyi, s megremegett kezében a szablya. Még soha, semmitől sem ijedt meg ennyire. A nő összeaszott a táplálék és a napfény hiányában. Savószín szemeiben az őrület fénye izzott. Mihály szívdobogva bámult rá, mert az asszony rémálmai szörnyeire emlékeztette. Világéletében betegesen félt az őrültektől, ez meg itt, rászáradt vérrel mezítelen combjain, gonosz ráncokkal koravén arcán rémisztőbbnek tűnt, mint amit lidérces képzelgéseiben valaha maga elé tudott képzelni. A legények is megrettentek, zavartan pusmogtak a háta mögött. Ekkor különös dolog történt. A nő váratlanul énekelni kezdett. De ez nem egy őrült összefüggéstelen éneke volt, hanem egy szenvedő anya altatódala. Szilágyi leeresztette fegyverét. Nem őérte jött. Nem az ő vérére szomjazott. De Karós Vladnak nyoma sem volt sehol. Hirtelen motozásra lett figyelmes: a falhoz lapulva egy kisfiú állt egymagában. A jövevényeket bámulta, hatalmas, kék szeme tágra nyílt

a rémülettől. Az ő szemében Szilágyi volt a rém, a rettegés megtestesülése. Szilágyi dermedten bámult vissza rá. Gyönyörű gyermek volt. Éppen, mint a kis Lackó… Pontosan úgy, mint a kis Lackó! A képzelete játszik vele? Vagy valóban a megszólalásig hasonlít ez a fiúcska Hunyadi gyermekére? Mihály visszacsúsztatta szablyáját hüvelyébe, és közelebb hajolt. – Cum te numeşti, băieţaşule?∗ Az őrült asszony vinnyogva lökte félre, és ölelte magához a gyermeket. A mozdulat, amivel védeni akarta, megfacsarta Mihály szívét. A fiú is éppen olyan ragaszkodással ölelte az őrült asszonyt, amivel a kis Lackó az ő Erzsébet húgát. Szilágyi nem tudta, mit tegyen. Arra számítottak, hogy Vladot itt találják… Minden jel arra mutatott, hogy itt van… De csak ez az őrült és a kisfiú… Újra közelebb hajolt, hogy megkérdezze a fiú nevét, de a gyönyörű gyermek szemében veszedelmes fény parázslott fel. A fáklyák rőt lángjai egy pillanatra mintha pupilla nélküli fehér szemen lobogtak volna. A fiú megfeszült, s morgott, mint egy támadásra készülő eb. Szilágyi Mihály ijedten ugrott hátra. – Sátán fia, te! Meg ne marj! A legények szablyái megvillantak a fáklyák világánál. Kiabálni kezdtek. – Ki innen! – sziszegte Szilágyi. – Befalazzuk ezt a szobát! A sátán fészke ez! Nem kellett kétszer mondania. A katonák kiiszkoltak, utoljára Mihály hátrált ki a szobából, szemét egy pillanatra le nem véve a sarokban gubbasztó háborodott asszonyról és a hozzábújó gyermekről. – Itt fogtok megrohadni! – búcsúzott tőlük, s rájuk csapta az ajtót. Nem sokkal később már hozták is a szükséges anyagokat a legények, s egy szász mestert is a grabancánál fogva. – Falazd be őket! – morrant rá Szilágyi. – Igyekezz! A szász halottsápadtan engedelmeskedett. A fal az ajtó előtt gyorsan magasodott. Odabenn a sötétségben suttogás kélt, s e hangra Szilágyi megborzongott.

– Igyekezz már! Belülről kaparni kezdték a falat. Az eszelős asszony sikolyai még mindig túl erősen hallatszottak. – Még egy falat elé! A szász mester remegő kézzel engedelmeskedett. Amikor elkészült, a kaparászás és az asszony sikolya még mindig jól hallatszott. – Mit műveltek ti itt? Összerezzentek. A folyosón hófehér köpenyében Hunyadi János állt. Arcán vészjós kifejezés. – Vladot nem találtuk! – magyarázta Szilágyi. – Csak egy eszement asszony van odabenn meg egy sátánfattya fiú… Hunyadi a kettős falra pillantott. – Élve temetitek el őket? Egy nőt? Egy gyereket? – Te nem láttad annak a kölöknek a szemeit! – sziszegte Szilágyi megszégyenülten. – Jobb lesz mindenkinek, ha benn marad… – Bontsátok ki a falat! – parancsolta Jankó szomorúan. – Még nem kötött meg a kő… Mihály dühösen faképnél hagyta, s kiviharzott az utcára. A legények villámgyorsan lebontották a befalazott szakaszt az ajtó elől. Hunyadi megvárta, míg megpillantja a véres ujjakat, melyek belülről próbálták megbontani a gyorsan szilárduló kötőanyagot és a köveket. Hús már alig vöröslött a csontokon. Aztán megpillantotta a kisfiút. Vlad Draculea nyugodtan rámosolygott a sötétből. Mosolya az angyaloké. Hunyadi megborzongott. Sarkon perdült és kisietett a lovakhoz. A legények követték, nem fordított hátat senki. Úgy vágtattak ki Segesvár szűk utcáiból, mintha kergetnék őket.

14.
Iszah Torgul, a száguldó akindzsik agája rosszkedvűen meredt a tábortűzbe, s közben arra gondolt, Allah végképp elfordította az arcát méltatlan szolgájáról. Mi mással lenne magyarázható, hogy az utóbbi hetekben sorra érték a tragédiák? A Vulkán-szoroson át vezetett, balul végződött hadjárat óta a mindenható Allah semmiben sem állt az ő oldalára. Elveszítette a

vezérletére rendelt akindzsik csaknem felét, s fejvesztve menekült ki Erdély földjéről. A többi szoroson át beözönlő török hadak sehol nem ütköztek komolyabb ellenállásba. Egyedül neki kellett ilyen szégyennel visszatérnie havaselvi táborába. Akil bég tombolt dühében. Kevésen múlott, hogy le nem váltotta: hogy mégis megmaradhatott a Zsilvására melletti török had parancsnokának, csak annak volt köszönhető, hogy ide aztán senki sem kívánkozott a helyébe. Itt csak az örök vesztesek maradnak… A hegyekben felvonított egy farkas. Iszah Torgul összerezzent. A Vulkán-szoros óta rossz előjelnek vélte a farkasüvöltést. Akindzsijei és aszab harcosai elcsendesedve hevertek sátraikban, csak az őrök támaszkodtak bágyadtan lándzsáik nyelére. Amott, a Zsilvásár falai felé eső mezőn Radul Negru életben maradt martalócai táboroztak, szintén az ő parancsait várva. Alexandru vajda személyesen bízta meg a kenézt, hogy legyen az aga segítségére, abban bízva, így elkerülheti a szultán büntetését. Megint az a farkasüvöltés… Torgul megdörzsölte szemét. Ideje nyugovóra térni. Talán holnap… talán holnap megjő a parancs Tirgovistéből… A sátrába térve vetkőzni kezdett. Ha gazdag lenne, most rabszolgalány várná, s kényeztetné éjfélig. Itt azonban maradt a magányos éjszaka, ezen az átkozott helyen, ebben az átkozott országban. Fegyvereit gondosan kikészítette gyékénye mellé, majd leheveredett. Lehunyta a szemét. Farkasüvöltés. Le kéne öldösni ezeket az átkozott farkasokat, sóhajtotta félálomban. Farkasüvöltés. Most közelebbről. Aztán… Kiáltás. Egy oláh üvöltött valahol a tábor szélén. Beletellett néhány pillanatba, mire Iszah Torgul felfogta, hogy ez nem álom.

Sikolyok… Lódobogás… Talpra szökkent, s handzsárja után kapott. Rajtaütés? Felkapta láncingjét, kerek pajzsát, s már rohant is kifelé az éjszakába. Nem maradt ideje, hogy szétnézzen. Egy csillogó vértbe öltözött démon vágtatott felé, kezében kivont karddal. A démon háta megett hófehér köpeny lobogott, rajta a gyűlölt kereszt. Iszah Torgul felsikoltott, s a szeme elé kapta a kezét. Ezzel csak azt érte el, hogy Hunyadi kardja nemcsak a koponyáját szelte ketté, de könyökből levágta mindkét kezét is. Körös-körül a lapály megelevenedett: Ezureni felől vagy háromszáz lovas vágtatott elő az erdőből. A sátrakra fáklyákat vetettek, és az álomból riadó akindzsiket egymás után kaszabolták le, döfték át hosszú lándzsáikkal. Hunyadi, a mellette robogó Iván öccsével és Szilágyi Mihállyal áttiport a törökök maradékain, egyenest az oláhok tábora felé száguldott. Radul Negru akkor kászálódott elő, amikor Jankó visszarántotta a lovát. – Unde vă e conducătorul? Unde e Radul Negru?∗ A haramiák mind sápadtan mutattak a kenézre. – Ĭmi eşti rudă.∗ Radul megemberelte magát, s minden igyekezetével azon volt, hogy leplezze eszelős félelmét. Kihúzta magát. – Mit akartok tőlem? Soha nem ártottam nektek! – Te vagy-e Radul, Rados fia, Csorba unokája? – Én… – hebegte az oláh. – No hát, ha te vagy… – Hunyadi levette hollószárnyas lombard sisakját. – Lássad, hogy ki küld a pokolra, te féreg! Hunyadi János vagyok, Vajk fia, Csorba unokája! Hunyad ura. Azért jöttem, hogy megbüntesselek, amiért felgyújtottad falvaimat, ostrom alávetted házamat, leöldösted jobbágyaimat! Térdre! Radul Negru remegve pislogott embereire, de senki nem akadt, aki akár a kisujját mozdította volna érte. – Kérlek, Iancu… drága rokonom… bocsáss meg! Könyörgöm… – Térdre! – üvöltötte Szilágyi, és csizmás lábával a földre taszította.

Hunyadi odaléptetett elé Sárkánnyal. – Tudod-e még a kunok imáját? – Nem tudom… – szűkölt Radul. – Csak oláhul ismerem az igét… – Akkor mondjad oláhul! Radul Negru utoljára még átkarolta Hunyadi vascsizmás lábát, s csókjaival halmozta el. – Nem ölhetsz meg, testvérem! Eşti din neamul meu! Vér a véredből! – Házamra támadtál, asszonyom, gyermekem életére törtél, kutya! – kiáltotta Hunyadi. – Befejezted az imádat? – Tatal nostru, cine esti in ceruri…∗ – vinnyogta Radul, de belezavarodott még a miatyánkba is. – Elég! Hunyadi János felemelte pallosát, és Sárkány nyakára hajolva egyetlen suhintással levágta Radul Negru fejét. A martalóc arcán csodálkozás ült, még akkor is, amikor koponyája Sárkány patái közé gurult. Bágyadtan felnézett, s a ló szügye volt az utolsó, amit látott ebből a világból: a nyakából lövellő vér fröccsenése az utolsó, amit hallott. Hunyadi komoran a többi haramiára nézett. – Öljétek meg őket! – parancsolta villámló tekintettel. – Mindet! Iván és Szilágyi megsarkantyúzta lovát, hogy bevégezzék a feladatot. A székelyek követték őket: Zsilvásár falai előtt kegyetlen mészárlás vette kezdetét. Néhány órával később – vagy hatszáz török és négyszáz oláh tetemét hátrahagyva a felgyújtott tábor közepén – vágtattak vissza, a Kárpátok irányába. Amerre elhaladtak, minden falut lángba borítottak. Hunyadi parancsolta így: azt akarta, hogy többé egyetlen oláhnak se jusson eszébe a Zsil völgyében fegyverrel a kézben betörni Erdélybe. Tudta, hogy emlékezni fognak a leckére, s abban is bizonyos volt, hogy ők nem felejtik el: Hunyad ura, Vajk fia János visszatért, és az ország, mit a Kárpátok öveznek, nem könnyű préda többé.

15.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1526 ŐSZE Fagyba dermedt, mohos törzsű fák a csontszáraz avarban. Az ágakon már csak mutatóba maradt néhány rozsdavörös levél, az is csak azért, hogy a hideg dunai szélnek legyen mit zörgetni a magasban. Ebben a kísérteties levélrezgésben lépkedett Dénes és a szép öregember – talpuk alatt ropogott az aljnövényzet, mint a tűzre vetett rőzse. Abban bíztak, a szerencse ismét melléjük szegődik, és néhány elejtett vaddal térhetnek vissza az apátságba. – Észrevette, nagyuram? – kérdezte tűnődve Dénes, mikor már csaknem a Duna széli mocsárig hatoltak az ösvényen. – Sokkal több állat zörög az avarban, mint tegnap… – Észrevettem – felelte komoran Deér-Sólyom István. – Az előbb egy őzet láttam elsuhanni a fák közt. Azok ott nyilván nyulak… Mind dél felé inalnak… Dénes leemelte válláról az íjat. – Igen jól teszik… Legalább nem kell estig az erdőben kóborolnunk. A következő pillanatban már meg is feszítette a húrt, s a nyílvessző kiröppent az egyik bokorban lapuló nyúl bordái közé. – Szép lövés – jegyezte meg az öregember. – Ügyes vadász lettél volna, ha nem állasz papnak, Dénes fiam! – Kezdem megbánni, hogy annak álltam! – Nézd csak, Dénes! Ott fut még egy! Fertályórával később egy kisebb őzet és három nyulat cipeltek az apátság felé. – Mi lenne, ha megsütnénk az egyiket? – javasolta a szerzetes. – A többieknek bőven elég lesz a maradék is. A szép öregember nem tiltakozott. Megérdemeltek egy kis pihenőt. Kisvártatva ott ücsörögtek egy mohos fatörzsön, s Dénes az egyik megnyúzott nyulat forgatta nyárson. A levegőben ínycsiklandó illatok terjengtek. – Tudja, min rágódtam az éjjel? – törte meg a csendet Dénes, majd folytatta anélkül, hogy válaszra várt volna. – Azon, hogy vajon én hazatértem-e volna Milánóból Hunyadi urunk helyében. – No és mire jutottál, Dénes fiam? – Arra, hogy odakinn maradtam volna. – Éspedig miért?

– Mert én úgy gondolkodnék, hogy előbb jöjjön csak a gazdagság, aztán, ha már valódi nagyúr vagyok, ha enyém a fél világ, hát kiskirályként térhetnék haza Magyarországba. – Ebben is volna ráció – vont vállat a szép öregember. – De a hazának nem volt ideje kivárni, amíg Hunyadi János meggazdagodik. Arról nem is beszélve, hogy… nem bizonyos, vagyonosan lett-e volna még kedve egyáltalán visszajönni ide… De látni fogod, Dénes fiam, hogy a sors pontosan tudja, mit akar. Az eljövendő idők könyvében minden pontosan megíratott jó előre, s bárki írta is azt a könyvet, szükségesnek látta, hogy Hunyadi János idehaza legyen, amikor édes Erdélyre végleg ráborultak a fekete fellegek. Mert ráborultak, nem sokkal azután, hogy ő hazatért… Dénes elővette kését, és szeletelni kezdte a porhanyós nyúlhúst. – Vitéz János szózata… Morzsinai Erzse nagyasszony hívó szava… és egy árva hegedű… A szép öregember hirtelen felkapta a fejét. – Hallottad ezt, Dénes fiam? – Mit? – Mintha kiáltás harsant volna… A szerzetes feszülten hallgatózott. Az öregnek hihetetlenül jó füle lehetett, mert ő ugyan nem hallott semmit. – Induljunk! – mormolta Deér-Sólyom István. – Valami nagy baj történt! Érzem! Rohantak vissza az apátság irányába, az őzsutát otthagyták a tűz mellett, s csak a nyulakat vitték, hogy gyorsan haladhassanak. Dénes azt hitte, az öreg képtelen lesz majd tartani az iramot, de hamarosan rá kellett ébrednie, hogy ő az, aki hamarébb kidől. Közeledtek az apátsághoz, lépteik alatt élesen recsegtek az ágak, ropogott az avar. Szarvasok, őzek, s apróvadak száguldottak el mellettük. Dénesnek csak most villant az agyába, miért volt oly eleven az erdő! Az állatok menekültek! Mind futott valami elől, valamitől, ami északi irányból közeledett Bátmonostor felé. Amikor kiértek a fák takarásából, a szép öregember visszarántotta Dénest. – Fiam! Egy tapodtat se többet! – De… de… – lihegte a szerzetes. – Már csak egy karnyújtás…

Az öregember meredten bámult a horizontra. Dénes révetegen fordult arra, hogy lássa maga is. Az apátságból sűrű, fekete füstfelhő ömlött az égre. A felhők alját nyaldosó lángoszlopok török katonák százait világították meg. Befelé özönlöttek mind az apátságba.

UTÓSZÓ

1.
A genovai nao ezúttal a római császár és a pápa őszentsége lobogói alatt siklott a Jón-tenger tündöklő hullámain. Szelíd szél dagasztotta a zöld vitorlát, az eresztékek, a kötélzet meg-megreccsent, ahogy a hajó felhágott a magasabb hullámok hátára, majd alásiklott a következő hullámvölgybe. Vitéz János rosszulléttel küszködve kapaszkodott a tat korlátjába. Sápadtan bámult kifelé, a távolban felsejlő Siracusa partjait nézte, amint a folyton imbolygó horizont elnyeli őket. – Még soha nem járt tengeren, barátom? – Dionüsziosz Palaiologosz szemmel láthatóan felvillanyozódott, hogy végre arcában érezheti a tenger felett suhanó szelet, s a felcsapó hullámok sós tajtékát. – Még soha, atyám! A bizánci megveregette Vitéz vállát. – Gondolj arra, Johannes, hogy a mi küldetésünk megfordíthatja a kereszténység sorsát! Ha sikerrel járunk, s egyesíthetjük a két egyházat, Konstantinápoly népe újra reménykedni kezdhet! Vitéz öklendezve hajolt át a korlát fölött. – Másra nem is gondolok, atyám! Odalenn, a szűkös kabinban jól lezárt ládikában tartotta Zsigmond császár és Cesarini bíboros levelét, melyet a konstantinápolyi pátriárkának címeztek, s melyben a tárgyalások újabb fordulójával kapcsolatos javaslatok szerepeltek. Vitéz valóban teljes szívvel hitte és remélte, hogy küldetése sikerrel jár. Az évszázadok óta ellenséges katolikus és ortodox egyház sorsa most őrajta múlhat! Konstantinápolyt bekerítették immáron a törökök, a császárváros néhol alig karnyújtásnyira van csupán a mind vadabb iszlám seregektől. Az archipelágusból, a maradék szigetvilágából évről évre kevesebb maradt; a szultáni birodalom mind nagyobb étvággyal falja fel néhai birtokait, sorra, egyiket a másik után. Talán most… Talán most megfordulhat minden!

A bázeli zsinat a pápa nevében már jó ideje folytatta a tárgyalásokat a bizánciakkal. Immár csak az volt a kérdés, hol tartsák majd az uniós tárgyalásokat. A zsinat francia egyházatyái természetesen Avignont javasolták, a bizánciak egy itáliai kikötővárost láttak volna szívesen, Zsigmond viszont ragaszkodott Buda városához. Schlick kamarás javaslatára aztán néhány hónapos bázeli tartózkodás után a császár úgy döntött, Vitézt küldi keleti császártársához. A kancellárius szédelegve bámulta a hullámzó víztükröt. Még a tenger látása is páni félelemmel töltötte el a lelkét. Hosszú még az út! Túlontúl hosszú! Ahogy a szél az arcába csapta a sós tajtékot, Vitéz magában keserűen elmosolyodott. Milyen groteszk játéka ez a sorsnak! Ő rábeszélte Hunyadit, ki szívesen maradt volna idegen tájakon, hogy térjen haza, mert az országnak szüksége van reá. Őt viszont, ki szívesen maradt volna odahaza, a császár idegen tájakra küldi. Ő, a senki kis zerednai legény, lám, császárok futárjaként birodalmak sorsát eldöntő kalandok részese lehet! Megkapaszkodott a tat korlátjában, hogy a következő hullám le ne sodorja lábáról. A fába valaki héber betűket vésett:

Vitéz azon tűnődött, miféle életeket kuszált össze a sors, e hajó hány reménykedő lelket repített már távoli céljaik felé… Vajon megtalálták, amit kerestek? Meglelték, amiben reménykedtek? A szél hirtelen a szokásosnál is nagyobb adag sós vízpermetet csapott az arcába. Vitéz térdre rogyott, s csak az utolsó pillanatban tudott megkapaszkodni egy lecsüngő kötélbe, hogy a víz be ne sodorja az árbocig. Hja… Kalandornak lenni nem könnyű mulatság! Vitéz belenevetett a haragvó szélbe. A reményt immár senki nem veheti el tőle…

2.

DRINÁPOLY (EDIRNE),

TÖRÖK BIRODALOM, 811 ŐSZE∗ A hárempavilonokban reggel óta arról suttogott mindenki, hogy délután bizonnyal eljő a szultán. Mivel újabban számos dolga akadt, hol Kis-Ázsiában, hol a Konstantinápoly környéki török őrállásoknál, hol meg Szerbiában kellett rendet teremtenie, gyönyörű asszonyaira kevés ideje maradt. Ezen az őszön Drinápolytól mintha nem akart volna búcsúzkodni a nyár. A Marica partján hajladozó szikomorfák, gránátalmafák, akácok még nem hullajtották leveleiket, a fapaloták, a karavánszerájok felett még mindig édes virágillat úszott. A hárem kertjeiben már leszüretelték az oltott gyümölcsfákat, az egyszerre sárgabarackot és mandulát is termő csodafával együtt. Hümai hatun izgatottan várta a szultánt. Bizonyos volt benne, hogy Murád meglátogatja majd, s megnézi, hogyan fejlődik a kis Mohamed. Mindig meglátogatta őket, amikor Edirnében járt, és mindig megnézte a fiát. Amíg a szultánt várták, Hümai hatun halkan dúdolgatott a gyermeknek. Mohamed figyelmes, érdeklődő fiúcska volt, de még nem beszélt. Amikor altatta, Eszter hol anyjától tanult kun altatódalt, hol a Jahmun-házban oly sokszor hallott héber éneket dúdolta neki. Énekelt még törököt is néha, de azt nem szívből. A kis Mohamed ráfüggesztette nagy, barna szemét, és nevetett. Eszter is nevetett. Ez a gyermek volt mindene. Hamar meg kellett szoknia, hogy urát, a szultánt nem csak hogy nem birtokolhatja, de látni is egyre ritkábban láthatja. Úgy hírlett, újabban minden erejét leköti Konstantinápoly elfoglalásának terve. A pavilon függönyei hirtelen megrebbentek, a zene odakünn, a kertben elhallgatott. Léptek közeledtek. Eszter megigazította ruháját. Remélte, hogy még mindig vonzó, keblei még mindig csábítóan meredeznek a selyem alatt. Minden elképzelhetőt megtett, hogy szépsége ne illanjon el túl hamar. Ez volt

egyetlen fegyvere. Amíg kívánatos, addig marad itt, a háremben. Utána… Utána sanyarú sors vár a kivénhedt feleségekre. Murád szultán a hárem eunuch parancsnokával és Mara hatunnal a nyomában lépett be. Nem köszönt, egyenesen Mohamedhez lépett, s hatalmas tenyerével felemelte a fiúcska arcát. – Milyen bájos gyermek! – gyönyörködött benne, de csak néhány pillanatig. – Egészséges, mondd csak? – Életrevaló fiúcska – felelte illedelmesen Eszter, s igyekezett elkapni a szultán pillantását, de Murád rá se hederített. – Nicsak! Hasonlít rám. Milyen kár, hogy egy napon a bátyjai megfojtják majd. Nagyot sóhajtott, s kiegyenesedett. – Mennem kell. A gyermek egyelőre maradhat a háremben. Gondoskodj róla, hogy az imámok kezdjék meg a taníttatását! – vetette oda a háta mögött várakozó Marának, s már indult is vissza a selyemkapu felé. – Azt hittem, marad egy kicsit fenség! – kiáltott utána Eszter csalódottan. Murád szánakozva hátrapillantott. – Ma éjjel új asszonnyal hálok, Hümai. Talán legközelebb meglátogatlak. Igyekszem nem elfelejteni. Kedvellek téged. Eszter lesütötte a szemét. Legszívesebben zokogott volna. Ott maradt, s kétségbeesésében átölelte a kis Mohamedet. – Legalább te itt vagy nekem, kicsim! – suttogta a fülébe. A fiú, mintha csak megérezte volna anyja hirtelen hangulatváltozását, görcsösen átölelte őt. Eszter csak ebben a pillanatban vette észre, hogy nem maradtak egyedül. Sarkon perdült: Mara ott állt mögöttük, s kedvesen mosolygott rá. – Ne vedd a szívedre! – mondta. – Jó, hogy itt vagy! Maradsz? Hoztál híreket, Mara? A szultán legkedvesebb felesége letelepedett Eszter mellé a vastag vánkosokkal bélelt kerevetre. – Híreket? Azt hiszem, háború lesz… – Konstantinápolyért? – kérdezte riadtan Eszter. – Itt azt suttogják, hogy Murád megindul a város ellen.

– Ki tudja? Várj csak! Majd elfelejtettem! Levelet kaptam a húgomtól! Eszter szeme felcsillant. A legkisebb hír, a külvilág legcsekélyebb rezdülése is napokra, hetekre elég gondolkodnivalót jelentett itt, a hárem zárt világában. – S mit ír a húgod? Eszter emlékezett, hogy Mara húga valami magyar grófhoz, nagyúrhoz ment férjhez nemrégiben. Hogy kihez, azt nem tudta: mondta ugyan a nevét a szerb lány, de Eszter nem jegyezte meg. – Azt írja Katalin, hogy a királyt császárrá koronázták Rómában. A férje ott volt… – Brankovics Mara halkabbra fogta, nehogy véletlenül bárki is kihallgathassa őket. – Azt is írta, de ezt már cirill betűkkel, hogy Ulrik kémei ne érthessék, hogy kudarcot vallott a férje terve… – Miféle terv? – csodálkozott Eszter. – Hogy végezzen Magyar Jankóval… – Hát az meg kicsoda? – Az én kedvesem volt valaha… A legbátrabb férfi, akit valaha ismertem! Eszter elmosolyodott. Még sohasem hallott erről a Magyar Jankóról, de izgalmasnak találta, hogy Mara hatunnak valaha egy ilyen távoli országban volt kedvese. – Nézd! Ugyanilyen napkorong díszítette a pajzsát és az öltözetét – mutatott Mara a Mohamed kezében gyűrögetett, rég kifakult szövetre. – Ilyen? Azt sem tudom, mi ez – vont vállat Eszter. – Azt hiszem, az anyámé volt… S előtte az ő anyjáé… – Gyakran álmodom még Jankómmal – sóhajtotta Mara, és megragadta Eszter kezét. – Néha úgy érzem, nem bírom itt tovább! Hogy megfulladok! Hogy azonnal indulnom kell, szöknöm, haza, Szerbiába! Hogy újra lássam őt! – Akkor mit mondjak én? – szontyolodott el Eszter. – Hisz te legalább elkísérheted a szultánt, bármerre jár. Ragaszkodik hozzád. Te látod a világot. De én… Én csak ezeket a kerteket, pavilonokat látom… Úgy múlnak el az éveim, hogy heteken, hónapokon át csak az jelenti az egyetlen izgalmat az életemben, hogy kihajt-e a százszínű rózsafa, vagy sem… El tudod ezt képzelni?

Eszter lemondóan felsegítette Mohamedet, aki épp letottyant az egyik párnára. Brankovics Mara, Murád szultán kedvenc felesége igyekezett legőszintébb mosolyának melegét a lányra sugározni. Vajon megmondja? Azon a napon, amikor Murád meghal, az ifjú trónörökös sorra megfojtatja összes fiútestvérét. De Eszter még nem tudja, hogy ugyanígy szokás kivégezni a halott szultán legbefolyásosabb feleségeit is. Mindkettejükre ez a sors vár azon az éjszakán, amikor Murád örökre lehunyja majd szemét. – Eszter… Gyere… Beszélnem kell veled. Hozhatod Mohamedet is. Gyönyörű idő van odakünn, a kertben. Kéz a kézben léptek ki a bágyadt őszi napsütésbe.

3.
HUNYAD, ERDÉLY – MAGYARORSZÁG, A. D. 1433 ŐSZE A Cserna partján égig érő tüzek lobogtak, mintha a lángok a magasban trónoló félholdat próbálnák megpörkölni. Hunyad falai még megroggyanva, összekormozva, a torony tetőzete leégve, üszkös gerendákkal fogadták az összegyűlt népet. Sokan jöttek el. Jöttek a Retyezát erdeiből, a hátszegi völgy falvaiból, jöttek Déva városából. Jöttek a Sztrigy-melléki oláh kenézek jobbágyaikkal, jöttek a Vulkán-szoroson inneni pásztorok, jöttek a fairtók, oláhok, magyarok vegyesen, jöttek kunok a Kárpátok túloldaláról, de jöttek fekete ruhás szászok is, kiknek falvait elpusztította az ellenség az elmúlt esztendőben. Eljöttek Jankó rokonai, a Székely fiak, a Dengelegiek, a Káta-nembéliek szerte Erdélyországból. Eljöttek a Garázdák, a Bellyéniek, a Vingárdi Gerébek, s a Kacsics-nembéliek mind. Szőrmeruhás, bocskoros parasztok, bekecses székelyek, lófők hadinépükkel, sárga csizmás kisnemesek, kevély magyar urak, jött mindenki, akit Hunyadi hívott. Jöttek karddal az oldalukon, lándzsával a kézben, jöttek fejszével, íjjal, tegezzel a háton, jöttek kiegyenesített kaszákkal, szekercékkel, fejszékkel, láncos buzogánnyal.

Akkor látták csak, milyen sokan vannak, mikor leszállván az este, egybegyűltek mind a Cserna mentén, tábortüzeket gyújtva, s egymást kínálgatva a hazulról hozott pálinkával, butykosban lötykölődő borral. A tömegben Iván, Szilágyi Mihály és a várnagy emberei jártak körbe, s hordták szét a sülteket, a friss kenyeret, amit Hunyadi vendégeinek hozatott. Jankó ezalatt odafönn várta, hogy mindenki megérkezzen, Erzsébet asszonyszobájában. Órák óta le sem vette tekintetét a kis Lackóról, vele játszott, az ő arcát fürkészte egyre, s nevetett, mikor a gyermek nevetett, és csaknem sírt, mikor a gyermek szája sírásra görbült. Apja, Vajk vonásait látta Lackóéban, s ez szíven ütötte. Újonnan felfedezett érzelmei újabbal gazdagodtak: az apai érzés kötelékével. Amikor magához húzta Erzsébetet, azt súgta neki: – Köszönöm neked! Szilágyi Erzsébet lehunyt szemmel simult férjéhez. Talán valóban véget érnek a rossz idők… A végtelen magányos éj… A reménytelenség… a kiszolgáltatottság… – Menj! – súgta Jankó fülébe. – Már várnak rád! Hunyadi János felöltötte a Viscontitól kapott aranyozott páncélt, s hátára vetette a Capistrano atyától kapott fehér köpenyt. Így lépett ki a vár bástyájára. A tömeg odalenn felhördült. Legtöbben akkor látták utoljára Jankót, mikor még csélcsap lelkű, kötekedő, pelyhedző állú legény volt. Most Hunyadvár bástyáján, fáklyák fényében fürödve egy érett férfi tornyosult a magasban, ragyogó vértezetben. Vállára omló, hollófekete hajában csillagfény fürdött. Sűrű szemöldöke alól vad tekintet villant a fegyveres tömegre. Az emberek ujjongtak, és a nevét kiáltották. – Hunyadi! Hunyadi! Jankó széttárta karját, és csendet intett. Egyszerre némaság támadt. Nagy levegőt vett. Mögötte Erzsébet állt, karján Lackóval, Iván, s anyja Csolnokosi kenéz oldalán. Odalenn mindenütt barátok, rokonok, és az uralma alá rendelt lelkek lesték minden rezdülését. Hunyadi elmosolyodott. Hogyan is képzelhette, hogy nem tér haza? Hogyan is képzelte, hogy nem jő vissza a népe védelmére, háza védelmére? Tudta, hogy mit akar ezektől a férfiaktól és asszonyoktól.

A szavukat akarta, az esküjüket. Az esküt, miszerint mindig zászlaja alá gyűlnek, ha hívja őket. Mert hívni fogja őket, hamarabb, mint gondolnák. A szavukat akarta, az esküt, miszerint elfogadják uruknak, s védelmezőjüknek. Csak így lehet. Csak így kezdheti munkáját. Egy napon százszor, ezerszer ennyien állanak majd előtte, s mind az ő nevét kiáltják. – Hunyadi! Hunyadi! Tudta, mivel teheti őket híveivé. Amikor beszélni kezdett, a magasban felragyogtak a csillagok.

JEGYZETEK
Az első kötet megjelenése után sokan kérdezgették tőlem: mennyi az igaz belőle? Mennyi a kitaláció? Mindenkinek igyekeztem feleletként elmondani, hogy éppen annyi igaz belőle, amennyinek feltétlenül igaznak kell lennie. Az első kötet Hunyadi János ifjúságáról szólt. Olyan esztendők krónikáját nyújtotta, melyekről nagyon keveset tudunk. Nem tudjuk pontosan, mikor született hősünk, s azt sem, hol. Nem tudjuk biztosan, kik voltak a szülei, s azt is csak sejtjük, honnan jöttek. Azt sem tudjuk biztosan, mely nép, népek leszármazottai ők. A fennmaradt források igen ellentmondásosak, hiányosak. No hát, ehhez képest mennyire lehet hiteles az első kötet? A magam részéről igyekeztem a meglévő mozaikdarabokat gondosan összerakosgatni, és olyan részletekkel gazdagítani a hiányos összképet, melyek hűek a történelmi háttérhez, a korszakhoz. De azért azt tudni kell: e sorozat elsősorban regény, szórakoztató céllal íródott. Semmiképpen sem történelmi tanulmány. A második kötettel már más volt a helyzet. Az 1430-tól 1433-ig terjedő időszakról valamivel több információval rendelkezünk, mint a korábbiakról. Ez egyrészt könnyebbség, másrészt nehézség is, hisz a jól dokumentált részletek óhatatlanul is megkötik a szerző kezét. Az események bemutatása, feldolgozási módjának megválasztása viszont igazi kihívás. E regénnyel, és az elkövetkezőkkel az volt a fő célom, hogy megszerettessem az olvasóval a korszakot, s általában hazánk, nemzetünk történetét. Meggyőződésem, hogy kevés nép rendelkezik oly gazdag és felemelő pillanatokban, s lesújtó tragédiákban egyaránt bővelkedő történelemmel, mint mi, magyarok. Szörnyű mulasztás, sőt bűn, hogy nem ismerjük eléggé históriánkat. Más népek összetennék a két kezüket, ha tizedannyi hőst fel tudnának mutatni, mint mi. Akkor hát miért engedjük, hogy elfeledtessék velünk őket? Miért engedjük, hogy elhitessék velünk: bűnösök vagyunk, akik megérdemlik a sorsukat? Hát nem. Csak azért sem. Csodálatos történelmünk van, fényes lapokkal és sötét fejezetekkel egyaránt. A hitványak már nemegyszer próbáltak bennünket alátaszítani, nyomorba dönteni. A nemzet mindig talpra állt. Talpra állt, mert voltak hősei. És lesznek is, nincs kétségem.

Példát ki mástól vehetünk ma, mint régi hőseinkről? Egy olyan korban, ahol újra minden a leépülésről, a hitványságról szól, meg kell keresnünk őket. Életre kell keltenünk őket, hogy erőt adjanak a jövőhöz. Szükségünk lesz rájuk. 1. A cseh lovag elbeszélése alapjaiban, és számos részletében egyezik egy, a mohácsi ütközetnél jelenlévő, s onnan elmenekülő cseh úr levelében foglaltakkal, melyet a Santa Clara-i kolostor főnöknőjének írt 1526 novemberéjen. Megtalálható: Constantin Höfler: Frankische Studien. Archív für Kunde isterreicher Geschichts-Quellen. 11. kötet. Wien, 1853, 5-16. o. 2. Felszabadulás: Nem költői túlzás efféle vélekedést idézni. A lengyel követ a következő jelentést küldi haza Zsigmond lengyel királynak a mohácsi csata után nem sokkal: „A magyarok legnagyobb örömben, szinte újjászületve tértek házukba, hogy megszabadultak az idegen uralomtól.” Nincsen tévedés: a katasztrofális mohácsi csata után boldog a magyar urak egy része. Örül, hogy kitakarodott a német. Hogy mi jött, ki jött helyette, azt még fel nem fogja. Már csak így van ez a felszabadulásokkal. 3. A Sárkányos rend jelvénye. Két változata ismeretes: a rend belső, „bizalmi” tagjainak jelvényén a sárkány hátát kereszt díszítette. A többiek sárkányát kereszt nélkül ábrázolták. A rend öltözetéhez tartozott a velencei kék bársonyköpeny, rajta arany lángkereszttel, amiben elhelyezve a rend jelmondata szerepelt: „o quam misericors estdeus, iustus etpaceins”… „Milyen irgalmas az Isten, igazságos és türelmes”. Vlad Tepes valóban Nürnbergben lett a Sárkányos társaság tagja. 4. A Zsigmond által leírtak éppen így estek, valóban így került a király szolgálatába Filippo Scolari, magyar nevén Ozorai Pipó. E történetet Jacopo di Poggio krónikája is megörökíti. (Vita di messer Filippo Scolari… somposta… da lacopo de messer Poggio, e di latina in fiorentina tradotta da Bastiano Fortini) 5. A Duomo di Milánót 1386-ban kezdte építtetni Antonio da Saluzzo érsek. Unokatestvére, Gian Galeazzo Visconti hatalomra kerülése után komoly áldozatokat hozott a megálmodott templom

felépítéséért. Sajnos 1402-ben, Visconti halála után valóban leálltak a munkálatok, és csaknem nyolcvan évig a dóm befejezetlenül állt Milánó központjában. 1480-ban folytatták az építkezést, de csak a XIX. században fejezték be (ha befejezték egyáltalán: a munkálatok valójában később is folytatódtak). 6. Ez nem is nagy túlzás Visconti részéről, hisz éves jövedelme akkoriban megközelítette a 6-700 ezer aranydukátot. Ennél nagyobb vagyona legfeljebb csak a francia királynak volt Európában. 7. A hónapokkal korábban a milánói katedrálisban Zsigmond és Visconti diplomatái által megkötött egyezség lényege az volt, hogy mindketten elkötelezik magukat a közös ellenség, Velence elleni harcra, s arra, hogy egyikük sem köt a másik beleegyezése és tudta nélkül különbékét. Visconti valóban átadta Zsigmondnak Genua és Asti városokat, míg a király Itáliában tartózkodik, Zsigmond viszont kötelezte magát, hogy Milánóba nem lép kétezernél nagyobb létszámú hadi kísérettel. Visconti beleegyezett, hogy Zsigmond megkoronáztathatja magát a lombard vaskoronával, amit Monzában őriznek, és mindenben segíti, hogy a király mihamarabb elnyerje a német-római császári koronát is a pápától. Amíg ez sikerül, s amíg Zsigmond ennek érdekében Itáliában tartózkodik, havi ötezer aranydukát segélyt fizet a királynak útiköltségül. Zsigmond nem a szerződésben, hanem szóbeli üzenetében vállalta, hogy Cillei ötezer magyar lovast vezet Friaulon át Velence ellen. Azt is szóban vállalta, hogy amíg ez meg nem valósul, kíséretének könnyűlovasságát Hunyadi János vezetésével korlátlan ideig a herceg rendelkezésére bocsátja azzal a feltétellel, hogy zsoldjukat Visconti fizeti. 8. Az eset 1448-ban történt, amikor Sforza Paviában tartózkodott, és a velencei csapatok Cremonát fenyegették. Bianca Maria hőstettét a paviai hídnál feljegyezték a krónikák. Itáliában onnantól nevezték őt a „Harcos Úrnőnek”. 9. A hosszas itáliai utazás mindenesetre anyagi katasztrófába torkollt: Sienában tartózkodása havi 18 ezer aranyforintjába került a kis városállamnak, de Zsigmond még emellett is hátrahagyott 103 ezer arany adósságot, amikor odébbállt. Hasonló, vagy még nagyobb

összegekbe került másutt is vendéglátóinak. Visconti havi ötezer aranytalléros adományai csak addig érkeztek, míg Cillei vereséget nem szenvedett Friaulban. Onnantól a herceg belátta, hogy komolyabb segítséget immár nem várhat Zsigmondtól Velence ellen. 10. Anjou Lajos magyar király az öccse, Endre meggyilkolását megtorlandó vezetett hadat Nápoly városa ellen. Ezen a hadjáraton vett részt a nevezetes Toldi Miklós is. 11. Alig egy esztendővel később a rómaiak fellázadtak őszentsége ellen, s Eugeniusnak saját népe elől Firenzébe kellett menekülnie. A lázadás szítója pedig nem volt más, mint Filippo Maria Visconti, Milánó hercege. Akkor megint Zsigmond sietett őszentsége segítségére azzal, hogy a bázeli zsinat színe, az összegyűlt százhuszonkét püspök, s az összegyűlt világi hatalmasságok előtt kijelentette, hogy egyedül IV. Eugeniust ismeri el pápának, és császári dühvel ítélte el Visconti keresztényellenes és az olasz államok közössége elleni magatartását. 12. A kölcsönügyletről végül csak majd fél évvel később, Bázelben született meg a hivatalos okirat Schlick kancellár sürgetésére. Az 1434. január 17-én kelt oklevél tanúsága szerint „hívünk, Oláhnak nevezett János, néhai Hunyadi Vajk fia, udvari vitézünk” 1200 aranyat kölcsönzött a királynak, amire Zsigmondnak sürgős ügyekben volt szüksége. Ennek fejében zálogul adta Hunyadinak és általa fivérének, ifjabb Jánosnak (Ivánnak) az arad megyei Papi mezővárost s a hozzátartozó marosi rév felét. Az oklevél relatora Leonardo Noffry de Baymócz, a Zsigmond környezetéhez tartozó, Magyarországon feudális úrrá lett, firenzei eredetű pénzemberek egyike. (Elekes Lajos: Hunyadi. Akadémiai Kiadó, Bp., 1952, 99. old.) 13. Kottannerin Helene azonos Wolfram Ilonával, aki Wolfram Péter soproni polgár lányaként született. Első férje Szekeres Péter soproni polgármester volt, aki 1430-ban meghalt. Két évvel később Ilona másodszor is férjhez ment, ezúttal egy Johannes Kottanner nevű bécsi polgárhoz. A 30-as években Luxemburgi Erzsébet hű komornája, leányai nevelője. Később óriási szerepe lesz a Szent Korona ellopásában. (Lásd a későbbi köteteket.)

14. Sforza ekkor talán maga sem sejtette, hogy még ebben az esztendőben faképnél hagyja Milánót, és a pápa zsoldjába áll, majd 1439-ben a velencei szárazföldi seregek főparancsnoka lesz. Mint a serenissima condottieréje mér majd megsemmisítő csapást a milánói hadseregre, és kedvezőtlen béke aláírására kényszeríti Viscontit. Később kibékül apósával, és a sors különös szeszélye folytán egy napon mégis ő lesz Milánó hercege, megalapítva a Sforza-dinasztiát. De ezt most még a jövő homálya fedi, ahogy azt is, hogy Hunyadi unokájának majdan asszonyul kéretik Sforza leányát. Hol van az még most…

I. FÜGGELÉK
DRAMATIS PERSONAE
Luxemburgi Zsigmond Magyarország, Csehország királya, később német-római császár Cillei Barbara (Borbála) Magyar királyné, Cillei Herman, cillei és zagorjei gróf leánya, Luxemburgi Zsigmond felesége Luxemburgi Erzsébet Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Barbara leánya, Habsburg Albert felesége Habsburg Albert Luxemburgi Erzsébet férje, később magyar király Hunyadi János Hunyad ura, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia, királyi palotáshadnagy. Később erdélyi vajda (1441-46), egyúttal nándorfehérvári kapitány, majd Magyarország kormányzója (1446) Horogszegi Szilágyi Erzsébet

Hunyadi János felesége, Szilágyi László bácsi ispán és Bellyéni Katalin leánya Hunyadi Iván Hunyadi János öccse, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzsébet fia Horogszegi Szilágyi Mihály Szilágyi Erzsébet bátyja, Szilágyi László bácsi ispán és Bellyéni Katalin fia Morzsinai Erzse Hunyadi János édesanyja, Hunyadi Vajk özvegye, később Csolnokosi Jariszló felesége Csolnokosi Jariszló Hunyad megyei oláh kenéz, Hunyadi Vajk özvegyének későbbi férje Zrednai Vitéz János A királyi kancellária írnoka, Zrednamelléki Gelét fia Dénes és Garázda Borbála fia, Hunyadi János barátja Vlad Tepes (Karós Vlad) Öreg Mircse (Mirçea cel Mare), Havaselve fejedelmének fia, a Basarabdinasztia leszármazottja, később Havaselve fejedelme Vlad Draculea Vlad Tepes (Karós Vlad) és egy erdélyi nemesasszony fia, később Havaselve fejedelme Radul Negru Csorba fia Rados és egy havaselvi parasztlány törvénytelen fia, oláh kenéz Zsilvására környékéről Újlaki Miklós Magyarország bárója, Újlaki László és Stiborici Jachna fia. Később erdélyi vajda, nándorfehérvári kapitány, majd Bosznia királya Csáki Borbála

Az erdélyi Csáki család oldalági leszármazottja, Újlaki Miklós felesége Cillei Ulrik Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Frigyes és Modrusi Frangepán Erzsébet grófnő fia, Cillei Barbara királynő unokaöccse Cillei Herman Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Herman és Katalin, boszniai királyleány fia, Cillei Frigyes, Cillei Anna (Garai Miklósné), Cillei Barbara (magyar királyné) atyja Brankovics György Rácország (Szerbia) despotája, Brankovics Mara (Murád szultán felesége) és Brankovics Katalin (Cillei Ulrik felesége) atyja Brankovics Mara (Mara hatun) Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Murád szultán felesége Brankovics Katalin Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Cillei Ulrik, Magyarország bárójának felesége Murád A török birodalom szultánja, II. Mohamed atyja Eszter (Hümai hatun) Mose ben Jahmun, konstantinápolyi zsidó kereskedő és egy rabszolganő leánya, Murád szultán felesége II. Mohamed Murád szultán és Hümai hatun (Eszter) fia, később a Török Birodalom szultánja Filippo Maria Visconti Milánó hercege, Zsigmond király szövetségese a Velence elleni háborúban, Hunyadi János „alkalmazója” 1431-től 1433-ig

Francesco Sforza Milánó hadseregének főparancsnoka (condottiere), Filippo Maria Visconti herceg veje, később utódja Bianca Maria Visconti Filippo Maria Visconti herceg törvénytelen leánya, később Francesco Sforza felesége Carmagnola (Francesco Bussone) Velence hadseregének főparancsnoka (condottiere), korábban Milánó hadseregeinek főparancsnoka volt IV. Eugenius (IV. Jenő) Pápa, Zsigmond király római császárrá koronázója Giuliano Cesarini Bíboros, pápai legátus, a husziták elleni háború egyik szervezője, a bázeli zsinat kimagasló egyházi személyisége Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent János) Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor Filipesi Albert Itáliai születésű deák, anyja magyar asszony volt. Hunyadi János íródeákja Giulietta Milánói cselédleány Hunyadi János szolgálatában Kamonyai Simon Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa Matkó Öreg kun vitéz Hunyadi János seregében Monoszlai Csupor Ákos Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János parancsnoka és jótevője

Schlick Gáspár (Caspar Schlick) Német birodalmi főkancellár, Zsigmond király, német-római császár hű udvari embere, személyes jó barátja Kottanner Jánosné (Wolfram Ilona) Luxemburgi Erzsébet magyar királyné nevelőnője, főkomorna a királyi udvarban Lépes György Erdélyi katolikus püspök 1427-1442 között. Jórészt az ő 1437-es rendelete nyomán tört ki Erdélyben a nagy parasztfelkelés

II. FÜGGELÉK
A HUNYADI CSALÁD LESZÁRMAZÁSA

HUNYADI JÁNOS SZÁRMAZÁSÁRÓL
A történelemtudomány a mai napig nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani, hogy Hunyadi János kitől származik, ki volt az atyja, s mint látni fogják, abban sincs teljes egyetértés, ki volt az anyja. A korszerű módszerekhez, például a DNS-jegyek alapján történő azonosításhoz nincsenek meg sem a kormányzó, sem feltételezett szülei földi maradványai. Közvetett módszerekkel pedig, gyanítom, soha nem sikerülhet egyértelműen rendezni a kérdést, és eloszlatni a kételyeket, melyekből oly sok merült fel az elmúlt évszázadok során. Már a korabeliek is többféle pletykát suttogtak a későbbi kormányzó fogantatásával kapcsolatban, idővel pedig a lehetőségek száma csak megsokasodott. Alig akadt olyan kelet-európai nép, amely így vagy úgy, de ne tartaná magáénak, sorai közül valónak Hunyadi Jánost. Horvátul: Jankó v. Ivan Hunjadi

Németül: Johann Hunyadi Románul: Iancu v. Ioan de Hunedoara Szerbül: CИбињанин Јанко Szlovákul: Ján Huňady Törökül: Hunyadi Yanoş Íme, a legismertebb kapcsolatban: változatok Hunyadi származásával

1. Hunyadi valóban Vajk (Vojk) havaselvi származású udvari vitéz és Morzsinai Erzsébet természetes gyermeke. Vajk valószínűleg az 1385-95-ös évek között települt át Magyarországra, Zsigmond király hívására. Talán a jobb megélhetés reményében, talán családi bosszú, talán a török terjeszkedés elől menekülve. Amennyiben ez a változat a valós, úgy Hunyadit oláhországi kun és/vagy oláh származásúnak kell tekintenünk. 2. Hunyadi valójában Zsigmond király törvénytelen fia. Amikor az uralkodó Erdélyben vadászott, megszállt egy oláh kisnemes házában, ahol vele hált a kenéz felesége, Morzsinai Erzsébet. Egyéjszakás kalandjuk gyümölcseként született később Iancu. Ezt a változatot a korabeliek azért találták hihetőnek, mert egyrészt jól emlékeztek még Zsigmond kicsapongó életmódjára, másrészt ezzel magyarázni tudták Hunyadi János gyors felemelkedését a királyi udvarban, és Zsigmond feltűnő szívélyességét irányában. A család hollós-gyűrűs címerét is ezen mendemonda ékes bizonyítékának tekintették, s mint oly sok más esetben, a címerrajzhoz költöttek nagyon is hihető „sztorit”. Amennyiben ez a származási változat a valós, úgy Hunyadi a Luxemburg-dinasztiából származó német-oláh vérkeveredés gyermeke volna. A magyar történelmi hagyományban évszázadokig ez a nézet tartotta magát legerősebben. E variációt örökíti meg Thuróczi krónikája, s ez alapján Heltai Gáspár Magyar Krónikája is, valamint az őket követő historikusok sokasága. Bonfini, aki ennél sokkal nemesebb, ősibb származást tulajdonít Hunyadinak (természetesen rómait, mi mást), úgy vélte, mindez pletyka, mendemonda, amit a kormányzó nagyságára féltékeny németek ötöltek ki, különösen a Cillei-grófok csak azért, hogy Hunyadit fattyúnak bélyegezhessék (még ha királyi fattyúnak is).

Tovább gyengíti e változat hitelességét Hunyadi külsejének fennmaradt leírása, mely a legcsekélyebb vonásokban sem emlékeztet Zsigmondéra, ellenben tökéletesen megfelel a korabeli magyar-oláhkun férfialkatnak. Továbbá nem érdemes elfelejteni, hogy Hunyadi legnagyobb birtokadományait nem Zsigmondtól kapta, hanem az őt trónon követő Habsburg Albert királytól. Ráadásul, amikor Hunyadi fegyvert fogott Albert halála után a koronát elrabló Erzsébet királyné ellen, úgy voltaképpen saját féltestvére ellen kellett volna harcolnia, ha maga is Zsigmond fia. Ezen elmélet mellett szól ugyanakkor, hogy még Mátyás király is gyakran utalt Zsigmond császár-királyra, mint kedves nagyatyjára. 3. Hunyadi valójában Zsigmond király és Mária királynő törvényes, természetes gyermeke volt, aki akkor született, amikor a királynét és az anyakirálynét a Horváthi-liga lázadó nagyurai elfogták és várbörtönre vetették Dalmáciában. A Decsy által az Osmanographia (Decsy Sámuel Osmanographia – A török birodalom természeti, erkölcsi, egyházi, polgári s hadi állapottyának, és a magyar királyok ellen viselt nevezetesebb hadakozásainak summás leírása, Bécs, 1788-9) harmadik kötetében megörökített elmélet szerint (Teleki: Hunyadiak kora Magyarországon 1. kötet, 33. oldal) amikor a gyermeket Mária királyné megszülte, a vránai perjeltől, Palizsnai Jánostól való félelmében Buthinak, a kruppai vár kapitányának adta át, mentse meg, vigye őt minél messzebbre. Buthi a zágrábi püspök gondjaira bízta a kisdedet, aki valamiért Rómába küldte, hogy ott nevelkedjen fel. Minden bizonnyal ez a legmeseszerűbb változat Hunyadi származására nézve, Decsyn kívül senki nem említi. 4. Hunyadi valójában Mária királyné gyermeke. Amikor a királynét az anyakirálynéval elfogták a Horváthiak, az asszonyokat többen megerőszakolták (az idősebb Erzsébetet meg is kínozták és meggyilkolták, teteme maradványait egy folyóba lökték a várfalról). Az így fogant gyermeket Mária természetesen nem kívánta felnevelni, ezért amikor megszülte, átadta a vár horvát kapitányának. Hogy tőle később hogyan került Erdélybe, az rejtély. Ez a változat feltűnően hasonlatos Decsy meséjére.

5. Hunyadi családja valójában ősi római eredetű patrícius família, legalábbis Bonfini kalandos, erősen reneszánsz színezetű leírása alapján. Eszerint Vuk Buthi, a nagy kormányzó őse egyenesen a római Corvinoktól származik, akik pedig közvetlenül Jupiter istentől erednek. Ez a mélyen humanista-keresztény Bonfini számára hihető, itáliai büszkeségét kétségkívül legyező magyarázatnak tűnt. Hunyadi anyja eme olasz historikus szerint a görög császári vérből származó Palailogosz Erzsébet volt. Felveti Bonfini továbbá azt is, hogy a család neve Marcus Valeriustól ered, aki egy gall vezért győzött le, mégpedig egy holló segítségével, így nyerte a Corvus (holló) nevet. Több ízben lett consul, és huszonnégyszer ült a curul székében, száz évet élt, és első, valamint utolsó konzulsága között negyvenhat esztendő telt el. Ennek ivadéka volt M. Valerius Maximus Corvus consul, tribun, valamint M. Valerius Messala Corvin is, Augustus idejében, Valéria Messalina, Tiberius Claudius felesége, Messala, a thrákiai, dalmát, pannon és dáciai légiók parancsnoka, és Vipstanius Messala, ki a pannóniai felkelést leverte és meghonosította a Corvin nevet Dáciában. Ahogy Bonfini írja: Ezen Valerian-nemzetség emléke fennmaradt itt, néhány kőfeliraton, valamint a Corvin nevű településen, mely egy dunai szigeten lehetett (valószínűleg Kovinról – Temeskubin – van szó, mely valóban lehetett Hunyadi szüleinek lakhelye, s latinosan, a covinus előnevet eredményezte a Hunyadiaknak). Tudjuk azonban, hogy a Corvin, Corvinus névvel Hunyadi soha nem élt, azt csak Mátyás humanistái, Bonfini és Pietro Ransano „hozták divatba”. 6. Hunyadi János valójában a Scaliger-nemzetségből (más forrás szerint a von der Leiter nemzetségből) vette eredetét. Eszerint Kotromanics Erzsébet anyakirálynénak, a néhai Nagy Lajos király feleségének szeretője, egy Scaliger nevű udvari férfiú nemzett egy gyermeket. A kisdedet Demeter zágrábi püspök nevelte fel titokban. Felnővén apródi szolgálatba állott, majd a magyar küldöttség tagjaként elkísérte Hedvig hercegnőt Lengyelországba. Ott gyökeret eresztett, elvette egy lengyel nemes leányát, s a tőle született gyermek volt voltaképpen Hunyadi János. (Ens. Histor. Hung. 109. old. és Kerchelich, Notit. Praelimin. 270. old. Zeiler, Itiner. 153. old. Idézi: Teleki: Hunyadiak kora Magyarországon 1. kötet, 33. oldal)

7. Hunyadi János valójában a veronai Filippo Scaligeri és valamely rác fejedelem Ilona nevű lányának törvénytelen frigyéből született, legalábbis egy, Teleki József gróf történelmi munkájának összeállítása idején még a bécsi császári-királyi könyvtárban fellelhető kézirat leszármazási táblája szerint. E tábla úgy mutatja, miszerint Hunyadi ősei közt kellene keresni Palailogosz Erzsébet bizánci császárleányt, akit a régmúltban egy magyar-oláh herceg, bizonyos Butho vett feleségül. A tábla állítólagos fellelési helye Teleki (és Chmel) szerint: Handschriften der k. kön. Biblioth. II. 83. old. Codex MS. NO.8677. olim Histor. Prof. 341-3. 1., másolatban olvasható Teleki: Hunyadiak kora Magyarországon 1. kötet, 34. oldalán. E tábla azonban – ahogy már Teleki is megállapította – a XVII. században keletkezett, hitelessége tehát erősen megkérdőjelezhető. 8. Cornidesnek egy Katona Istvánhoz írott levelében az az elmélet olvasható, miszerint Hunyadi atyja a Korvin nevű régi lengyel család leszármazottja volt, melynek címere teljes egészében megegyezik Hunyadi hollós címerével. Ennek a lengyel családnak egy ága Boszniába került. A krónikákban valóban találni egy 1317-ben született Hrana Wyk (Vojk, Vajk) nevű vitézt. (A Hrana, Vran a délszláv nyelvekben a hollót idézi). Egy Simonhicztől származó történelmi munka valóban tud egy Wyk Hrana nevű vitézről, akinek leszármazottjai Oláhországban vajdaságra emelkedtek (Simonhicz, Numismatica Hung. 102. old.). A magyar Kriebel tanácsos (Három értekezés III-ik szám. Kriebel) Kazinczynak írott levelében (Tudom. Gyűjt. 1818, I. 53. old.) azt fejtegeti, hogy a Korvin lengyel család előzőleg Magyarországról származott. Konrád mazóviai fejedelem 1221-ben egy Wratislaw nevű vezért hívott meg Pannóniából, hogy a pogány litvánok elleni harcában segítse. Ez a férfiú oly szerencsésen hadakozott, hogy 1224-ben hollós címert nyert a fejedelemtől, s ezután vette fel a Korvin nevet. Ezen Krasinski Korvin nemzetség Slepowron, azaz Hollófalva nevű helység után Slepowroniusnak is neveztetett, később pedig két ágra oszlott, melyek egyike Oláhországba szakadt. Ezen lengyel származást fejtegető elméletek a néven és a hollós címeren kívül semmi egyéb bizonyító erővel nem bírnak.

9. Hunyadi valójában az erdélyi Hunyadi Hollós János, másnéven Hunyadi Székely János nevű hadfi és Morzsinai Erzsébet természetes gyermeke volt. A Kaprinai által leírt elmélet szerint Hunyadi anyja János születése után ment csak férjhez újra, ezúttal az oláh származású Buthi Jaroszlávhoz, akitől Dán nevű fiuk született. Morzsinai Erzsébet ezután, valószínűleg Jariszláv halála után harmadszor is férjhez ment, egy Csolnokosi Voyth nevű férfiúhoz, aki később az őt szegről-végről atyafiként elismerő Hunyaditól kapta megerősítésként Csolnokos községet adományul. Ez az egyébként nem is teljesen elképzelhetetlen változat Kaprinai szerint egy papiroson alapul, melyet egy meg nem nevezett pap adott Hunyadi kormányzónak. E papír sokáig megvolt, de valaki ellopta Kaprinai iratai közül, így azt később emlékezetből rekonstruálta. Erdélyben a Hunyadi Hollós, avagy Hunyadi Székely család létezése sem igazolt, noha Thewrewk József, Aranka: Három értekezésének, kiadója azt állította, hogy ő még egy erdélyi úr birtokában látta Nagy Lajos királynak azon 1378-ban kelt oklevelét, melyben egy bizonyos Székely Vajkról, mint hunyadi birtokosról tettek említést. Ennek az oklevélnek – ha valaha létezett is –, mára bizonyosan nyoma veszett. A budai káptalannak egy 1331-ből való oklevelében még olvasható volt Hunyadi Mihály neve, akit Aranka Hunyadi Székely János fiaként azonosít. Ez az oklevél sincs már meg. Teleki a fent említetteken kívül idézi azt a panaszos levelet, amelyet zágrábi és varasdi nemesek írattak 1447-ben, néhány birtok Hunyadi általi erőszakos elfoglalását panaszolva fel az országgyűlésnek. Ezen oklevél bevezetőjében – ki tudja, miért – Hunyadi Székely Jánosnak nevezik a kormányzót. (Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. 1. kötet, 54. old.) Nem lehetetlen persze, hogy a Hunyadiakkal rokon Székely család János nevű tagjáról van szó, akit Hunyadi magas megbízásokkal látott el. A kormányzónak nagy valószínűséggel egyébiránt kisebb gondja is nagyobb volt akkoriban, mint hogy horvát-szlavóniai birtokokat zaklasson. Eszerint Székely János bánról lehet szó, Hunyadi lány test vérének fiáról, aki később, a rigómezei ütközetben esett el. 10. Hunyadi a szerb népköltészet szerint Lazarevics István szerb despota és egy szebeni magyar leány törvénytelen gyermeke. Innen ered Hunyadi rác neve is: Jankó Szibinyáni (Szebeni Jankó, avagy Magyar Jankó). Ez a monda bizonyos szempontból magyarázatul szolgálna

Lazarevics feltűnő, atyáskodó rokonszenvére a fiú iránt. Igaz, arra nem nagyon maradt történelmi adat, hogy Hunyadinak bármi köze lett volna Szeben városához. 11. Az egykorú írók szinte mindegyike közönséges oláhnak tartja Hunyadi szüleit. Aenas Sylvius, Galeotus, a Cillei-krónika névtelen szerzője, Tubero, Lucius és mások írásaiban hol erdélyi, hol havasalföldi oláhoknak nevezi őket. A családot sokáig nem is a Hunyadi néven emlegették Magyarországon, hanem Oláh családi névvel. A későbbi kormányzó is Oláh Jankóként vált ismertté az udvarban. Teleki gróf azonban hatalmas művének (Hunyadiak kora Magyarországon) már 1852-ben megjelent első kötetében felhívja a figyelmet arra a gyalázatos hazai szokásra (mely sajnos ma is dívik), miszerint az erdélyi magyarokat a nyugati országrészben élők egyszerűen lerománozzák, leoláhozzák. A havaselvi származást illetően pedig kétségtelen, hogy a nem sokkal korábban még Kunországnak, Cumaniának nevezett területen a vezető réteg, a kenézek, s maga a fejedelmi család nem oláh eredetű volt. A Basarab-dinasztia eleit Dzsingisz kán leszármazottai közt kell keresnünk. A Basarab-dinasztia első uralkodói egyértelműen keleti, türk és tatár neveket viseltek. A területet lakó kun családok uralkodó réteget képeztek a pásztorkodó oláhok fölött. A Hunyadi-ősök tehát, még ha Havasalföldről származtak is – semmiképpen nem azonosíthatóak kizárólag oláhokkal, még ha családtagjaik akkor már oláhos neveket viseltek (Rados-Radul). Igaz, a Vajk, Magos, Both nevek inkább magyar, kun hangzásúak, és csak erőltetve találhatunk oláh, rác megfelelőket. 12. Mátyás király mindent megtett, hogy teljes zűrzavar alakuljon ki a család származását illetően. Teleki szerint gyakran emlegette úgy Luxemburgi Zsigmondot, mint szeretett nagyatyját. Egyik 1459-ben kelt levelében viszont Ivanovics Györgyöt Albánia és Thessalia fejedelmét, valamint Marnivics Tomkó zvorniki örökös grófot kedves rokonának nevezi. Ugyanezen levélben Mátyás a bolgár fejedelmekről mint őseiről szól. Bonfini nem győzi mentegetni magát hatalmas művében, miszerint a nemes római ősökről maga Mátyás király beszélt neki, aki pedig gyermekkorában, a szüleitől hallott róluk.

Plusz egy elmélet: Zsigmond királynak és Mária királynénak valóban született egy fia, mégpedig akkor, amikor Mária a budai palotából több hónapos terhesen kilovagolt a Pilis erdeibe. A királynőt csak órákkal később találták meg nyakaszegetten, mellette a vélhetően a sokkhatás miatt világra jött koraszülöttjével. A krónikák alapján tudjuk, hogy a baleset valóban megtörtént 1395-ben, míg Zsigmond Erdélyben és havasalföldi hadjáratán időzött. A szemtanúk úgy említik, hogy a csecsemő azonnal meghalt, megfulladt a nyakára tekeredett köldökzsinórtól. Arra, hogy életben maradt volna, mi több, Zsigmond odaadta egy megbízható udvari embernek, hogy titokban nevelje fel, egyedül e regényes sorozat lapjain találunk nyomot, minthogy ez kivételesen a szerző elmélete. Hadd tegyem hozzá, még a regény lapjain sem „az” a Hunyadi János e gyermek, akiből később a nagy kormányzó lett. AZ ITÁLIAI ÉVEKRŐL A Hunyadi-életrajzok általában röviden emlékeznek meg az 1431– 1433-ig terjedő időszakról, amikor Hunyadi János Milánóban szolgált, Filippo Maria Visconti herceg zsoldjában. Sokáig még abban sem volt bizonyos a történetírás, hogy pontosan mikor és hol tartózkodott Hunyadi Itáliában. Dr. Florio Banfi 1934-ben az Erdélyi Múzeumban publikált tanulmánya, a. Hunyadi János itáliai tartózkodása még számos ponton csak feltételezéseket fogalmaz meg, noha az alapvető információkat már leszögezi: 1. Hunyadi Zsigmond király kíséretében került Milánóba, ahol Zsigmondot 1431. november 28-án lombard királlyá koronázták. 2. Hunyadi a király parancsára maradt Milánóban annak a pénzügyi támogatásnak a fejében, amit Visconti herceg ígért, és részben fizetett Zsigmondnak a császárrá koronázás, illetve az Itáliában tartózkodás költségeire. 3. Hunyadi Milánóban ismerkedett meg a herceg hadvezérével (condottiere), Francesco Sforzával, a város későbbi hercegével. 4. Hunyadi egészen 1433-ig maradt Milánóban, amikor is csatlakozott a Rómából Bázel felé tartó, immár császárrá koronázott Zsigmondhoz.

Banfi tanulmányának hivatkozásai is mutatják, hogy a milánói, itáliai emlékezet sokáig számon tartotta az oláh fehér lovagot. (Chevalier Blanc de Vallaquie, más források szerint Giovanni Huniadé gran Signore di Valacchia.) A történészek már a korabeli levelekből, diplomáciai iratokból is értesültek róla, hogy Sforza fejedelem és Hunyadi János, majd fia, Mátyás király feltűnően szívélyes viszonyban álltak egymással. Egy Sforza által 1445. április 28-án keltezett levél címzésében „amico nostro charissimo” szerepel. E levélben egyébként a herceg a Hunyadi és a Cilleiek közti viszály elsimítására tesz javaslatot, és akár közvetítőnek is ajánlja magát. A jó kapcsolat alapja kétségkívül Hunyadinak Milánóban eltöltött két éve volt. Sforza akkoriban a városállam condottieréje volt, Hunyadi pedig az ő parancsnoklata alatt, magyar lovasok élén látott el katonai szolgálatokat. Az ő együttműködésük idejére esik a Velencéhez átpártolt Carmagnola végső katonai megalázása és bizonyos területek visszafoglalása is. Az olasz történetírás egyenesen azt állítja, hogy Hunyadit Sforza tanította meg a hadművészet tudományára. Kétségtelen, hogy Hunyadi sokat tanult Milánóban, elsajátított egy, a hazaitól lényegesen eltérő hadviselési metódust, a zsoldosseregek alkalmazásának fortélyait, a stratégiai előkészítés, a szárnyak átgondolt alkalmazásának jelentőségét. Hunyadi Sforzától hallott Julius Ceasar hadászati nézeteiről is, miszerint: „Az ellenséget bátorsággal, vakmerőséggel mindig meg kell rémíteni.” Kétségtelen, hogy ezt az elvet is kiválóan hasznosította később, a török ellen. A hazai történetírásban sokáig csak Bonfini emlékezett meg a milánói két esztendőről, de ő is csak igen szűkszavúan. Oszvald egyenesen azt írja Hunyadiról írott tanulmányában (Oszvald Arisztid: Hunyadi ifjúsága – Történelmi Értekezések, 10. sz. Bp., 1916), hogy „A Bonfinius említette milánói szolgálat nem feltétlenül hiteles tény, mert más egykorú íróknál ennek nyomát nem leljük, bár a körülmények a lehetőségét nem zárják ki a szoros viszonynál fogva, melyben Zsigmond és Visconti állottak egymással”. Bonfini egyébként arra is kitér, hogy Zsigmond kíséretében Hunyadi mutatkozott a legpazarabb öltözetben, úgyhogy több fejedelemnél

nagyobbra tartották, s az előkelő hölgyek mindenütt véle óhajtottak táncolni. Sok vita folyt arról is, hogy Hunyadi vajon elkísérte-e Zsigmondot Rómába, a császári koronázásra (1433. május 31.). Tény, hogy Hunyadi neve nem szerepel azon magyar lovagok listáján, akik a kíséret tagjait képezték, és akiket felterjesztettek az aranysarkantyús lovaggá ütési szertartásra. Gyerőmonostori Kemény István, Rákosi Székely Mihály, Forgolánfalvi Mihály, Enyedi János azok az erdélyi nemesek, akik bizonyíthatóan részt vettek a koronázáson, s maguknak, családjaiknak, kegyúri templomaik látogatói számára különböző kedvezményeket (pl. bűnbocsánatot) kaptak a pápától. Egy történelmi regényben e vita könnyen eldönthető, így számomra egy pillanatig sem volt kérdés, hogy Hunyadit is ott lássuk-e a római ceremónián, vagy sem. Összegezve: Hunyadi az azóta pontosan rekonstruálható adatok tanúsága szerint 1431. október elejétől 1433 őszéig tartózkodott Milánóban. Tudjuk, hogy fiatalkori mentora az ugyancsak olasz származású Ozorai Pipó volt (Filippo Scolari). Bizonyára már tőle is megtanult valamennyire olaszul, s tény, hogy világéletében megkülönböztető figyelemmel, rokonszenvvel viseltetett az itáliaiak iránt. A maga módján rajongott Poggio Bracciolini humanista írásaiért, egyik legjobb barátja Giuliano Cesarini bíboros volt. Hunyadi udvartartását és magánhadseregét a Visconti-féle Milánó és a milánói hadsereg mintájára alakította ki, pénzügyeit a firenzei Odoardi család tagjai intézték, Pepe, Angelo és Maninio. A hunyadi vár újjáépítéséhez, hadserege technikai fejlesztéséhez is rendszeresen Itáliából hívatott mestereket, fiára, Mátyásra pedig az örök olasz vonzódást hagyta. (Egy időben azt tervezte, hogy fia, László Milánóban nevelkedjen, és olasz hercegnőt vegyen feleségül. Később Sforza herceg lányát, Biancát kérték meg Corvin János herceg számára.) Hunyadi János – Giovanni Corvino, Il Corvo emléke is jó ideig élt Milánóban, bár közkeletűen használatos neve, a Jankó az olasz ajkakon Conte Biancóvá torzult, alakult, Oláh „csúfneve” miatt pedig Cavalliero Bianco della Vallacchia lett belőle. A condottiere

A condottiere maga élelmezi, szereli fel embereit. Ő egy személyben köt szerződést alkalmazójával (sajátszámla-szerződés: condotta). E szerződés alapján magánhadseregét a saját parancsnoksága alatt bocsátja a szerződő fél rendelkezésére. E szerződésben gondosan meghatározzák a fizetendő összeget, a zsákmányból a condottierére és embereire eső részt, a különleges harci feladatok után neki járó külön juttatásokat: palota, földbirtok, állami előjogok, pénz. Általában kikötötték azt is, hogy a gazdag foglyok váltságdíja a condottierét illeti. A szerződéses viszony sajátosságai folytán előfordult, hogy a condottiere saját szülővárosa ellen kényszerült harcba bocsátkozni. Ez professzionális, érzelemmentes hozzáállást igényelt. A condottiere mellé alkalmazója általában két „politikai tisztet” (provveditore) állított. Ők ellenőrizték a tervezett hadműveleteket, összekötőként szolgáltak a város vezetése és a condottiere között. A milánói fegyvermesterek A város messze földön híres volt kiváló fegyvermestereiről. A korszakban Lombardia számított a páncélkészítés Mekkájának, de nevezetesek voltak kard- és egyéb fegyverkészítő céhei is. A milánói herceg hadseregének igényein kívül az angol, francia királyok, német fejedelmek, hercegek megrendeléseit is gyorsan, magas szinten teljesítették. Az alapanyagként szükséges vasat az Alpok déli lejtőinek völgyeiből termelték ki. Ilyen lelőhelyek húzódtak Savoyától Friaulig, főképp a Como és Brescia fölötti völgyekben. A faszenet az Alpokból kivágott fa segítségével biztosították, és szintén természetszerűen adott volt a víz, amit a környékbeli gyors folyású patakok, folyók biztosítottak. A kalapácsolást és a fényezést vízimalmok segítségével végezték. A milánói céhek többnyire luxusigényeket elégítettek ki, de nagy számban gyártottak olcsó vérteket is nagyobb létszámú tömegseregek számára. Méretre készülő, egyedi darabjaik keresettek voltak Európa legnagyobb uralkodóházaiban. Páncélingek, sisakok, kardok nagy számban és választékban készültek Milánóban, igazi konkurenciát a város számára csak Brescia jelentett a XV. században. Miután azonban Velence 1426-ban elfoglalta Bresciát, az ottani fegyvermesterek tudása

már a szárnyas oroszlánt szolgálta. Brescia szállította az urbinói Montefeltro-hercegek, a ferrarai és mantovai márkik, és több török szultán számára is a fegyverek, páncélok egy részét. Ráadásul 1420 után ugrásszerű fejlődésnek indultak a német fegyverkészítő műhelyek is. Nürnberg, Augsburg, Lanshut, Innsbruck egyre jobb és jobb minőségű kardot, páncélt tudott előállítani, s ez komoly konkurenciát jelentett, főképp a Lengyel-, Cseh- és Magyarország nagyurainak megrendeléseit tekintve. A legjobb kardkészítő műhelyek egy idő után már a Köln közelében lévő Solingenben kezdtek el működni. A milánói fegyvergyártásra is jellemző volt, hogy a különböző „alkatrészeket” más és más céhek állították elő, például a páncélkesztyűt, a mellvértet, a karvédő lemezeket. Ennek oka alapvetően az volt, hogy a szigorú céhes szabályok miatt egy-egy műhely csak a céhmesterből, két céhlegényből és egy tanoncból állhatott. Egy komplett lovagi vért egy birtokkal rendelkező nemes úr mintegy három-hat hónapos jövedelmébe került attól függően, mely országbeli volt a nemes, és mennyi jövedelemmel rendelkezett. Filippo Maria Visconti Milánó harmadik hercege. Csúf, gyanakvó férfiként emlékeznek róla a krónikák. Nem válogatott az eszközeiben, fő ellensége Velence volt, mely hosszú idő után részt kívánt szerezni magának az itáliai szárazföldi hatalomból is. Filippo meggyilkolt bátyját, Gian Maria Viscontit követte a trónon 1412-ben. Húszévesen került hatalomba. Felesége Beatrice Lascaris, Tenda grófnője volt, egyben az özvegye a kegyetlen Facino Cane haramiavezérnek. Vele hatalmas pénz, félmillió arany állt a házhoz, Cane rablott vagyona. A nővel Filippo rövid úton végzett: 1418-ban lefejeztette hűtlenség és paráznaság miatt Binascóban. Visconti egyetlen leányát hatévesen eljegyeztette condottieréjével, Francesco Sforzával, aki később követte őt a hatalomban is. A Visconti család címere

A címer leírása: hétrét tekergő kígyó, mely egy gyermeket fal fel. Ez a címer sokáig egyet jelentett Milánó, s egész Lombardia hatalmával, ma sem ismeretlen, például az Alfa Romeo vagy az Inter FC emblémájából. Eredetére nézve több változat is ismeretes. A leggyakoribb leírás szerint a kék kígyó (sárkány) a Viscontik hatalmát jelképezi, a gyermek pedig a Viscontik ellenségeit, akiket a kígyó mindig fel fog falni. Más magyarázatok szerint Ottone Visconti, a család őse az első keresztes háborúban, viadalban legyőzött egy szaracén harcost, és elvette tőle fegyvereit, javait. A szaracén pajzsára volt festve a címer, mely onnantól fogva már a Viscontik címere lett. Egy másik érdekes magyarázat szerint a ködbe vesző ősidőkben egy sárkánykígyó lakozott a Gerundo-tóban, Milánó közelében (ez a tó ma már nincsen meg). Ebben élt egy sárkánykígyó, Tarantasio. Ez a szörnyeteg csak akkor nem pusztította el a környékbeli településeket, ha hetente egy embergyermeket kapott, amit mindig azonnal felfalt. Csakhogy Tarantasio bűzös leheletével mérgezte a tó vizét és a levegőt. Ottone Visconti, a család őse szembeszállt vele, megölte a sárkánykígyót, ezért viseli a család a címerében a gyermeket felfaló kígyót. Carmagnola Francesco Bussone, Carmagnola grófja, velencei condottiere. Paraszti családban született 1383 körül. Tizennégy évesen már lovászfiú a nevezetes Facino Cane zsoldosvezér csapatában. Kitüntette magát több csatában, hűen szolgálta Canét. Lovas katona, majd tiszt lett, tekintélye gyorsan gyarapodott a haramiák körében. Cane halála után a csapat őt választotta meg kapitánynak. Akkoriban épp Milánó zsoldjában álltak, Visconti herceg utasításait hajtva végre a környező városokban. Amikor Cane halálával megürült a herceg tanácsosi, marsalli posztja, logikus választásnak tűnt Bussone kinevezése. Visconti nem habozott, és látva Bussone lelkes tevékenységét, nem bánta meg döntését. Nemsokára már ő volt Visconti condottieréje, majd a meghódított Genova kormányzója. 1425-ben a mindig mindenkire gyanakvó Sforza meggyőződésévé vált, hogy Bussone titokban összeszűri a levet az ellenséggel, ezért

elfogatóparancsot adott ki ellene. Mielőtt azonban letartóztatták volna, a condottiere minden vagyonát, házait, aranyait, lovait hátrahagyva, álruhában átszökött velencei területre. A serenissima természetesen tárt karokkal fogadta, és nem sajnálták tőle a korabeli fizetségekhez mérten is busás zsoldot, megtették Velence hadainak parancsnokává. Visconti – amint ennek hírét vette –, orgyilkost küldött utána Velencébe, de nem sikerült meggyilkoltatnia az immár Carmagnola grófja néven ismert hadvezért. A merénylőt elfogták és kivégezték. 1426-ban Carmagnola munkához látott, korábbi kenyéradó gazdája ellen vezette Velence hadait. Kemény csatározások után elfoglalta Brescia városát. A fellegvárat nyolc hónapos kemény ostrommal vette be. A sors fintora, hogy Carmagnola alig öt évvel korábban, szintén kemény harcok árán foglalta el Bresciát, de akkor még Viscontinak. 1427. október 12-én súlyos csapást mért Milánó seregeire Maclodiónál. Egy évvel később a két városállam ideiglenes békét kötött Ferrarában. A pillanatnyi szünetet Visconti helyzete megerősítésére használta fel. 1429-ben újraházasodott, elvette Szavojai Máriát (14111469), VIII. Szavojai Amádé szövetséges herceg lányát. (1439-49 közt ez az Amádé ellenpápaként is tevékenykedett V. Félix néven, Visconti támogatásával.) Az elkövetkező évben Visconti taktikát váltott. Ráébredt, hogy Velence túlontúl erőssé vált korábbi hadvezérével, ezért megpróbálta magához visszaédesgetni Carmagnolát. Titkos követei révén jelentős összeget ajánlott fel neki a hazatérésért. Carmagnola meggondolatlanul a velencei tanács elé tárta a titkos ajánlatot, kimondva-kimondatlanul azért, hogy feljebb verje saját zsoldját. A serenissima vezetői értettek a „finom” utalásból, és soha nem látott összeget szavaztak meg a condottierének. A szerződést római cézároknak kijáró pompa és látványos ünnepségek közepette kötötték meg Velencében. Úgy tűnt, Carmagnola hatalma csúcspontjára jutott. Csakhogy ekkor történt valami, ami megtörte a kérlelhetetlen vezér önbizalmát. A velencei hadak nemsokára hozzáláttak a nem túl jelentős Soncino erődjének ostromához. Carmagnola megvesztegette az őrség parancsnokát, aki a pénzt ugyan elfogadta, de utána – a kor szokásainak némileg ellentmondva – tőrbe csalta a velenceieket. Titokban felhívta Francesco Sforza figyelmét a készülő akcióra, aki oldalba támadta

Carmagnolát. Sforza kihasználta a meglepetés erejét, s legyőzte nagy riválisát. A soncinói kudarc fordulópontot hozott Velence és Milánó küzdelmében. Carmagnola elbizonytalanodott. 1431 júniusában Cremona közelében a velencei erők jelentős stratégiai előkészítés után közös hadműveleteket kezdtek a Carmagnola vezette szárazföldi csapatok és a Trevisan admirális irányította velencei folyami flotta között. Senki sem értette pontosan, mi okozta a kudarcot, leginkább a két vezér közötti kommunikáció hiányosságaira hivatkoznak. Míg Trevisan hajósai élethalálharcot vívtak a Pó vizén, addig Carmagnola meg sem mozdult, csapatait nem vezényelte a flotta segítségére. Trevisan bárkái és gályái támadásba lendültek, és csak a harc megkezdése után vették észre, hogy nemcsak a Pó hullámain útjukat álló Visconti-flottával kell megküzdeniük, hanem a partokon felsorakozott szárazföldi milánói sereggel is. Pusztító tűzben tizenkét órán át harcoltak, miközben minden percben várták Carmagnola megváltó érkezését. Hiába. Az óriási túlerővel szemben tehetetlenek voltak, a milánóiak megtörték ellenállásukat, és iszonytató mészárlásba kezdtek az elfoglalt hajókon. Harmincnyolc nagy folyami gálya, majd ötven bárka, nyolcszáz halott, négyszáz súlyos sebesült: ez volt azon a napon Velence veszteséglistája. Trevisannak fel kellett adnia a harcot, alig öt-hat hajóval menekült az üldöző milánóiak és Sforza elől. Eközben Carmagnola a hírek szerint a közelben meneteltette seregét, s mire felismerte, hogy a flotta végveszélyben van, s egységeivel a Pó partjára masírozott, már késő volt. A Soncino elfoglalására tett második kísérlete is csúfos kudarcba fulladt (regényünkben ez az akció már Hunyadi nevéhez fűződik). A sorozatos, gyanús kudarcok miatt Velencében vádat emeltek ellene a Signoria parancsainak késedelmes és elégtelen végrehajtása miatt. Már saját helyettese, Colleoni is ellene fordult, árulással vádolta. 1432. március 27-én a Tízek Tanácsa elrendelte a bírói eljárást a condottiere ellen. Törvényszéket hoztak létre, elfogták, és kínvallatásnak vetették alá. Négy hétig tartott a per. Május 5-én fejezték le. Holttestét visszavitték Milánóba, ahol a San Francesco-templomban temették el. Sírkövére ezt vésték: „Francesco, ki a fegyvert jól tudtad forgatni, ha életed végén halvégzet sújtott is, örvendezz mégis nagy tetteid emlékén! A sors rendelésinek alá kell vetnünk magunk. Ez

Francesco, Carmagnola grófnak, a harcok legyőzhetetlen urának sírfelirata, meghalt 1432. május ötödikén, Velencében.” Francesco Sforza Sforza 170 évig tartó Visconti-uralomnak vetett véget, csaknem száz esztendőre a Sforzák következtek. Jeles kapitány volt már az apja is, Giacomuzio Attendolo, akit Sforzának (Erőszakos) neveztek, vagy másképpen Fejszésnek. Parasztfiúként kezdte ő is, favágóként. Amikor a környékbeli haramiák a soraikba hívták, így válaszolt: „Magasba hajítom a fejszémet. Ha leesik, maradok az erdőben favágónak, de ha fennmarad, veletek megyek.” A fejsze beleállt egy magas ágba, Attendolo pedig a haramiákkal tartott. Hamarosan ő lett a csapat vezére. Fiát, Francescót utódjának nevelte. Alig húszévesen már önálló hadműveletekkel bízta meg. Huszonhárom éves volt, amikor apját a megáradt Pó egy átkelés során elsodorta. Attendolo holttestét sohasem találták meg, mondják, később a Szentföldön bukkant fel, őrült keresztesként. Francesco, a törvénytelen fiú lett a csapat kapitánya. Sok urat szolgált: Nápoly zsoldjában állt, majd sikerrel harcolt V. Márton pápa szolgálatában, hírnevet szerzett az ostromlott Aquila vakmerő felmentésekor. 1425-ben Milánó szolgálatába lépett csapatával, miután Carmagnola átállt a velenceiekhez. Visconti nagyon megbecsülte. 1433-ban, Hunyadi távozása után azonban Sforza ismét pápai zsoldba állt, mert Visconti nem volt hajlandó akkora zsoldot fizetni neki, mint Velence fizetett Carmagnolának. 1439-ben Sforza a velencei szárazföldi seregek főparancsnoka lett, Brescia ura. Több csata után megsemmisítő vereséget mért a milánói hadseregre, és kedvezőtlen béke aláírására kényszerítette Viscontit. 1440-ben Viscontinak nagy nehezen sikerült visszaédesgetni magához. Ekkor vette feleségül a gyermekként eljegyzett Biancát, hozományul Cremona városát kapta. Később újra összeveszett Viscontival, a herceg sereggel támadta meg a „hozomány” Cremonát.

Sforza segítséget kért Velencétől, s a serenissima és Sforza ismét tönkreverték a milánói sereget Anghiarinál. 1441. november 20-án köttetett meg a cremonai béke. Velence sorra szállta meg a korábbi milánói városokat, Paviát, Lodit, Piacenzát. Újabb fordulat, Visconti ismét visszaédesgette magához Sforzát. 1447. augusztus 13-án Visconti fiúörökös nélkül meghalt. Milánó örömmámorban úszott, s a páviai egyetem tanárai kikiáltották a köztársaságot (Aurea Repubblica Ambrosiana). Hadvezérnek a köztársaság sem talált különbet Sforzánál. Leszerződtették, Sforza felesküdött a repubblicára Velence ellen, majd hidegvérrel államcsínyt szervezett, seregével körülzárta a várost, és a polgárságot megadásra kényszeríttette. 1450-ben kikiálotta magát Milánó hercegévé, és megalapította a Sforza-dinasztiát. A Sárkányos rend (Societas Draconica seu Draconistarum) A lovagrend neve egészen pontosan Sárkány Társaság volt, rövidebb latin elnevezése szerint: Societas Draconistrarum. Jelvénye egy, a farkát nyaka köré csavaró aranyszínű sárkány, hátán arany és zöld szárnyak felett vörös lángkereszttel. Felette arany lángoktól körülvett kereszt, szárain O Q[uam] MISERICORS EST DEUS IUSTUS ET PACIENS felirattal. Mindez a kereszténység győzelmét szimbolizálja annak ellenségei felett. A sárkány a keresztény jelképrendszerben egyébként is a kígyóval egyenértékű, vagyis maga a megtestesült gonosz, az ördög, a csábító, Isten ellensége. Ugyanakkor, szintén vallási kontextusban megtestesíti az eretnekséget, a pogányságot is. A csomóra kötött farkú sárkány pedig mindezek legyőzését hirdeti. Sajátos, hogy a Sárkány rend nem Szent György nevét, hanem éppen a legyőzött sárkányét viseli, és jelképrendszeréből hiányzik a lándzsa is, amivel a hős legyőzte a gonoszt. Luxemburgi Zsigmond magyar király, későbbi császár valószínűleg második feleségével, Cillei Borbálával kötött házassága alkalmával alapította a rendet. A legkorábbi, igazolt időpont, amikor a rend már létezett, 1408. december 12. Zsigmond ezen renden keresztül próbálta meg hatalmát megszilárdítani, illetve erősíteni. Mályusz Elemér vizsgálódásai bizonyítják, hogy a társaságbeli tagság nemcsak hogy

megkönnyítette a társadalmi felemelkedést, hanem annak egyenesen feltétele volt. Tagjai között az ország előkelőin kívül a szomszédos országok fejedelmei, nagyurai is megtalálhatóak voltak, főképp azok, akiknek jelenléte a magyar politikai szempontok alapján kívánatos volt. A társaság minden valószínűség szerint két osztályból állt: a rendjelet egyszer kereszttel, egyszer anélkül adták ki. A keresztes rendjel tulajdonosainak száma eleinte huszonnégyre volt korlátozva, bár a megkülönböztetést nehezíti a keresztek hol álló, hol pedig fekvő előfordulása. A rend legelső lovagjai az alapító levd szerint Lazarevics István (Stefan Lazarevic), rác despota, Cillei Herman gróf, a király apósa, fia Frigyes, Garai Miklós (nádor) nádor, Tamási János és Szántói Lack Jakab erdélyi vajdák, Stibor vajda, Maróti János macsói, Ozorai Pipó szörényi bánok, Szécsi Miklós tárnokmester, Corbaviai Károly főkincstartó, Szécsényi Simon főajtónálló, Corbaviai János főasztalnok, Alsáni János főpincemester, Lévai Cseh Péter főlovászmester, Csáki Miklós a korábbi erdélyi vajda, Bessenyei Pál és Pécsi Pál korábban Dalmácia, Horvátország és Szlavónia bánjai, Nádasdi Mihály székely ispán, Perényi Péter máramarosi főispán és Perényi Imre titkos kancellár és Garai János, Garai Miklós (nádor) nádor fia. 1431-ben Zsigmond jelentősen bővítette a rendet, így került sorai közé Vlad Tepes, Havaselve kinevezett fejedelme, aki fiával együtt bizonnyal innen „örökölte” hírhedt nevét: Drakula. (A románul ördögöt jelentő Dracul név állítólagosan nem az ördögi természetére utal, hanem a latin draco, azaz sárkány szó lett volna.)

BIBLIOGRÁFIA
I. Történelmi munkák I.1. Általános kortörténeti munkák Gróf Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon – 1. kötet Emich és Eisenfels könyvnyomdája, Pest, 1852 Elekes Lajos: Hunyadi Akadémiai Kiadó, Bp., 1952 Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora Gondolat Kiadó, Bp., 1980 Czuczor Gergely: Hunyadi János Unikornis Kiadó, A magyar széppróza klasszikusai, 93. Bp. Dümmerth Dezső: A két Hunyadi Panoráma, Bp., 1985 Pór Antal: Hunyadi János: Élet- és korrajz Szent István-Társulat, Bp., 1873 Camil Mureşanu: John Hunyadi Defender of Christendom The Center for Romanian Studies Iaşi – Oxford – Portland, 2001 Joseph Held: Hunyadi: Legend and Reality East European Monographs, Boulder- Distributed by Columbia University Press, New York, 1985 Nemeskürty István: A Hunyadiak In: Mi magyarok – A magyar történelem az igaz krónika rendje szerint Dovin Művészeti Kft. Bp., 1989 Elekes Lajos: A Hunyadi-kérdés In: Mátyás király-emlékkönyv 1. kötet Franklin-Társulat, Bp., 1940

E. Kovács Péter: A Hunyadi-család In: Hunyadi Mátyás-emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára Zrínyi Kiadó, Bp., 1990 Oszvald Arisztid: Hunyadi ifjúsága Történelmi Értekezések, 10. sz., Bp., 1916 Fügedi Erik: Uram, királyom A XV. századi Magyarország hatalmasai Fekete Sas, 2004 Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 13871437 Gondolat Kiadó, 1984 Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok Magvető, Bp., 1986 Daniela Dvoráková: A lovag és királya Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009 Engel Pál: Honor, vár, ispánság Válogatott tanulmányok Osiris, Bp., 2003 Nemeskürty István: Ez történt Mohács után In: Önfia vágta sebét Magvető Kiadó, Bp., 1975 Erdélyi László: A magyar lovagkor Szent István-Társulat, Bp., 1932 Új kiadása: Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2005 Török József: A tizenötödik század magyar egyháztörténete Mikes Kiadó, Bp., 2006 A Magyar Nemzet Története 3. kötet: Az Anjou-ház és örökösei (1301-1439)

Szerk.: Szilágyi Sándor Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Bp., 1895 Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet II. kötet Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1936 Magyar Kódex 2. kötet: Lovagkor és reneszánsz Magyarország Művelődéstörténete Kossuth Kiadó, Bp., 1999 Magyarország történeti kronológiája I. A kezdetektől 1526-ig Akadémiai Kiadó, Bp., 1983 Mohács Szerk.: B. Szabó János Osiris Kiadó, Bp., 2006 Mohács emlékezete Magyar Helikon, Bp., 1976 Perjés Géza: Mohács Magvető Kiadó, Bp., 1979 E. Kovács Péter: Hétköznapi élet Mátyás király korában Corvina, Bp., 2008 Váralljai Csocsány Jenő: A magyar monarchia és az európai reneszánsz Kráter, Pomáz, 2005 Engel Pál-Kristó Gyula: Magyarország története 1301-1457 Tankönyvkiadó, Bp., 1989 Gyárfás István: A jász-kunok története I-IV. Szilády Károly, Kecskemét, 1870 I.2. Történelmi földrajz

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában V. kötet Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1913 Erdély és a részek térképe és helységnévtára Reprint kiadás: JATE, Szeged, 1987 Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok Panoráma, Bp., 1987 I.3. Hadtörténet Földi Pál: Hunyadi János a hadvezér Anno Kiadó, 2000 Elekes Lajos: Hunyadi hadserege Magyar Történelmi Társulat. Bp., 1951 Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396-1526 Zrínyi Kiadó, Bp., 2005 Bárány Attila: Angol lovagok a nikápolyi csatában In: Hadtörténeti Közlemények 2005 (118.) 3.517-571. David Nicolle PhD: Nicopolis 1396-The Last Crusade Osprey Publishing, 1999 Timothy Newark: Medeival Warfare Jupiter Books, London, 1979 Rex invictissimus Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori Magyarországon Zrínyi Kiadó, Bp., 2008 Veszprémy László (szerk.): Lovagvilág Magyarországon Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon Argumentum, Bp., 2008

I.4. Itáliai kapcsolatok, viszonyok Dr. Florio Banfi: Hunyadi János itáliai tartózkodása Erdélyi Múzeum, Bp., 1934 Decsényi Gyula: Olaszországi történelmi kutatások Századok, XXVI. (1892) évf. 473 Erdődy János: A szárnyas oroszlán Kozmosz könyvek, Bp., 1967 Jászay Magda: Velence és Magyarország – Egy szomszédság küzdelmes története Gondolat, Bp., 1990 Kulcsár Péter: Kapisztrán János Gondolat, Bp., 1987 David Nicolle PhD-Christopher Rothero: The Venetian Empire 1200-1670 Osprey Publishing London, 1989 Teke Zsuzsa: Velencei-magyar kereskedelmi kapcsolatok a XIII-XV. században Akadémiai Kiadó, Bp., 1979 Peter Spufford: Hatalom és haszon Kereskedők a középkori Európában Scolar Kiadó, Bp., 2007 I.5. A Török Birodalom és lakói Bemard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció Gondolat, Bp., 1981 Generál Tibor: Kelet pompadourjai Nőuralom az Oszmán Birodalomban Tinta Könyvkiadó, Bp., 2000

John Greeley: A szultánok magánélete General Press Kiadó, Bp., E. n. Aly Mazahéri: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10től a 13. századig Európa Kiadó, Bp., 1989 Nicholas de Lage: A zsidó világ atlasza Helikon – Magyar Könyvklub, Bp., 1996 I.6. Vlad Dracula, Havaselve története Sz. Farkas Jenő: Drakula vajda históriája Akadémiai, Bp., 1989 Hóvári János: A rettegett Drakula (Vlad Tepes) In: Koronás portrék, Kozmosz, Bp., 1987 Elizabeth Miller: Dracula Parkstone Press, New York, 2000 Pivárcsi István: Drakula gróf és társai Palatinus, Bp., 2003 R.T. McNally– R. Florescu: Search of Dracula, a True History of Dracula and Vampire Legends New York, 1972 Akták és levelek Erdély- és Magyarország Moldvával és Havasalföldével való viszonyához (Acta et Epistolae relationum Transylvaniae Hungariaeque cum Moldavia et Valachia) 1. kötet. Stephanum, Kolozsvár – Budapest, 1914 I.7. Vitéz János életéről Fraknói Vilmos: Vitéz János élete Szent István Társulat, Bp., 1879

A magyar történelem vitatott személyiségei 2. kötet: Kubinyi András: Vitéz János: a jó humanista és rossz politikus Kossuth Kiadó, Bp., 2003 I.8. Buda és a magyar városok története Zolnay László: Ünnep és hétköznap Budán Gondolat Kiadó, Bp., 1975 Zolnay László: Az elátkozott Buda / Buda aranykora Magvető Kiadó, Bp., 1982 Zolnay László: A budai vár Gondolat zsebkönyvek, Bp., 1981 Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorból Kozmosz könyvek, Bp., 1986 Zolnay László: Kincses Magyarország Középkori művelődésünk történetéből Magvető Kiadó, Bp., 1977 Medium Regni Középkori magyar királyi székhelyek Nap Kiadó, Bp., 1996 Granasztói György: A középkori magyar város Gondolat Kiadó, Bp., 1980 A középkori Buda királyi várpalotája és gótikus szobrai Budapesti Történeti Múzeum, Bp., 1984 Jankovich Júlia: Budavári kapuk, falak Magvető Kiadó, Bp., 1973 Gerő László: Mátyás király budai palotája de csejte Kiadó, Kiskőrös, 1994

Budapest története II. kötet Akadémiai Kiadó, Bp., 1975 Hajdanvolt Magyarország Jelen és múlt Gesta Könyvkiadó, Bp., 2000 I.9. Öltözködés, szokások Kulcsár Zsuzsanna: így éltek a lovagkorban Nyugat-Európa a XIXV. században Gondolat kiadó, Bp., 1967 Régi magyar öltözködés Viseletek dokumentumok és források tükrében Magvető, Bp., 1988 Hogyan éltek elődeink? Fejezetek a magyar művelődés történetéből Gondolat Kiadó, Bp., 1980 Nemes-Nagy-Tompos: A magyar viseletek története Magyar Mercurius, Bp. 2002. I.10. A korszak családi viszonyairól Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal Friebeisz István, Pest, 1857 Csorna József: A magyar heraldika korszakai Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1913 Reprint: Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, 2008 1.11. Egyéb források Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei Rerum Hungaricarum Decades Balassa kiadó, Bp., 1995

Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól Magyar Helikon, 1981 Szerémi György: Magyarország romlásáról Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1979 Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairól Magvető Kiadó, Bp., 1983 Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról Magvető Kiadó, Bp., 1983 Tar Lőrinc pokoljárása Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985 Hunyadi-énekek Katonai Kiadó, Bp., 1956 Tarczai György: Magyar legendák Élet Irodalmi és Nyomda Rt. Bp., 1941 Reprint: Laude Kiadó, Bp., 2000 Fülöp Árpád: Hunyadi Hősköltemény 48 énekben Arany János Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., Bp., 1943 Gajdács Pál: A Hunyadiak Költői elbeszélés Kultura könyvkiadó és nyomda Rt. Bp., 1919 II. Regények Passuth László: Tört királytükör Szépirodalmi, Bp., 1974 Hegedűs Géza: Megkondulnak a harangok Szépirodalmi, Bp., 1962 Hunyady József: Hollós vitéz

Zrínyi Kiadó, Bp., 1957 Hunyady József: A fekete lovag Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1976 Darvas József: A törökverő Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1973 Gaál Mózes: Hunyadiak Történelmi elbeszélések a régi időkből Stampfel-féle Könyvkiadó, Bp., É. n. Florian Stone Wells: The Sword and the Shield of the Realm Sapientus, USA, 2008 Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és Hunyadi Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 2007 Báró Jósika Miklós: A tudós leánya Heckenast Gusztáv, Pest, 1855. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS E kötet elkészítéséhez is nélkülözhetetlen segítséget kaptam szeretteimtől, barátaimtól, sőt olyanoktól is, akikkel még sohasem találkoztam. Utóbbiak az első rész elolvasása után, interneten ajánlották fel közreműködésüket. Mindenekelőtt azonban feleségemnek, Rákász Juditnak, és leányaimnak, Orsolyának és Liliannának tartozom köszönettel. Mivel civil munkám önmagában is kitölti napjaim java részét, e regénysorozatot csak szabadidőmben írhattam, s ezt az időt óhatatlanul családomtól vettem el. Nemcsak hogy elfogadták ezt, de munkámban – tőlük telhető módon – segítettek. E támogatás nélkül el sem kezdhettem volna… Köszönet illeti a Juhász, a Gaál, a Kazy és a Csengery család tagjait, akik ezúttal is lelkes segítői voltak munkámnak. Mindőtöknek köszönöm! Köszönöm dr. Rákász Éva támogatását, aki hihetetlen propagandát fejtett ki a könyv érdekében. Köszönöm dr. Domján Zsolt

lelkesítő és inspiráló szavait. Hálás vagyok barátaimnak, akik mind hozzájárultak a könyv megszületéséhez: Kerekes Magdinak, Szász Andrásnak, Horváth Erikának, Nánási Erzsébetnek, Szép Tivadarnak, Kondász Gabinak. Köszönet Lőrinczy Juditnak a kézirathoz fűzött meglátásaiért. És végezetül köszönöm azoknak a biztatását, akik ismeretlenül is megkerestek, levelet írtak, felhívtak, és elmondták, hogy milyen sokat jelentett számukra a Hunyadiakról szóló regénysorozat első kötete. Remélem, a másodikkal sem okozok senkinek csalódást. Végül, de nem utolsósorban köszönöm e sorozat szerkesztőjének, Békési Józsefnek és kiváló korrektorának, Tóth Erikának a profi, tapintatos, mégis határozott közreműködést. Remélem, még sok közös munka áll előttünk! Bán Mór Kecskemét, 2009. március 15.

„Ha valahol penig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok, és kérlek titöket, énnéköm megbocsássatok. Ha penig azt értöm, hogy az én munkám jónak és kellemetösnek tetszik tinéktök, ezután is ajánlom énmagamat, míg az Úristen éltet ez világba.” Tinódi Lantos Sebestyén krónikája

Héber mértékegység, egy kikár kb. 30 kilogrammnak felel meg.
 

Udvari vitézei, katonai kísérete. Áv hónap kilencedik napja a zsidó naptár szerint, ez nagyjából július második felének felel meg.
 

Főkancellár. A Cserna magyar neve az Árpádok alatt még Egregy volt, de a XV. században fokozatosan elterjedt a magyarok körében is a Cserna elnevezés.
 

Eszter. Lifrát Kátán: a rövidített héber időszámítás, háromjegyű időmeghatározással. A zsidó időszámítás a világ teremtését az i. e. 3761-ik esztendőről jegyzi. Jelen események (1431) tehát a zsidó naptár szerinti 5192. esztendőben estek.





1431 júliusa.


Február Október



Március.


Ő lenne az? A nevem Hunyadi János, herceg úr. Őfensége lovagja vagyok.
 

Várnagy.


Bőrmellény.



Fekete lovag. A mindenkori condottiere mellé a herceg által kirendelt „politikai tiszt” ellenőrzi, hogy a hadvezér lépései valóban megfelelnek-e a város és a herceg érdekeinek.
 

Micsodaaa?


1431 májusa.


A szultán gyermekét, szultánfit. A házi tűzhely kígyaja. Az oláh házakban a kemence mögé beköltöző hegyi kígyók babonás neve. E kígyóknak mindennap friss tejet, évente egyszer macska friss vérét tették tálkákba, hogy éjjel azzal táplálkozzon, s ne fojtsa meg a ház gyermekeit. Abból a tejből nem ihattak, bármennyire éheztek is a kicsik.
 

Zászlótartó.


Indulnunk kell, nagyuram!


Eljöttél hát hozzám!


Ma Krk szigete.


Mi a neved, fiam?




Én vagyok az!


Hol van a vezéretek? Hol van Radul Negru?

Miatyánk, ki vagy a mennyekben…


1433